Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

1990. FEBRUÁR 3. 9 Irodalom» művészet mlékezünk gyerekko­runkból: a konyha éppen olyan. Kredenc, benne fe- rencjóskás poharak, vékony csó­rd csészék, ler, benne szárad a kenyérhéj, amit majd elvisz - legalább kéthetente egyszer - a tejesasszony. A falon frissen va­salt falvédő, varrott, porosodó szöveg rajta, falióra, a küszöbön küszöbszőnyeg rongyból, és mindig van meleg víz a vaskály­hán. Ez még olyan konyha, ahol meleg mindig van, kivéve a nya­rat, és asszony is van benne min­dig, a cseléd is az, de szag so­sincs. Ilyen maradt ez a konyha, legalábbis mostanig, a mai na­pig­Idős házaspár lakása. Az asszony otthon főz. Kukta sípol benne, fedő zöttyen rajta, gőz száll ide-oda. Óra ketyeg, talán kakukkos falióra. Egyébként meg csendes vasárnap van. Kis­város, csendes vasárnap, húsle­ves gőze száll, ropogós rántott karaj izzad a cseréptál alatt, las­san megpuhul. Mindenütt az emeletes bérház folyosóin az il­lattal együtt száll a csend. Még Tillmann Fricike is érzi, hatéve­sen, aki éppen tizenhetedik alka­lommal ereszkedik alá a lifttel. Ma ezt gyakorolja, amíg fel nem tűnik neki a lövés, akkor majd egy pillanatra elgondolkodik. Kulcs fordul a zárban. Öreg­asszony meg se rezzen. Teríteni kezd, ebédhez. Öregember érke­zik haza. Vadászatból jön, a fegyverét már a garázsban hagy­ta. Húsz éve ezt teszi minden októberi vasárnapon, senki se tudja, mire vadászik októberben az öregember minden vasárnap.- Szervusz, öregasszony.- Szervusz, öregember. Megcsókolják egymást.- Van ebéd?- Van ebéd. Öregember kicsoszog, átöltö­zik, megmosakszik.- Vad nincs.- Hát akkor nincs. Öregember asztalhoz ül, újsá­got olvas. Öregasszony befejezi a terítést, tálal.- Készen van az ebéd, öreg­asszony?!- Készen van, öregember. Edények csörrennek, kanalak koppannak. Nincs már pontos mozdulat se ott, se itt, mégis minden a helyére kerül. Aztán az öregasszony is helyet foglal.- Ebédelünk?- Ebédelünk. Kanalazzák a levest.- Jó étvágyat, öregasszony!- Jó étvágyat, öregember! Felnéznek, egymásra, rövid pillanatig. Aztán tovább kana­lazzák a levest.- Savanyú - mondja az öreg­ember.- Sós - mondja az öregasz- szony. M egint felnéznek egymás­ra, mint akik valamit ér­tenek. Vagy inkább érte­nek is, meg nem is. Volt már ilyen? Hát ez van a szemekben. Volt, nem volt, semmi se derül ki. Legalábbis.- Savanyú! - próbálkozik újra az öregember.- Sós - mondja az öregasszony megintcsak. Es ki tudja milyen? Ki tudja mi milyen?!- Mondom, savanyú! - mondja az öregember.- Mondom, sós - mondja az öregasszony. Savanyúsós, sóssavanyú. Lerakja a tányér mellé kana­lat, föláll az asztaltól, átmegy a lakáson. Sok-sok szobán kell át­mennie, keresztül mindegyiken, mindig a szemben lévő ajtó felé, azon is át. Az egyik szobában kinyit egy fiókot, nem megy to­vább, egy darabig itt marad a fiók előtt. Nem kell keresgélnie, kiemel belőle egy kézifegyvert, egy pisztolyt. Idétlenül áll a ke­zében, nem oda való, ilyet nem fogott még. Ilyet még sosem használt, nem illik hozzá, ki sem próbálta soha, idegen neki ez a hideg, pedig a fiókban volt hó­napokig. Minek? Csak van, úgy, mert jó, ha van. Az öregember se használt, nem is forgatott még ilyet soha a kezében, valahogy mindig megúszta. Az öregasz- szony meg azért, mert akkoriban ez mindig másképpen volt. Ki­biztosítja, csőre tölti. Visszain­dul az ebédlőbe, a konyhába, út­közben már hallja, hogy kana­lazza a másik a levest. Még min­dig a levest. Mozgása nyugodt, sohasem volt nyugodtabb. Az arca sohasem szelídebb, soha­sem határozottabb. Most van minden benne, most gazdag, most szeretni lehetne. Megfon­tolt és természetes. Visszaér a konyhába, az ebédlőbe, és jön, aminek jönnie kell. Mint, aki na­ponta ezt teszi. Céloz