Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)

1990-04-07 / 1. szám

1990. ÁPRILIS 7. 9 Irodalom, művészet \ Deák Mór: Vétek testvéred, vagyok vagy mostohafiad gerincem s vállam keresztjén élek túl sokan vannak a rómaiak de nem bocsátom meg magamnak a vétket hogy én már nem tudok mindenkit szeretni s bár így sem könnyebb mint amíg még szerettem akár testvérem vagy akár mostohám meg fogok halni mert hiszen ember lettem \_______________J Lószerszámok /---------------------------------------------------------------------------------------\ Hamary Dénes: Használt ruhák Leülök melléd Stoppold meg kilyukadt életem Divat lett ma a használt ruha Fénylő báltermek ruhatári fogasáról görnyedt hátakat melengetnek bálákba gyűrt kabátok Leülök melléd, kiléptem a sors bizományi áruházából Mit tudom én, ki adott el, és mikor? Fűzd be a cérnát a tűbe Szükség van agyonfoltozott életünkre \__________________________________________________________- A Mucus, a hörcsögöm... Kiszökött a szárazakváriumból, s bevette magát a szekrény mögé. Egyébként szia.- Majd én segítek keresni - ajánlkozik lelkesen Zamfiri, és máris ketten hasal­nak a szőnyegen, fölváltva szólongatva a láthatatlan hörcsögöt. - Mucika, gyere ki! Ugyuluputyulu! Harsogó csönd a válasz.- Hát ez itt nincs, az biztos - mondta Zamfiri /hasalva/.- Itt kell lennie - vélte Tímea /szintén fekve/. - Máskor is idebújt, ha kiszö­kött... Aztán mindig elő is jött. De most... Ez valami egészen más helyzet.- Ki ez a kan itt? - kérdezte Z. közvet­lenül, mint régi ismerős. - Mintha már láttam volna valahol...- Aki ajtót nyitott?... A Béla. "Tehát a Béla. Szép ügy..." - gondolta Zamfiri, hasmánt a padlón. - És mi­óta?...- Csak időnként. Mucicka, gyere ki!- Lacival mi van? A Szőke Lacival.- Már elváltunk... Muci!- Elváltatok? Te férjhez mentél a La­cihoz??- Még előtte.- Formális logika... Lemaradtam egy brossúrával. - Zamfiri föltápászkodott a padlóról, leporolta magát, tüsszentett. - Néha porszívózhatnál is... A hörcsögö­det megeszik a porcicák. ... Tímea fejét oldalt tartva nézett a szekrény alá, fenekén a nadrág megfe­szült. Zamfiri: - Te, Timiké... Tímea felült. - Neee... - suttogta piro­sán. - Ne kezdjük újra... Valahonnét mocorgás hallatszott. - Ez a hörcsög lesz! A függöny mögül jött a hang! 3. A hörcsög azonban nem volt sem a függöny mögött, sem a közös erővel kimozdított szekrény alatt, sőt az ágy­neműtartóban sem. Pedig ki nem szök­hetett, ajtó, ablak, minden csukva - bent kell a szobában lennie!- De hol? - kiáltott félig sírva Tímea... - Látsz valamit?- kérdezte, mert Zamfiri egy nem lé­tező pontra nézett merőn: ott motoszkált az aranyhörcsög, szájában az ezüstgyű­rű, ott porosodott sok-sok limlom, rozs­dás idő, kihasználatlan alkalom, ott volt maga Zamfiri is - sötét hajú, bajszos fiú -, épp ajtót nyit Szőke Lacinak, "vendé­ged van!", kiált Tímea szobájába...- Az ötödik sarok... Úristen.- Modd már, mit látsz? Zamfiri fehér, mint a fal. - Semmit. Timiké, nem látok semmit... Gyújts vi­lágot, sötét van már. Czegő Zoltán: hol a bizalom gyökeret ereszthet, A fészket rak ott a bizonyosság is. - Hol hallhattam? Az is lehet, hogy filozófiai szemináriumot álmod­tam, aztán megmaradt, életesen. Alig vagyok nil a vizsgákon, másodéves va­gyok... - Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja meglebbent az ablakban, ahogy hátranyitotta.- Leröppensz?- Nincs szárnyam.- Tegnap még volt Hosszú, csípőig érő, egyágú coffba font szőke haja uralta, "ékesítette" a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis valami, ami blúz is lehetett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: betelni véle... So­sem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarná kiinni fönn a Mátrában, nagy és telhetetlen szomjúságban: azt a szomjú­ságot nem oldja víz, azt, mely úgy akar­ja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kristálytiszta patak omolna át be­lül, mosná át hosszan az egész testet, mosná, mosná, ömölve a sokáig, a vég­telen időkig...- Most hová viszel? - kérdezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit sikoltva nézett föl a karcsú nyírfára.- Mi történt?- Megőszült. Nézd, Istvánka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... A fiú arcához érintette a lány kezét, érezte, hogy most valami nagyon, de nagyon egyszerű vigasztalót kell mon­dania, ami visszahozza a valahonnétből ide, a Halastó utcába.- Lehet, szerelmesek veszekedtek alatta a nyáron, aztán megőszült bánatá­ban. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, odalib­bent a karcsú nyírfához, és ujjait simo­­gatólag végighúzta a kérgén. Mintha a testemen - gondolta a fiú.- Csak föl, csak hegyre föl viszlek, ezt én mondom, az "utolsó előttid", lefelé soha.- Most miért mondod? - kérdezte a lány, és átkarolta a fiú derekát, húzatta magát. így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a sze­mébe, tiszta kis illatos fejét odaengedni a nyakadhoz, ameddig fölér. - Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is?