Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-20 / 43. szám

4 Néplap 1990. FEBRUÁR 20. Mini mezőgazdasági eszközök fából Bodajkon, a Kossuth u. 41. számú házban la­kik a 71 éves Györkös Ferenc népművész, nyugdíjas villanyszerelő, akinek fiatal kora óta kedvenc időtöltése a fa­faragás. Fából örökítette meg és örökíti meg még ma is a régi falusi élet tárgyi emlékeit, gépeit, eszközeit. A kis famodel- lekből már mintegy 300 darabból álló kollekció gyűlt össze. Képünkön egy szövőszék modelljét festi. /MTI fotó: Ka- báczy Szilárd/ Hová utazunk? Utazunk egyáltalán? Ahogy egyre laposodik a pénztárcánk, egyre inkább meg­gondoljuk, mire adunk ki forin­tokat. És mivel az utazás, az üdü­lés az elhagyható dolgok közé tartozik, egyre inkább "elfeled­kezünk" róla. De vajon mindnyá­jan így vagyunk ezzel? Hiszen az országutakon szaporodó magyar rendszámú nyugati gépkocsik, az épülő villalakások azt mutat­ják, hogy vannak olyan rétegek, amelyek nem kis pénzzel rendel­keznek, és bizonyára megenged­hetnek maguknak akár luxusuta- kat is. Az IBUSZ, a mindmáig legna­gyobb utazási irodánk 20-30 éve törzsvendégkörrel rendelkezik. Minden irodájába, így a szolno­kiba is, időről időre visszatérnek az utazni vágyók. Mint Tóth Lászlótól, a szolnoki iroda igaz­gatójától megtudtam, bizonyos megtorpanás észlelhető az utazá­si, üdülési igényekben, ponto­sabban lehetőségekben. Az élet- színvonal pillanatnyi helyzetére, az emberek lehetősségére de még a politikai változásokra is azonnal válaszol az utazási kedv csökkenése vagy növekedése. Az IBUSZ törzsközönsége el­sősorban értelmiségiekből állt, és mostanában éppen ez a réteg, amely egyre kevésbé engedheti meg magának a kiruccanásokat. Az infláció hatását nehezen vise­lik el az utazók. Jó példa rá az elmúlt néhány hónap. Akadtak, akik a tavaly decemberben lekö­tött utakat januárban-februárban visszamondták azzal, hogy nem tudják összehozni a szükséges pénzt. A külföldi utak kelendősége érdekes képet mutat. Nagyon ha­mar elkelnek az olcsó (10 ezer forint alattiak) és az exkluzív, százezer forintnál is többe kerülő üdülések, körutak. A legnehe­zebb eladni az úgynevezett "kö­zépkategóriás" kirándulásokat, a 20-50 ezer forintosakat. Ezek kö­zött leginkább a görög és olasz lehetőségek a kapósak - a tenger­part miatt-; a francia, az angol, a finn, a Benelux-országokbeli kí­nálat nehezebben talál vevőre. A bevásárlóturizmus a valuta­korlátozás ellenére még mindig népszerű. Az IBUSZ-nak - és más utazási irodáknak - csak azokról a néhány napos utakról van pontos képe, amelyeknél igénybe veszik az utazási irodák szervezőmunkáját. Évek óta népszerűek például a szomszé­dos országokban - Jugoszláviá­ban, Csehszlovákiában, Ausztri­ában - töltött nőnapok. A 2-3 na­pos márciusi kirándulásokra mindig megtelnek az autóbu­szok. Sokan azonban saját maguk szervezik meg útjukat. Ha nem vesznek igénybe autóbuszt, szál­lást, sem más szolgáltatást, csak kocsiba ülnek, elmennek Bécs- be, bevásárolnak, és még aznap visszajönnek; az nem jelenik meg az utazási cégek statisztiká­jában. Hogy ezeknek az egyna­pos bevásárlásoknak a száma mégis erősen megnövekedett, azt csak sejthetjük, mert innen is, onnan is halljuk: X. már