Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. MÁRCIUS 24. Néplap 7 A politika és az iskola Válaszúton a pedagógiai társaság Jövőre nevelésügyi kongresszus A túrkevei terehalmi régészeti ásatások anyagából nyílt kiállítás a tiszaföldvári Tiszazugi Földrajzi Múzeumban. 1985. óta folyik feltáró munka az Alföld egyik legnagyobb középső bronzkori településen. Eddig öt lakott réteget tártak fel. A kiállítás anyagát főleg agyagból készült finoman formált edények alkotják. Az érdeklődők május közepéig tekinthetik meg az összegyűjtött restaurált anyagot. * Tarpai Nem lehet elég korán kezdeni... * Képességfejlesztő nyelvoktatás a MÁV Csomóponti Művelődési Házban Az élet minden területén meg­nyilvánuló válságjelenségek, el­bizonytalanodás szerencsére még nem jellemzik az iskolát. A pedagógusok teszik a dolgukat, legfeljebb az egyes tantárgyak inkriminált tananyagrészei okozhatnak gondot. Nem sze­rencsés például a gyerekekkel megtaníttatni most a jelenleg ér­vényben lévő címert, hiszen va­lószínűleg a régire voksol majd a népszavazás. A Magyar Nép­­köztársaság elnevezés tavaly ok­tóber 23-a óta már ugyancsak megváltozott, de természetesen a tankönyvekben ez még nem érzékelhető. Mit tehet ilyen ese­tekben a pedagógus? Vagy hát­rébb "csúsztatja" a tananyagot, vagy ha olyan korúak a tanítvá­nyok, hogy érzékelnek már egy s mást napjaink változó világá­ról, akkor meg lehet velük be­szélni a lassanként körvonalazó­dó társadalmi tendenciákat. A politika és az iskola kapcso­lata az oktatás örök dilemmája. Vannak, akik úgy vélik, hogy az iskolában már csak a tiszta, ob­jektív tényeket kellene tanítani, az oktatás tartalmát nem befo­lyásolhatja a napi politika. De hát lehet-e valójában politikától függetlenaz iskola? Kikés meny­nyiben szólhatnak bele az isko­lák ügyeibe? Meddig terjed az iskola, a pedagógus önállósága? "Jelenleg a magyar nevelés­ügy még nem találta meg a he­lyét a pluralizálódó társada­lomban, a felbomló és újonnan alakuló struktúrákban... számol-Jó tíz éve nehezen szültük meg útikalauzunkat Szolnokról. Ne­hezen, mert az útikalauz sajátos műfaj: a városba látogató ide­gent úgy kell terelgetni, útbaiga­zítani a látni- és tudnivalók kö­zött, hogy történeti és művészeti emlékekről beszélünk, s a város történetét ezek segítségével is­mertetjük meg vele. Szép feladat ez, már ha van látnivaló. Szolno­kon is elindulhatunk a ferences templomtól és a lepusztított ko­lostortól, vezethetjük a Pestis­kápolna felé, s ha már elfáradt (mert közben mit sem láthatott), megmutathatjuk neki a vár he­lyét, a Szentháromság-szobor helyét, a Hajókikötő és a Super placc helyét, a..., a..., a lefejezett Mária-szobrot, a tönkretett Ne­­pomukit, amelynek alján még a dombormű talán látható. Vagy láthatnak századelőn épült sze­cessziós épületeket stukkódíszeiktől megfosztva, mert az ötvenes évek ízlése túl cifrának tartotta. Elmondhatjuk, hogy a Kolozsvári út környékén valamikor olyan házak álltak, aminek kidőlt-bedőlt kerítése, lefoszlott fűrészelt homlokzatdí­szei itt-ott még mutatják, hogy építkezési stílus is volt itt, s pa­raszti szinten is. A Tabán helyé­vel, a még álló néhány szebb épület ormótlan kockaházzal agyonnyomott látványával nem is dicsekedem. Igen, Szolnoknak nincs múltja; jelene az esztelen pazarlást, rombolást, mint szol­noki sorsot példázza. S most itt az új hisztéria. Vá­lasztási hadjáratuk programja­ként követelik egyes pártok, hogy döntsük le a létező szocia­lizmus emlékeit. Azokat a szob­rokat, amelyek az elmúlt negy­ven év ideológiáját képviselik, az orosz elnyomást példázzák. Kezdték Szamuelyvel, aki he­ni kell azzal, hogy zöld utat kap­nak különféle érdekcsoportok, pártok, mozgalmak, irányzatok, ami azzal a következménnyel jár, hogy ezen a téren is új hely­zettel kell szembenéznie a neve­lésügynek. Megjelennek a parti­­cipációs igények, vagyis a dön­tésekbe való beleszólás szándé­ka: az iskolát körülvevő helyi társadalom, a szülők kollektív és tagolt kívánságai, a pedagógu­sok és a diákok érdekszövetsé­gei, és mindezek tetszőleges összeállítású koalíciói. Minderre többféleképpen lehet reagálni, de előre ki kell dolgozni, melyik helyzetben milyen reakció a kí­vánatos és a lehetséges, hogyan viselkedjék a centrális irányítás­hoz szokott magyar iskolarend­szer, oktatásügy" - olvasható a VI. nevelésügyi kongresszus előzetes témajavaslataiban. Az idézet jól tükrözi, hogy - ha a mai mindennapi gyakorlatban ez még ugyan alig-alig érződik - a mélyben már ott feszülnek a kér­dések az oktatás jövőjéről. Tízéves szünet után jövő má­jusra tervezik a VI. nevelésügyi kongresszust, amelyen többek között a fenti témát ajánlják megvitatásra. "Jő reggelt kívá­nok" - mondja erre egyik peda­gógus ismerősöm arra célozva, hogy a kongresszust már az idén meg kellett volna, vagy legalább a közeljövőben kellene megtar­tani, hiszen az új helyzettel - amelyre a "kívánatos és lehetsé­ges reakciókat" akarják kidol­gozni a kongresszuson - mahol­lyet cserélt a múzeum raktárában Constantin atyával. Folytatják Leninnel, de nyilván következik a szovjet emlékmű, a tiszaligeti bejáratot őrző, nemrég még a vá­ros jelképeként reklámozott fák­lyavivő, s folytatódik a sor, s ki tudja hol áll meg: F. Bedénél? A Famunkás emlékműnél? A 900 évfordulós emlékmű egyes dom­borműveinél? Nem tudni. Ha egy indulat elszabadul, ha magu­kat országvezetőnek tekintő pár­tok ezt jó fogásnak, propagandá­nak tartják, nincs megállás. S nincs múlt. A kereszténység felvétele után az egyház megsemmisítette a pogány bálványokat, sőt még a keleti kereszténység emlékeit is kiirtotta. A reformáció a pápis­ták bálványait, festett képeit tör­te össze. A török a keresztény szakrális emlékeket. A keresz­tények a félhold mecseteit, mi­narettjeit... A kommunisták az utolsó száz év polgári alkotásait, a történelem általuk nem kívána­tos személyiségeinek szobrait. S ma a pártok azt, amit a kommu­nisták emeltek. Mikor lesz ennek vége? Mikor jön meg az eszünk, s hagyunk fel a pusztítással, rombolással? A jó propagandáért semmi sem drá­ga? Ez most a legfontosabb teen­dő? Nem mintha nekem nem lett volna bajom az elmúlt évtize­dekben. De ezt sem érdemnek, sem tőkének nem tekintem. In­kább azon vagyok, mint muzeo­lógus, mint történész, mint nép­rajzos; aki tiszteli a múltat, a ha­gyományokat, hogy tegyük le a légkalapácsot, állítsuk meg a markolót, s hagyjuk helyükön az emlékműveket, szobrokat, táblá­kat. Történeti emlékek ezek. Múltunk egy darabjának számí­tanak. Milyen jó lenne, ha nem nap szembe kell nézniük a peda­gógusoknak. A Magyar Pedagógiai Társa­ság, amely a kongresszus össze­hívását kezdeményezte, bizony késve kapott észbe. Persze nem csoda, hiszen mint minden eddi­gi csoportosulással szemben, a pedagógiai társasággal szemben is érződik a bizalmatlanság, el­len- vagy más jellegű társaságok alakulnak jelen esetben a Peda­gógus Kamara, vagy a különbö­ző iskolaszövetségek. S nem mintha a nagymúltú pedagógiai társaság nem látta volna el vállalt feladatát - a híd szerepet a tudo­mány és a gyakorlat között - ma már úgy tűnik ez kevés, másfajta tevékenységgel megújítani és bővíteni kellene célkitűzéseit. Emellett nyomasztó anyagi gon­dok is nehezítik a társaság mun­káját. A megyei tagozat például mindössze négyezer forinttal gazdálkodik az idén. A megyei tagozat elnöksége egyébként a napokban tárgyalta meg a közgyűlés előtti teendő­ket. A társaság ugyanis közgyű­lésre készül. A tagozat tagsága április 21-én vitatja meg az el­múlt öt évben elért eredménye­ket, hiányosságokat, s javaslato­kat tesz a merre tovább kérdésé­re, véleményezi a nevelésügyi kongresszusra készített javasla­tokat. S egyben rendeződnek a sorok, eldől, hogy életképes ma­­rad-e a társaság avagy sem. T.G. semmisítették volna meg a Horthy István emlékművet, a té­ren álló kutat, s nem vitték volna a temetőbe a Szentháromság­­szobrot. Ha hagyták volna, hogy ápolják gondos kezek a Máriá­kat, Szent Jánosokat, s nem ék­telenkednének ma megcsonkít­va. Tudom, a most ledöntésre ítélt alkotások nem művészi értékű­ek, sőt igen gyakran esetlenek és rondák. De tegyük a kezünket a szívünkre: talán a szentek szob­rai, a naiv kőfaragók művei azok mind értékesek művészi szem­pontból? Nem. Az idő /olykor a kopás és patina/ emelte-e őket értékké? Unokáink, dédunokáink más­képp néznek majd ezekre a szob­rokra is. Némelyiket még naiv szobornak is nézhetik. Elmúlik számukra az ideológiai töltés, az, amely ma sokakat sért. De megmaradt látható, útikalauzba való emléknek, történeti érték­nek, mementónak. Számunkra pedig legyen bizonyító erejű és az emlékezetet ébren tartó em­lék, amely naponta azt súgja: so­ha többé ilyet! Soha többé a szín­vonal alatt, az ideológia nyomá­sára. Égesse belénk, hogy volt kor, amikor ezeket a közösség költségén, nagy műalkotásnak kikiáltva állították fel hatalma­sok, magukat művészeknek te­kintő emberek közreműködésé­vel. Lássuk csak állandóan - hogy megmenekedjünk tőle - az ideológia uralmát, elrettentő ha­talmát a művészet felett. S ha mégis akad valaki, aki e helyet szentnek tekinti, virágot, koszorút helyez oda, legyen szí­ve joga. Legyen valódi demokrá­cia, ne új ideológiai uralom. Szabó László A szolnoki óvodáskorú gyere­kek szülei körében ismerősnek számít Jónai Éva angol tanár-tré­ner. Nevéhez az óvodai nyelvok­tatásban sok újítás fűződik. Új­fajta nyelvoktatási programját megvásárolta a szolnoki MÁV Csomóponti Művelődési Ház. Február óta eszerint oktatják, ne­velik az angolra beiratkozott óvodásokat, valamint szüleiket. E sok újítás között új dolog volt számomra maga a tanár-tréner fogalom, sőt az egész program is, amely elsősorban azzal hívta fel a figyelmet, hogy vállalja a gye­rekek szüleinek képzését is. Nemrég Jónai Éva ismét Szol­nokon járt a programját alkalma­zó "óvódásangolt" tanító peda­gógusoknak nyújtott módszerta­ni segítséget, ízelítőt adva abból, ő hogyan csinálja. Ezt a progra­mot ugyanis mindenki másképp csinálja. A program lényegéről, hatékonyságáról beszélgettünk a Játszóház előtt Jónai Évával. Francia kórus Szolnokon A szolnoki Tiszaparti Gim­názium és Egészségügyi Szak­­középiskola tavalyi, franciaor­szági látogatását viszonozva március 28- április 5 között az amiens-i Providence iskola kó­rusa lesz a Tisza-partiak ven­dége. Az ötventagú kórus egyik ér­dekessége, hogy együtt éne­kelnek a diákok, nevelők, a legfiatalabb kórustag tizenegy éves, a legidősebb hetven. Az énekkarnak ez a nyitottsága a több mint kétezer diákot tanító iskola sajátosságaiból is adó­dik, hiszen a Providence-ben hétéves koruktól egészen a fel­sőfokú végzettség megszerzé­séig tanulhatnak a kisdiákok, a hallgatók. A francia kórus először már­cius 30-án a Tisza-parti iskola aulájában ad hangversenyt, majd másnap, március 31-én ugyanott lépnek föl az Éneklő Ifjúság versenyén. Április 2-án 18 órai kezdettel - Christine Ducrotoy vezényletével - a megyei tanács nagytermében tartják a díszhangversenyt, amelyre a rendezők ezúttal is meghívják a város lakosságát, az érdeklődőket.- Először is, azt szeretném tisz­tázni, mit jelent, hogy tanár-tré­ner?- A tanár fogalomnál több: nemcsak ismereteket közvetít, hanem játékos mozgást, felsza­badult együttlétet akar megtaní­tani szülőknek, gyerekeknek egyaránt.- Hogyan született a program, és mi a lényege?-Gyerekekkel 1976 óta foglal­kozom, a legeredményesebb nyelvoktatást megcélzandó min­denféle kísérletekbe kezdtem. A saját, nyolcéves lányomnak csi­náltam egy csoportot, aminek az volt a neve, hogy Játékműhely. Játékon alapuló nyelvalapozó rendszer, ami nemcsak verbális kommunikációt tanít. Ez szemé­lyiségfejlesztő program. Úgy ér­zem, mikor az ember egy új nyel­vet tanul, egy új világ tárul ki előtte; nemcsak az intellektusán, hanem egész lényén keresztül. Minden foglalkozás lényege és bázisa a szereteten, a másik tisz­teletén, elfogadásán alapuló együttlét. Akkor lesz az ember igazán motivált valamire, amit az életben csinál, így a nyelv­­tanulásra is, ha lénye legmélyé­ről fakad ez a szükséglet -, amely alapvetően nem intellektuális. Olyan kell, hogy legyen a légkör egy ilyen játszóházban, hogy a résztvevők alapvető emberi igé­nyeit, szükségleteit elégítse ki. Ha a gyerek érzi, hogy jelenléte fontos az angolórán, máris könnyebben, szívesebben tanul. Ezeken az alapvetően játszófog­lalkozásokon arra törekszünk, hogy az angol nyelvet keretként használva fejlődjön önértékelő­képességük, bizonytalanságér­zetük megszűnjön, tanulják meg a szeretetadást. Mindez egy biz­tonságérzetet eredményez, ame­lyen keresztül olyan motiváció­hoz jutnak, amely egyre inkáb ösztönzi angol nyelvű foglalko­zásokon való részvételre, a tanu­lásra. Önértékelése pozitív lesz, ami már az út kezdete lehet a harmonikus, boldog önmegvaló­sítás felé. Hogy ezt elérjük, min­denféle belefér a módszertani kelléktárba: ének, tánc, manuális foglalkozás, papírhajtogatás, agyagozás. így a résztvevők kü­lönböző készségei is fejlődnek, ezért nevezzük képességfejlesz­tő nyelvoktatásnak. Nemcsak az érvényesül, aki okos, hanem mindenféle képességű ember megtalálja a helyét, a saját útját ebben a programban, mivel az egész módszer az érzelmeken keresztül hat az emberre. Rend­kívül jó hatékonysági foka azzal magyarázható, hogy elsősorban csak az marad meg az emberben igazán mélyen, és hosszú távon, ami az érzelmeken keresztül hat. A program akkor igazán jó, ha nincs olyan recept, amit ponto­san be kell tartani, minden hely­zetben függ a tanár egyéniségé­től, ugyanakkor mindannyiszor megújulás a tanár számára is.- Az érdeklődő pedagógusok honnan tanulhatják meg a mód­szert és miből ismerhetik meg a programot?- Egy demonstrációs videoka­zettáról, valamint egy könyvből, melyet 1988-ban írtam. Áz ak­kori gyakorlatokat most más­képp játszom, mindig a korhoz kell alakítani a nyelvi szituáció­kat.- Hány éves gyerekeknek ké­szítette programját?- A vegyes csoportok érdekel­nek legjobban: 6-17 évesekig ke­rülnek be egy-egy csoportba, va­lamint a szüleik, tanárjelöltek húsz-negyven fő között. Gyere­kek, felnőttek együtt játszanak, mindenkinek élmény egy ilyen csoportjáték. A beszélgetés után kezdődött a Játszóház, abszolút termé­szetes, családias közegben. Az óvodások szülei a szoba közepén lévő szőnyegen zokniban, ma­­muszban együtt játszottak Jónai Évával Minden játék, minden szó angolul hangzott el. Érdekes volt megfigyelni, a gyerekek mi­lyen könnyen, felszabadultan kaptak az angol szavakon, míg szüleiknek eleinte bizony nehéz volt kötetlenül ugrálni, mozogni, ismételni a szavakat. Hogy való­ban személyiségfejlesztő e prog­ram, azt ezen az egyetlen alkal­mon is le lehetett mérni: az ele­inte mackós apukák, feszültsé­gekkel terhes anyukák egyre ol­dottabbak lettek, mígnem az egész átment egy igazi, örömet okozó együttlétbe - s ráadásul egyetlen magyar szó sem hang­zott el. A MÁV Csomóponti Művelő­dési Házban áprilisban újabb an­gol tanfolyamot indítanak óvo­dásoknak, akiket szüleik, nagy­­szüleik is elkísérhetnek, s az ön­feledt játék örömei közepette észrevétlenül sajátíthatják el az angol nyelvet. Kátai Szilvia Hisztérikus múltpusztítás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom