Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-07 / 1. szám
1990. ÁPRILIS 7. 9 Irodalom, művészet \ Deák Mór: Vétek testvéred, vagyok vagy mostohafiad gerincem s vállam keresztjén élek túl sokan vannak a rómaiak de nem bocsátom meg magamnak a vétket hogy én már nem tudok mindenkit szeretni s bár így sem könnyebb mint amíg még szerettem akár testvérem vagy akár mostohám meg fogok halni mert hiszen ember lettem \_______________J Lószerszámok /---------------------------------------------------------------------------------------\ Hamary Dénes: Használt ruhák Leülök melléd Stoppold meg kilyukadt életem Divat lett ma a használt ruha Fénylő báltermek ruhatári fogasáról görnyedt hátakat melengetnek bálákba gyűrt kabátok Leülök melléd, kiléptem a sors bizományi áruházából Mit tudom én, ki adott el, és mikor? Fűzd be a cérnát a tűbe Szükség van agyonfoltozott életünkre \__________________________________________________________- A Mucus, a hörcsögöm... Kiszökött a szárazakváriumból, s bevette magát a szekrény mögé. Egyébként szia.- Majd én segítek keresni - ajánlkozik lelkesen Zamfiri, és máris ketten hasalnak a szőnyegen, fölváltva szólongatva a láthatatlan hörcsögöt. - Mucika, gyere ki! Ugyuluputyulu! Harsogó csönd a válasz.- Hát ez itt nincs, az biztos - mondta Zamfiri /hasalva/.- Itt kell lennie - vélte Tímea /szintén fekve/. - Máskor is idebújt, ha kiszökött... Aztán mindig elő is jött. De most... Ez valami egészen más helyzet.- Ki ez a kan itt? - kérdezte Z. közvetlenül, mint régi ismerős. - Mintha már láttam volna valahol...- Aki ajtót nyitott?... A Béla. "Tehát a Béla. Szép ügy..." - gondolta Zamfiri, hasmánt a padlón. - És mióta?...- Csak időnként. Mucicka, gyere ki!- Lacival mi van? A Szőke Lacival.- Már elváltunk... Muci!- Elváltatok? Te férjhez mentél a Lacihoz??- Még előtte.- Formális logika... Lemaradtam egy brossúrával. - Zamfiri föltápászkodott a padlóról, leporolta magát, tüsszentett. - Néha porszívózhatnál is... A hörcsögödet megeszik a porcicák. ... Tímea fejét oldalt tartva nézett a szekrény alá, fenekén a nadrág megfeszült. Zamfiri: - Te, Timiké... Tímea felült. - Neee... - suttogta pirosán. - Ne kezdjük újra... Valahonnét mocorgás hallatszott. - Ez a hörcsög lesz! A függöny mögül jött a hang! 3. A hörcsög azonban nem volt sem a függöny mögött, sem a közös erővel kimozdított szekrény alatt, sőt az ágyneműtartóban sem. Pedig ki nem szökhetett, ajtó, ablak, minden csukva - bent kell a szobában lennie!- De hol? - kiáltott félig sírva Tímea... - Látsz valamit?- kérdezte, mert Zamfiri egy nem létező pontra nézett merőn: ott motoszkált az aranyhörcsög, szájában az ezüstgyűrű, ott porosodott sok-sok limlom, rozsdás idő, kihasználatlan alkalom, ott volt maga Zamfiri is - sötét hajú, bajszos fiú -, épp ajtót nyit Szőke Lacinak, "vendéged van!", kiált Tímea szobájába...- Az ötödik sarok... Úristen.- Modd már, mit látsz? Zamfiri fehér, mint a fal. - Semmit. Timiké, nem látok semmit... Gyújts világot, sötét van már. Czegő Zoltán: hol a bizalom gyökeret ereszthet, A fészket rak ott a bizonyosság is. - Hol hallhattam? Az is lehet, hogy filozófiai szemináriumot álmodtam, aztán megmaradt, életesen. Alig vagyok nil a vizsgákon, másodéves vagyok... - Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja meglebbent az ablakban, ahogy hátranyitotta.- Leröppensz?- Nincs szárnyam.- Tegnap még volt Hosszú, csípőig érő, egyágú coffba font szőke haja uralta, "ékesítette" a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis valami, ami blúz is lehetett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: betelni véle... Sosem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarná kiinni fönn a Mátrában, nagy és telhetetlen szomjúságban: azt a szomjúságot nem oldja víz, azt, mely úgy akarja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kristálytiszta patak omolna át belül, mosná át hosszan az egész testet, mosná, mosná, ömölve a sokáig, a végtelen időkig...- Most hová viszel? - kérdezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit sikoltva nézett föl a karcsú nyírfára.- Mi történt?- Megőszült. Nézd, Istvánka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... A fiú arcához érintette a lány kezét, érezte, hogy most valami nagyon, de nagyon egyszerű vigasztalót kell mondania, ami visszahozza a valahonnétből ide, a Halastó utcába.- Lehet, szerelmesek veszekedtek alatta a nyáron, aztán megőszült bánatában. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, odalibbent a karcsú nyírfához, és ujjait simogatólag végighúzta a kérgén. Mintha a testemen - gondolta a fiú.- Csak föl, csak hegyre föl viszlek, ezt én mondom, az "utolsó előttid", lefelé soha.- Most miért mondod? - kérdezte a lány, és átkarolta a fiú derekát, húzatta magát. így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a szemébe, tiszta kis illatos fejét odaengedni a nyakadhoz, ameddig fölér. - Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is?- Csak úgy mondtam, és a vizsgád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák közé, az a jó társaság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett kicsik világa, kicsinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszázadban, vagy csak jó volt elhinned, hogy szeretsz? Történet nyírfáról ... Nem tudom elhinni. Nem tudom, akkor mit felelt. Egy bizonyos, hogy itt, ahol erre válaszként akkor megsimogatta az arcom /teljesen "csóktalanul"/, ezek a hegyek most itt állnak azóta is, mióta a végtelen megszakadt, nem omlott össze semmi, áll a nagyság, élnek a pici virágok is. Vagy kinőtt a kicsinyesség is azóta? Hol járhat most? A féltékenységnek nincs helye bennem, csak azt érzem, hogy a mellkasomban minden csontom, bordám külön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból "utolsó előttinek" neveztem magam? De hát máskor is mondtam ezt...- Most lefelé haladunk, szaladunk egy kicsit, csak minden második padnál csókolhatsz meg, sietnem kell haza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó?- Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mikor már mellété voltak. Odaszaladt, megsimogatta.- Meglátod, nemsokára kizöldül... - mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csillag utcában a bokrok alól egy kicsi macska óvakodott elő, félökölnyi lehetett, kis tigriske, fehér mellénnyel. A fiú megörült neki -: Nézd, milyen kicsi macska! - és indult felé. A lány riadtan fogta vissza.- Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem akarom!- De hát mi van veled? Gyermekkorom óta kedvenc állatkám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, megcsókolta az arcát, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeeséssel, aztán könnyezni kezdett.- Ó, te, hát siratod a gyermekkoromat... Na, nyugodj meg, nagyon szeretlek. - Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kezdődhetett az ő külön élete? Akkor már lehetett valami mögöttük, mögötte, azon a hétszáz együtt töltött esztendőn kívül. Azóta csak délben, futólag láthatom, délután nem, este nem. És ez a fájdalom úgy pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitartás, nem a várakozás a bizonyosság ígéreteire. A kétséggel tudta Jágo is megölni Otellót, ha nem marad annyi erőm, hogy számonkérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhaladjak a kis nyírfa előtt, akkor erőtlen volt az én bizalmam is benne... De miért bújkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szeptemberedik már. "Szállnak a darvak, vége a nyárnak" - ez zakatolt a fiú fülében, a mellében, míg vitte a vonat haza - haza, mibe? - a Balatonról. Négy levelet kapott tíz nap alatt a lánytól. Másnap tiszta ingben, lebarnulva, s a nyár folyamán annyiszor visszaerőszakolt bizalommal, jókedvvel ment a Csillag utcába, a 7. szám alatt sikoltó füttyjelet röppentett, és kivágódott az ablak.- Gyere föl, most - mondta a lány, és kihajolt mélyen az ablakból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leomló, szinte a földig leomló kibomlott haját. Fönn az ismmerős-idegen lakás. A lány az ajtóban már valósággal végigsimogatta, talpig, aztán visszarebegtek ujjai a fiú arcára, gyönyörködtek az ujjhegyek.- Lejárt, minden lejárt, Istvánkám, - mondta, és ugrált. - Elutazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem lejárt már... - És a gombjaihoz nyúlt, vetkőzött, mint ahogy teszik talán az Isten angyalai.- Ezért..., azért, csak azért, mert magunkra vagyunk, ne vetkőzz... - mondta a fiú dermedtem - Mi van veled? Mi volt? S s a lány lassan, megverten kezdett visszaöltözködni, szakadt-ropog'j gott a kis nadrág, ahogy visszatépte ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára és sírni kezdett, egyik karja még tartotta a félig fölcibált kis nadrágot, másik lelógott, és sírt nagyon, álltában, félmeztelen, fölemelt fejjel állt, tiszta szemei megnőttek a könnyek között.- Négy... négy macskás családot vállaltam... nyáron, Istvánka, sok dögöt... a Luzika nénié már alig evett... süket is volt..., a Lőrinczéké vad, mindig a bútorok tetejéről könyörögtem le... sírtam is neki... csakhogy egyék... ez volt a dolgom. .. elbújtam, hogy jöjjön elé. A Jaky házaspárnak hét macskája van, azokkal jól voltam... a negyedik macskás egy százéves vénasszony. Mindenki nyaralni ment... én vállaltam a macs... ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön... amit szeretnek... És görcsben zsugorodott össze a szőke, derékba guggolva vinnyogta, szinte a földön:- Hétezer forintot kerestem Istvánkám, egy hónap alatt... édesem, egyetlenem... Szégyelltem megmondani neked, és úgy fájtál bennem... Én soha többé nem akarok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek... élünk... Művésztelep Tabáni háztetők Az irodalmi oldalpáron Takács Rudolf rajzai
