Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-01 / 27. szám

1990. FEBRUÁR 1. Néplap 5 A VARGA KATALIN GIMNÁZIUMBAN SEMMI SEM LEHETETLEN.. Egy gimnazista esete az olasz nyelvvel Azt mindenki tudja, hogy a Var­ga Katalin Gimnázium az ország azon ritka középiskoláinak egyi­ke, ahol két tannyelvű oktatás fo­lyik. Azt viszont kevesen tudják, hogy van egy negyedikes diák, aki három nyelvet tanul egyszerre, s ezek közül egyiket nem tanítják a gimnáziumban. A három nyelv az orosz, az angol és az olasz. Ez utóbú a kakukktojás - ha úgy tet­szik. Tihi Mónika negyedik B osztá­lyos, az idén fog érettségizni. A Külkereskedelmi Főiskola angol­olasz nyelvű szakára jelentkezik úgy, hogy a gimnáziumban nem tanult olaszul, mégis van belőle év végi osztályzata, következéskép­pen viszi a felvételihez szükséges pontokat, sőt érettségizni is olasz­ból fog.- Ezt hogy csináltad, Mónika, elmondanád, hogy kerültél kap­csolatba az olasz nyelvvel? Hogy lehet az, hogy év közben egy fia jegyed nincs olaszból, év végén meg ott virít a bizonyítványodban: olasz nyelvből jeles.- Hetedikes koromban kezdő­dött a dolog. Mastroianni és Gina Lollobrigida, valamint a szinkro- nizálatlan olasz filmek jelentettek számomra nagyon sokat, és jelen­tenek ma is. Legutóbb Fellini És a hajó megy című filmjét néztem, de már általános iskolás koromban is nagy hatással volt rám az olasz irodalom és filmművészet, ezen kívül még kedveltem a szép, dal­lamos olasz slágereket, szerettem volna tudni, miről szólnak. Ekkor elhatároztam: ha törik, ha szakad megtanulok olaszul. Az elhatáro­zás szilárd volt, de a megvalósítás lehetetlennek látszott Szolnokon sehol nem lehetett olaszul tanulni, olasz tanárnak évek óta híre-ham- va sem volt a városban. Ezután fantasztikus dolog történt. A nagy- néném, elmesélte egy tanárnőnek, hogy az ő unokahúga milyen lehe­tetlen dolgot vett a fejébe: olaszul akar tanulni. De hát ki beszél itt olaszul? Például én - hangzott a válasz új ismerősétől, amin a nagynénem nagyon elcsodálko­zott, hinni sem akart a fülének. hogy akkor, amikor már próbálta kiverni a fejemből ezt a "fantaz­magóriát", elétoppan egy olaszta­nár. Valahogy így kezdődött. A tudáséit meg kell szenvedni. Mi ugyanis nem Szolnokon lakunk, mar általános iskolás koromban heti egy alkalommal bebuszoztam Szolnokra, majd kibuszoztam a ta­nárnő lakására, este meg ugyanígy vissza hazáig.- Általános iskolás korodban a gimnazista könyvből kezdtetek ta­nulni a tanároddal, vagy valami egyszerűbb, gyerekfokon?- Felnőttfokon. Eszünkbe sem jutott, hogy gyerekeknek szóló nyelvtant szerezzünk - mivel úgy tudjuk, ilyen nincs is ma Magyar- országon -, hanem rögtön adr.Mó- ritz György féle olasz könyvvel kezdtük.- Nem volt ez túl nehéz egy gyermeknek?- Egyáltalán nem. Mindkettői lelkesedtünk az olasz nyelvért, így érthető, hogy nem tűnt nehéznek, hanem gyönyörűségesnek.- És az évvégi olasz jegyek hogy kerülnek a bizonyítványodba?- A tanárnő, aki tanított másodi­kos koromban, javasolta, hogy év végén jó lenne levizsgáznom a gimnáziumi tananyagból, hogy le­gyen valami maradandó nyoma - a nyelvtudáson túl, persze - annak, hogy olaszul tanulok. Megbeszél­tem az osztályfőnökömmel, aki utánajárt, hogy lehetséges-e ez. Mezőtúrra kellett elmennem vizs­Í ;ázni,mert csak ott volt legköze- ebb olasztanár.- A gimnáziumi anyagból hogy tudtál a Móritz-féle könyvből le­vizsgázni?- Ezt a könyvet ekkor félretet­tük, megvettük a gimnazista olasz könyveket, ezután ebből tanul­tunk, de ez nekem már nagyon könnyű volt, mert a Móritzban sokkal előbb jártunk a nyelv­tanban,- Azt mondtad, másodikban ha­tároztad el, hogy levizsgázol, ezek szerint egy év alatt két év anyagából vizsgáztál?