Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-12 / 61. szám
1990. MÁRCIUS 12. Néplap 3 Már nem is raktárra, az udvarra termelnek Egy döntés következménye a BHG Kunhegyesi Gyárában Beszéljünk róla! Ha kiteszik az ablakba Erre mondják: ezt nem teszik ki az ablakba. Pedig hát ott lenne a helye. Végül is nem kapott nagy nyilvánosságot a mirelit újság. Bár bosszankodni fognak az emberek. Akkor azonban már késő. A posta, amely a nevében is viseli nemzeti hovatartozását, nem teszi lehetővé, hogy március 16-án kikerüljön az Olvasóhoz az újság. A posta is jól tudja persze, hogy egy napilap halála, ha mélyhűtött, több napos tudósításokat közöl. Ez némileg ellentmondásban áll a nevével, azzal, hogy újság. Megbocsátható ez akkor, ha egy keltető ünnepélyes bezárásáról vagy egy válogatott medicinlabda-mérkőzésről van szó. Ez azonban nemzeti ünnep. A posta úgy gondolja, e jeles napon aligha történik valami. Olyan ez, mintha a kereskedő bezárná a boltot karácsony előtt aranyvagy ezüstvasárnapon, mondván: pihenőnap az pihenőnap. Tehát maradjunk a tényéknél: március 19- én kap Néplapot az olvasó. A posta három vállalatra bomlott. Megtört a monopólium /itt elhangozhatna egy, az alkalomhoz illő archaikus halk vivát/, csak az újságot nem viszik ki akkor, amikor azt várják. Erre mondják: ezt nem teszik ki az ablakba. Hát, tessék: M. Mária azt írja levelében, találónak bizonyult a lapunkban az a karikatúra, ami arról beszél, hogy a vasalóból is a politika szól. Majd így folytatja: Sajnálattal tapasztalom, hogy a megye egyetlen használható napilapjából özönvízszerűén jön, ömlik a szinte semmitmondó politika, az adok-kapok és a szócsatározás; többszörös felkiáltójelekkel megerősítve. Hivatkozik egy lapszámunkra, amely éppen az említettek miatt kritikán aluli, majd így folytatja: Mintha a megyében a választási csetepaté gyorsulása ellenére semmi sem történne, nos, az emberek - írja - ezért fásulnak el a politikától, mert ha mindennap kedvenc ételüket kellene megenniük, azt hamar meg is utálnák. A válasz e gondolatokra otromba cinizmussal hangozhatna ekképp: már csak tizenegy nap, tessék kibírni! Vagy kellő demagógiával: micsoda izgágaság az első szabad választások idején! Azt hiszem, mindkettő túlzás. Valahol igaza van M. Máriának, s valahol igaza van azoknak is, akik azt mondják: a demokráciához idő és türelem szükségeltetik. Levélírónk jól látja, hogy ha valaki felkiáltójelekkel is dúcolja alá satnya érvekből tákolt beszédépítményét, attól az még összeomolhat. Ami a szerkesztőséget illeti: igyekszik magát ahhoz az elvhez tartani, amely szerint megadja minden választáson induló számára a bemutatkozás, a megnyilvánulás azonos esélyét. Ki hogyan él ezzel a lehetőséggel? Sok az üres beszéd, az önmutogatás? A választópolgárt segíteni kell a döntésben, s bár nehéz olykor terjedelmet és nyomdafestéket szánni az üres szavaknak, mégis fel kell mutatni ezt is a maga valóságában. Mert nem elég, ha azt mondja egy képviselő, én azt akarom..., tudni kell a választópolgárnak azt is, hogy vajon tudja-e a Tisztelt Házba pályázó, mit akarnak a választók? Erre mondják azt: nem teszik ki az ablakba. Bár lehet, hogy a szovjet diplomata továbbadta a történteket. Antall József, az MDF elnöke jegyezte meg számára: vegyék le rólunk a bilincset, s mi akkor baráti jobbot nyújtunk a Szovjetunió népeinek. Mire a válasz: Mostanában igazán ritkán hallani ilyen nekünk szóló barátságos szavakat. Mire az MDF elnöke: Remélem, nem felejtik el, s Vorkután majd a konyhára fognak beosztani. Szóval, ha választásokról esik szó, nem biztos, hogy föltétlenül mérgelődik az ember. Lám, itt egy ellenzéki politikus, akinek humora is van, nemcsak programja. Erre mondják azt: nem teszik ki az ablakba. Pedig aki választ, annak úgymond mindenről tudnia kell. Mint újságolvasónak pedig fontos tudnia, hol is áll a posta, egyenesen, tisztán látni a dolgokat. Churchill mondta egy parlamenti kollégájának, aki ellenségnek nevezte a szemben ülőket: Tévedsz, kérlek! Az ott szemben