megint elment bevásárolni Bécsbe, pe­dig néhány héttel ezelőtt is ott járt. Azoknak, akik kispénzűek, de össze tudnak szedni néhány ezer forintot a pihenésre, maradnak a belföldi utak, üdülések. Az utób­bi időben igazán e lehetőségek iránt nőtt meg az igény. Ezek áremelkedése ugyanis még az infláció mértékét sem haladja meg, egyik évben pár száz forint­tal kerülnek többe, mint az előző esztendőben. Az áruk olyannyira alacsony, hogy a SZOT-beutalók ára lassan közelíti már őket. Ép­pen ezért - és a szakszervezeti üdülési lehetőségek szűkülésé­vel - egyre többen vesznek igénybe belföldi üdülést utazási irodán keresztül. Ezeknél az üdüléseknél a szállodák és szol­gáltatók úgynevezett csoportárat számítanak, tehát a szálloda egy éjszakai költsége például keve­sebbe kerül, mintha egyéni ven­dégként töltene ott az ember egy éjszakát. Hová utazunk? Utazunk-e egyáltalán? Hogy az idén erre mit válaszolnak a Szolnok me­gyei családok, az ezekben a hó­napokban még nem dőlt el. Nyá­rig közbeszólhatnak az infláció további százalékai. P.É. Nevezetes épületeink A Mezőgazdasági Takarékpénztár szecessziós épülete Az Arany János utcában találha­tó, Hild Viktor-féle székelykapus ház bemutatásánál már említettük, hogy 1900-ban az utca sarkán a Kossuth Lajos utcára nézőén meg­épült a Mezőgazdasági Takarék- pénztár szép, szecessziós épülete, jó példájaként a népi építészeti ele­meket felhasználó magyar sze­cessziónak. Az építés pontos idejét itt nem tervrajzok, levéltári iratok alapján sikerült megállapítani, hanem Hild Viktor, a kiváló régész, történész feljegyzéseiből. A Régészeti Nap­lójában a 202. tételszám alatt ez olvasható: "Sárközy György szol­noki városi tanácsos ajándékozott egy Marcus Aurelius ezüst dénárt, melyet Szolnokon 1900 tavaszán a Mezőgazdasági Takarékpénztár alapjainak ásásakor találtak." A megtalálás ideje rögzítette az új banképület korát, de az érem rajza és leírása más kapcsolódást is nyújt az épület pénzintézeti ren­deltetéséhez. A Rómában, 163-ban vert dénár előlapján Marcus Aurelius császár "göndör füitű, koszorútlan, jobbra tekintő feje" látható, körülötte a császár címeit feltüntető körirattal. A hátlapon: a széken ülő "Concor­dia (Egyetértés) istennőjének balra forduló alakja, jobb kezével áldo­zó csészét tart előre, bal keze a szék támláján nyugszik, melyhez bőségszara van támasztva". Jó előjelnek számított már az is, hogy római pénz került felszínre az alapásáskor, amit még megteté­zett Concordia istennő ábrázolása, aki nemcsak az egyetértést szim­bolizálja, hanem a kezében tartott bőségszara a jólétet, a prosperitást, a gazdasági fellendülést is. ______ K ezdődött ez azzal, hogy az egykori Katonavárosban lévő Le­ányiskola - amelyről az utcát régen Oskola utcának nevezték - telkét az iskolával együtt 1898-ban Szol­nok város eladta, és helyette a Sí­pos téren egy modem, hatosztályú elemi iskolát építtetett hatalmas udvarral. A városi önkormányzat ésszerű döntése volt ez az ingat­lan- eladás, mert a főutcára nyíló értékes telekért kapott pénzből megújította és megnagyobbította az iskolát, amely 1972-ig a város egyik legnépesebb intézete volt. A Kossuth Lajos utcán a század- fordulón már állt a vármegyeháza, a