Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-06 / 55. szám
4 Néplap 1990. MÁRCIUS 6. A hazáért élni, halni tudót tisztelték a szolnoki csata győztesében Damjanich tábornok lett Szolnok képviselője Az 1849. március 5-i szolnoki csata városunk töténelmének egyik legdicsőbb napja. Amikor déltájban a harcok végeztével Szolnok utcáit, főterét ellepte a nép, s lelkesen köszöntötte Damjanichot honvédaival együtt. Ez a nagyszerű jelenet mélyen beivódott a szolnoki nép szívébe. Megismerték Damjanichot mint katonát és mint embert. Ezért fordult feléje a szolnoki polgárok bizalma az 1849. június 18-án tartott képviselőválasztás során. 1949-ben a centenáris kiállításon a múzeum bemutatta a szolnoki választókerület jegyzőkönyvét, s az 1964-től egy évtizedig volt ß történeti kiállításunkon is látható, de a korszak felfogása miatt nem irányult rá nagyobb figyelem. A választási időszak mostani légkörében bizonyára sokakat érdekel, hogyan folyt le Szolnokon 1849- ben egy képviselőválasztás. "1849-ik évi Június 18-án Szolnok várossába, Papszász Ignácz polgár Elnöklete alatt - szavakkal kezdődik az Orsz.Levéltárban őrzött "Regnic. It. Lad. XX. 1 lp. 30, No. 14." számú jegyzőkönyv -, Szolnok kerület részéről követválasztás tartatván. Elnök a kitűzött követ választásra össze sereglett választók előtt, felmutatta, s fel olvastatta Heves Megyében, az 1845-ik évi 5-ik t.cz. értelmében működő Választmánynak... végzését, melynél fogva a képviselő Háznak f.év negyed hó 3-án 970-ik szám alatt kelt határozat folytán Heves Szolnok Kerületi követségi hivataláról lemondottnak tekintett Graefl József helyébe leendő új Követválasztásra, mai nap... Szolnok várossába kitűzve és ennek eszközlésével, a múlt évbe ki nevezett Választási Elnök Papszáz Ignácz... a jelenlévő választókat, ezen magasztos polgári jogok gyakorlatára felhívta, -Ámbár a jelen lévőknek Damjanich tábornok iránt átallánosságba nyilatkozó lelkesedése minden szervezést feleslegessé tett volna, - azonban miután választó Durst Lipót követül Graefl Ignáczot ajánlotta, a szavazat szedéshez részéről dr. Bécsi Jánost és Gednák Sándort nevezvén, - úgy Nagy István Szolnok várossá bírája követül Damjanich Tábornokot ajánlván, a Szavazat szedő küldöttségbe Elek Györgyöt és Kovács Ignáczot nevezte volna, e közbe tett fel szóllalásoknál fogva, a szavazás elrendeltetett következő renddel..." A jegyzőkönyv oldalain felül Damjanich tábornok és Graefl Ignácz neve van feltüntetve, s alatta a leadott szavazatok név szerint. 10 oldalas soroknak egymás után a Damjanichra szavazók nevei, s egy oldalon a másik jelöltre szavazók. Az utolsó lapon következik az összegezés, "mely szerint Damjanich tábornok 399, Graefl Ignácz 27 szavazatokat nyervén, ennek ellenében Három száz hetvenkét szó többséggel, a Szolnoki Kerület részéről Nemzet Gyűlési Képviselőnek elválasztott, s az Elnök által azonnal követnek kijelentetett. Ezen jegyzőkönyv egy példányának Tábornok Damjanich Úrhoz leendő kézbesítés végett Kelecsényi György, T.Kalóz János és Elek György kiküldetnek. Kelt mint feljebb Papszász Ignácz választási elnök..." A viaszpecsétre nyomott bélyegző alatt sorakoznak még az aláírások egymás után. Damjanich szívesen fogadta a megtiszteltetést és a bizalmat, "mert maga is büszke volt szolnoki diadalára. De az őt felkérő küldöttségnek azt válaszolta: Inkább csak a csatába engedjék őt menni, mint az országgyűlésre, miután jobban tud harcolni, mint beszélni, s nagyobb élmény neki egy ütközet, mint a legszebb orátió." Ez a Damjanich János maradt meg a nép emlékezetében. A hazáért élni, halni kész katona, akit minden szigorúsága ellenére is rajongásig szerettek katonái. Szolnok város nem őriz sok emléket Damjanichtól, de mint történelmének legnagyobb hősét magáénak vallja és példamutató szellemét híven őrzi. Kaposvári Gyula Füstölgők magamban Mi történt a nagymedencében, avagy kinek volt serke a hajában? Jó pár évvel ezelőtt észrevettem, hogy kedvenc uszodám népfürdőzésre hivatott nagymedencéjében