- Csak úgy mondtam, és a vizsgád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák kö­zé, az a jó társaság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett kicsik világa, ki­csinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszázadban, vagy csak jó volt elhinned, hogy szeretsz? Történet nyírfáról ... Nem tudom elhinni. Nem tudom, akkor mit felelt. Egy bizonyos, hogy itt, ahol erre válaszként akkor megsimogat­ta az arcom /teljesen "csóktalanul"/, ezek a hegyek most itt állnak azóta is, mióta a végtelen megszakadt, nem om­lott össze semmi, áll a nagyság, élnek a pici virágok is. Vagy kinőtt a kicsinyes­ség is azóta? Hol járhat most? A félté­kenységnek nincs helye bennem, csak azt érzem, hogy a mellkasomban min­den csontom, bordám külön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból "utolsó előttinek" nevez­tem magam? De hát máskor is mondtam ezt...- Most lefelé haladunk, szaladunk egy kicsit, csak minden második padnál csó­kolhatsz meg, sietnem kell haza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó?- Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mikor már mel­lété voltak. Odaszaladt, megsimogatta.- Meglátod, nemsokára kizöldül... - mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csillag utcá­ban a bokrok alól egy kicsi macska óva­kodott elő, félökölnyi lehetett, kis tigris­ke, fehér mellénnyel. A fiú megörült neki -: Nézd, milyen kicsi macska! - és indult felé. A lány riadtan fogta vissza.- Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem akarom!- De hát mi van veled? Gyermekko­rom óta kedvenc állatkám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, megcsó­kolta az arcát, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeeséssel, aztán könnyezni kezdett.- Ó, te, hát siratod a gyermekkoro­mat... Na, nyugodj meg, nagyon szeret­lek. - Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kezdődhe­tett az ő külön élete? Akkor már lehetett valami mögöttük, mögötte, azon a hét­száz együtt töltött esztendőn kívül. Az­óta csak délben, futólag láthatom, dél­után nem, este nem. És ez a fájdalom úgy pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitartás, nem a várakozás a bizonyosság ígéreteire. A kétséggel tudta Jágo is megölni Otellót, ha nem marad annyi erőm, hogy számonkérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhaladjak a kis nyírfa előtt, akkor erőtlen volt az én bizalmam is benne... De miért bújkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szep­­temberedik már. "Szállnak a darvak, vé­ge a nyárnak" - ez zakatolt a fiú fülében, a mellében, míg vitte a vonat haza - haza, mibe? - a Balatonról. Négy levelet kapott tíz nap alatt a lánytól. Másnap tiszta ingben, lebarnulva, s a nyár folyamán annyiszor visszaerősza­kolt bizalommal, jókedvvel ment a Csil­lag utcába, a 7. szám alatt sikoltó fütty­­jelet röppentett, és kivágódott az ablak.- Gyere föl, most - mondta a lány, és kihajolt mélyen az ablakból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leom­­ló, szinte a földig leomló kibomlott ha­ját. Fönn az ismmerős-idegen lakás. A lány az ajtóban már valósággal végigsi­mogatta, talpig, aztán visszarebegtek ujjai a fiú arcára, gyönyörködtek az ujj­hegyek.- Lejárt, minden lejárt, Istvánkám, - mondta, és ugrált. - Elutazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem le­járt már... - És a gombjaihoz nyúlt, vet­kőzött, mint ahogy teszik talán az Isten angyalai.- Ezért..., azért, csak azért, mert ma­gunkra vagyunk, ne vetkőzz... - mondta a fiú dermedtem - Mi van veled? Mi volt? S s a lány lassan, megverten kezdett visszaöltözködni, szakadt-ropo­­g'j gott a kis nadrág, ahogy visszatép­te ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára és sírni kezdett, egyik kar­ja még tartotta a félig fölcibált kis nad­rágot, másik lelógott, és sírt nagyon, álltában, félmeztelen, fölemelt fejjel állt, tiszta szemei megnőttek a könnyek között.- Négy... négy macskás családot vál­laltam... nyáron, Istvánka, sok dögöt... a Luzika nénié már alig evett... süket is volt..., a Lőrinczéké vad, mindig a búto­rok tetejéről könyörögtem le... sírtam is neki... csakhogy egyék... ez volt a dol­gom. .. elbújtam, hogy jöjjön elé. A Jaky házaspárnak hét macskája van, azokkal jól voltam... a negyedik macskás egy százéves vénasszony. Mindenki nyaral­ni ment... én vállaltam a macs... ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön... amit szeretnek... És görcsben zsugorodott össze a sző­ke, derékba guggolva vinnyogta, szinte a földön:- Hétezer forintot kerestem István­kám, egy hónap alatt... édesem, egyet­lenem... Szégyelltem megmondani ne­ked, és úgy fájtál bennem... Én soha többé nem akarok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek... élünk... Művésztelep Tabáni háztetők Az irodalmi oldalpáron Takács Rudolf rajzai

Next

/
Oldalképek
Tartalom