törvényszék, a kaszinó épülete. A Mezőgazdasági Takarékpénztár jónevű építészeket igyekezett megszerezni, Komor Marcellt és Jakab Dezsőt, akik követői voltak Lechner Ödön "magyar építőstílu­sának", kérték fel a székház meg­tervezésére. S nem véletlenül, olyan művek kötődnek nevükhöz, mint Pesten a Park Szanatórium, Marosvásárhelyen a Kultúrpalota, városháza és múzeum stb. Az L-alakú, magasföldszintes, egyemeletes épület főhomlokzata 1-3-1 ablakbeosztással tagolt, kö­zepét kissé előugró falsík, ún. riza- lit teszi hangsúlyosabbá, felül ma­gas timpanonnal. Az épület mai formájában erősen lecsupaszított, csak a földszinti ablakok közepéig felnyúló és a falak függőleges ta­goltságát hangsúlyozó klinkertég­la falazás maradt meg, a sarkoknál, a tetőszegélynél alacsony oszlopo­kon álló méhkasokkal. Pedig a timpanon belsejét szí­nes, virágmintás stukkódísz borí­totta, az eresz alatti keskeny falme­zőben a szecessziós betűkkel írt "MEZŐGAZDASÁGI TAKA­RÉKPÉNZTÁR" volt olvasható, a homlokzat falmezői fent virág­mintás stukkódíszekkel, ahol a fal­mezők sarkait díszítő, színes virá­gokkal voltak borítva. A bank fő­bejárata pedig eredetileg a főhom­lokzatának jobbszélén volt talál­ható. Az Arany János utcára néző oldalhomlokzat osztása 1 -2-3-2-1, a 2-2 ablak felül timpanonnal dí­szített,'kissé előugró falsíkon ta­lálható. Az oldalhomlokzat díszí­tése eredetileg a főhomlokzatéhoz volt hasonló. A tetőzet eredeti for­májában maradt meg osztott, ma­gas manzárd kiképzésű. A szecesziós építészet sajátos­sága volt, hogy nemcsak az épület homlokzatait, ablakjait, ajtóit for­málták a kor stílusában, hanem az épület belsejének bútorzatát is. A bank céljára használt berendezés­ből mára már semmi sem maradt, csak az oldalhomlokzat díszes nagykapuja (2. kép) és a lépcsőház falborításának egy része van meg ma is. A kapu rajzolata, faragásai, vasalása kívül-belül figyelmet ér­demel. A századelő Szolnokjának meghatározó stílusa volt a magya­ros szecesszió. Nem véletlenül írta róla a Művésztelepet felkereső Luttor Ferenc művészettörténész: "Az új város már magán viseli a modem városok lázas, lüktető fej­lődésének nyomait.» Á magánhá­zak villaszerűek, erősen magyaros ízű díszítésekkel ékeskednek. A tulipán magyar virág, s az építé­szet itt Szolnokon nem fukarko­dott ennek a motívumnak a ki­használásával." Kaposvári Gyula Levelek a hazából a honba NAGYTAKARITAS Komám, elcsigázottan kezdek az íráshoz. Egy rutinszerű munkának tetsző, ám utólag igen fárasztónak bizonyuló ténykedé­sem vége felé járok. A gubanc látszólag onnan ered, hogy ideát eddig sohasem volt egy rendes vagy akármilyen köny­vespolcom. Tudod, olyan, amire min­denfélét rakhatsz, nem csak könyveket, hanem kéziratokat, leveleket, újság- és folyóiratkollekciókat meg egyebeket. Ismétlem: látszólag a bútordarab a ba­jok okozója, lényegében kényelmessé­gem, hanyagságom, "halogató takti­kám" és - nem utolsó sorban - az előre­látás számomra sokszor oly fájó hiánya. Tehát, a közel három év alatt gyűjtö­gettem ezt-azt, egyik alkalmi menhe- lyemről a másikra mentettem át gyűjte­ményemet, végül szolnoki szobám két sarkában a földön és íróasztalomon emelkedett egyre vészjóslóbban, a ben­nük való eligazodás