Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-31 / 70. szám (76. szám)
Magazin A törvény kereteit többé-kevésbé ismerem, csak azokat a "lelki rubikonokat" nem igazán látom, amelyeken átlépve egyik pillanatról a másikra a társadalom rettegett és kitaszított tagjává válhat valaki. Mert bűnözővé az emberek évtizedek alatt válnak, bejárva a törvénytelenség ranglétráit, s nem lesznek egyik pillanatról a másikra azzá. Mégis valahol lennie kell egy határnak, amin ma már pillanatok alatt át lehet lépni. Legalábbis ezt szűröm ki dr. Fazekas Attila rendőr századosnak, a Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályvezetőjének szavaiból. Nem véletlenül beszélgetek éppen vele, ugyanis az általa vezetett osztály felügyelete alá tartozó, és a főkapitányság legfelső emeletén lévő rendőrségi fogdába szeretnék bejutni. No, nem úgy mint gyanúsított, hanem csupán a kívülálló szemével akarok meggyőződni az ottani állapotokról.- Nem tudni pontosan, mi történt a felnövekvő új nemzedékkel - magyarázza a rendőrszázados -, amely minden eddiginél gyorsabban rontott a bűnözési statisztikán. Hisz tavaly országosan már kétszázhuszonötezertünk. A hátsó lift - ami nem hívógombbal, hanem speciális kulccsal működik - röpít bennünket a legfelső szintre. A tenyérnyi folyosón egy rácsos ablak kémleli a belső udvart. Vele szemben jókora vasajtó. Becsöngetünk. Pár pillanat múlva kattan a zár, és nyikorogva tárul ki előttünk, majd pedig tompa puffanással csukódik be mögöttünk a súlyos vasajtóí* A félhomályos, hosszú, keskeny folyosó végén lévő irodában Czinege József rendőrzászlós, a fogda parancsnoka, és Hanuszka József rendőrőmagy, a közrendvédelmi osztály főelőadója fogad. Sebtében bemutatják a fogdaszabályzatot, ami szigorúan rögzíti a napirendet, és azt, hogy mit szabad és mit nem az őrizeteseknek, majd pedig kezembe nyomják azt a gumibotot, ami nem fenyítésre, csupán riasztásra alkalmas. Van rajta egy gomb, amit ha az őrök megnyomnak, abban a pillanatban vijjogni kezd a riasztócsengő. Kipróbáljuk. S valóban, erős berregés hallatszik, és nem telik el fél perc, csöng az asztalon a telefon. A főkapitányság ügyeletese érdeklődik, hogy mi történt, küldjön-e erősítést? Megnyugtatják, sem- De az sem lélekemelő, hogy amíg dolgoznak az emberek, napközben kirámolják a lakásukat... Ezt a munkát is el kell látni. Voltak, vannak és lesznek, akik vállalják. Pedig az itt szolgálatot teljesítő emberek tulajdonképpen ugyanúgy be vannak zárva, mint azok, akiket őrizniük kell. Persze azért mégiscsak létezik egy alapvető különbség, mivel a kulcs a mi zsebünkben van.- Tudja, ez egy olyan hivatás, amit egy kicsit - most nem találok rá jobb szót - személytelenül kell végezni, ellátni - fűzi hozzá a jobb megértés kedvéért dr. Fazekas Attila. - Hisz itt egy fogdaőr sem vállalhatja föl annak a tömérdek embernek a gondjátbaját, akik nálunk megfordulnak, mert ellenkező esetben nagyon könnyen vagy alkalmatlanná válhatnak feladataik ellátására, vagy finoman mondva ideggyógyásszal kéne kezeltetni magukat. Képzelje csak el: a mostani szabályzat szerint havonta egyszer látogatás van. Megjelennek a hozzátartozók, jön a feleség, az édesanya, és beszélgethetnek harminc percet. Ezt embereinknek - tetszik vagy nem - végig kell hallgatniuk, s bizony nemegyszer nagyon komoly egyéni tragédiák tárulnak fel előttük. Mindegyikbe belegondolni és fölvállalni, egyszerűen képtelenség. Szóval egy kicsit kívülről kell nézniük a dolgokat, de ugyanakkor bizonyosfajta érzékenységüket sem veszíthetik reive. A folyosó két oldalán sorakoznak a zárkák. Kitárul az egyik ajtaja. Két férfi áll katonás vigyázzban a fal mellett. Egyikük elhadarja az előírt formulát, s szemét közben mereven a sarokba szegezi. Előttünk két faptos nem állok kötélnek. De most már hiába - toporog zavartan, miközben még itt a gyér fénynél is jól látni, hogy úgy változik az arcszíne, mint amikor a fák levelei nyárról az őszre színt váltanak. A sétálóudvarról ilyen kilátás nyílik a városra re rúgott az ismertté vált bűncselekmények száma, s ez jó negyvenezerrel több az előző évinél. Persze bármilyen furcsán is hangzik, ezzel egyenes arányban nem nőtt a fogvatartottak vagy az előzetes letartóztatásba helyezettek száma. Legalábbis a megyében ez a helyzet, pedig szőkébb pátriánkban sem tétlenkedtek, és nem ültek babérjaikon a bűnözők, mert egészen pontosan 1078-cal több bűncselekményt követtek el tavaly, mint az azt megelőző esztendőben. Az igazság az - folytatja -, hogy az itteni fogdában a férőhely is elég korlátozott, ugyanis ha negyvenen vannak a rács mögött, akkor már erősen tömünk kell a fejünket, hogy helyezzük előkel. Tudja, jó pár esztendővel ezelőtt a megyeszékhelyeken "körzetesített" fogdákat hoztak létre, ami a mi esetünkben azt jelenti, hogy a megyéből majdnem mindenki ide kerül. Való igaz, hogy amikor ezt a székházat a hetvenes évek közepén megtervezték, az akkori helyzetet figyelembe véve előre kalkuláltak, de arra csak nem számított senki, hogy ennyire megugrik a bűncselekmények száma. Abban az időben évente és országosan 120-150 ezer bűncselekmény történt, a mostani és az előzőekben már említett 225 ezerrel szemben. Ebből adódóan az itteni fogda most még épp hogy megfelelő, és viszonylag kulturáltnak, modemnek mondható. Erről egyébként már a saját szemünkkel is meggyőződhe- Az őrizetesek használhatják saját holmijaikat - tájékoztat az egyik foglár -, de órát, csatot, derékszíját, vagyis olyasféle tárgyakat, amelyekkel önmagukban kárt tehetnek nem tarthatnak maguknál.- Április elsejéig tényleg nem - veti közbe Czinege József.- És utána? - fordulok a fogda parancsnokához.- Utána már az új szabályzat szerint ezek a dolgok is náluk maradhatnak - válaszolja. - Még televíziót, rádiót is behozhatnak, el, mert az meg tompultsághoz, elfásultsághoz vezetne. Nem könnyű - teszi hozzá, még mielőtt tovább indulnánk. A folyosó végén egy súlyos vasajtó nyílik ki előttünk, és máris a sétálóudvaron találjuk magunkat, amit tulajdonképpen a tetőn alakítottak ki. A köröskörül rácsokkal és dróthálóval borított pár négyzetméteres területről tán még egy légy sem tudna megszökni. Egy valami azért szabadon jár a rácsok között: a szél. A falakon alig méternyire egymástól a riasztócsengők kerek gombjai piroslanak. Ugyanilyenek - amerre csak járunk - mindenfelé fölfedezhetők. Bekukkantunk az orvosi és befogadói szobába, ahol az asztalokat, székeket a betonpadlóhoz erősítették. Kísérőink bemutatják a ruhatárat is. újságot kérhetnek, mi több, saját költségükön akár a Pelikán étterméből is hozathatják az ebédet, ha nem felel meg nekik az itteni koszt. Mi tagadás, kicsit meglepődöm a hallottakon, de nincs sok idő az elmélkedésre, mert megyünk tovább. Már nem is tudom követni, hogy hány ajtó tárult ki előttünk, és zárult be mögöttünk, és még most sem értünk a zárkákhoz. A fogda parancsnoka mintha belelátna gondolataimba, odaszól az egyik őrnek, hogy nyissa ki az éppen előttünk lévő vasajtót. Belépünk, s egy hatvan méter hosszú, keskeny folyosón állunk meg. Két őr sétál fel, s alá. Ok tényleg be vannak zárva, hisz náluk a biztonság kedvéért kulcs sincs. Fegyvertelenek, csak a riasztóeszközökkel, meg könnyfakasztó sprayvel vannak felsze-Lassan telnek a napok Miután becsapódik a zárka ajtaja, az őrökhöz fordulok.- Nem unalmas itt órák hosszat sétálgatni?- Nem - rázza tagadólag a fejét az idősebbik. - Nem is lehet az, mivel a "mozgatás", arendszeres ellenőrzés- alaposan leköti az ember idejét és figyelmét.- Gyakran rájuk kell nézni - bizonygatja a társa -, mert előfordul, hogy az őrizetesek a kihallgatásokon egy óvatlan pillanatban magukhoz vesznek például egy gemkapcsot, amit a nyelvük alá dugnak, s ide visszaérve fölkarcolják vele a kezüket, lábukat, mi úgy mondjuk, hogy befalcolnak. Volt itt már olyan ember is, aki szétszaggatta ingét, gatyáját, nadrágját, és azzal akarta fölakasztani magát. Természetesen észrevettük, s amikor megkérdeztük tőle, hogy miért csinálta, azt válaszolta, hogy "nem tudják maguk, hogy félek én a hóhértól". Persze akadt olyan is, aki órát nyelt. Mindezt azért csinálják, hogy szabadlábra helyezzük őket. Hisz ilyen esetekben kórházba kerülnek, és sajnos nincs annyi emberünk, hogy még ott is őrizzük őket.- Sokféle módszert kitalálnak, akik hozzánk kerülnek, csakhogy minél hamarabb megszabaduljanak innen - viszi tovább a gondolatot a fogdaparancsnok. S hogy szavainak nyomatékot adjon, egy üres zárkába vezet. Úgy látszik, nincs titok előtte, mert azonnal mutatja a legkülönfélébb rejtekhelyeket. A kivágott laticeleket, a kifúrt priccseket, ahová el lehet dugni az apró tárgyakat. A gombokat - amelyek kis helyen elférnek - előszeretettel használják - meséli -, mivel a betonpadlón pengeélesre lehet csiszolni, és máris kész a vágószerszám. Úgyhogy nem unatkozunk, van dolgunk bőven - mondja -, miközben kifelé indulunk. Búcsúzáskor kicsúszik a számon egy viszontlátásra. Aztán gyorsan kijavítom magam, és jó napottal köszönök. S mire újból átjutok a gombnyomásra, meg kulcsra nyíló és záródó vasajtók során, már csak valamiféle megkönnyebbülést érzek. Egy pillanatra azért még eszembe jut az a zárka falához lapuló apró asszony, aki beszélgetésünk közben úgy kapaszkodott szoknyája szélébe, mintha félt volna, hogy innen még "lejjebb" is kerülhetne. Nagy Tibor Fotó: Mészáros János mi baj, csak kipróbálták, hogy működik-e a riasztórendszer?- Jelenleg harmincketten élvezik a "vendégszeretetünket" - utal Czinege József a fogva tartottak számára.- Többségük gyakran megfordul itt - szól közbe Hanuszka József. - Van, akit gyerekkora óta ismerek, most meg már megette a kenyere javát. Amikor szóvá teszem, hogy nem lehet valami lélekemelő feladat korlátozni embereket szabad mozgásukban, szinte egyszerre válaszolják: Czinege József rendőrzászlós, fogdaparancsnok: A gumibot nem fenyítésre - riasztásra való mogja a rövid hajú -, a társam meg lopásért. Törökszentmiklósi vagyok. Lassan telnek a napok, de fogalmam sincs, meddig kell még itt lennem. A másik zárkában jöttünkre egy madárcsontú nő lapul a falhoz. Először tőmondatokban beszél, csak a végén lódulnak meg szavai:- Mezőtúri vagyok, és jó két hete rablásért kerültem ide.- Volt már büntetve?- Igen, lopásért, meg magánlaksértésért másfél évet ültem Kalocsán.- És most mi történt?- Egy ismerős fiúval voltam - egykedvűen kezdi mesélni a ki tudja hányszor előadott történetet. - O mondta, hogy menjünk föl a barátjához, és észre sem vettem, hogy leütötte. Ha ezt velem előre megbeszéli, akkor bizA zárkafolyosón riccs, rajtuk pokrócok összehajtogatva. Hiába süt odakinn derekasan a nap, itt abból szinte semmit sem érezni. Az apró rácsos ablakon át alig szűrődik be valamicske fény. A kérdésre, hogy fényképezhetünk-e, a fiatalabbik csak a vállát vonogatja. Neki mindegy. A másik is beleegyezik, és így fotós kollégám munkához is lát.- Miért vannak itt? - szegezem nekik a kérdést.- Én, kérem, betörésért - mór-Fogdában