a higiéniát és a jóízlést sértő, pontosan meghatározható darab valamik úszkáltak, hol elmerültek, hol a felszínre kerültek, sodródtak jobbra balra, szóval az egész medencét elpiszkították. Félrehívtam tapintatosan a népmedence őrét, mire ő azt mondta, ez lehetetlen, de azért utánanéz. Elment, én meg azon morfondíroztam, ki tehette ezt a csúfságot, de hamar beláttam, hosszú évekig tartó nyomozással se deríthetném ki, ki a felelős a nagymedencében történtekért. Keringéseim közepette aztán újra összeakadtam az előző valakivel, aki a medence vizéért volt felelős. Úgy tett, mintha nem vett volna észre, majd eljátszotta, hogy rosszul értelmezte amit az előbb mondtam, de különben is képtelenségnek tartja a dolgot, nálunk ilyesmi nem fordulhat elő. Nézzem csak meg jól, ajánlotta, hátha nem is az az amire gondolok. Erre én valami olyasmit morogtam vissza, hogy inkább ő nézze meg, mert mégiscsak ő kapja azért a fizetését, hogy ne legyen trágyalé a nagymedence vize. Emberem ekkor mintha megtört volna, arról beszélt, hogy a legjobb búzában is van konkoly, különben is, ha pontról pontra betartanák azt, ami írva vagyon, akkor most le kellene engedni a nagymedence vizét és az egészet fertőtleníteni kellene. Ez pedig igen sokba kerülne, meg különben is ártana a népfürdő jó hírének, elhihetem, mondta nyomatékosan! Nem hittem el, mentem a felsőbbséghez, magyaráztam, hogy a mi égövünk alatt hamar elfertőződhet az egész medence. Az illetékes már tudott az ügyről, és a dialektikus gondolkodás szükségességére hívta fel a figyelmemet. Hátha helytelenül láttam. Kifogásolta, azt is, hogy miért ebből a jelenségből kiindulva ítélem meg a helyzetet, hiszen nem ez a jellemző. A medencében általában tiszta a víz, de ha a mostani arányokat vizsgáljuk, akkor sem indokolt a felháborodásom. Hozzátette: vannak emberek, akik mindig azt nézik, mibe lehet belekötni. A magukfajta valakik belekötnek minden sza...-ba. Akkor bezzeg nem kiabálnak, amikor ragyogóan tiszta a víz. Valami olyasmit hebegtem, hogy az a természetes, ha tiszta a víz a nagymedencében, olyankor minek kiabálnánk... Ingerülten lerázott. Nem nyugodtam, még egy grádiccsal feljebb mentem. Ott már egy névsor is volt azokról, akik a kérdéses időpontban a nagymedencében úszkáltak. Ez a főilletékes hosszasan és külön-külön méltatta azok nagyságát, akik akkor éppen ott furdőztek, és sorban pipálta ki a neveket, hogy ugye X- ről, Z-ről, Y-ról talán csak nem tételezem fel, hogy ilyesmit csinál?! Ez utóbbi okfejtést többször nyomatékosan elmondta, végül is kénytelen voltam tudomásul venni, hogy azidőben amikor a csúfság megesett, csupa szobatiszta személyiség lubickolt a nagymedencében. Hallgattam, mire a főilletékes megenyhült, tévedni emberi dolog, mondta, és megbocsájtóan, kegyesen utamra engedett. A főilletékes nagy háza előtt kóvályogva aztán világosan felmértem helyzetemet. Velem fordítva történt az az eset, mint annak idején Sántakovácsnéval. Ez tulajdonképpen gyermekkori emlékem, de sosem felejtem el az egykori béresasszony taktikai húzását. Ez az élményem a Geiger-féle uradalom béresházához kötődik. Huszonnyolc család lakott - négyeskonyhákkal - egy ilyen se vége, se hossza házban. Annyi volt a gyerek,mint égen a csillag, és ilyentájt, amikor már volt valamicske ereje a Napnak, belefúrtuk magunkat az uraság szalmakazlaiba. Valóságos labirintusok voltak a kazal belsejében. Ezt persze az uraság szépszámú tyúkjai is felfedezték, oda jártak tojni. Mi meg összeszedtük a tojásokat, panaszkodhatott az ispán, hogy nem tojnak a tyúkok! Csakhát ahol tyúk van, meg meleg, ott jól megélnek azok az apró állatkák is, amelyek vidáman szaporodtak loboncos hajunkban. Tudta ezt minden béresasszony. Micsoda szégyen! De Sántakovácsné mindig megmentette a helyzetet. Amikor a serkék miatt már nagy volt az ijedtség, a derék asszony kiállt jajveszékelni a béresház elé, hogy a Kisjaniné- gyerekeinek a hajában bogarat látott. Hiába kiabálta ezek után Kisjaniné, hogy így meg úgy, az ő gyerekei is csak elkapták a "madarakat" ez már senkit sem érdekelt. Megvolt a bűnbak, nem kellett tovább mindenkinek szégyenkeznie. Sőt, azok mutogattak legjobban Kisjaniné gyerekeire, akiknek a legjobban viszketett a fejük bőre. A gyerekek haját aztán szépen bekenték petróleummal, megnyugodott a tanyasi társadalom, már senkit se érdekelt, hogy más loboncokban hány apró jószág mászott. A nagymedence szélén én ugyan csak azt kiabáltam, hogy láttam amit láttam, nem hivatkoztam senkire, de végül is - ezt alkalmam volt később is észrevenni - az én nevemet nem pipálták ki azon a papíron, amelyiken a fürdőzők nevét felírták! - mesélte rezignált ismerősöm a nem minden tanulság nélküli történetet. Tiszai Lajos Levelek a hazából a honba Ami áll és ami állni fog Árpádom, hallottam, sőt láttam is a tévéhíradóban, hogy Bukarestben, a most Szabad sajtó terének nevezett helyről eltávolítják Lenin hatalmas szobrát, a vezetés magyarázata szerint azért, hogy ezzel is bizonyítsák: végleg eltávolodtak a kommunizmustól. Ez a szobor ama hatalmas épület előtt állt, ahol számos szerkesztőség mellett ott székelt hajdani közös ifjúsági lapunk főnöksége is. Ugye, évente átlagban vagy ötször-hatszor kellett felutaznunk nekünk, vidéki munkatársaknak is a megbeszélések színhelyére, s a többnyire álmatlanul töltött éjszakai utazások hajnalain bódultán tántorogtam el a vonattól a trolibuszmegállóig, aztán kábultan zötyögtem el addig a bizonyos térig, és magam sem értem, miért éppen akkor kezdtem valamelyest ébredezni, amikor a szerkesztőség felé baktatva a szobor mellé értem. Ilyenkor mindig volt néhány keresetlen szavam a bronz-óriáshoz, például ilyesmik: "Helló, Vlagyimir Iljics! Hogy vagyunk? Csak álldogálunk, álldogálunk, s a híreket terjesztgetjük, meg mutogatjuk egyfolytában az irányvonalat?..." Ő sosem válaszolt, de nekem határozottan az volt az érzésem, hogy "nyugtázza érkezésem", és akár hó fedi tar koponyáját, akár a nap tüze égeti, egy futó pillanatra rám kacsint, és hamiskásan elmosolyodik kecskeszakálla fölött. Nem mintha sajnálnám a kolosszust, de el tudom képzelni, hogy közel három éve /amióta egyáltalán nem forgolódtam arrafelé/ senkinek sem volt hozzá egy kedves szava. Igen, komám, bizonyos nosztalgiát ébreszt bennem ennek a szobornak az emlékképe, de ez korántsem az eszme, hanem életem egy szakaszával kapcsolatos nosztalgia, amivel most nem untatnálak. Izgalmasabbnak vélem a fémbe öntött vagy "faragott istenek" döntögetésekor azt, hogy mennyi ebben a jelkép és mennyi a valóságos tartalom. A kérdésfelvetés jogosságát az adja, hogy a jelek szerint a talapzat díszének megsemmisítését nagyobb részt azok döntötték el /netán kimondottan kardoskodtak mellette/, akik a minap még "meghatódottan" koszorúztak ugyanott. A szobor dől, de ennek hány, a tegnap még "meggyőződéses szoborpárti" tapsol? A kreált isten dől, és a hirtelen "hitet-váltottak" maradnak? Csak a jelkép tűnik-e el vagy a szelleme is? Kérdezhetem ezt már azért is, mert nyilvánvalóvá válhatott mindenki számára: a volt diktátort kivégezték ugyan /ha igaz/, de szelleme - elképzelései, módszerei, praktikái - különösen a kisebbség megítélésének tekintetében maradtak... Miközben ezt leírtam, szólt a rádió /fél füllel mindig a híreket hallgatom, hogy "napirenden legyek"/, és éppen bemondták, bárhogy is határozott a román parlament, akármilyen buzgalommal láttak a fiúk a szobormentes téravatáshoz, támadtak daruval, kötéllel és egyéb célszerszámmal - a jelkép jelképes szétszedése nem sikerült, a jelképes látványra /vagy látványos jelképre/ éhes tömeg több órás várakozás után kielégítetlenül volt kénytelen távozni. Ebben állítólag sokan új jelképet fedeztek fel, miszerint nehéz megszabadulni a kommunizmus örökségeitől. /Persze hogy nehéz - mondhatnám innen, mint nagyokos -, hisz a fejekben lévő szobrocskákkal kellett volna kezdeni./ A bronzalak túl súlyos, még napokig állhat, lehet hogy el kell majd fűrészelni - így a szakemberek. Ti meg, a főváros lakosai, mint hallom, a "Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog" mintájára ilyen balga tréfálkozást eszeltetek ki: Lenin állt, Lenin áll, Lenin állni fog. Gondolom, milyen jól szórakozik Uljanov azon a bizonyos, szerinte nem létező túlvilágon, meddő erőlködéseitek láttán. Szerintem téved a szoborszétszerelő brigád, nem műszaki, hanem lelki gubancról van szó: Vlagyimir Iljics ellenáll mindaddig, amíg én, vagy valaki hozzám hasonló, tisztességesen vagy akár emberien el nem köszön tőle. Itt, Pesten is elmismásolták nagyságának földi ábrázolványát, talán elsőként a volt "tábor" fővárosai közül, és éppen ezért némi csalafintaságot kellett alkalmazni: renoválni /felújítani/ viszik - közölték hivatalosan. Nem értesültem a felújítási munkálatok menetéről, de hajói tudom, elfelejtik visszahozni. Még csak nem is sejtem, hogy Szolnokon mi a taktikai elképzelés, a "tanító" szobra egyelőre áll, miközben az élet halad. Ha a variációk közül csak kettőt veszek figyelembe, engem az zavarna kevésbé, ha a műalkotás még évekig maradna, miközben hétköznapjaink a lehető legkedvezőbb mederben folydogálnának, mintsem a dolog fordítottja. Nyilvánvalóan vitatható véleményem szerint ugyanis, a tudatunkban régebb állított vagy újonnan emelt szobrocskák léte vagy nemléte a meghatározó, döntő fontosságú "tényező", az alakulást /átalakulást, visszaalaiculást s a többit/ hordozó tartalom. A bukaresti látványosnak ígérkező, ám egyelőre látványosan meghiúsult szimbólumrombolásról más valami is eszembe jutott: a hír, miszerint egy kormányhatározat értelmében ismét viselhetnek jegygyűrűt a párok. /Mellesleg itt sokan most tudták meg, hogy Romániában évek óta ez a "luxus" is tiltott volt. Oly rég történt, hogy már meg sem tudom pontosan mondani, melyik évben kapkodták le hirtelen a KISZ- és a pártfunkcionáriusok és a buzgó tagság java ujjaikról a kis vagy nagyobb karikákat, melyeknek "szégyenteljes" helye még hónapokig ott éktelenkedett, ezért jó ideig rejtegették azt a kezüket, amely elárulta, mily "megvetendő polgári csökevény"-nek hódoltak nemrég... Kellett az arany az elnöki rezidenciák lépcsőfeljáróinak korlátjához./ Szóval, hallani az új román vezetés részéről, miként halogatják, illetve hárítják el a lakosság változásokat sürgető kéréseit: nem lehet mindent egy csapásra, egyelőre fontosabb dolgaink vannak. Ezek lennének a legfontosabbak között, a Lenin-szobor, meg a jegygyűrű? Komám, lehet hogy titeket ezek az ügyek izgatnak a legjobban, én tudnék néhány lényegesebbet, melyekre a forradalom hevében még ígéretet is tettek a potentátok: a lakosság élelmiszerrel való ellátása /alapvető cikkek hiányoznak, közeli hozzátartozóim és ismerőseim is jelzik, még annyi kaja sincs, mint az "átkos"-ban, bár bejelentették az élelmiszerexport azonnali leállítását/, személyek és eszmék szabad áramlása a határokon keresztül /egyelőre balhé van a magyar könyvek körül, és további furfangoskodás az utazásnál: útlevél még egyelőre van, de Magyarországra szóló vonatjegyet csak forintért lehet vásárolni, lejt viszont nem váltanak be forintra/, korrupt vezetők eltávolítása, kisebbségügyi minisztérium létrehozása /Marosvásárhelyen a Bolyaiból mégsem lett magyar gimnázium és Kolozsváron sem létesült újra magyar konzulátus, az ígéretek ellenére, mert - sok a fontosabb dolog/... Az ügyek intézésének általam elképzelt sajátságosán szubjektív sorrendje nem egyezik az itteni parlament gyakorlatával sem. A nemrég véget ért parlamenti ülésszakon sok - szerintem fontos - kérdést nem tárgyalhattak meg, többek között az érdektelenség miatt. így például, nem került sor a román-magyar viszony aktuális helyzetének elemzésére sem, mert a honatyák hazamentek, mint akik jól végezték - és elvégezték! - dolguk, mivel egy rendkívül "sarkalatos problémát", a pornográfia terjedését megvitatták és azonnali gátat szabtak neki. így újszülött önreklámozó választási versikémet kis módosítással közölhetem csak neked: Hallgass a haszonra, szavazz a fülemre! Ölel komád, Lajos