leghalványabb re­ményeit is szertefoszlatva az immár há­rom kiismerhetetlen eredetű, tartalmú és rendeltetésű kupac. Gondoltam egy nagyot: itt egy viszonylag nyugodtnak és üresnek ígérkező hétvége (két nap), csináljak rendet. A különböző sajtóter­mékeket szépen egy helyre, "kollekci­ókba" rendezem, a leveleket egy doboz­ba, a címeket egy másikba, az iratokat dossziékba, s így tovább. Még arra is gondoltam, hogy ami esetleg nem kell, az mehet a szemétbe. Ez utóbbi eljárás gyakoriságát saccoltam a legvalószínűt­lenebbnek, hiszen minek tettem volna félre kidobnivalót. Aztán... Nézegetem a nyolcvanhetes-nyolc- vannyolcas lapokat, miért is őriztem ezeket tizenvalahány költözésen át? Ja, mert benne van, mint mondott Grósz, mit nyilatkozott Szűrös, mit mondott Király, mit írt Lengyel és hogyan véle­kedik Bihari... Érdekel ez most valakit? Kell ez nekem? Hát ha véletlenül majd kell, akkor bemegyek a könyvtárba... Az egyik dossziéban újságkivágások. Persze, két éve gyűjteni kezdtem min­den itt megjelent, Romániával kapcso­latos írást, akkor még kuriózumnak (és esetleges hivatkozási alapnak) tűnt az úgynevezett szocialista tábor két szom­szédos és testvéri országának viszonyá­ban a szokatlan hang. No de hol va­gyunk már attól? Ha valami egészen kivételes esetben pontosan kellene idéz­nem a "zörejt", hát majd igénybe ve­szem az archívumokat... Levelek..., a világba szétszóródott és otthon maradt ismerőseim, barátaim le­velei. Újraolvasom: most olybá tűnik, tartalmuk semmitmondó, személyes si­kerek vagy nyavalyák értelmetlenné vált áradata. Különben is, a feladók csaknem valamennyiének megváltozott a lakcíme. Nemlétező polcomon ezek­ből nem nyithatnék ilyen részleget: le­véltár... Névjegykártyák, papírcetlik címek­kel, telefonszámokkal... Legtöbbjükről nem is tudom, kicsodák. Itt adták nekem úton, útfélen, feleúton a bizonytalanság és ideiglenesség között a bizonyára jó­szándékú új ismerőseim, alkalmi be­szélgetőtársaim. Ami csaknem bizo­nyos: néhányukkal próbáltam tartóssá tenni a kapcsolatot, anélkül, hogy visszaéltem volna a lehetőséggel. Ami egészen biztos: nem sikerült, hisz ellen­kező esetben tudnám, ki kicsoda. Egy­szer említettem neked Árpádom, hogy a "lerázás" egyik módszere itt a "holnap felhívlak". Á másik: "itt a névjegykár­tyám, majd keress meg"... Mikor kere­sed, minő pech, éppen nem ér rá. Nekem sosem lesz névjegykártyám, az idegene­két, az ilyenekét meg minek őrizném?... Három szemétdombomon öt szemü­vegtokot kapirgáltam ki. Hajói emlék­szem, ezek kedves kis ajándékok a sze­gény menekültnek. Egy szemüvegem van (ez sem használ mindjárt semmit), a többi tokba minek rakjam? Hoppá, kézirataim! Az egyikből könyv lehetett volna, a fiatalkorú bűnö­zés romániai helyzetéről szól, riport, szociográfia, "társadalmi háttér", a rendszer elemzése, mélylélektani buk­fencek és amit akarsz. Ki a francot érde­kelne most ez? Mármint melyik kiadó élhetetlen szerkesztőjét? Sejtem, az ol­vasókat se nagyon mozgatná meg, eset­leg néhány szakmabelit szórakoztatna (Wnügyisekre gondolok), de annyi hu­morérzékem nincs, hogy a gépelt pél­dányt nekik megküldjem. A másik kéz­iratom egy eleinte lelkesedéssel foga­dott, aztán soha be nem mutatott