Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-03 / 72. szám
4 Néplap 1990. ÁPRILIS 3. Most már ellenállhatatlanul betört a tavasz. Nemcsak a fák bimbózó rügyei, a színesedő virágoskertek jelzik ezt, de a gyerekek vidám hancúrozása a szabadban, és a miniállatkert benépesülése is erre utal. Képeink a rákócziújfalui általános iskolában készültek 9{evezetes épületein^ Műszer- és Vegyipari Szakközépiskola a Serfőzőház helyén - A Hősök szobra Az egykori Molnár - ma Szapáry - utca Tisza-parti végén a XVni. sz. közepén épült meg a Serfőzőház masszív épülete, amely jelentős bevételt jelentett mindig a városi tanácsnak. A Bach-korszakban a császári csendőrség költözött bele, majd 1873-ban katonai célokra használták, s a szolnoki 68. gyalogezred laktanyája lett. A csaknem egy hold telken álló épületet 1920-tól rendőrségi célokra vették igénybe. Irodalmi és fotótörténeti nevezetessége volt, hogy 1932-ben a szociofotó-kiállítás megnyitására városunkba érkező Kassák Lajos írót - a társadalmi rend elleni izgatás vétsége miatt - a rendőrség őrizetbe vette a kiállított képek között, és Lengyel Lajos fővárosi nyomdásszal együtt a Tiszára néző épületrész boltozatos cellájába zárta. Az épület sorsa a továbbiakban a tűzoltóság odaköltözésével zárul. 1963-ban - szerencsés elgondolással - a Tisza-parton, a régi épület helyén iskolasort kezdtek el a Tiszaparti Gimnázium megépítésével. Ezt követte 1971-ben a szakközépiskola kiépülése. A Tisza-partra néző iskolai tantermek csendjét, jó levegőjét a folyópart további parkosítása hozta magával. Az utca Tisza-parti végén lévő parkban az I. világháború szolnoki hőseinek imponáló emlékműve, a Hősök szobra áll. 1926- ban emelték a Mária utcával szemközti Hősök teréa Szentgyörgyi István szobrászművész a kor művészetének jeles alkotásával azt a gondolatot formálta meg, amely az oldalán olvasható: "Az nem lehet, hogy annyi szív/ Hiába onta vért,/ S keservben annyi hű kebel/ Szakadt meg a honért./” 1945 májusában azonban a Hősök terén álló szobor elé a szovjet hadsereg emlékművet emelt, s érthetően sértette a szolnoki emberek érzelmeit, hogy mögötte - a tér közepén - állt továbbra is Szentgyörgyi István "Hősök szobra". Szolnok város képviselőtestülete - a kor hatalmi viszonyait ismerve - a Szapáry utca Tisza-parti végén lévő teret jelölte ki a Hősök szobra új helyéül. Indokolta ezt az is, hogy egykor ott állt a 68-asok laktanyája, s az ott lévő utcát is 68-as utcának nevezték akkoriban. Elgondolkodató levelet kaptunk a szoborral kapcsolatban Volter Ferencné szolnoki olvasónktól: "A Tisza-parton van kihelyezve... a Hősöknek a szobra. Soha egyetlen szál virág, amit ez a Drága Hősök szobra megérdemelne, nincs. Ezek a mi Drága Apáink, Nagyapáink, még vannak, akik mondhatnák: Fiaink, miért nem érdemlik meg ezt a megtiszteltetést rendszeresen? Nem tudom kinek elmondani ezt a keserű gondolatomat, hiszen ha kimegyek a Tisza-partra, fájó szívvel nézek arra a Hősök Emlékművére, kifolyt piros vérük helyett nincs egy szál piros virág... Nagyon fáj! Pedig én még ekkor nem is éltem. Mért érdemelték ők azt, hogy a régi helyről, a városközpontból oda, szinte mondhatnám, kitelepítsék őket? Dehamárottvana helyük, legalább virág is lenne körülöttük..." Megértem Volter Ferencné érzelmeit a szobor "kitelepítésé"-vel kapcsolatban, de mint a fentiekben vázoltam, a Tiszapart - már csak a 4. sz. főút forgalma miatt is - méltó helye a Hősök szobrának, a városi önkormányzat, a képviselőtestület helyesen döntött. Különösen így érezhetjük ma, hiszen a Szolnoki Galéria melletti térség lehetővé teszi ott a méltó megemlékezést. De volna még egy gondolat: a talapzat egyetlen üres oldalára fel kellene vésetni, hogy a II. világháború hősi halottainak, elhurcolt mártírjainak és az 1944- es légitámadások polgári áldozatainak emlékét is őrzi a szobor. Kaposvári Gyula ÜEV'EL'E'KA ttAZÁVÓL A íHObtyA ’NEFÉLJETEK MAGYARAK!...” "Komám, az események véletlen egybeesése ismét megosztotta és el-elterelgette az emberek figyelmét, legalább annyira, mint 1956-ban a magyar forradalom és a szuezi válság "találkozása". Ezúttal szűkebb körben, e hazában tapasztalhattam, hogy kinek a magyarországi választásokból, kinek a marosvásárhelyi eseményekből, kinek mindkettőből "van elege". Az úgynevezett romániai forradalom idején is tanúsított rossz szokásomhoz híven, most is igyekeztem szerény képességeimhez mérten, első kézből szerzett információimat az itteni tömegtájékoztatás szolgálatába állítani. Nem éppen kitörő lelkesedéssel, de megértéssel könyveltem el, hogy - némely kivételtől eltekintve - sokan csaknem kizárólagosan a régóta várt és rég nem volt szabad választásra összpontosítanak. Legutóbbi beszámolómból úgy tűnhet, hogy ez utóbbi viszont engem hagy teljesen hidegen, bár ez egyáltalán nem igaz. Már csak önös érdekből sem lehetne mindegy számomra, s a hozzám hasonlók számára, hogy mely pártok hogyan, milyen elképzelésekkel veszik kezükbe közös sorsunk irányítását - ám a legfontosabb, a politikai tettek mibenléte még igencsak a jövő zenéje. A múlt vasárnap összehordott soraimban nem számolhattam be az erőviszonyok alakulásáról, hála a modem számítástechnika itteni működésképtelenségének. Most már tudni, hogy csak az MSzDP "dőlt el" látványosan, no meg - mint várható volt - a kommunista eszme. Az MDF és az SzDSz közötti versenyfutás tovább tart, talán a második forduló után leszünk okosabbak. /Ehhez bátortalanul csak annyit fűznék hozzá, hogy a jelek szerint ez a harc se nem mellékes, se nem tiszta, és ez sem a végső./ Sejtheted, Árpádom, hogy az otthoni történések fölött nem tudok - úgymond - napirendre térni, mert bár /állítólag/ napok óta nem folyik a vér, a harc mégis "élesben megy", mert az uszítás és az egymással farkasszemet nézők készülődése nem lankad, mert a hazudozás és a megesettek elferdítése az abszurditást többszörösen túlhaladta, mert pontosan szülővárosomból csináltak második Karabahot, mert szinte naponta beszélek új és új menekülőkkel, a pogrom áldozataival és szemtanúival... Úgy látszik, én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Régóta magyarázom a kománédnak, hogy a románok legnagyobb baja onnan származik, hogy tudják: Erdély nem az övék. Értem ezalatt azt, hogy Trianon előtt sohasem volt Románia része a terület. "Csupán" az ott lakóké volt, románoké, magyaroké, szászoké, sváboké... Nos, ilyenszerű sületlen magyarázatra, hallom, más is képes, hisz a bukaresti, román nyelven megjelenő lapok értékelése szerint: most a magyaroknak az a bajuk, hogy ők csak ezer éve vannak ezen a területen, míg a románság több mint kétezer éve. Sőt, a román központi sajtó jelese ennél többet is tud: a románság csak ott követett el hibát, hogy ha már beengedte/?!/ őket, miért nem vigyázott rájuk jobban? Az már szinte szóra sem érdemes, hogy mit értenek arrafelé a "vigyázás" alatt, de az fölöttébb elgondolkoztató: milyen esélye van a megbékélésnek, ha nemcsak a magamfajta "nacionalista”, hanem az ottani közvéleményt döntő mód befolyásoló, hivatalos vélekedők is így közelítik meg a kérdést? Ugyanez a lekezelő arrogancia és lesajnáló, fölényes vigyor sejlik fel a kérdésük mögött: hát mit keresett Sütő az RMDSz székházában, miért nem ült otthon és "alkotott"? ... Vagyis: magára vessen, ha arra járt, ahol fejszés románok békésen vagdalkoztak... Egyáltalán nem nyugtatott meg a vásárhelyi pogrom kivizsgálásával megbízott belügyminiszter-helyettes nyilatkozata, melyben nagy ügyességgel mossa egybe a történéseket, mondván: másnap /a Sütőék elleni támadás másnapján/ viszont vagy tizenkétezer magyar kezdett tüntetni... Csak éppen azt felejtette el leszögezni, hogy ezek viszont fegyverek nélkül, békésen tüntettek a jogaikért, és követelték az előző napi vérengzés bűnöseinek felelősségre vonását. Valami fura emlékezetkihagyás miatt a nyilatkozó azt is elfelejtette mondani, hogy erre a békésen tüntető tömegre is rátámadt a fegyveres románság, és erre válaszoltak aztán hasonló mód a magyarok azzal, amivel tudtak; a miniszterhelyettes úr elintézte ennyivel: bizonyos összetűzésre került sor... Valahogy elsikkadt annak ecsetelése is ebből az "értékelésből", hogy mit keresett Vásárhely főterén több román falu felfegyverzett és leitatott hordája. A rendőrfőnök is elintézte egy kedélyes mosollyal, s egy szellemesnek szánt megjegyzéssel azt a kérdést, melyet egy újságíró tett fel, hogy miért nem