Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-10 / 59. szám
1990.MÁRCIUS 10. 9 Irodalom» művészet Várhelyi József: « Kóboráram Iluh István: Az életemet manipuláltad... Már az életemet is manipuláltad A szívemet kioperáltad Látom a fényben az árnyat Megszerettem a fákat Félsz tőlem mintha lennék Szögesdrót-mögötti emlék A kitömött bőre a nyárnak Már a szellememet is manipuláltad S lettem érzelemtelen látszat Sötétre fekete-magyarázat A léten-kívüliségbe-járat Hamvaim ne-szórd-szét A csontjaim fájnak Lelkem az égnek adózzék A létbe ha belefáradt Már a szerelmemet is manipuláltad Mindenségemet összekuszáltad S a földemet kiguberáltad A maradék már csak látszat Csontjaim ne-szórd-szét Hamvaim fájnak Testem a földnek adózzék A létbe ha belefáradt Árad a kisember búja... Ha a kicsik meg a kicsinyek Sanyargatása jön e honban Akkor a forradalomnak kell feltámadni A forradalomban Ha megint az elesetteket - Gyötritek újra meg újra Akkor a hatalom szerint árad A kisember búja Ha a kicsik meg a kicsinyek Sanyargatása van e honban Nem a királyt kell feltámasztani A forradalomban Ne herceget ne grófokat Szüljön világra a hon Hanem szabadabb hazát s boldogabb Népet hozzál forradalom Ha a kicsik meg a kicsinyek Sanyargatása jön e honban Akkor Lenin fog feltámadni E forradalomban Az irodalmi oldalpár illusztrációit H. Jakab Ilona grafikáiból válogat tűk. Nagyon korán volt. A vöröslő nap még csak kaparászta az éjszaka beúszott mogorva felhők szélét, de a harmat már megeste a füveket. Vászon surranója teljesen átázott, nyűtt melegítőnadrágja bokáig csatakos lett. Úgy látszott, hogy nem vesz róla tudomást, vagy túlságosan is megszokta már. Könyökben behajlított karral, gépiesen mozgott, gyér haja átnedvesedett a halántékán, a füle mögött verejtékcseppek gurultak a nyakába, de nem törölte le. Lassuló futásában már nem volt semmi meggyőződés, csak a megszokás automatizmusa vitte előre. A város széli betonóriások most kezdtek kimosakodni a temetői szürkeségből, a szerencsésebbek már visszahunyorítottak sok-.sok szemükkel a rézszínű napra. "Igen, nemcsak a könyveknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa" - gondolta. "Isten áldja meg a házat, és benne minden lakóját" - hallotta a messzi időből, de a hangnak nem volt hangja. Egyszerre nagyon fáradt lett. A beton szagú kis lakásban leszórta magáról a csatakos göncöket. A zuhany alá bújt, a simogató meleg áradást fokozatosan állította hűvösre, és ettől visszatért a valóságba. A rendetlen szoba, tele szétszórt folyóiratokkal, újságokkal, sarokba hajított könyvekkel - jó ideje tudta már, hogy mindez öncsaló kulissza sohasem élt életéhez -, az asztalon hagyott fantáziátlan ételmaradékok, a valóság bizonylatai, tanúságtevő montázzsá merevedtek. Lassan öltözni kezdett. Semmi öröme nem telt benne már régóta. "A világot szívedből megutáljad, és úgy menj ki belőle, meztelen". A zsenge gyermekkorában olvasott vers sora úgy vetődött tudata felszínére, mint a víz alól fényes ívben felröppenő halacska. A busz csaknem üres volt. Kihagyó szuflával tüsszögött a néptelen utcákon, a közlekedési lámpák még sárgán villogtak. A szombati korai piacra igyekvő háziasszonyok körbe ülték egymást, üres bevásárló szatyraikat szorosan térdük közé szorították. Már a nappali portás nézett rá álmosan az ablak mögül. Mutatóujjával a homloka felé bökött köszönésül. Megszokta már, de nem értette, mi a fenét lehet csinálni egy üres szerkesztőségben. A lift az egész heti büdösséget magában tömörítve vonszolta Aznap este apám izgatottan váltogatta varázsszemű világvevőnk hullámsávjait, s a keresőgombot forgatva szitkozódott a vételt zavaró erős hangszennyezés miatt. Mintha közelgő repülőgépek zúgása tépte volna foszlányokra a messziről sugárzott élőbeszédet. Eszter, Pesten történt valami - mondta a fater, foteljében elmélyülten horgoló anyámnak. Ugyan Ernő, mi történt volna? - kérdezte anyám a horgolást s a horgolótűket szorongató kezét ölbe ejtve. Amennyire ki tudom venni - bökött hüvelykjével rádiónkra -, tüntetések vannak. Tüntetések? - tűnődtem csöppet el Verne Utazás a Holdba című kötetéből föleszmélve. Tizenegy évesen halvány fogalmam sem volt, mi is az a tüntetés. Április negyediki és május elsejei felvonulások mozzanatai villantak emlékezetembe: piros zászlók, nagy Sztálin- illetve Rákosiképek, nevüket kórusban harsogó éltetések, dögunalmas, s rögtön feledhető ünnepi beszédek. Csupán annyi derengett, hogy a tüntetés azért másabb lehet, mint a felvonulás. A korszakosnak aligha minősülő fölismerést követően ismét olvasásba merültem. Éjfél felé megtörtént a villanyoltás. Vártam, míg szüleim elalszanak, és zseblámpánál olvastam tovább. Olvastam elemkimerülésig. Anyámnak köszönhettem (munkába készülve fölhúzta a csörgőórát), hogy szerdán reggel nem késtem el az iskolából. Éppen befordultam a Fő utcáról a katolikus Templom utcába, ahol oktatási intézményünk, a nagyvennégyes iskola is található, mikor osztályunk nyitott ablakából meghallottam Rostás Jancsi harsány kiáltozását: Gyerekek, kitört a forradalom! SS-katonák menetelnek a Pesti utcán! Német hadsereg segít harcolni a felkelőknek...! Ez megőrült - gondoltam -, hogy kerülnének ide németek, hiszen föl vagyunk magát a "magasabb régiókba". A szobája- egyedül az övé, mert másnak nem kellett- közönyösen fújta arcába papírszagú leheletét. Az elhamarkodott íróasztal közepén öreg, meztelen írógép szégyenkezett. Csak a telefonnak volt emberi arca. Papírt fűzött a gépbe, hátradőlt, cigarettáért kaparászott a zsebében. Még nem tudta, mit fog írni, csak azt érezte, valami hatalmas kiáltás kívánkozik ki belőle. Nézte az üres papírt. Nyolcéves volt, amikor öles termetű apja bekete bányász egyenruhájában vállára vette, s úgy menetelték végig a május elseji felvonulást a főváros egymásba torkolló, széles útjain. Megrémítették a hömpölygő emberáradat féktelen örömkitörései, semmit sem értett. Egyszercsak megérezte, hogy mindent, ami történik, itt is, másutt is, apa egész testében érzi, sugározza, akaija, visszarezgi. És apának könnyes volt a szeme, amikor egyszer azt mondta: most már a bányász is ember, fiam. Apa ötvenhat után nem ment vissza a pártba. Nem volt visszahívható. Közelebb húzta magához az írógépet. "Nem volt visszahívható." Leütött egy nagy N betűt. Csak úgy. tőlük szabadítva. Futni kezdtem az iskola felé, miközben színes filmkockák peregtek lelki szemem előtt Berlin elestéről, és horogkeresztekkel érdesített germán csizmatalpak tapostak dübörögve a macskaköveken, egy nemrég látott dokumentumhíradóból. Iszonyú lárma és padlóolajbűzzel elegyes oroszlánszag fogadott az osztályteremben. Azt reméltük, hogy elmaradnak az órák, ha mégsem, akkor pedig nem felelünk. Ebben valamennyien egyetértettünk. Már negyed kilenc is elmúlt, mikor nyílott az ajtó, s belépett alacsony termetű orosztanárunk. Gyermekkori betegsége következményeként csak görnyedten tudott járni. Részvétet éreztünk iránta, és emberséges magatartásáért kedveltük őt. Nem ő tehetett róla, hogy tantárgyát viszont, melyet szeretett volna elsajátíttatni velünk, nem kedveltük. Én ugyan jeles rendűségem megőrzése végett, szorgalmasan bemagoltam a leckéket, de mit sem értettem az akkor még kötelező idegen nyelv rendszeréből. Talán a kötelező, a kényszer jelleg lombosította bennem leckéről leckére az orosz nyelv iránti ellenszenvet. Próbáltam pedig kellemes viszonyt létesíteni vele, de kísérleteim kudarccal végződtek. Például az a fondorlatom is, mikor egyik kedves olvasmányom, a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című regény legizgalmasabb részleteit gyakorlásként cirill betűkkel másoltam pepita füzetembe. Ennek lett egyenes következménye, hogy a majdnem-betyártörténetet szintén megutáltam. Ráadásul szégyelltem magam, mint akit önkielégítésen kaptak rajta, kerülvén