hang­játékom. Itt írtam, a dramaturg azt mondta, ilyen izgalmas anyagot nem minden évben kap a rádió, a fődöntnök pedig úgy vélte: szocialista-realista. Ha az anyámba küld, nem pironkodnék ennyire már a címe láttán... És itt van egy színdarabom, a Játékszín megvette, a nyíregyháziak az Esti Hírlapban beha­rangozták a bemutatót..., végül az idő állítólag meghaladta a mondanivalót (bár azt is rebesgették, hogy fúrás áldo­zata lett a drámám). Mindegy, ha ilyen gyenge, minek törölném le róla a port?... Aztán a közelmúlt egyik sikertémájá­nak félig kész anyaga: egy interjúsoro­zat jegyzőkönyvének (magnófelvételé­nek) gépelt változata. A téma még a témán belül is kuriózumnak tűnt szá­momra: román nemzetiségű menekül­tek az általuk eddig átkosnak tartott or­szágban. Nyilván, ennek sincs semmi esélye az odafigyelésre, mire ez valahol megjelent volna, "pácienseim" régen hazafutottak a forradalom hírére... Szórólapok a kománéd előadóestjé­ről, mely az erdélyi, szétszóródó ma­gyarság életérzését szándékozott tolmá­csolni. A szolnoki művelődési házban tartott bemutatóra meghívták a megye valamennyi művelődési intézményének vezetőjét, én meg jónéhányat az "érin­tett” sorstársak közül. Egyikük sem jött el. No és a helyi színház vezetőségéből sem volt kíváncsi senki arra, hogy kit rúgott ki egy fél évad után. Szórólapok az erdélyi hasfájásról?... Ez kell né, aktuális magyar politika: választási kampány. Ezeket a szóróla­pokat és újságcikkeket előbb azért tet­tem félre, hogy majd megküldöm ne­ked, hátha segíti az otthoni választási kampányt. Aztán észre kellett vennem, hogy nem exportálom, jobb ha ezt nem tekintitek utánozható példának. Talán mégsem haszontalan a gyűjtemény - gondoltam itt rendezgetés közben -, majd írok belőle egy paródiát. Sajnos, ez nonszensz, paródiából nem lehet pa­ródiát csinálni, márpedig ez a választási cirkusz már önmaga paródiája... Nicsak, fedeztem fel, okmányok: szerződések könyvekre, munkára, azaz munkaszerződések. A könyvek valahol elakadtak (nem csodálom, hétről hétre változik a divat, a tegnapelőtt Erdély, a tegnap Nagy Imre, ma a koncepciós pe­rek és a leszámolás-elszámoltatás, hol­nap a választás, holnapután ismét Cic- ciolina...), a munkahelyeimre másnak volt szüksége (ez feltételezésem szerint a jobbik megközelítés; a rosszabbik: használhatatlan vagyok). Nézegetem ezeket a munkaszerződéseket, melyeket finoman szólva, felbontottak (magya­rán: kirúgtak), egy hónap alatt hármat (egy főállás, két másodállás). Megőriz­ni esetleg azért lenne érdemes, ha - Bics­kei példáján felbuzdulva - perelni akar­nám a "másik felet" az egyoldalú dönté­sért. De ilyesmi nincs szándékomban. Nem erőltetném magam olyanokra, akik nemkívánatos személynek tarta­nak. Meglehet, külön balszerencse, hogy Szolnokra vetődtem, mert ezt sokan mondják, sőt azt is, hogy máshol más­képp mérik az embert. Az egyik halom­ban rábukkanok Magyarország térképé­re, keresgélek rajta valami rokonszen­veset. Sehol semmi ismerősöm, se ba­rátom, senkim. Mit kezdjek ezzel a tér­képpel?..< így hát gondoltam most egy még na­gyobbat: a három rakásból csinálok egyet. S így, ahogy van, kihajítja ko­mád, Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom