Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
990. FEBRUAR 10. Néplap 5 A művésznő kocsiján érkezett Csépára Szekusnak hitték... Az embermagas gyomligetek között ka- yargó, faluvégi gyalogúton egy hollófe- etébe öltözött, húsos, elnehezült öreg- sszony billeg velünk szemben. Már íessziről bizalmatlanul méreget, s amikor özelünkbe ér, megtorpan.- Kit keresnek? - zihálja felénk az előre- yártott kérdést.- A Zrínyi út 20. szám alá igyekeznénk buggyan ki kollégám szájából a válasz.- Oda hiába is mennek - legyint a nénike , mert abba a házba nem lakik senki. Igaz, ár napra meghúzta ott magát egy fiatal- mber. Román menekültnek mondták, de emrégiben itt hajkurászta a rendőrség, íert állítólag nem menekült, hanem egy linden hájjal megkent bűnöző volt az il- :tő. Ennél többet nem tudok mondani, kérdezzék meg a szomszédokat is. Ott van z a ház, ni - mutat a glédában álló kopasz ikon túlra. Látják azt a rikító sárgára mezeit épületet? No, ott próbálkozzanak. Betelt a pohár... Odamegyünk. A kertkapu nyikorogva yílik. Belépünk a gazzal felvert portára, j kiabálásunkra a szomszédék jönnek elő. [mondjuk mi járatban vagyunk, ám lát- jzik, hogy a jól megtermett, határszagú mber nem örül nekünk, nincs ínyére a eszed. Még szerencse, hogy a felesége lásképp van ezzel, s az asszony unszolá- ára a férfi mégis belevág:- Jó három hétig lakhatott itt, de két hete lár nyomát sem láttuk. Nem sokat beszélgettünk vele, még a kútra is este járt, ne- ogy belenézhessünk a képibe. Mindjárt ondoltam, hogy van valami vaj a fején, dkalmi munkákat vállalt, meg naphosz- zat a kocsmát bújta. Mondtam is az sszonynak, hogy nem tud egy ilyesféle iegyükeresedni. Mi tizenkét éve költöz- ink Csépára, bennünket befogadott a fa- 1, de ennek az embernek még a szeme se lit jól. Miközben hallgatom a szóáradatot, te- intetemmel portyára indulok, s bekalan- ozom a házat, meg környékét. Az udvar égében a kukoricagóré úgy megbillent, lintha le akarna feküdni, rácsos ajtaját sapkodja a februári szél. A rogyadozó jtejű, hámló vakolatú épületre is ráférne munkáskéz. A veranda ablakkereteibe vég helyett fólia feszül. Itt már az enyé- zet az úr.- Tudja, ez a ház - dohogja tovább a zomszéd - egy pesti művésznőé. Január lső napjaiban ő hozta le ide ezt az embert, ogy itt lakhat, ha rendbeteszi a házat, 'sak azt nem értem, miért nem szóltak ekem, pedig a ház kulcsa nálam van. ingem bízott meg a tulajdonos, hogy szel- íztessük ki néha a szobákat. Inkább leverik a lakatot az ajtóról, oszt egyszer csak rra lettem figyelmes, hogy ég a villany dabenn. Akkor láttam életemben először zt az embert. Ha ennél többet szeretnének adni róla, mondok néhány nevet, ahol lég gyakran megfordult. így is tesz. Fölsorol pár címet, elmagya- ázza merre menjünk, aztán ő is indul a olgára. Zamócz Sándorék portáján kedvesen fogadják az idegent. Náluk - mondják - ez így szokás. Beóvakodunk a konyháig, hellyel kínálnak. S míg az asszony sürög- forog a tűzhely körül, így sűríti szavakba véleményét:- Valamikor január elején a szomszéd átjött, hogy van itt egy romániai menekült, tudnánk-e segíteni rajta? Egy zsák szén kéne neki, mert nincs tűzrevalója. Hát persze, hogy adtunk, hisz úgy gondoltuk, hogy csak nem veheti meg az Isten hidege. Aztán többször is eljött, tisztességes, rendes embernek láttuk. Semmi rosszat nem mondhatok róla. Elsakkozgatott a gyerekekkel és velünk is udvariasan viselkedett. A falu mégis a szájára vette: mondták, hogy többszörös gyilkos, rabló, meg sze- kurista. így mondták, no! Nem adtunk neki egy fillért se, mivel fizetés táján mi is csakpetyegtetjük az aprópénzt. Ennivalóval viszont mindig megkínáltuk, csak nem halhat éhen ennyiünktől egy ember. Itt, ezen a ponton az asszony mintha belefáradna mondókájába, hirtelen abbahagyja. Mi sem kérdezősködünk tovább. Indulunk, s pár perc múltán mára községi tanács elnökének szobájában kortyolgatjuk a kávét.- Még mielőtt a fiatalember bejött volna hozzánk - meséli Nagy Ferenc - az itt lakók jelezték, hogy a faluban már jó hete lófrál egy idegen. Érződött az embereken a félelem. Nem is csoda, hisz az az illető január 5-én, tehát közvetlenül a romániai zűrös események után tűnt fel Csépán, s ugye beszéltek arról, hogy könnyen átszivároghattak a régi rendszer pribékjei, a Securitate tagjai Magyarországra. így, amikor január 12-én megjelent itt a tanácsnál, úgy voltunk vele, hogy alaposan a körmére kell néznünk. Én leültem vele beszélgetni, kérdezgettem erről-arról. Elmondta, hogy Debrecenben végzett és építészmérnök. Ez már eleve gyanús volt, mert ott csak építőipari főiskola van. Mondtam neki, hogy próbáljon munkát szerezni, és példaként megemlítettem, hogy él itt a faluban már két romániai magyar, ők szépen beilleszkedtek. Szó, ami szó, mindenről lehetett vele beszélgetni, de az látszott rajta, hogy a munkáért nem nagyon lelkesedik. Ennek ellenére úgy voltunk vele, hogy ne ítéljünk túl gyorsan, majd kirajzolódik az igazi arca, és segítsünk rajta. Még aznap adtunk neki 900 forint segélyt - éppen ennyi volt a pénztárban -, hogy vehessen magának élelmet meg tüzelőt. A helyi plébános is segítette, de kár volt. Sokan jöttek ugyanis a hírrel, hogy gyakran leissza magát, lődörög az úttesten, megszólít mindenkit. Szóval, züllött ember benyomását keltette. A papírjai sem voltak teljesen rendben, de amit a boltban művelt, nos, azzal betelt a pohár... Húsmaradék és géppisztolygolyó A messzire nyújtózkodó, nyugalommal teli, széles utcán jókora ABC terpeszkedik. Odabenn az áruktól roskadozó gondolák között egyetlen vevőt sem látni. Hátul, a raktárban viszont nagy a mozgás. Éppen egy áruátvétel kellős közepébe csöppenünk. A vezetőnő már tud rólunk, int a tanulólánynak, s az apró irodában kötünk ki. Mintha még most is félreveme a szíve, úgy kezd bele Velő Erika:- Január 27-én, azon a hétfői napon éppen zárás előtt megjelent itt a boltban az az ember. Előzőleg már említette, hogy van egy kiskutyája, aminek húsmaradék kellene. Mi már korábban is mondtuk, hogy nincs, de azért vissza-vissza járt. Aznap is ezzel a kéréssel állt elő, félrehívott és megfenyegetett, hogyha délutánra, mire visszajön és nem lesz számára húsmaradék, akkor géppisztollyal golyót ereszt belénk. Mi ezek után szóltunk a rendőrségnek.- Munkatársaink szinte azonnal a helyszínre mentek - tájékoztat Lukács István rendőrszázados, a kunszentmártoni rendőrkapitányság vezetője,- és elszámoltatták azt az embert, aki Homonnai János néven mutatkozott be, és 1957. június 26-án, Nagyszalontán született. Egész idő alatt zavartan viselkedett, és ellentmondásokba keveredett. Mint elmesélte, 1989. december 23-án hajnalban illegálisan és egyedül jött át a román-magyar határon Szalonta és Sarkad térségében. Iratokat nem hozott magával. Ezután Budapest felé vette az irányt és ott az idén január 2-án jelentkezett a Menekültügyi Koordinációs Bizottságnál, ahol ellátták az Üllői út 47. szám alá szóló szállóigazolvánnyal, ami január 5-ig volt érvényes. Ugyanakkor, a Belügyminisztérium Menekültügyi Hivatalától is kapott egy igazolványt, s erre kiutaltak számára 500 forint segélyt. Ezután az Expressz újságon keresztül kapcsolatba került Győri Márta magy amóta-és népdalénekessel, aki mint erdélyi menekültnek felajánlotta, hogy ha rendbeteszi és karbantartja a Csépán lévő házát, akkor ott lakhat. Ebben meg is egyeztek, így január 5-én a művésznő saját kocsiján lehozta a faluba Homonnait. Hát így kötött ki Csépán. A továbbiakban figyelmeztettük arra, hogy tartózkodási engedélyének rendezése érdekében január 24-én jelentkezzen a 'megyei rendőr-főkapitányság igazgatás- rendészeti osztályán.- Szóval, aznap, amikor megkaptuk a Kunszentmártoni Rendőrkapitányság jelentését, Homonnainak be kellett volna jönnie ide Szolnokra - mondja Kalmár Csaba, a megyei rendőr-főkapitányság kémelhárítási osztályának főhadnagya -, hogy rendezze ügyeit. Ám nem érkezett meg, s így mi mentünk ki. Nagy nehezen megtaláltuk a vasútállomás környékén, e- lőállítottuk és kihallgattuk, mert a gyanú már élt bennünk, hogy ez az ember vagy szekus, vagy pedig egy magyar bűnöző. Kérdeztük: tud-e románul? Azt mondta, hogy elvből nem szólal meg azon a nyelven. Utána elkezdtük faggatni, hogy milyen színű a román személyi igazolvány, útlevél, mi van annak az elején, milyen színű a címer? Nem tudott mondani semmit és egyre jobban belezavarodott... Kimentünk a lakására, szabályszerű házkutatást tartottunk, olyan tárgyakat vagy ruhaneműket kerestünk, ami igazolta volna román állampolgárságát. Ilyet nem találtunk. Nos, a végén bevallotta, hogy az egészet ő eszelte ki. Valójában Kiss Gábornak hívják, Debrecenben lakik és szeptemberben szabadult. Lopás és testi sértés bűncselekménye miatt ugyanis két év, három hónapot ült. Külföldre szeretett volna menni, de mivel tudta, hogy büntetett előélete miatt nem kaphat útlevelet, december végén fölment Pestre és a Déli Pályaudvaron beállt a hajléktalanok táborába. Egy-két napig eltéblábolt közöttük, és ott adták neki azt a tippet - hisz ez már sok embernek sikerült -, hogy menjen be a Külföldieket Ellenőrző Országos Központba és kérjen igazolást. Találjon ki egy mesét, hogy ő román menekült és minden simán fog menni. így legalább tisztára moshatja a múltját is. Nos, ez egy kis időre sikerült is neki. Merre jár, mit csinál? Természetesen szerettünk volna az ügy főszereplőjével, Kiss Gáborral, alias Homonnai Jánossal is találkozni. Ez már csak azért sem Sikerülhetett, mert jelenleg szabadlábon van, és ki tudja merre jár, mit csinál? Mint megtudtuk, nem követett el semmi olyat, ami indokolta volna, hogy a bírósági tárgyalásig hűvösre tegyék. Persze ez megítélés dolga. Nem a rendőrséget, hanem a törvényt kell már megint hibáztatni. Ugyanis a jelenlegi jogszabályoknak úgy látszik, nem elég az, hogy megfélemlített embereket, hogy becsapta a hatóságokat, hogy kimerítette az okirathamisítás és csalás fogalmát, hisz innen- onnan mégis csak kicsalt néhány száz forintot. Ám még ezen túl sem hagy nyugodni egy kérdés: nevezetesen az, hogy miként, vagy milyen alapon kaphatott ez az ember menekült igazolványt?- Nézze, erre magának az ég adta világon senki sem fog pontos választ adni - magyarázza Gyollai János, rendőr alezredes, a megyei rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztályának munkatársa. - Mert én szinte biztos vagyok benne, hogy az 50 ezer romániai menekültből legalább 5 ezer minden papír nélkül jött át. Nekik azt kellett elhinnünk, amit éppen mondtak. És ebből az 5 ezerből ezer ugyanúgy lehetett rendes ember, mint bűnöző. Az biztos, hogy minden rendkívüli helyzetnek megvannak a maga hiénái, haszonélvezői. Eleinte, mikor megindult a menekült áradat, mit mondtak: azt, hogy akik odaát börtönben voltak, arról lehet megismerni őket, hogy rövid a hajuk. Erreföl mi történt? Vagy már a börtönben elkezdték növeszteni a hajukat, vagy egyre többen kopaszra nyíratkoztak. Ami viszont a jövőre nézve megnyugtató: megszűnt ez a kivételezett helyzet, s ma már mindenki csak útlevéllel léphet be Magyarországra. Még Romániából is! Nagy Tibor Itt húzta meg magát pár napra /Fotó: Mészáros János/ Az aktahalmaz dagad -a járdaépítés marad Öt év óta Szolnokon, a Szántó :örút páratlan oldalán egy négy- meletes szalagház az otthona 168 családnak, félezernél is több :mbemek. A barna színű épület nutatós, de az előtte húzódó te- ek mindennek nevezhető, csak innak nem. Olyan a ház és a nűút közötti szakasz kinézete, ikár az életünk: van benne szép, neg csúnya is. így a 29-31. szám cözötti részen gazok, halmok neredeznek. Megtudtuk: egy- izer már itt is elsimították a tere- jet, de valaki töltés végett földet hitetett oda, de hogyan, hogyan tem, a szállítmányba ötven- ;zázkilós betontömbök is kerül- ek. Azóta is eme szent helyen ;súfoskodnak mindenki szeme áttára. A 31-35-ös számoknál gondozott kiskertek fogadnak, níg a 37-39 körül az erkély alatt negművelt parcellák, még távo- abb az út felé patópálos gyom- engeteg semlegesíti egymást, így szó mint száz: az összbenyomás nem utazási prospektusokba kívánkozik. Ez a látvány - úgy is mondhatnánk - csak mellékes, mintegy bevezető az írás témájához, hiszen akad még egy nagy hiányosság: az, hogy a lépcsőházakból a mai napig sem épült tisztességes út az utcafront járdájára. Ezt pár bejárónál úgy oldották meg, hogy az ÁÉV által otthagyott betonlapokat sorakoztatták egymás mellé, ami sokkal csúnyább, mint a járda, de azért akad annyi előnye, hogy legalább tiszta cipőben lehet bejutni a Szántó körút felől. Máshol köveket ástak a földbe, és azokon billegve haladhat a jámbor vándor, de láttunk néhány olyan lépcsőházat is, ahová földes gyalogösvény vezet, akár egykoron a tanyákhoz. A minősítése is hasonló: száraz időben poros, ha megnyílnak a felhők csatornái síkos és saras. Ide végre már járda kellene, csak éppen arról folyik a vita, ki építse meg. Annak idején - és erről írásos, pecsétes dokumentum tanúskodik - a városi tanács vb és a Mészöv között, aki a lakásszövetkezet érdekében járt el, megállapodás született arról, hogy: "a lakásszövetkezet az épületek rendeltetésszerű használatának feltételeit biztosítja. A közműveket és az utat megépíti, a környezet formálásában társadalmi munkával közreműködik." Ez tiszta beszéd, érthető. Igen ám, de a válasz sem akármilyen, hiszen így érkezett: a lépcsőházakból a Szántó körútra vezető utakat eddig azért nem bírták elkészíteni, mert a városrendezési tervben az állt: szélesítik a Szántó körutat, így a bővítés után az utcafront páratlan oldalú járdája értelemszerűen közelebb kerül a házakhoz. Nos, a szélesítés megtörtént - ha nem is olyan mértékben, mint előzetesen arról szó volt -, majd a műút melletti járdát a tanács elkészíttette, de többet nem. Mondván, pár éve odaadták a pénzt a Jubileum lakásszövetkezetnek azért, hogy az épület rendeltetésszerű használatának a feltételeit biztosítsa. Márpedig a tanács szakemberei szerint ehhez a járda is hozzátartozik. A lakásszövetkezet illetékesei viszont ennek az ellenkezőjét állítják, így azután az aktahalmaz dagad, a járdaépítés marad. Annak is utána jártunk, máshol például ki építi meg ezeket a belső és külső utakat. így a Fáy András lakásszövetkezeméi ezt úgy oldották meg, hogy az anyagot a szövetkezet vásárolta, a lakók pedig társadalmi munkában készítették el a hiányzó járdákat. Vidéki településeken pedig - ahol nincs lakásszövetkezet - a tanács veszi meg a cementet, sódert, és az utca lakói készítenek belőle járdát. Úgy tűnik, eseteinkben is lépni kellene már a labdadobálgatás helyett. A tanácsnak úgymond erre nincs pénze, halljuk az indoklást. Igen ám, de van úgynevezett tanácstagi alap. Az ott é- lők kérhetik, kérhetnék a tanácstagjukat, hogy segítsen abban: a körzetre eső összeget, vagy annak egy részét ezeknek a járdáknak a részbeni, vagy ha futja, a teljes megépítésére fordítsák. Az is igaz, ennek a koordinálásában, szervezésében a fenntartó lakásszövetkezet is tehetne lépéseket. Marad még egy megoldás: a járdaépítés költségeit maguk a lakók fizessék. Az összeg százezer forint lenne, és ha ezt mind a 136 család akaija, egyre-egyre nyolcszáznál kevesebb jutna. Nem sok, de mégis iszonyatosan az, hiszen nem egy itt élő család szó szerint ingig, gatyáig eladósodott. Rengetegen közülük havi öt-hétezer forint, meg még ennél is magasab havi részleteket nyögnek. Ezért marad a másik két út: vagy a tanácstagi alap, vagy a lakásszövetkezeti segítés, kezdeményezés. Az ügyben az az elgondolkoztató, hogy a lakók végső elkeseredésükben hozzánk fordulnak, holott fájdalom: mi sem efféle alappal, sem járdaépítésre alkalmas betonnal nem rendelkezünk. Legfeljebb tanulságként közreadjuk az egészet. Bízva, öt év után a földes ösvényeket végre ennél praktikusabb, modernebb út váltja majd fel itt is. D. Szabó Miklós Nem akácos, hanem gyalogút