az ellenzék, az ellenség a hátunk mögött van. Hogy tisztán láthassunk: tegyünk csak ki mindent az ablakba! Hajnal József Lakat alatt az iskola- és lakásbetörők Tizenöt éves /rabló/kapitányok A sorompókat lecsukták, de a vállalatok lábaira - ezt leszámítva is - olyan ólomsúlyú terhek nehezednek, hogy lassan már a "szabad" jelzésre sem indulnak majd el - foglalta szavakba véleményét ismerősöm a minap, amikor a rubelaktívum leépítésére hozott kormányintézkedés került szóba. Az eddig eltelt csaknem két hónap summázatát persze nem lehet ebben az egyetlen mondatban összefoglalni, de az tény, hogy az a január 18-i bejelentés - amely külön engedélyekhez köti a szocialista országokba való exportálást - igencsak megrázta az egész magyar gazdaságot, mitöbb, néhány vállalatnak még a kegyelemdöfést is megadta. Különösen azok a cégek kerültek kritikus helyzetbe, amelyek évek hosszú sora óta csakis a szocialista, s ezen belül mondjuk a szovjet piacra szállították termékeiket. Ezek közé tartozik az ezer dolgozót foglalkoztató BHG Híradástechnikai Vállalat Kunhegyesi Gyára, ahol már nem is a raktárra, hanem az udvarra termelnek... Mint derült égből a villámcsapás- Ez bizony igaz - fogadott Golyha József, a gyár igazgatója - hisz ebben az évben még egyetlen telefonközpontot sem szállítottunk a Szovjetunióba. Jelenleg körülbelül 60 vagon áru van a raktárakban, a gépkocsiparkolókban, meg az udvaron. Mind derült égből a villámcsapás, úgy ért bennünket január 18-án a bejelentés, hogy a Szovjetunióba irányuló exportot fölfüggesztik. Persze a kormány megígérte, hogy két héten belül az exportlehetőségeket újra osztják, de ez a mai napig sem történt meg. A mi kérelmünket - a többi nagyvállalatéhoz hasonlóan - nem bírálták el.- Önök viszont mindezek ellenére dolgoznak. S ebben a pillanatban fölvetődik a kérdés: meddig tudják finanszírozni így a termelést, hisz egyik oldalon jelentkeznek a költségek, a másik oldalon viszont nincs árbevétel.- Ha az exportengedélyek elbírálása még hosszú hónapokig húzódik, lehet, hogy addig már nem is bírjuk. Az igaz, hogy az első negyedéves termelésünk anyagai itt vannak, így a márciust valószínűleg még végigdolgozzuk. Ugyanakkor a második negyedéves rendeléseinket már korábban feladtuk, mivel a hazai alapanyaggyártó cégek csak úgy biztosítják számunkra az alkatrészeket, ha legalább fél évvel előtte megrendeljük azokat. Ennek megfelelően ma már érkeznek a második negyedévi gyártáshoz szükséges alapanyagok, s ugyanakkor "odafönt" meg arról beszélnek, hogy negyedévenként fogják az egyes cégek exportlehetőségeit elbírálni. S itt, ezen a ponton máris van egy óriási gond: ugye, mint említettem, nekünk fél évvel korábban meg kell rendelnünk az alapanyagot, ugyanakkor azt nem tudjuk, hogy az adott negyedévben mennyi terméket szállíthatunk exportra. Ebből következik, hogy vagy nem bírjuk majd kihasználni a lehetőségeket, vagy pedig ha az általunk tervezettnél kisebb mennyiségre szól az engedély, akkor meg itt marad készleten egy rakás alapanyag. Szóval, negyedéves bontásban ilyen körülmények között exportra termelni és tervezni majdhogynem lehetetlen. Persze mi hiába beszélünk, úgy látszik, mintha a kormányzat ebben a kérdésben megkeményedett volna, és nem enged a huszonegyből. S már bizony vannak vállalatok - így például az Ikarus vagy a Csepel -, amelyek még addig sem tudták finanszírozni a raktárra folyó termelést mint a BHG. Ők már kénytelenek voltak drasztikus korlátozásokat bevezetni és fizetés nélküli szabadságra küldték az embereket. Mi itt éppen még nem tartunk, de hogy nem sokáig bírjuk, az szinte biztos.- A kormányzat most azzal érvel, hogy kár panaszkodni, hisz évekkel ezelőtt megmondták, hogy a szovjet exportra milyen sors vár...- Ez igaz, de higgye el, hogy^ a vállalatvezetők sem amatőrök. Ők is tudják, mi több, tisztában vannak vele, hogy termékszerkezetet kellene váltani, újabb piacok után kéne nézni. Csak hát ehhez pénz kell és nem is kevés! Ám a restriktiv - megszorító - gazdaságpolitika következményeként a vállalatokat már olyan mértékben kirabolták, hogy a legtöbbnek halvány reménye sincs arra, hogy saját erőből termékszerkezetet meg piacot váltson. Egyszerűen be kell zárni és kész.- Véleménye szerint a BHG Kunhegyesi Gyára is erre a sorsra jut?- Könnyen előfordulhat, mivel itt nemcsak termékszerkezet-váltásról - ez a dolog kisebb része -, hanem alapvetően a technológia megújításáról van szó, ami viszont kegyetlenül drága. A jelenlegi eszközeink, gépeink, berendezéseink ugyanis csak és kizárólag az ATSZK 100/2000 típusú telefonközpontok gyártására alkalmasak, amelyek a ’60-as évek műszaki színvonalát képviselik. így egyelőre semmi esélyünk sincs arra, hogy olyan minőségű terméket állítsunk elő, amivel meg lehetne jelenni a nyugati piacokon. Ez Kunhegyesen legalább 300 millió forintos beruházást igényelne. Hol van ennyi pénz, amikor a cégek olyan mértékben eladósodtak, hogy több száz milliárddal tartoznak egymásnak keresztben-hosszában. Kitenyésztett vállalatok- Sokan mondják, hogy vétek lenne kivonulni a szovjet piacról. Ön mit gondol erről?- Nem szeretnék hazabeszélni, de a szovjet piacot még áldozatok árán is meg kellene tartani. Jó-jó, most azt mondják, hogy 800 milliárd rubeles aktívumunk van velük szemben, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy ennyi értékű áruért nem kaptunk tőlük még semmit. Ez akár kamatmentes hitelként is fölfogható, amit az államnak kell finanszíroznia. Persze az elgondolkodtató, hogy pont akkor vezették be a szocialista export után a termelési adót, amikor az aktívumunk kezdett felgyülemleni. A BHG ilyen címen tavaly csaknem 600 millió forintot fizetett be a költségvetésbe. Jóllehet, hogy a népgazdaságnak ez az aktívum káros, de ugyanakkor ezt alaposan meg is fizettették a vállalatokkal. Szóval, a szovjet export a jelenlegi gondok ellenére is óriási lehetőség hosszú távon számunkra. Ilyen abnormális dolgot, hogy kivonulni onnan - mikor a világon mindenfelé pontosan a piacokért folyik a harc - számomra érthetetlen és olyan nagyságú, mértékű piacot keresni máshol, mint amit most nagyon könnyen elveszíthetünk, évekbe kerülhet, vagy előfordul, hogy nem is sikerül. Nézze, azt a január 18-i intézkedést nagyon nem akarom minősíteni. Annyit azért csak megjegyeznék, hogy ebben az országban hosszú évtizedek alatt kimondottan a szocialista piacokra vállalatokat tenyésztettek ki, amelyek a dollárért behozott részalkatrészeket építették be a különböző termékeikbe és vitték a szocialista országokba. Hogy miért csinálták? Azért, mert megérte, azért, mert valakik megengedték, sőt támogatták is ezt a folyamatot. Akkor most miért a vállalat a bűnös, hisz egy termelő cég mindig azt teszi, ami éppen a legjobb neki. Iszonyú nagy bűn egy egész gazdaságot utasítással kivonultatni a szocialista piacokról akkor, amikor a nyugati cégek meg sorban állnak, hogy bejuthassanak éppen oda. S most egyik pillanatról a másikra azt várják, hogy a hazai vállalatok váltsanak technológiát, terméket, miközben éveken át az utolsó fillért is elvették tőlük. Tudja, a legnagyobb baj az - vagy legalábbis én úgy látom -, hogy a választások előtt ezen a téren alapvető változás már nem lesz és döntés sem születik a szovjet export jövőjéről. Itt most már mindenki kivár, miközben a gazdaság állapota meg napról napra romlik. Egyszóval: heteken belül nem valószínű, hogy alapvető változások lennének, s ez még tovább nehezíti amúgy sem rózsás helyzetünket. Kontra rekontra Az igazgató szavai mindenképpen továbbgondolásra érdemesek. Mert afelől nincsenek kétségeim, hogy a kialakult helyzet javítása érdekében valamint intézkedni kellett, de abban viszont már nem vagyok teljesen biztos, hogy a kormány a lehető legjobb megoldást választotta. Hisz a magyar vállalatok már jó pár éve meg tudják azt csinálni, hogy a nyugati partnereikkel közvetlenül állapodnak meg, akkor vajon miért nem lehet összeereszteni a szocialista cégeket egymással? És ha egy hazai cég meg tud egyezni a szovjet partnerrel, hát lelke rajta... Ha viszont nem, akkor legfeljebb nincs üzlet. De ebben az esetben az állam kötötte a szerződéseket és nem a vállalat. így jogosan háborodnak föl a most kutyaszorítóba került termelőegységek, mert tulajdonképpen nem is a saját döntéseiknek isszák meg a levét. Csapda ez a javából, hisz jelenleg olyan kapacitások állnak az országban, amelyekkel egész egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Azt belátjuk, hogy az államkassza szempontjából biztos fontos elhatározás a szovjet export leállítása, de ugyanakkor azt sem szabadna elfelejteni, hogy ez egyértelműen magával hozza a nemzeti jövedelem drasztikus csökkenését is. Arról már nem is beszélve, hogy így országosan több mint százezer ember kenyere került közvetlen veszélybe. Tudjuk, hogy ezeknek az érveknek a hatására még nem fog változni semmi. Ám ennél sokkal többről van szó. Arról például, hogy nem beszélték meg jó előre az érintettekkel ezt a döntést, nem teregettek ki előttük minden lapot. Erre föl mondta nekem a minap az egyik hasonló cipőben járó vállalat vezetője, hogy "A kormány ugyan meghallgat bennünket, de a saját elképzeléseitől eltérő véleményeket, javaslatokat kapásból megkontrázza." Akkor bizony nincs mit meglepődni azon, ha a vállalatok képletesen szólva bedobják a törülközőt és rekontrát mondanak. Nagy Tibor Ebben az évben sajátos betöréssorozat kezdődött a megyeszékhely magánlakásaiba, iskoláiba. Az akkor még ismeretlen elkövetők január másodikán, a Tabánban feszítettek ki három lakászárat és hívatlan megjelenésüket órák, kazetták, márkás italok bánták. Négy nap múlva a Nyár utcában már 12 ezer forintot is leltek, de folytatódott a nemkívánatos széria Szandaszőlősön, a Scheftsik-telepen, meg a Tabánban is. Március 4-ig tizenkét alkalommal rámoltak ki valakit, és esetükben a tizenhárom kimondottan babonának szám, hiszen erre már nem maradt idejük. Kiderült, a bandavezérek tizenöt évesek. Oly módon kezdték az akciósorozatot, hogy a fiatalkorú S.R. és társa, N.B. iskolások, karácsonyi szünetre érkeztek haza Szolnokra, és elfelejtettek visszamenni. (Az is megérne egy külön cikket, hogy a családjaik egyáltalán nem erőltették a visszautazást.) Forintra volt szükségük, így a betörések mellett döntöttek. Főleg aranyféleségeket, pénzt, italokat, kazettákat kerestek, de ha efféle nem akadt útjukba, beérték ingekkel, pulóverekkel, egy-egy jobbféle ruhaneművel. Noha a két sihederben alagsori szinten lobogott a tudásvágy, hiszen az egyik az ötödik, a másik a hetedik osztály padjait koptatta, szíves megjelenésüktől az iskolák sem menekedhettek. Természetesen nem hétközben látogatták a tanórákat, hanem vasárnapokon az igazgatói, nevelői, gondnoki szobákat. Reménykedve kisebb-nagyobb összegű pénz ottlétében, így behatoltak a Csanádi és a Tallinn körzeti iskolába, báj a Kassai úti nagy falatnak bizonyult, mert itt lebuktak. Azóta lakat alatt várják a nyomozás esetleges újabb eredményeit, mivel előzetes letartóztatásba kerültek. Szomorú tény, hogy sorozatos betöréseikbe egyszer még gyermekkorú tettest is bevontak. Nagy jövedelmük az egészből azért nem lett, hiszen például az aranyakat közvetítők révén értékesítették, akik alapos sápot húztak a haszonból. Eddig már az is kiderült, hogy egy betörésben a huszonnégy éves tiszaföldvári Kis Ambrus is tevékeny szerepet vállalt. A szolnoki Mozsár Béla és a tiszaföldvári Rostás (Gedó) Zoltán pedig orgazdaságért felel, hiszen az arany nyakláncokat, fülbevalókat ők értékesítették, vásárolták meg. A lefülelt betörőkettes is azt bizonyítja, hogy a zilált, a gyerekkel nem törődő családok valóságos melegágyai a bűnözésnek. Sajnálatos az is, hogy az elkövetők életkora egyre alacsonyabb, és sokan szinte gyerekként keverednek sötét ügyekbe. Ugyanakkor tetteiket alaposan kihasználják a környezetükben élő ismerős felnőttek. A nagy figyelmet felkeltő ügy további bírósági fejleményeire később visszatérünk. D.Sz.M. A háttér fekete, de a közeljövő kilátásai sem túl világosak, azaz rózsaszínűek a két tizenéves fiúnak
