Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-10 / 3. szám
4 Néplap 1990. ÁPRILIS 10.-jr* TÜGGETLfN VIXIL(f . •HÄUfrAtW Nevezetes épületeink A Speyer-kölcsönből épült Városi Bérház Szolnokon Egy amatőrfilmes hobbija A szépmúltú amatőrfilmes mozgalom egyik jeles személyisége Kiss István, a Szolnokon lezajlott országos fesztivál zsűrijének egyik tagja. A Szeged melletti Balástyáról, ahol népművelőként is tisztelik, szeretik, nem üres kézzel érkezett, csaknem háromszáz vízilovat hozott magával. A találkozó hangulatos színfoltja volt ez a kiállítás. A záróprogram után, míg gondosan összecsomagolta a vitrinekből kiszedett kedvenceit, jutott időnk szót váltani erről is, arról is. (Az olvasó elnézését kérem, amiért baráti kapcsolatunkból eredően tegeződünk).- A kamerához - tudom, - régi nagy szerelem fűz. Mellette hogyan támadt kedved éppen vízilovak gyűjtésére? Feltételezem, hogy a kettőnek köze van egymáshoz.- Immár tizenöt éve, klubos gyerekeimmel Almádiban táboroztunk. Az egyik kislány, Maszatkának becéztük, előadott egy faviccet. Mi az: cup-cup nyihaha? Mint kiderült: víziló tornacipőben... Azóta szent állattá nőtt a víziló. Ketten gitározgattunk egy másik kislánnyal (akkor még egyetemista volt, ma orvos Kábán), akivel elkezdtük a gyűjtést, mi voltunk a zenekar Balástyán. Az első, csipogó példány Lengyelországból származik. Sokat jártam fesztiválokra, külföldre is. Mindenütt vízilovat kerestem, szintúgy filmes barátaim, ők hordták össze a gyűjteményt, főként Buglya Sanyi. A mozgalom számon tartotta őrületemet, hetvenkét valóságos ember iratkozott fel a névsorra, amit vezetek. Nálunk nincs igazán vízilógyártás, évek óta nem látok ilyen figurát.- A szemlélőnek élmény volt ez a tárlat. Minden darabja víziló és egyik se hasonlít a másikra. Ezek a humoros, bumfordi figurák neked Pista, bizonyára sokkal többet jelentenek, mint életed szuverén gyűjteménye.- Anyagáról, technológiájáról, formagazdagságáról, arról, hogy hányféleképpen közelíthető meg a világ, tőlem függetlenül is kezd kultúrtechnikai érdekességgé lenni. Minden figurának kalandos, gyönyörű története van, számomra általuk nyílik új ablak a világra, hoznak újabb kapcsolatokat. Odesszában jelent meg egy cikk rólam képekkel, nem sokkal utána onnan is kaptam vízilovat egy egyetemista házaspártól... Én is szeretek vízilóval megajándékozni hozzám közelállókat.- Magad nevezted őrületnek...- Bonnban működik a megalomániások egyesülete, már jelentkeztem oda. Magyarországról én leszek az első, egyébként a 312. tagja... Egyébként ez a fesztivál se múlt el újabb víziló nélkül. Egy aprócska lépegető példányt találtam a lengyelpiacon, potom húsz forintért.- Beszéljünk a másik, a régebbi szerelemről is.- Ami ’66-ban kezdődött. Kaptunk háromezer forint támogatást, vettünk egy kis kamerát és kezdtünk ismerkedni vele. A Népművelési Intézet ’69-ben Tokajban alkotótábort szervezett. Elmentünk, ott találkoztam először a törzsgárdával. Azon az őszön a Bori néni-vei már díjat nyertem, ’70- ben már nagydíjas kollekcióm volt. A filmezés beleépült az életembe. Mint népművelő, különösen a humorral, könnyen megtaláltam a helyem, szerepem a mozgalomban.- A versenyeken már nem alkotóként vagy jelen. Mióta?- Utolsó versenyfilmem A segítő kezek két éve, egy ezerszemélyes lakodalomról szólt, ahogy összefogott a faluközösség. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen is van, utcahosszú sátor, önzetlen segítség. Az én falumban mindent pénzért csinálnak.- így utólag, hogyan vélekedsz a mostani fesztiválról?- Összességében lehangolt vagyok. Sok csodáját éltem meg ’69 óta ezeknek a találkozóknak, szinte szikrázott az ottlévő emberek vágya, akarata, ötlete. Most úgy látom: elfogyott mögüle a szakmai, kultúrpolitikai törődés. Felvetődik önkéntelenül a kérdés: kinek lehet ma odaadni a szervezést, hogy lelkesen csinálja?! Nem ő mondta ki, a szolnoki filmesek saját bőrükön tapasztalták: valahol, valakik, valahogy a lelkesedést sárba tiporták.- rónai -A Tisza-parti város, amely az 1919-es harcokban annyi kárt szenvedett, alig maradt ép középülete is, az 1920-as évek elején a háborús károkat felszámolva, korszerű városrendezési feladatok megoldásába kezdett. A városi képviselőtestület felkérésére Zombory Lajos festőművész - akinek építész szakmája is volt - a disznópiacnak használt Tisza-partról -, ahol egykor a sóházak állottak - rendezési tervet készített, kijelölve benne a leendő szálloda és fürdő épületeit, köréje parkot is tervezett. A városi önkormányzat "1925-ben el is határozta a Tisza-part rendezését, illetőleg parkírozását olyanképpen, hogy... minden tekintetbe jöhető városfejlesztési, szépészeti, közegészségügyi és általános kulturális kívánalom kielégülést nyerjen..." A városfejlesztéshez szükséges összeget külföldi hitelek felvételével teremtették elő. 1925. július 1-én ugyanis a Speyer & Co. New Yoik-i banktól 276,5 ezer dollár kölcsönt vettek fel húsz évi törlesztésre, s ebből megépülhetetett a Tisza Szálló és Gyógyfürdő, a park, és jutott belőle egy háromemeletes bérház megépítésére is. Országos hírű építészekre bízták a tervezést és irányítást, az építési munkákat azonban szolnoki vállalkozókkal végeztették, de kikötötték azt is, hogy a nagy munkanélküliségre tekintettel még segédmunkásként is helybélieket alkalmazzanak. Rerrich Béla budapesti műépítész - a park tervezője - készítette el a bérház terveit a városháza melletti telken, a színház utcájában, a kivitelezésre a megbízást a városi képviselőtestület Sípos István, Gyura Kálmán, Pápay Antal, Altman és Halász társult szolnoki építészmesterekre bízta nyilvános pályázaton. A magasföldszintes, háromemeletes épület főhomlokzata erősen tagolt, középtengelyében díszesebb kapu, fölötte a félkörű ablakot díszítő barokk levelekkel, amely közrefogja Szolnok város pelikános címerét (2. kép). Az I. emeleten vasrácsos erkély és fölötte a tetőperemnél attika látható két kővázával. A középtengelytől jobbra-balra eső falsík közepén gyengén előugró rizalit vasrácsos erkéllyel - figyelhető meg. Az ablakok közt erőteljes pilaszterek futnak föl a második emeletet határoló erőteljes falpáikányig. Az 1926-ban megépült bérház a városnak évi 23.788,- P bevételt hozott, ami a 387.100,- P építési összeghez képest előnyös üzletnek bizonyult. Hát még ha az 1929-32-es gazdasági világválságra gondolunk, amikor a dollár értékének mélypontra zuhanásakor - szinte fillérekből - ki tudta fizetni a város a dollártartozását. így csaknem ingyen jutott a városi önkormányzat tulajdonába a Tisza Szálló és Gyógyfürdő, a park és a Városi Bérház. Az épület történetéhez tartozik, hogy a szuterénhelyiségekben tréningezett Glykais Gyula kardvívó olimpikon társaival. 1934-ben azonban azokban a helyiségekben Szolnok város közkönyvtára és múzeumi gyűjtőhelye kezdte el működését dr. Balogh Béla gimnáziumi tanár, egyetemi magántanár szakszerű irányításával. "Rájöttem, hogy ez a város hagyományok nélkül való - vallotta Balogh Béla -, mert nincs olyan intézménye, melynek hivatása a hagyományok gyűjtése, megőrzése, ápolása és megismertetése..." Lelkes diákok serege segítette az önzetlenül dolgozó tanárt. S munkájuk megpezsdítette a várost. 1944-ben a normális könyvtári, múzeumi munka abbamaradt, s a háborús pusztítás pótolhatatlan károkat okozott a gyűjteményekben. A helyreállításhoz újból társadalmi munka kellett. 1946 szeptemberétől - a könyvtár helyreállítását végző Kiss Gábor árvaszéki ülnökkel együtt - magam is bekapcsolódtam társadalmi munkában. Idézem a Népkönyvtári Központnak 1949. november 30-án küldött jelentésből: "...A könyvtár helyreállításában tevékenyen részt vállaltak a 48-as Ifjúsági Bizottság keretében a szolnoki MÁV műhely tanonc-cserkészei, akik napi munkájuk után kb. 1200 munkaórában elkészítették a könyvespolcokat, és az összes asztalosmunkát önkéntes munkafelajánlásukkal, és a gimnázium cserkészei, akik kb. 1400 munkaórában segédkeztek a könyvespolcok szerelésében, hogy a könyvtár a centenáris év keretében újjáépülve 1948. március 15- én megkezdhesse munkáját..." Kaposvári Gyula A Városi Bérház épülete 1926-ból. Tervezte Rerrich Béla műépítész. Víziló is lehet ablak a világra Levelek a hazából a honba A mozdony neve: MDF Árpád komám, ismét vasárnap van, amikor leülök az írógépem elé, hogy megújam éppen aktuális levelemet. És ismét a választás napja, ami az utóbbi években ritkábban fordult elő /szabad választás évtizedek óta nem "járta" errefelé/, de az elmúlt két hétben már másodszor örvendezhetünk neki. A többes szám első személy használata csak akkor nem sántít, ha hozzáteszem: jobbára csak szemlélője vagyok az eseménynek, hisz szavazati jogom nincs, közel három éves hűséges itt-tartózkodásom sem volt elegendő eddig az állampolgárság elnyeréséhez. Tehát, csak figyelek... Amit látok, az a politizálásnak, a "demokratikus fejlődésnek" egy elég izgalmas, amolyan köztes állapota. Ha a volt szövetségi tömbhöz tartozó szomszédokhoz viszonyítok, igencsak büszke vagyok új hazámra és magyarságomra, mert úgy látom, évekkel, sőt, évtizedekkel járunk némelyek előtt. És sajnos, volt hazám évszázadok távlatában kullog, ha arra gondolok, hogy nálatok az ököljog, a fejszés-vasvillás demokrácia, az ősi csalafintaság és nagyhatalmi vágyálmok kergetése dívik. Ha viszont nyugat felé kacsintgatok, akkor a magyarországi politikai kultúrának van néhány évtizedes lemaradása. Hangsúlyozom komám, hogy nem a gazdaság fejlettségére, az életszínvonalra vagy egyéb társadalmi vonatkozásokat hason]ítgatok /mert akkor az ábra még siralmasabb lenne/, hanem csakis az ezektől mesterségesen elszakított politikumot, szűkebb értelemben a pártok hatalmi versengését, az ebben alkalmazott módszerek korrektségét és nem utolsó sorban az állampolgár politikai érettségét, tájékozottságának korlátáit. Az előcsatározásokról néhány hónapja eregettem el számodra rövid értekezéseket, a nagy káprázatban akkor csak anynyi sejlett fel, hogy az újonnan alakult pártok inkább tudják azt, hogy mit nem akarnak, mint azt, hogy mi az, amit akarnak. Ezen túl volnánk, időközben körvonalazódtak bizonyos határozott, konkrét, jellemző elképzelések, és a több tucat párt /ahogy itt mondják: "a sokszínű politikai paletta"/ alaposan megfogyatkozott, a kopogtatócédulás hadművelet után /vajon mit értesz te ez alatt?/ tizenketten maradtak a küzdőtéren, majd az első választási forduló után csak hatan. Tudom, a március huszonötödikéi első nekirugaszkodásról illett volna bővebben beszámolnom, de a marosvásárhelyi borzalmak és a vele kapcsolatos bukaresti hazudozások minden mást mellékvágányra tereltek korlátozott befogadóképességem pályaudvarán. Most a veszteglő élményekből próbálok öszszerakni egy "választási szerelvényt". Az úgynevezett első forduló számomra eléggé nyilvánvaló jelensége, hogy a szemeseknek és főleg a harsányaknak állt a világ. No meg a pénznek és a gátlástalanságnak. Volt itt reklámháború az elektronikus és a nyomtatott hírközlésben; plakátháború az utcákon, a tereken, az aluljárókban és mindenütt; felelőtlen, betarthatatlan ígérgetés és rálicitálás sajtóban, rádióban, televízióban és választási gyűléseken; az ellenfél lejáratása, rágalmazása és tettleges bántalmazása is, ahol csak érték... Mindezen őszintén sajnálkoztam, de aztán röhögnöm kellett, mert "átmentek kabaréba". Még az első voksolás előtt, tehát a népakarat tényleges kinyilatkozását megelőlegezve én magam hallottam négy párt vezetőjétől, hogy a választást tulajdonképpen már megnyerték /vagyis: maga a szavazás csak formaság?/. Sejtem én, hogy ez felfogható taktikai fogásnak is, no de azon a magabiztosságon és teatralitáson, mellyel ezt a nyilvánvalóan esélytelenek bejelentették, csak nevetni lehet. Azon az agresszivitáson viszont már nemigen, amellyel némelyek nekiestek a választópolgár kegyeinek meghódításához. Ugyanazok árasztottak el a legkevésbé etikus tévéreklámokkal, akik a választást megelőző hetekben kilószámra tömködték tele postaládámat szórólapjaikkal. Választói jogom nem lévén, irányomba tett kísérleteik is mosolygásra ingerelhettek volna, ám másképp kezdtek el ingerelni. A tévét ki tudtam kapcsolni, ha már nagyon idegesített a képmutató korteskedés, a szórólapokat is átpakoltam a befolyásolásra érdemes szomszédaim postaládáiba, de a nyugalmamat vagy a munkámat zavaró harsogásukkal szemben tehetetlen voltam. A március tizenötödikét követő, békésnek, csendesnek ígérkező vasárnapon lakónegyedünkben hangszórókkal, erősítőberendezéssel, kikiáltó sátorral jelentek meg, és reggeltől estig /vagyis a délutáni alvásra szánt idő alatt is - amit civilizált helyeken csendórának hívnak/ ismételték ugyanazt a néhány mondatot némi zenei közjátékkal két hangra komponálva; az egyik maga a jelölt, a másik egy színésznővé avanzsált amatőr, aki ráadásul beszédhibás /azt számolhatnád meg könnyebben, hogy ennél a társulatnál melyik nem az/, a "s" betűt nem tudja rendesen kimondani, így külön bosszantott, hogy tizenvalahány órán keresztül hallom, hogy teszem azt: "Csikósshhh Pisshhhta ésshhh Sshhhobri Jósshhhka választásshhhi messhhheműsshhhort tart esshhhte a pirosshhh isshhhkolában..." Persze, sokaknál elérték a kívánt hatást, a szavazás után hallom az utcán, amint egy nagylány így szól az anyjához Sobri Jóska választási fényképére mutatva: anyu, én erre szavaztam. És jó ez nekünk? - kérdezte valami miatt kétkedve az anyuka. Nos, komám, erre a leányzó nem tudott válaszolni, csak a vállát vonogatta meg közömbösen - és ha jól sejtem, az itteni választásnak ez egy másik jellemzője: nem mindig tartalmi-lényegi szempontok vonzották a polgár rokonszenvét. Azon kívül, hogy "kommunista ne legyen", ilyen megfontolásokról hallottam: ez túl fiatal, ennek ronda a pofája, ennek nem teszik a neve... Talán nem tévedek nagyot, Árpádom, ha feltételezem: a mai, sok mindent eldöntő második fordulót is jelentősen befolyásolhatja egy ilyen - különben csak a szárazság miatt nem mellékes - körülmény, hogy esik az eső. El tudom képzelni, hogyha sütne a nap, többen járulnának az urnákhoz, "legalább sétálunk egyet a tavaszban" jelszóval; így meg esetleg azt mondja, "megy a fene ebben a vacak időben", és inkább heverészve kortyolgatja a pálinkát... Némi szünet után folytatom a levélírást. Az történt ugyanis, hogy magam is kortyolgatásba kezdtem, közben bekapcsoltam a tévét, és - láss csodát! - "folyni kezdtek” az eredmények, nem úgy, mint két héttel ezelőtt. Még nincs vége a számlálásnak, de úgy néz ki, szerelvényünk mozdonya, és nem is akármilyen mozdonya az MDF lesz. A részvétel körülbelül negyven százalékos, tehát vagy az érdeklődés csappant meg, vagy tényleg az eső mosott el sokakat... Újabb fejlemény: a magukat tegnap még győztesnek vélő vesztesek egyike az ellenfél inkorrektségével indokolja jelöltjeik bukását. Mondják ezt azok, akik Tőkés László fényképét is felhasználták plakátjaikon annak megkérdezése, sőt, tiltakozása ellenére. "Nem kellene úgy felfújni ezt a dolgot" - mondják azok, akik mindent felfújtak... Ismerős, otthonról ismerős arc a képernyőn: Király Károly. Talán szerencsésebb lett volna, ha nem közvetítik az MDF-nek gratuláló félresikeredett beszédét, "demokratikus fórumot" mond Demokrata Fórum helyett, ennyit azért illene pontosan tudni. Ráadásul sületlenségeket mond a "hagyományosan jó román-magyar viszonyról", vagy ahogy Torgyán "bátyánk" mondaná: ez illuzórikus vágyálom... Vége. Mármint a számlálásnak. Meggyőző MDF győzelem. Egy biztos: tulajdonképpen most kezdődik valami. Mert kezdődhet. De szeremé ebben a minden magyart érintő kezdetben részt venni komád, Lajos
