Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-29 / 19. szám
Magazin Divatszavunk a vállalkozás. Azt a megélhetési módot jelenti, amikor az ember némi tőke birtokában nekivág a nagy világgazdaságnak, és ha tehetséges, rámenős, ötletgazdag és kitartó, ráadásul dolgozni sem restell, no meg jó megérzéseihez csillagzatának szerencsés konstellációja is társul - boldogul. A vállalkozó közelében nincs óvó néni, aki kézen fogja, ha botladozik, és a vállalkozó veszélyhelyzetben csak a saját hajába kapaszkodhatik, amúgy Münchausen báróként. Az ügyesebbnek futja autócsodára, a szerényebb képességű kerékpárt teker. De mit mondanak egymásnak, ha találkoznak valahol az élet országútján? Bravúr az üzemi konyhán A Lehel Gyöngye étterem a jászberényi Hűtőgépgyár tőszomszédjában áll. Én úgy képzelem, hogy napszálltakor a kilencemeletes irodaház árnyéka ráesik a vendéglátóegységre. A nagyvonalúan elegáns éttermet valamikor a gyár akkori "vezére” építtette, mondván a fiataloknak ott van a klub a városban, a középkorúak viszont nem tudnak hová leülni egy fröccsre. A Lehel Gyöngye tehát felépült, és bérlője az Alföldi Vendéglátó Vállalat lett, az üzlet vezetője pedig a vállalat területi igazgatója, Koha Csaba. Nohát, ő az, akinek személye immár tizenhét esztendeje osztja meg a gyár és a város közvéleményét. Kaptam névtelen leveleket, melyben az egykori vezérigazgató kegyencének titulálták, és megjósolták neki, hogy egy gyári rezsimváltás után napjai meg lesznek számlálva. Aztán, amikor a Lehel jégkorongcsapata országos bajnok lett, ötezer ember kiabálta kórusban, hogy "Csaba bácsi, köszönjük!" Meg aztán a Lehel Gyöngye emblémával ellátott díszes kerámiába "csomagolt" libamájat már akkor kínálták a boltok, amikor mi még ahhoz voltunk szokva, hogy véget nem érő szalagon készült konzervgyári termékek uralták a pultokat. Ez a manufaktúra - ami nem több egy konyhánál - megelőzve korát, már évtizeddel ezelőtt vállalkozói szellemben tette a dolgát.- Hogyan került Jászberénybe Ön, Koha Csaba?- Az Alföldi Vendéglátó Vállalatnál dolgozom immár huszonöt éve. Szegeden, a Debrecen étteremben tizenhét éves koromban már konyhafőnök voltam, és meglehetősen szokatlan volt, hogy akadt negyvenéves beosztottam is. A Szakmai Ifjú Mestere arany fokozatának birtokában kerültem a patináns étterembe. Ellenőrizni voltam 1970-ben a Hűtőgépgyár üzemi konyháján, és itt jó egy hónapot főztem is. Akkor felhívatott az akkori vezérigazgató, Gorjanc Ignác, és megkérdezte, mennyiért vagyok hajlandó idejönni végleg. Szót értettünk, az üzemi konyhán sütöttem a fánktól kezdve a palacsintáig minden munkaigényes ígyencséget, de elővettem a régi, elfelejtett recepteket, így készült a böllérrolád, a tokány.- Gondolom, ez még a harminc forintos marhahús korában volt. Próbálna meg a mai normák mellett bravúroskodni egy üzemi konyhán.- Hát igen, a birkának tizenhat forint volt az eleje, húsz-huszonkét forint volt a hátulja kilónként, én erről a világról beszélek. Van tanári képesítésem a szakács szakmában, de számos hazai és nemzetközi versenyen is első helyet szereztem. Az üzemi konyha kategóriában például a Gellért Szálló főszakácsát vertem meg: előtte lettem első. Nekem tehát van belépőm ebbe a városba.- Mindehhez az előmenetelhez a családja révén nem volt némi protekciója?- Szüleim kertészek voltak Szegeden, de már az ükapáim is azok voltak. Édesanyám, mint kertészmérnök részt vett számos szegedi köztér kialakításában, de nem hiszem, hogy az ő foglalkozásuk előtt megnyíltak volna a pámás ajtók.- Önök már akkor vállalkozásba kezdtek, amikor erre még nem volt kormányprogram. Miként született az ötlet ezzel a libamájjal?- Először is jött a húsárrobbanás, kiürültek az éttermek, lépni kellett. Pakolás közben az egyik mélyhűtőben találtunk úgy egymázsányi libahájat. Mi lenne, ha kisütnénk? így lett, aztán egy primitív műanyag pohárban árulni kezdtük a frissen nyflt Sugár Áruházban. Sikerünk volt. Jelenleg másfélmillió forintot termelünk havonta, hátul, abban a kis konyhában. Most csak libamájjal foglalkozunk, melyhez a kerámiát a városlődi gyár készíti, ezzel magyarázható, hogy az üresen tátongó étterem mellett sem mentünk még tönkre.