ezután személyt, tárgyat, mindent, ami a bukásra emlékeztet. Orosztanárunk katedrára lépett, asztalra helyezte az osztálynaplót, amennyire gerince engedte kiegyenesedett, s várakozón tekintett reánk. Némi szünet után elcsön-Kis középiskolás volt, amikor egy Balaton környéki osztálykiránduláson virtusból nekivágott, hogy feljusson a legmeredekebb hegy tetejére. Egy rohammal akarta meghódítani a csúcsot, de még a hegy derekáig sem ért, érezte, nincs több ereje, a csúcs számára elérhetetlen. Lerogyott, s verejtékben fürdő arcát az éles, kemény kövekre fektette. A szoba egyre világosabb lett. "El kellene oltani a villanyt." De csak ült a széken, s a telefonra bámult. "Negyvenkilenc éves vagyok, és senkim sincs, csak ez a telefon." Arra gondolt, hogy általa, rajta keresztül áramlott testébe, leikébe a közel és a távol. "Negyvenkilenc éves vagyok, és nincs, akinek telefonáljak." Apjával haláláig bizalmas viszonyban volt, de politikáról, a pártról soha nem beszéltek. Amikor őt első munkahelyén a párttitkár szelíden betuszkolta a pártba, sokáig gondolkodott, elmondja-e apának, amíg rájött, hogy ez úgy becsületes. Apa csak bólintott, a szemén látszott, hogy kérdezni is szeretne, de nem kérdezett semmit. A telefon halkan, bizonytalanul cirregni kezdett. Kóboráram - mondta egyszer valaki, de ő sokkal szebb magyarázatot talált desedtünk, és a hetes, Csáthy Elek békési tájszólással jelenteni kezdett: Tavaris ucsityel, ja dakladivaju vám... Menj a helyedre, fiam - szólt Eleknek, majd felénk intve hozzátette-: üljetek le! Leültünk, de izgatott fészkelődésünktől padrecsegéssel telt meg a terem. Recsegés halkultán ellenállhatatlan vágytól vezérelve fölálltam Rostás mellől a pádból, s az orosz nyelvkönyvvel kezemben, mintha felelni akarnék, a katedrához mentem. Társaim együttérző pillantásaitól kísérve megálltam az asztal előtt, és oktatónk szemébe mondtam: tanár úr, mától fogva nem tanulunk oroszt! és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a tankönyvet hirtelen kettétéptem. Most vajon mi lesz? - tűnődtem, alig palástolt félelmemben. Csörgött rólam a hideg veríték - akárcsak sápadt tanárunkról -, s gyönge lábakon bár, de a sarokban izzó, nagy öntöttvas kályhához vánszorogtam. Könyvem holttestét a lenyitott ajtón keresztül tűzbe dobtam. A meglobbanó tűztől elfordulva szembe találtam magam zavarodott oktatónkkal, akit lelkiállapota nem gátolt abban, hogy lekeverjen egy jókora pofont. Fizikai megingásom lehűtötte a példámat követni szándékozó társak harci kedvét. Nem a lázadás miatt kaptad fiam - mondta kegyes pofonütőm, hogy a többi is értsen belőle -, hanem, mert kárt okoztál. Gondoltál-e arra, mennyit kellett s kell apádnak dolgoznia, hogy megvehesd a könyvet? Érveiben igazság rejlett, a tankönyv ugyanis az akkori árfolyamon öt forintba került. Faterom a bucsai termelőszövetkezet asztalosműhelyében napi tíz órai munkával keresett egy munkaegységet. Zárszámadáskor öt forintjával számolták el az év végéig összegyűlt egységeket. Ha tehát a tűzbe vetett s a helyette pótlólag vásárolt orosz nyelvkönyvre gondolok, rossz a lelkiismeretem, mert apám életéből két napot hiábavalóságra áldozott. Nem a lázadás miatt kaptad... - visszhangzanak a tanári szavak történelmünk közelmúltjából. Lázadásom osztályközösség által is támogatott jogosságát oktatónk nem vitatta, csupán a pofon puszta ténye maradt "kedvező" hivatkozási alap egy esetleges későbbi "igazoltatás"-hoz. Ez a "később” számára már novemberben bekövetkezett, törölve minden további esetlegest. Hatodikban (bizonyítványom tanúsága szerint) sem félévkor, sem év végén nem Sárándi József: : Lábjegyzet Történelmi időnk értelmezéséhez magának. "A telefonnak lelke van, megérzi, kit nem hív senki, annak cseng ki egy ici-picit." Ezt egyszer elmondta egy értelmes arcú kisfiúnak, akit Fejszés Bálintnak hívtak. Egy láthatási napon felhozta ide, maga sem tudja, miért. Akkor is csend volt, hosszan hallgattak, és az értelmes arcú kisfiú egyszercsak beszédes lett. "Apa, biztosan emlékszel, tavaly, amikor csúszva-mászva kapaszkodtunk fel arra a meredek, magas hegyre, és amikor én már nem bírtam, a hátadra vettél és akkor te azt mondtad, nem téged viszlek a hátamon, hanem azt a hajdani kudarcot vallott kisfiút, aki én voltam. Miért mondtad?" Az írógép fölé hajolt, és hosszan, kínlódva dolgozott. Túl a rosszul záródó ablakon már régóta élt a város. Minden felverődő kis zaj ismerős volt, beletartozott az írógép dadogásába, éppen úgy, mint máskor, már nem is a fülével hallotta, hanem az ujjaival. Könnyű, szemerkélő esőcske indult, de éppen hogy megfényesítette a háztetőket, s a tolakodó napfényben szemtelenül vigyorogni kezdtek a foltozott tetők piros cserépszemei. Holtfáradt volt, amikor kihúzta a gépből az utolsó ívet. Maga elé tette, sokáig nézte, mire rendeződtek a szemében a szétugráló betűk. "Szép szerelmeim, nagy hiteim úgy foszlottak le rólam, mint ahogy a díszhal levedli a bőrét. De az mindig új ragyogásba öltözik, rajtam meg csak fakó sebhelyek maradtak. A csúcs előtt mindig összerogytam, ahogy most összerogyott velem az ország. Ki vesz bennünket a hátára?" Az ablakhoz ballagott, kinyitotta, és mélyen kihajolt. Odalenn emberek jöttekmentek, egy fiatalokból álló csoport valami szöveget gajdolva trappolt az úttest közepén, autók kerülgették őket, a türelmetlenek dudáltak is. "Csendes forradalom" - mormolta -, egy rohammal a csúcsra?" Becsukta az ablakot. Visszament az íróasztalhoz. A szanaszét heverő papírlapokat elgondolkozva egymásra simította, amikor a telefon élesen, parancsolóan felberregett. "Egy fiatalember van itt a portán. Sose láttam. Nagy, koronás címer van a dzsekijén, és azt mondja, ön az apja," Körbefordult vele a világ. kaptunk oroszból érdemjegyet. "Példás" magatartásom a még megtűrt "jó"-ra, tanulmányi átlagom pedig teljesítményemmel fordított arányban, nagyságrenddel zuhant alacsonyabbra. Lábjegyzet a LÁBJEGYZEThez Ezerkilencszázötvennyolc nyarán Juci nagynéném és férje Bucsán tett látogatásuk alkalmával rábeszélték a szüléimét, hogy engedjenek el néhány hétre "városi levegőt szívni", Budapestre. Újpesten laktak, az Árpád úttal párhuzamos Munkásotthon utca százegy szám alatt, szemben a bútorgyárral. Napközben Sanyi bácsi (fiatal éveiben hazai ranglisták számontartott pehelysúlyú öklözője) vitt magával várost nézni, vagy ladikból pecázni a Kis-Dunára. Tőle tanultam meg úszni, horgászni és verekedni. Nyugdíjas lévén mindig ráért, de estére azért csak kifáradt. Hazaérkezve, vacsora közben beszámoltunk Juci néninek a nap eseményeiről, majd tévéztünk, néha moziba mentünk. Vakációm utolsó estéjén több felvonásos "drámá"-t láttunk az újpesti Munkásotthon színháztermében. A darab "hőse" egy a tizennégyes háborút, orosz hadifogságot megjárt, rokkant katona. Szülei, testvérei elhaltak. Felesége odaveszettnek vélve őt, másodszor is férjhez ment, gyerekeket szült, felnevelte őket, és ápolta gyermekei beteg apját. A "hazatért" első férj a közösen szerzett házban nem érezhette otthon magát. Nem elég, hogy nyomorék, de földönfutó is lett szegény. A színjátszók mindent beleadtak, ahogy mondani szokás: "szem szárazon nem maradt". Álságos, hatásvadászmutatvány áldozata lettem. Az összezáruló függöny vetett véget szenvedéseimnek. "Előadás" után szörpöt ittunk a színházterem büféjében. Miközben nénikémék az elfuserált műsorról beszélgettek, megakadt a szemem egy alacsony, hajlott hátú felszolgálón. Ismerős volt valahonnan, de percekbe telt, míg rájöttem, hogy a pincéregyenruhás, kicsi ember nem más, mint a falunkból eltűnt orosztanár. Az asztalokon maradt üres poharakat hordta a mosogató ablakához. Megismer, tanár úr? - kérdeztem hozzálépve. Nem, fiam, nem ismerlek - meredt rám rémülten, és szinte menekült az ujjai közé csippentett poharakkal. Fácánok, 1989