állították elő azokat, akik verbuválták, azaz összetelefonálták a "harcosokat": mert a telefonálók nyilván nem mutatkoztak be... Szerintem nem fedi éppen ekkora titokzatosság a szervezők személyét, csak nem névtelen telefonálók felszólítására indultak vért inni a kucsmás legények, én innen, kapásból tudok mondani négy-öt olyan nevet, akik holtbiztosán főmuftik voltak a magyarellenes szervezkedésben... Nem tudtam meghatódni a ti meg a mi tévénkben bemutatott Hodac-i ortodox pópától sem, aki imára kulcsolt kézzel mesélte /be/ a riporternek, hogy hívei azért indultak Marosvásárhelyre öldökölni, mert a községben elterjedt a hír, hogy a városban tanuló gyerekeiket ölik a magyarok. Ha így lett volna, akkor a derék hodákiak miért nem a gyerekeiket keresték a városban, hogy meggyőződhessenek róla, hány hajuk szála görbült meg? Nyilván egy sem, és nyilván nem is ez érdekelte őket. A harci kedvhez és bátorsághoz számukra szükséges piát a főtéri ortodox templomban osztogatták... A múltkor azt kérdeztem naivan, hol volt a katonaság, a rendfenntartásra hivatott szervek, hogy megakadályozzák a vérontást. A minap érkezett szovátai és székelyudvarhelyi látogatóim mondták, hogy hol voltak: ügyeltek a magyarokra és a székelyekre, nehogy be tudjanak menni Vásárhelyre ők is, és beleszóljanak a görgényvölgyi és Felső Maros menti deli kucsmások mulatozásába. Azt mondja a székelyudvarhelyi vendégem, hogy a két ottani nagy gyárból többezer munkás indult volna a valamikori Magyar Autonóm Tartomány székhelyére, de harckocsikkal zárták körül Udvarhelyt. Azt mondja a szovátai, hogy onnan s a Nyárád mentéről is indultak "felmentők", ezek nagy része viszont a Vásárhelyt körülzáró katonaságtól nem jutott célba, mindössze két autóbusznyi szovátai, igaz, ők rendet is csináltak a Grand szálló környékén. Állítólag, az ottani többségi nép nemzeti érzelmeit zavarta az a piros-fehérzöld szalag, ami a március tizenötödikéi ünnepségen a romániai magyar nagykövetség koszorúján volt. Komám, az utóbbi héten nemcsak magyar nemzetiségű menekültek érkeznek onnan ide, hanem román csencselők is /mindjárt többen vannak, mint a lengyelek/, köztük olyanok is, akik - mintha csak ki akarnának provokálni valamit - a román zászlót kocsijaik ablakán kidugva lobogtatják. És az Istennek sem bántja itt őket ezért senki! Az itteni "nemzeti érzelmeket" mintha nem sértené ez a látvány, hála Istennek! Még hol volt a "forradalmatok", amikor itt, 1988 nyarán a Hősök terén, a békés tüntetésen megtapsolták a román zászlóval odavonuló románokat. Egyre jobban sajnálom, hogy a Szabad /?/ Román Televízió nem mutatja ezeket a képeket, s a sajtótok sem említi. Bár meglehet, mind mutathatná és említhetné, hiszen a román a Dnyesztertől /legjobb esetben is/ a Tiszáig magáénak tekint és már követel is mindent. Meglehet, azon is csak kajánul vigyorogna odaát a közember, hogy Chrudinákra a Vatra kimondta a halálos ítéletet... "Pedig milyen nagy volt nálunk a csókolózás románok és magyarok között a forradalom idején" - mondja most nekem sajnálkozva a szovátai... Marosvásárhelyről menekült barátom meg egy fura szövetségről mesél. A főtérhez közel laktak, szinte minden az orruk előtt zajlott, már két napja az ágya mellé kikészített fejszével próbált pihenni, hogy legyen valami a keze ügyében, ha rájuk tömének. Este későn hallják, hogy mozgolódás van az ablakuk alatt, nem gyújtottak villanyt, a sötétben húzták el résnyire a függönyt, lássák, mi készülődik. Valami sötét alakok álltak csatasorba, a kerítést bontották, egy-egy lécdarabot fogtak a markukba. Mikor elkészültek, elindult a kis csoport a főtéren összecsapó társaság felé, ütemesen skandálva: "Ne féljetek magyarak, itt jönnek a cigányak!" Nem tudom, komám, létrejön-e itt a "nagy koalíció", s ha igen, akkor hogyan fogok "reagálni", de amikor meghallottam ennek a magyar-cigány szövetségnek a spontán megszületését, elkezdtem röhögni. A haver s a neje előbb értetlenül nézett rám, aztán belőlük is kibuggyant a nevetés,percekighahotáztunk.mégakönynyünk is kicsordult. A baj csak az, hogy a barátaim szemében a könny igazi volt... Vigyázzatok magatokra és egymásra, mintha tényleg vigyázhatnátok - kér komád, Lajos