- Egy tégely kerámiás libamáj ezer forint. Ki erre a vevő?- A határ mellett ez kétszáz schilling, és így már mindjárt akad rá vásárló. Most próbálunk egy osztrák közös vállalatot létesíteni, reméljük, a szabályozók ezt már lehetővé teszik. Ezenkívül közel félszáz újításom van, amivel kiérdemeltem az újítók arany fokozatát. Ezek között van a kedvenc receptem, a pandúrleves, amit rövidesen konzerv formájában is lehet majd kapni. Pofonegyszerű ötletből született: maradt némi pörköltünk, velőmorzsalék, gomba: mit csináljunk vele? Összefőztük, ízesítettük, aztán mostanra kialakult a végleges receptúra. Országszerte keresik, mert ízlik. A vezér kegyence volt?- Nem mehetünk el szó nélkül az Ön és Gorjánc Ignác kapcsolata mellett, ellenzői ugyanis elvtelennek tartották ezt a kontaktust. Haragosainak nagy részét azt hiszem, ebből az időből lehet származtatni.- Nézze, itt van a gyár, amellyel én csak szerződéses viszonyban vagyok, amennyiben az Alföldi tőlük bérli a Lehel Gyöngyét, és a hotel egyik részét a Neszűrben. Ám a vezérigazgató szimpátiája - amiért hányán, de hányán törték magukat a gyárban! - egy üzletember számára nem lehetett közömbös. Külföldi vendégeket hoztak ide - amire mostanság már nincs példa -, és hagytak dolgozni. Mondhatni, menedzselt a vezérigazgató, hát persze, hogy hálás voltam. A kórházba ínyencségeket vittem neki, amikor beteg volt - igaz. Ma is megtenném, mert az az ember tagadhatatlanul sokat tett a városért. De amikor 1973-ban a mestervizsgámat tettem - sikerrel -, majdnem hazarendelt, mert kemény volt a körömpörkölt. Ezzel együtt a kapcsolatunkat máig sem tagadom meg.- Tehát az Ön népszerűtlenségének csak ez az oka?- Visszaadom a labdát: Magyarország mely táján rajonganak azért az emberért, aki kicsit is kimagaslik az átlagból? Aztán itt van az étterem: miután a libamájforgalmunk beütött, megengedhetem, hogy tartsam a nívót. Csak olyan vendéget szolgálunk ki, aki nem tekinti kocsmának az egységet. Na most, ha kiküldők valakit, mert eszméletlen részeg, a gyárban másnap terjed a híre, milyen ember is vagyok. Én egy Opel Omegával járok. Szép kocsi, elegáns kocsi, nekem különösen imponál, mert a másfél mázsámmal ebben férek el kényelmesen. De azt már nem írhatom ki a mellemre, hogy az anyám testvére, aki Belgiumban él,- a bátyámnak és a húgomnak egy-egy japán autót ajándékozott, engem pedig kérésemre ehhez az Opelhez segített hozzá.- Azt mondják, Ön egyébként dúsgazdag ember.- Ez sajnos nem így van. Nem élek rosszul, de közel sem én vagyok Jászberényben a legjobb módú állampolgár. Naponta tizenhat-húsz órát dolgozom egy olyan szakmában, amit azért mindig megfizettek. Főztem Ausztriában, Svédországban, Nyugat-Németországban, s kaptam a fizetésemet devizában akkor, amikor itthon hiánycikk volt ez a fizetőeszköz. Persze, hogy előbb tartok mint az, aki egy életen át ötezer forintot keresett a gyárban. Főztem gasztronómiai szakembereknek ráklevest, töltött kagylót olyan helyen, ahol konyha sem volt, és amikor az ország másik feléből kölcsönkért Herendiben feltálaltam, a társaság tagjai felállva tapsoltak meg. Kétezer embert láttam vendégül marhagulyással olyan tábori körülmények között, hogy lajttal hordtuk a vizet. Egyszóval én ma sem félnék, ha kézbe kellene venni a fakanalat.- És mégis, úgymond a dolgozók kívánságára elvették a gyár üzemi konyháját, melyet az áfész üzemeltet tovább.- Ebbe nem kívánok belemenni. Egy rendszerváltásnak óhatatlanul vannak károsultjai, azt hiszem, én is az vagyok. De nem sértődtem meg, ma is készséggel állok a gyár vezetőinek rendelkezésére - jóllehet nem élnek vele. A munkásoknak tisztított körmöt, velőt, pacalt kínálok kiskereskedelmi árréssel, egyszóval jobb lenne, ha érezném irányomban a bizalmat, de ha csak a szomszédságra tartanak igényt, az sem baj. A nálam dolgozó tizenhat emberért felelősséggel tartozom, így elsősorban miattuk teszek meg mindent a talponmaradásért.- Tényleg, mi köti Önt ide, Jászberénybe?- Nemrég élet-halál közt voltam, és éppen ezt a kérdést tettem fel magamnak. Az volt a válaszom, hogy az a tizenhét év, amit itt töltöttem. Ez pedig munkásságom nagyobbik fele, hát miért akarnám veszni hagyni?- Beszéljünk a jégkorongról, erről az újabb nagy szerelemről, amiért kis híján az életét áldozta. Hogyan kezdődött?- Nyolc évvel ezelőtt kerestek meg, hogy legyek elnöke a jégkorong- szakosztálynak. Amikor elvállaltam, az volt a cél, hogy OB I-es együttes váljék belőlünk. Gyergyószentmiklósról hoztunk egy edzőt, Kercsó Csabát, a testvére Dunaújvárosban neveli az utánpótlást, akinek a korosztályos csapata időnként 30-40:0-ra veri a Fradit. Mielőtt idehoztuk volna az edzőt, kimentünk "lekáderezni", mert Goijánc Ignác azt mondta: "Nehogy valami szekussal állítsatok ide!" Hát nem az lett. Munkájáról legyen elég annyit mondani, hogy nemcsak a felnőttegyüttes, de az utánpótlás-csapatunk is bajnokságot nyert. És persze hoki mindhalálig- Önök kezdetben ott csúszkáltak a kásás jégen, úgy az ötödik-hatodik hely táján. Aztán nyitottak Keletre.- Ennek az a története, hogy a kisgyerekek Kijevben edzőtáboroztak. Ott vetődött fel, hogy nem tudnának-e a házigazdák felnőtt játékosokat is adni. Kétszer-háromszor kiutaztunk, hogy megismerjük a vezetőket és a játékosokat. Aztán elkezdtünk úgy harminc korongozóból válogatni. Olyan hat hokist kerestünk, aki emberként is megállja a helyét. Úgy véljük, sikerült megtalálni. Az volt a kikötés, hogy teljes ellátást kapjanak a fiúk, és annyi forintot, amennyit ott kint rubelban kerestek.- Ez mennyi?- Egészen pontosan 270 rubel, ami forintban 7 500 havonta.- Mindenki örült a bajnoki címnek?- Jaj, dehogy! Amennyi lelkes híve van, legalább annyi ellensége is akad itt a városban a sportágnak. Ősszel itt volt a jégpályanyitás. A nevemet adtam ahhoz, hogy a hat külföldi jó körülmények között készülhet a bajnokságra, aztán csak nem akart üzembe állni a pálya. Fúrtak, akasztgattak - mindegy, csak nyertünk, aztán a közönség... Szép volt, mi tagadás. Most megpályáztunk egy tizenötmillió forintos támogatást, ha elnyerjük, befedjük a pályát, és a BEK- meccset már ött játsszuk.- És minderre ráment Önnek az egészsége.- Igen. A szekszárdi kezelőorvosom idegkimerültséget, depressziót, magas vérnyomást diagnosztizált, de volt egy embóliám, aminek következtében műanyag csövekkel pótolták az erek egy részét a karomban. Inni nem iszom, viszont dohányzom - Sopianaet szívok - és kávézom sokat. Most vagyok egy hatvankilós fogyókúra közepében, ott van az a néhány tasak por, azokon élek, mondja, mit lehet rajtam irigyelni?- Önnek a fia is hokizik.- Igen, és nem is tehetségtelen, válogatott. Ha már a családomnál tartunk, a feleségemnek butikja van, és amikor a kórházban feküdtem, az ő jövedelmére voltam rászorulva. Á lányom műkorcsolyázott, most népi táncos. Bár nem borotválkozom, mert szakállam van, de higgye el mindenki, reggel azért bele tudok nézni a tükörbe. Koha Csaba ellentmondásos jelensége a Jászság fővárosának. Amint a Lehel Gyöngye étteremre vetődik napszálltakor az irodaház árnyéka, úgy esik rá még ma is az elhunyt Goijánc Ignác emlékezete. Hiába, egy nagy ember, halála után így áll bosszút környezetén akaratlanul is. Kár ezért az ízig-vérig vállalkozó emberért. Véleményem szerint környezete nem "működteti" a legcélszerűbben. Jómagam nem biztos, hogy összejáró viszonyban lennék vele, ha éppenséggel egy lépcsőházban lakunk, de ha egy holdkőzetdarabkára lenne szükségem, akkor feltétlenül Koha Csabának szólnék, és ő biztos, hogy megszerezné. Természetesen árában. Hogy Opel Omegával jár? Istenem. Alighanem olyan világ jön, amikor a suhanó autók látványát beletörődéssel kell majd elviselni a kerékpár nyergéből is. Mert hát a divatszavunk, a vállakózás ezt is jelenti. Palágyi Béla Fotó: Tarpai Zoltán avagy mit mond egy kerékpáros, ha elsuhan mellette egy Opel Omega?