- Kiben az évben fogok két év anyagából. Most a Tiszaparti Gimnáziumban vizsgázok majd, ezért annyiból lesz egyszerűbb a dolog, hogy nem kell annyit utaz­ni. Most viszont ez a nyelvtan egy icit nehezebb, szorgalmasabbnak ell lennem.- Nem lett volna egyszerűbb, ha inkább állruni nyelvvizsgára je­lentkezel? Úgy tudom, a felvételi­nél azt is beszámítják.- Nekem így volt inkább ked­vem. Ez így sokkal színesebb, ér­dekesebb. Lehet, hogy furcsán hangzik, de jó volt érezni a vizs­gákra készülés hangulatát, tetőz­ni, megoldani a problémát. Én ezt így nagyon élveztem.- Mit szólnak az iskolában ezek­hez a különleges vizsgakérelmeid­hez?- Különösebben semmit sem, de talán örülnek neki, úgy gondolom. - És az osztálytársaid?- Ez nemigen téma közöttünk. Én szép csendesen csinálom a dol­gom, járok az olaszra - mindenki­nek megvan a maga dolga. Ez volt hát Tihi Móni különle­ges esete az olasz nyelvvel. Ilyen módon kellene szeretni egy-egy idegen nyelvet mindannyiónknak, nem sajnálva az áldozatokat sem, s akkor talán néhány év múlva ki­kerülne hazánk ebből az ide­gennyelvi analfabétizmusból, amibe bizony alaposan belesüly- lyedtünk. (-iksz-) Lelki dolgaink Az öngyilkosságról A fitalok körében sem isme­retlen kérdéssel állunk szemben. A környező világ emberibbé vá­lásával legalább olyan hatéko­nyan lehetne orvosolni e jelensé­get, mint a fehérköpenyesek Igyekezetével. A társadalom át­rendeződik. A szilárdnak hitt tá­maszok túl gyorsan lazulnak meg. A ti zen-huszonévesek kö­zül is sokan sodródnak a társa­dalom peremére. Nincs traglku- sabb, ha ifjú kezek közül csúszik ki a kapaszkodó. Bár messze vagyunk már attól a középkori angol gyakorlattól, hogy azt az embert, aki életének önkezűleg vetett véget, útkereszte­ződésnél, szívét karóval átszúrva, arcára nehéz köveket helyezve te­mették el - mégis gyakorta nem együttérzésben, hanem megvetés­ből van része a végletekig eljutott embernek. Tudnunk kell azt is, hogy az öngyilkosság nem "pilla­natnyi elmezavar" következmé­nye, tehát nem elmebetegség, ami­nek egyedüli tünete az önpusztítás. Az persze igaz, hogy a kritikus helyzetben lévő ember sajátos lel­ki változáson megy át, míg öngyil­kosságot kísérel meg. Ana, hogy milyen veszteség, megoldhatat­lannak tűnő helyzet vezet a suici- diumhoz /öngyilkosság/, nincs szabály. Kívülálló számára gyak­ran banálisnak hat az ok, de fe­szültségtűrő képességünk, problé­mamegoldó kapacitásunk lénye­gesen különböző, s eltérő a szociá­lis helyzetünk, kapcsolati hálóza­tunk is. A kilátástalannak megélt helyzetben az öngyilkosság gon­dolatáig eljutó ember nem tud sza­badulni problémája súlyától, erre gondolatban számtalanszor visz- szatér. Környezetének eseményei­ből is főként azokat érzékeli, ame­lyek ezt a kedvezőtlen állapotot erősítik. Hangulata nyomottabbá válik, emberi kapcsolatai egyre in­kább meglazulnak. Ebben az egyre mélyülő válságban azonban több mint 90 százalékuk ad valamilyen jelzést környezetének, leginkább a családtagoknak, barátoknak, egészségügyi személyzetnek. Jó lenne megértenünk mind többször ezt a segélykiáltást, ami gyakran nem is szavakban hangzik el. Ilyen jelzésnek kell vennünk a "jelentéktelen", "nem komoly" kí­sérleteket is /néhány szem gyógy­szer bevétele, 1-2 karcolás a csuk­lón/, melyeknek lélektani jelentő­sége ugyanaz, mint a befejezett, halállal végződő cselekményeké: az ember elsősorban nem meghal­ni akar, hanem az eddigi módon már nem tud élni. Ezt támasztják alá azok a megfigyelések is, me­lyek szerint az életveszélyes álla­potba kerülő paciensek eszméle­tük visszatérte után már aggódnak az életben maradásukért Másrészt az is tény, hogy az öngyilkossági kísérletet elkövető az esetek 60 százalékában újra próbálkozik, s a látszólag veszélytelen módszer vagy méregmennyiség is válhat halált okozóvá. Különböző kultú­rák összehasonlító vizsgálata mu­tatja, hogyúannak népcsoportok, ahol bizonyos helyzetekben erköl­csi norma az öngyilkosság elköve­tése: harakirit elkövetők, kamiká- zék. Az európai, keresztény kultú­rákban inkább megbélyegzik az öngyilkost. Mint orvosok azt mondhatjuk, hogy az előítélet­mentes odafordulás segíthet meg­érteni a krízisben lévő embert, s egyúttal kivédheti az újabb öngyil­kossági kísérlet elkövetését. Ami­kor ugyanis egy társadalomban megnehezül a pozitív minták kö­vetése, sok ember elbizonytalano­dik, fokozottabb a krízishelyzetbe /megoldhatatlannak tűnő állapot­ba/ kerülés veszélye. Ugyanakkor a közveüen környezet mintaadó hatása sem elhanyagolható: azok családjában, ahol már volt öngyil­kos, a suicidiumot elkövetők szá­ma nagyobb. A kétségbeesett ember lelki ví­vódásait, tulajdonképpeni félelmét a haláltól jól érzékeltetik Shakes­peare sorai. A válságot kellene fel­ismernünk, szoros emberi kapcso­latokkal, megértéssel, ha keÜ, or­vosi segítséggel áthidalnunk. An­nál is inkább égető probléma ez, mert a haláloki statisztikában a szív- és érrendszeri, valamint a da­ganatos megbetegedések után az öngyilkosság harmadikként szere­pel, s hazánkban az utóbbi évek­ben lassan, de egyenletesen nö­vekvő tendenciát mutat. Dr. Bagi Mária f mrruKÖR) [ uNiinUotí J Most én szeretném leírni a ha­zai és a külföldi könnyűzenei lis­tát - írta Mészáros Edig Jászbe­rény, Tímár út 11. szám alatti ol­vasónk. Ml pedig küldjük az ajándékutalványt. Lássuk az ő slágereit! 1. Boldog karácsonyt (Soltész Rezső) 2. Gyertyák a síron (Délhúsa Gjon) 3. Csók és szerelem (Délhúsa Gjon) 4. Csaó (Step) 5. Dupla vagy semmi (Dolly Roll) 6. Csak neked (Zoltán Erika) 7. így vagy úgy (Csepregi Éva) 8. Csóró vagyok (Csutka) 9. Ábrándos szép napok (Dolly Roll) 10. őszi levél (Délhúsa Gjon) Bokros Péter és az Inconnu Nem akartam ellenzéki lenni "Mindenki annyira lesz radiká­lis, amennyire azzá teszik a jól ki­érlelt körülmények. Arra a mon­datra, amely egy felelős szolnoki kultúrista szájából elhangzott: "az Inconnu-t ki kell irtani a városból"- akiirtás tossz emlékű szólamából- természetes, hogy a reakció is hasonló élességű lesz. Agresszivi­tás agresszivitást szül, és ebben a játszmában soha nem a miénk volt a kezdeményező szerep." Az 1982-ben papírra vetett indulatos gondolatokat az Inconnu Művé­szeti Csoport eseményekben bő­velkedő tíz évét összefoglaló kiad­ványában találtam. A kiirtáshoz annyit: Bokros Pétert, az egyik ala­pítótagot Budapesten találtam meg, a csoport pedig ma is létezik. Abban, hogy a hatóságok többé- kevésbé rendszeres zaklatásaival szemben napjainkra immunissá váltak, nem kis szerepe volt a Szol­nokon eltöltött kezdő éveknek. A Tisza-parti város - mielőtt végleg kivetette volna magából a tőle ide­gen testet - jövőt sejtetőútravalók- kal szolgált. Betiltásokkal, kitiltá­sokkal figyelmeztetésekkel és fel­jelentésekkel. Grafikus vendéglátóm sem jó­szántából tett ekkora vargabetűt a politikában. Az országos sajtóban elsősorban mint ellenzéki szere­pelt- Húszévesen még nem voltak ellenérzéseim a körülöttem lévő közeggel szemben - eleveníti fel a 12 évvel ezelőtti indulást Bokros Péter. - Művészetet akartunk csi­nálni. A nyugati világból átszivár- gott technikákkal kísérleteztünk. S zolnokon s aj át bőrünkön éreztük, mit jelölt a "három T" - folytatja, miközben a fényképek között ke­resgél. - A támogatott a tűrt és a tiltott kategóriák közül szerencsét­lenségünkre mi a legutóbbiba ke­rültünk. Ebből aztán automatiku­san következett a konfrontáció. A címzett ismeretlen Új művészeti irányzat bontako­zott ki akkoriban: a Mail-Art. Pos­ta-művészetnek fordíthatnám, mely a nyugati, perifériára szorult alkotók - kommunista ideológiá­hoz közeli /!/ - művészeti irányzata volt Akik nem kerülhettek be a hivatalos állami galériákba, újsá­gokba, rangos művészeti kataló­gusokba, alkotásaikat postán jut­tatták el egymásnak, majd azokból kiállításokat rendezhettek.- Abban a pillanatban, amikor mi belefogtunk ebbe, elkezdték fi­gyelni a küldeményeinket, köztük az enyémet is. Megsokasodott a postám. Volt, amikor nem fértek be a ládába a küldemények. Mind­ez szemet szúrt valakiknek. Mert ugye ki vagy te, akihez New York­tól Moszkváig a világ minden tájá­ról levelek érkeznek. Lehetsz kém vagy akármi más, de rendes állam­polgár biztos nem - mondja, s köz­ben félreteszi az 1987. október 23- án Londonban készült képeket. Leveleik közül jó néhány soha nem jutott el rendeltetési helyére. ezért némiképp változtattak a cím­zés módján - tudom meg Pétertől. A boríték bal felső sarkába került a címzett neve, az utóbbi megszo­kott helyére pedig egy kitalált sze­mélynév, alatta a külföldi város létező utcájával, házszámával. A kézbesítő természetesennem talál­hatta meg a megnevezett személyt, ezért áthúzta a címet, rajzolt egy nyilat a feladóhoz és rábélyegezte: INCONNU, azaz ismeretlen. Nézegetem az angliai fotókat. Az emlékmű előtt álló, ősz hajú idős ember a magyar ellenzék im­már közismert alakja, a másik a lengyel Szolidaritás londoni kép­viselője.- Tíz év után akkor kaptam elő­ször útlevelet - jegyzi meg Bokros.- A hazaérkezésünket követő na­pon újból elvették. Január elseje volt, munkaszüneti nap... Azt mondták, nem magyar állampol­gárhoz méltó módon viselkedtünk. Nem részletezték, mit értenek ezen. Később megtudtam, hogy a BBC-ben és a Szabad Európa Rá­dióban elhangzott nyilatkozatok miatt nehezteltek rám.- Gondolom addigra már meg­szoktad, hogy a hatalom nem tole­ráns veletek szemben.- Mi nem akartunk ellenzékiek lenni, de óhatatlanul ebbe a hely­zetbe kerültünk. Rájöttünk, elő­ször a struktúrát kell megváltoztat­ni, csak azután, kötöttségektől mentesen alkothatunk kedvünk szerint Sajnos ez nem egészen így történt. Á hatalom felépítése hál’istennek megváltozott, én vi­szont egy kicsit belefásultam az egészbe. 33 éves vagyok, de az eltelt 12 év alatt megtört a lendület. Előreszaladtunk az időben. A kihallgatásoknak, rendőrségi vizs- álátoknak, fenyegetéseknek, el- obzásoknak napra pontos törté­nete van. Ha mindezek egy veterán sebesülései lennének, akkor nem kellene szégyenkeznie neki azért, mert "emlékek” nélkül maradt. Konfrontálj! Dokumentálj! Hozz nyilvánosságra! A súrlódások törvényszerűek, ha az "egyén ellen irányuló ag­resszív hatalmi törekvésekkel" szemben a művészet köteles­ségének vallják a kiszolgáltatott­ság bebizonyítására szolgáló prog­ramot: "...Ütközz frontálisan! In­tézz támadást! Törd meg! Légy ak­tív! Emlékeztess!..."-1985 októberében a Budapesti Kulturális Fórum előtt megijed­hettek, hogy csinálunk valamit, mert ismét behívtak, ezúttal tarta­lékosnak. Nem akartam átvenni a behívót, egy ideig nem tartózkod­tam otthon. Amikor több nap után hazaérkeztem, már egyből ott vol­tak a "biztonság őrei". Elvittek egy laktanyába, és minden nap bezár­tak a ruharaktárba mondván, hogy Bokros elvtárs csak pakolgasson! Megsúgták később, hogy kétna­ponta érkezett egy AI-s kocsi, és hogy létemről érdeklődtek. Annak ellenére, hogy mi csak kis halak voltunk, ezt követően az október huszonharmadikák és a március tizenötödikék előtt rendszeresen figyeltek. Én például a követő gár­da mindhárom műszakját ismer­tem. A lehallgatások nem bizo- nyíthatóak, mégis fölöttébb fur­csa, hogy amikor a telefonban el­szóltam magam, és megmondtam hová megyek, a ház környékéről eltűntek a megszokott arcok, aki­ket ismerősöm lakása előtt láttam viszont Az igazsághoz hozzátar­tozik: nem tartóztattak le soha. Másképpen "maceráltak". Direkt ügyeim sem voltak, mert Magyar- országon 1988-ban a hivatalos propagandában még nem létezett az ellenzék. Először ötvenhat 30. évfordulóján kerestek fel, majd behívattak a rendőrségre, és azt tanácsolták maradjak nyugton, ne csináljak semmit. Szerveztünk egy kiállítást. A címe Fighting City, azaz a Harcoló Város volt. A megnyitó előtt két órával megje­lent a rendőrség - mindez egy ma­gánlakásban történt- és elkoboz­tak mindent. Egy órája vagyok Bokros Péter­nél, mégis harmadjára szakítjuk meg a beszélgetést. Sietős embe­rek érkeznek. A könyvekkel, ma­gazinokkal, műalkotásokkal zsú­folt néhány négyzetméteres szoba ilyenkor egy titkos kiadóhivatalra emlékeztet. Egy Lennon-szemü­veges vékony férfi, nemrég még szamizdatnak számító kiadvá­nyok után érdeklődik. Röviddel utána egy lelkes fiatal robog be: holnap tüntetés lesz, plakátok kel­lenének.- Sok csoportot segítettünk ko­rábban is - folytatja Péter a néhány perces szünetet kihasználva. - Sok szamizdat újságnál a klisék, sziták elkészítését, a nyomdai részt több­nyire mi vállaltuk. Gondolok itt a Beszélőre, a Hírmondóra, a De­mokratára. Háromszázegyes ______parcella______- Rengeteg embert ismersz. Úgy négy-öt evvel ezelőtt hányán számítottak ellenzékinek?- Pontos adatok nincsenek, de véleményem szerint 150-200-nál nem lehettünk többen.- Több tízezren vannak most A később eszmélők - mint szokott lenni - gyakran túlharsogják azo­kat, akik előttük jóval többet koc­káztattak, mint ők.- Azóta olyan forradalmárnak mutatja magát némelyikőjük - mondja mosolyogva -, hogy biz­ton számíthat a mozgalmi nyug­díjra, feltéve ha lesz még ilyen. Sok oly at ismerek közülük, áld an­nak idején semmiben sem mert részt venni, csak csendes támoga­tó volt /Persze ilyen is kell ./Meg­döbbentő azért az átváltozásuk. Ez ellen nem lehet mit tenni. Mindig is voltak ilyenek.- A beszélgetésünk során visz- sza-visszakanyarod tunk ’56-hoz. Miért olyan fontos számodra a 34 évvel ezelőtti október?- Ez, ha lehet mondani, a mi vesszőparipánk volt Éreztük, ez az a dolog, melynek kapcsán a emlékéért mindent meg kell termi.- Háromszáz kopjafát faragtunk meg az elesettek és a kivégzettek emlékére. Ezeket a rákoskeresztú­ri temető 301 -es parcellájában ál­lítottuk fel. Támadtak is sokan minket, mondván, kisajátítjuk ma­gunknak ezt a történelmi ese­ményt. Rengeteg megemlékezést, kiállítást szerveztünk több évre visszamenően október 23 emlé­kére. Ezekre nagyon sokan nem jöttek el azok közül, akik napja­inkban ’56 ürügyén mindent meg­tettek, amit csak lehetett. Próbál­ták kiaknázni ezt a lehetőséget Úgy voltunk vele, ha már mi egy­szer odavittük azt az egy kopjafát - amivel nagyon sok problémánk volt -, akkor szeretnénk ezt a mű­vet tisztességgel befejezni. Szunnay Zoltán Készül az emlékoszlop a 301-es parcellába.

Next

/
Oldalképek
Tartalom