és lő. Elég egyszer, a szeme közé, ne ma­radjon meg a tekintete, ne ma­radjon egész.A test zuhan. Ki­nek a teste? Már nem azé, aki lezuhan éppen. Magával rántja az abroszt, az edényeket, az evő­eszközöket, a vizeskancsót le­gutoljára. Most látszik csak, hogy foltos, húslevesfoltos, fok­hagymafoltos, mindenfoltos az abrosz. Csorog a folton a víz a megrepedt, az asztalon hintázó kancsóból, aztán a kancsó is le­esik, üvegszirmok futkosnak a cementlapokon. Késleltetve, lassítva volt, van ez is, mint kint az ősz, bent a falióra, az októberi vadászat meg a többi. Tillmann Fricike megáll a lifttel, kilép be­lőle, lábával tartja az ajtót. Ez az a pillanat, amikor hallgatózik, aztán visszalép. Most kell men­ni, le és fel, most. Vasárnap van, október, ez a jó. A fegyvert a zuhanó test után dobja, rá a testre, az arcára, ahogy az oldalra fordul, véletlenül. Kis szeren­cséje van, sebet is ejthetett vol­na, ejthetne akár, de nem ejt. Élettelen testen már semmi nem ejt sebet. Mindegy, nem mind­egy, mindegy. Leszedi a teríté­ket, összesöpri a törmeléket, fel­töröl, amit csak lehet, a hulladé­kot, a maradékot a szemétbe dobja. Nem boldogul a dobozte­tővel, lábbal megtapossa. Vala­meddig. ________Kőrössi P. József:_________ H ÁZASSÁGBAN V________________________________________J G yőri László: HAJSZÁLAK Párna fokán, a gyűrt magason két hajszál párhuzamos. Mint a sínen, úgy utazom - pernye borít és hull a korom. Éjszaka visz, visz, úgy utazom. Nincs talpfa, bármi kapocs. Merre cipel, én se tudom, az a sín, az a párnahalom. Rózsa Endre: GYERTYA Az éjszaka nagy madara megszívja a láng pici csőrét - ellobban az élet. Utolsó fényével is eteti a fióka a szörnyeteg anyát, a falánk, tátogó sötétet, mely lassan kihízza a mindenséget. Halál Úrnő! Éhséged éhhel étet. J Az irodalmi oldalpáron Kiss Ilona grafikái. Főhajtás A Zsuzsika csöndeskén sírdogált. Mikor jön már az anyukája?- Már megint az egereket itatod - mondta neki Murmura néni. - Micsoda egy kölök vagy te?! Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sírós gyerekeket eszik reggeli­re. Ha bőgsz, szólok neki! Jaj, a zöld lific! A zöld lificnek zöld az orra, zöld a keze, zöld kezén zöld karom, zöldek a hegyes fogai, s mint a viharos, zöld tenger úgy lobog a zöld haja, s zöld az óriási zsákja is, amiben a zsuzsikákat rakja. Zsuzsika abbahagyta a sír- dogálást. Jaj, de félt! Ült összeszorított szájjal. Mikor jön már az anyukája?- Mit ülsz ott, mint egy fa- tuskó - mordult rá Murmura bácsi. - Az ilyen fatuskó gye­rekeket mind elviszi a konkó. Mars ki az udvarra, mert szó­lok a konkónak! Jaj, a konkó! Hallod, hogy’ duhog? Bumm-bumm! Zu- hog-buhog. A föld alatt? Vagy a padláson? Bumm- bumm, a konkó. Akkora a ke­ze, mint egy péklapát, a lába halászladik. Jaj, a hóna alá kap, jaj, elvisz! Kiszaladt Zsuzsika az udvarra, sími se mert, ülni se mert. Mikor jön már az anyuká­ja?- Mindig láb alatt vagy - horkantött egyet kinn az udvaron Burburanéni. - Sose hagyod az embert nyugton. De majd jön a mumus és elvisz. Zutty, bele a fekete zsákjába, ott aztán majd lábatlankodhatsz. Jaj, a mumus! Fekete, kerek feje van a mumusnak, szőrös mancsa, a füle hegyes. A zsákja szurokszagú. Hű, de sötét lehet a zsák­jában. Zsuzsika átszaladt a szomszéd kertbe, föl­mászott a cseresznyefára. Mikor jön már az anyukája? Kár, hogy még nem érik a cseresznye, de legalább itt nem lesz senkinek láb alatt. Nana! Már ordít is Burburo bácsi. Micsi­nálsz ott, te! Letördeled a fám ágait! Hogy vinne el a bákász! Majd szólok a bákásznak, hogy vigyen el, az szereti az ilyen ágtördelő rosszcsontokat. Jaj, a bákász! Fekete, loboncos. Három lába van, olyan, mint egy kutya, de mégse kutya, hanem bákász. Csattogtatja a fogát, viszi a zsuzsikákat. Gyorsan le a fáról, gyor­san be a házba, a legbelső szobába, ott is a nagy karosszék mögé, hogy senki se lássa. Mikor jön már az anyukája? És akkor kipp-kopp, valaki ott motozott a szobában. Jaj, nagyon összeszorult Zsuzsika szíve. S akkor az a valaki vékony, sírós han­gon megszólalt:- Segítség!- Ki az? - suttogta Zuzsika. A fotel lába mögül előóvakodott egy szu­rokfekete, macskaforma lény.- Én vagyok - mondta.- Jaj, de helyes kis cica vagy - örvendezett Zsuzsika. Ami igaz, igaz, a macskaforma lénynek helyes, kerek feje volt, bájos hegyes fülecs- kéje, és nagy, szomorú szeme.- Nem vagyok cica - mondta mélabúsan és még mélabúsabban folytatta: Segítség! Zsuzsika önkéntelenül megsimogatta a macskaforma lény selymes fejebúbját.- Hát akkor ki vagy, és miért kiabálsz segítségért?- Megmondhatom, ki vagyok, de ugye nem fogsz halálra rémülni tőlem?- Tőled, te kis butus - nevetett Zsuzsika. A szurokfekete lény suttogóra fogta.- Én vagyok a mumus.- Jaj, de aranyos - örült Zsuzsika.- És azért kiáltozok segítség után, hogy segíts!- Mindenben nagyon szívesen segítek ne­ked. Mi a baj?- Bömböl a barátom. Bömböl bújában.- Mi a nagy bánata?- Gyere, majd elmondja maga. A mumus kézen fogta Zsuzsikát, átoson­tak a másik szobába. Már az ajtóból hallani lehetett a bömbölést: Böm-böm-böm. A barna komód tetején egy zöld emberke ült, zöld volt a haja, zöld a szeme, még a kisujja körme hegye is zöld volt. Ő bömbölt nagy, zöld bömböléssel, zöld szeméből zöld könnyek patakja áradt, megzöldítette Mur­mura néni szép, cifra szőnyegét.- Jaj, ha ezt Murmura néni meglátja, elvitet a zöld lificcel - sóhajtott Zsuzsika.- Méghogy a zöld lificcel?! - óbégatott a zöldhajú -, hiszen az én vagyok! Zsuzsika boldogan összecsapta a tenyerét.- Üdvözöllek, kedves zöld lific!- Tényleg kedves vagyok? - kérdezte gya­nakodva a zöld lific.- De még mennyire! - mondta Zsuzsika.- Nem félsz tőlem?- Már hogy félnék egy ilyen kedves muki- tól! Sőt, akármi a bajod, nagyon szívesen segítek, ha tudok.- Már segítettél - mondta a zöld lific, és kidörgölte a szeméből a könnyeket. - Az nekem aranyat ér, ha nem félsz tőlem. Azért bömböltem, mert velem ijesztgetik a gyerekeket. Pedig én vigasztalni sze­retném őket. Hogy azt mondják az emberek a sí­ró gyerekeknek: Na, ne itasd az egereket, mindjárt jön a zöld lific és megvi­gasztal.- Na, még ilyet! A vé­gén még a konkóról meg a bákászról is kiderül...- Jaj - hallatszott ekkor egy kétségbeesett hang. - Jaj! - egy másik hang.- Hát ezek?- Az egyik jaj a konkó, a másik jaj a bákász.- Jaj, de félek - szeppent meg Zsuzsika. - Miért jajgatnak?- Félnek tőled.- Tőlem? - álmélkodott Zsuzsika.- Na, ugye, látjátok - mondta a mumus az asztal alá -, tudtam én, hogy Zsuzsikától nem kell félni. Gyertek csak elő. Az asztal alól előmasírozott a konkó és a bákász. Igaz, a konkónak a szokásosnál egy kicsivel nagyobbacska lába volt - bumm- bummozott minden lépésnél, de azért helyre legény volt. A bákászról nem is beszélve, mert az meg olyan volt, mint egy szívhez szóló pulikö- lyök. Három láb ide, három láb oda. Bemu­tatkoztak Zsuzsikának. Ő meg táncra perdült örömében. Táncra perdült a mumus, a kon­kó, a bákász és a zöld lific is. Nagy volt az öröm. Mire - dönn - az ajtó. Dönn-dönn - jött Murmura néni.- Gyorsan bújjunk el!- Hol van már megint ez a lány - döbörgött Murmura néni - most már aztán nincs kegye­lem, elvitetem a zöld lificcel! Méghogy a zöld lificcel! Pukkadoztak a visszafojtott nevetéstől. Még szerencse, hogy Murmura néni kiment, kitörhetett belő­lük a harsogó hahota. Hihihi-hahaha! Zsuzsi­ka boldogan magához ölelte új barátait. • - Mindjárt jön az anyukám - mondta -, nagyon fog örülni nektek. Vezetőképzés Lázár Ervin: A zöld lific

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom