Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 10. szám
4 Néplap 1990. JANUAR 12. Sándor József: Hol van eltemetve Petőfi Sádor? Bizonyítékok vannak arra, hogy szétszórtan igenis éltek Szibériában 1849-es magyar hadifoglyok, sőt azoknak még ma is élnek utódaik; a másik pedig arról, hogy nem is csekély volt a fogságba esettek száma, hisz egész falu is települt belőlük, kiknek utódai még 1919-ben is - annak folytán pedig remélhető, hogy még ma is - beszélnek magyarul. Az egyikről Strém István hírlapíró tesz említést, az "Újság" 1939 évi július 30-i számában, mikor is azt írja, hogy megjárták Ok is már mint Strém István és társai - a számütöttek szibériai nagy útját, és sínylődtek a Bajkál-tó mögött. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott telepítették le - írja az említett lapban Strém István. - Kerestük a nyomaikat. S mikor találkoztunk egy faluval, melynek az volt a neve: Magyarov, megdobbant a szívünkben a semmi mással nem igazolt bizonyság, hogy az 1848-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül. De nem sokára kézzelfogható bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1848-ban fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogoly tiszteket, és még a vonat állt - órákig, néha napokig - boldogan és lelkesen vitte lakáséira "honfitársait". Felesége rögtön beállította a szamovárt, s jó falatokat rakott az asztalra, mialatt férje igyekezett minél többet megtudni arról, hogy micsoda ország is ez a Vengeríja, és miféle emberek azok a vengrik. Mindenesetre megható találkozás volt, de sajnos a legfontosabbat - azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről - elfelejtették tőle megkérdezni. Azt azonban említette, hogy nagyapját Erdélyben fogták el, és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát, és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is. Ez a Strém-féle érdekes híradás kéziratom lezárása után pár hét múlva jelent meg. Idevágó tartalmánál fogva tartottam szükségesnek idézni. A másik, Del’Adami Géza sorai pedig arról tesznek előttünk hiteles tanúságot, hogy bizony nem csekély volt azok száma, akik 1849- ben Szibériába kerültek. Itt már egy egész falutelepülésről szólnak a sorok. De beszéljen maga Del’Adami Géza ny. m. kir. vezérkari őrnagy, aki ismét a leghitelesebb tanú, mert ő az 1914-1918-as világháborúban Kelet-Szibériába került magyar hadifoglyok haza- szállítására alakult magyar vöröskeresztes küldöttség vezetője volt, s így szavai kétségbevonhatatlanok. "Megváltás Szibériából" című könyvében "Búcsú napkelettől" című cikkének (181 -182. oldalak) így ír: "Évek múltán is vetődnek még majd haza rég elveszettnek hitt emberek, akik - Isten tudja - mi okból rekedtek odakünn. A Bajkál-tó vidékén van egy orosz falu "Venger ka" a neve ("venger"= magyar). Egyik-másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: "Kossulh- ul'ica", "Petöfi-ulica"... A falu legényei a közép-európai véres csatamezön kapták sarkantyúba bolyhos, apró paripáikat, és hosszú lándzsáikat előre szögezve, torkuk szakadtából ordították: "No létv!... No láv!... (Láva= kozák rohamalakzat.) A vengerkai öregek egyik-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mohorka hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: "Jóccakát koma"! 1849-ben szakadt oda egy maroknyi honvéd. Ott is maradt szerencsésen és - kozákcsemetéket nevelt a minden oroszok cárjának..." íme, van tehát forrásunk és adatunk arra, hogy nem valószínű, de való tény, hogy 1849-ben nagy tömegével kerültek ki Erdélyből Szi- bériába a Bajkál-tó vidékére, Transzbajkálba, magyar honvédek. Iljiszunszkájában, Barguzinban, Werchneudinszkban sok magyar leszármazott élt az 1914-1918-as világháborút megelőzően. A magyar hadifoglyok előtt is jól ismert Horváth nevű orosz tábornok 1849-es magyar honvéd gyermeke volt. Nagy Iván (magyarul Nagy János) orosz ezredes Werchneudinszkban született, apja 1849-ben oda került magyar honvéd volt. ó maga a 2. szibériai vadász- (lövész) ezred parancsnoka volt a cárizmus alatti időkben. Magyarka nevű falu - mint Ba- lyug Demeter kozák atomán közölte velem - Amurszkája Oblasztban (Amur folyó vidékén) 1850-beli magyar település. De igen sok település történt Nercsinszk környékén is. Általában a Zabajkálszkája nevezhető az 1849-es odakerült honvédek letepülő helyének. Tudomásom van róla, hogy Ilji- szunszkájában, hol Alexander S. Petrovics elhalt, igen elterjedt a Buzási család, melynek legalább 20 tagja élt a világháborús időkben, valamint a Vörös család is, mely jegyzőt is adott Iljiszunszká- jának. A magyaroknak minden tekintetben igen alkalmas volt a Bajkál- vidék a letelepülésre. Híradás jelent meg Petőfi Sándor haláláról, a Petőfi Társaság "Koszorú" című folyóirata 1938. évi kötetének 246-247-ik oldalán "A Petőfi Társaság élete" rovatcím alatt. "Gyökössy Endre tagtársunk - írja a Petőfi Társaság folyóirata - jutatta hozzánk a biharmegyei Ko- mádiban, Csizmadia Sándor főjegyző szerkesztésében megjelenő "Attila" c. havi lap áprilisi számát; egyik cikkében Barátosi Lénán Lajos tagadásba veszi Petőfi fehéregyházai elestél s "becsületszóval megpecsételi" következő állítását: 1911-13. közt egy A.O. Geck nevű svájci régésszel Ázsiát kutatva a Berling-szoros felé közeledtek s a Szligir folyó mentén egy jakul falura bukkanlak, ahol csodálatosképpen magyarul beszéltek a bennlakók. Érdeklődésükre elmondották, hogy a falut 1849-ben egy Alexander Stepanovits Petrovics nevű nagy műveltségű honvéd őrnagy alapította, összeszedve az egész környék magyar hadifoglyait. A község neve ma Kerizs. Valaha Kőrös volt. Lakói ma jakutoknak vallják magukat, kik a magyar nyelvvel párhuzamosan az orosz nyelvet is beszélik. Hivatalos nyelvük azonban az orosz - mondja tovább az "Attila"cikke, - de iskolájukban be van vezetve a magyar nyelv tanítása is. A történelmet például mind a két nyelven tanulják. Magyar nyelvtudásuk nem tökéletes, nyelvsziget lévén, telítve van orosz és mongol (!) szavakkal; mindennek ellenére azonban jól megértettük egymást. Távozásunk előtt megnéztük Petrovics sírját is. A vasrácsos kerítésen belül, mely 6x6 méter négy- zetű terület, 2.5 méteres halom van. A domb tetején vaskereszt, rajta ovális vastábla a következő szó szerinti felirattal: "Alexander Sljepanovits Petrovics honveg er- nagi, halva itt 1857. május 18. ö csinálta falul: Körösöt!" Cikke végén még azt írja Barátosi Lénárt Lajos: "Már 1913-ban szóvá tettem ezt a dolgot úgy a belügyben, mint a honvédelmiben, természetesen süket fülekre és gúnyolódó kétkedőkre találva". A cikk adatai - írja tovább a "Koszorú" azonban teljesen megegyeznek a "Wochen-Ausgabe Neues Wiener Tagblatt" -nak 1936. évi június 20-i számában megjelent cikke adataival, melyeket Hermann F. Bönisch tett közzé, s melyeket F. és S2 hadnagy és zászlós mondtak el neki még 1919-ben. (Folytatjuk) r Nyílt levél Glatz Ferenc művelődési miniszternek Tisztelt Miniszter Úr! Mi, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Szervezetének művészei tiltakozunk az ellen, hogy a Képcsarnok Vállalat működését felszámolják. Különösképpen azért is fájlaljuk, mert a mostani gazdasági helyzetben a csupán hivatásukból, havi biztosított díj nélkül élők szinte egyetlen megélhetési forrását ezzel megszüntetik. Tudomásunk szerint ez a felszámolási folyamat már régen megkezdődött a Művészeti Alap egyes vállalatainál és üzemeinél anélkül, hogy a művészek javaslatait vagy azok egyetértését elnyerték volna. Méltánytalan egy olyan nyereséges vállalat megszüntetése, mint a Képcsarnok, amely húszmilliós nyereséggel zárta az 1989-es gazdasági évet, és ezzel nemcsak a művészeket foglalkoztatta, hanem lehetővé tette, hogy sok honfitársunk részletre is vásárolhatott műtárgyakat. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Szervezetének művészei kérjük a Miniszter Urat, akadályozza meg a Képcsarnok Vállalat felszámolását, kiárusítását. Várjuk a művészekre nézve kedvező döntését. Szolnok, 1990. január 10. '•! é&rt. tJd- < -A/*. *-.X. . <<vc&-■v-va/v-^ j „ j AáJJ Függöny előtt - színfal mögött A rendező a Körtáncról emlékeztettek, melyben minden egyes történet elején tudtuk, ki a tettes, mit követett el, és a feszültséget mindig az adta, hogy miként sikerül a nyomozónak felderíteni az esetet. E darab jeleneteiben is mindig adottak a szereplők, a kezdetek kezdeteitől tudom, hogy az a bizonyos tett be fog következni, és még felderíteni sem kell. Izgalmas számomra minden esetben csak az lehet, hogyan éri el a kezdeményező- Bár az előadás nagyon távol áll a pornográfiától, mégis hallani vélem a prüdériában tetszelgők kórusát: ízléstelen és gusztustalan a látvány.- Igen? Nekem meg néhányan azt vetik a szememre, hogy erotikus képeknek van hirdetve, és az erotika tulajdonképpen csak ürügy valaminek az elmondására, s hogy miért nincs benne több erotika, hiszen a pornó ma már polgárjogot nyert. A mai néző nem azonos a huszadik század elejének nézőjével, amikor ezt a darabot nem is lehetett jószerivel játszani, azt hiszem, talán nyolcvan évig. Ha ma megnézi valaki, azt mondhatja: hát tessék mondani, hány filmben történtek egyre több ruhába. És azt a meztelenséget nem csak a konkrét értelemben vett ruha fedi el, hanem viselkedésünk, mindennapi banális megfogalmazásaink ruhája, a slágerszövegek ruhája..., ez fedi el nagyon őszinte megkívánásainkat, őszinte vágyainkat, amelyek nem mindig személyesek. Néha személytelenek ezek a vágyak, egyszerűen csak valami emberi lény után érzünk vágyat, azután megismerkedünk egy konkrét, egyedi emberi lénnyel, és megpróbáljuk vágyunk általános tárgyát behelyettesíteni ezzel a konkrét emberrel, és haragszunk, ha ez a konkrét ember nem hasonlít vágyaink hölgyére.- Az egymást követő jelenetek engem egy régi bűnügyi tévésorozatra mák, és mégis milyen sokfélék! A változatosság az azonosság változatossága. Az izgalom, ami szerelmi kapcsolatainkban megmutatkozik az, hogy mindig azonosat szeretnénk, de mindig különbözőt akarunk, mindig azt szeretnénk, hogy különbözzön az előzőtől, miközben egész életünk az azonosságra irányul, arra, hogy te olyan legyél, amilyennek megálmodtalak, vagy amilyen az előző volt, vagy amilyennek szeretnék látni egy nőt. Tehát az egész izgalma: a moduláció izgalma, a mutáció izgalma. Hogy valami ugyanaz, és mégis egy picikét változik. És igazából ez a számomra izgalmas alapkérdése a darabnak. Azt a titkot szabad a néző elé tárni, ami engem is mint titok foglalkoztat, hogy ők maguk is feltegyék a kérdést: mi az én titkom ebben? Ha nem is az előadás közben, de legalább utána gondolkozzon el ezen az érdekes változatosságon. Vagyis, a darabban nagyon sokszor elhangzik a ki vagy te? kérdése és a ki vagyok én? Az egész darabban egy ilyen furcsa misztikus kép is végigvonul, hogy ránéz és azt mondja: le hasonlítasz valakire. Kiderül, hogy például, a hármas kép nőfigurája a kettesre hasonlít, az meg az egyesre. így tehát a darab végén összekopírozódnak ezek a nők.- Számomra az előadás csúcspontja ott van, amikor az egyik férfi már nem is emlékszik arra, hogy maga az aktus megtörtént e vagy sem.- Igen, így van, tulajdonképpen ez is az előadás vége, mert utána már csak egy lezárás van. Tehát ez az a pillanat, amikor az aktus el is tűnik, nem is tudjuk, hogy megvolt-e vagy nem, és marad a kapcsolat lehetetlensége: hogy egy gróf egy prostituáltba kezd el szerelmes lenni, és azt mondja, "olyan vagy, mint egy hercegnő, kár hogy az vagy, aki vagy”. Az aktus már nem fontos, eltűnik az álomban. Azt mondja a gróf: az álom egyenlővé tesz minket, mint testvére, a halál. És mindenki arra gondol, csak nem felébredni, csak nem felébredni az álomból, és mégis félünk, hogy esetleg úgy maradunk, és soha nem ébredünk föl. Szóval, nagyon gazdag ez az anyag, sok balladából áll. És nem mondhatnám, hogy nehéz, mert azt hiszem, te is láttad, hogy szórakoztató. De nagyon sokszínű, balladákból, románcokból áll. És ami szorongató és kellemetlen a szereplőnek, a figurának, az nagyon is szórakoztató lehet a kívülállónak. Bajcsay Mária (szépasszony) és ifj. Újlaki László (férj) a célját, és hogyan viselkedik utána. Nem szeretném lelőni a poént, de jól látom-e, hogy nagyjából ugyanúgy?- Ehhez hozzátartozik az a bizonyos "én olvasatom" a darabról. Engem pontosan ez a bizonyos ismétlődés ragadott meg az egészben, az, amit említettél, hogy tulajdonképpen alig van titok, amit a meséből tudni kell. És mégis, az egész életünk ugyanilyen. Az ismerkedéseinkben, a kapcsolataink elkezdésekor egészen pontosan tudjuk, hogy néz ki egy nő levetkőzve. Anatómiailag a nők egyforAzt szeretném, ha a humor éltetné ezt az előadást. Nem feltétlenül kell harsányan nevetnünk, de bátran mosolyoghatunk, és így talán, mint egy pszichoanalitikus színház segít felszabadítani a bennünk lévő szorongásokat.-háFotó: Tarpai * Pénteken este 7 órakor mutatják be Arthur Schnitzler Körláncát a Szolnoki Szigligeti Színházban, Fodor Tamás rendezésében; csak 16 éven felülieknek ajánlják. Császár Gyöngyi (szobalány) és Bellos AttHa (fiatal úr) meztelen jelenetek?... Itt igazából nincs is meztelenség, csak nagyon- nagyon szerény meztelenség van. Azt gondolom, sokkal nagyobb jelentősége van az ember egyéni életében a szexusnak. Tudniillik az ölés és az ölelés két rokon dolog, amiben az ember megmutatkozik a maga puszta nyersességében. Ez a darab az ölelésről szól, arról a rettenetes útról, amit meg kell tennünk, hogy végre egy ölelésig eljuthassunk. És ezen az úton meg- szégyenülések várnak ránk. Hol mi kezdeményezünk, hol velünk szemben a partnerünk, mindenki hegemon akar lenni a másikkal szemben, domináns akar lenni, kezdeményező egy kapcsolatban, majd rögtön visszakozunk..., tehát ez egy borzasztó erős küzdelem mindig két ember között.- Miközben végignéztem ezeket a jobbára lelki lemeztelenedéseket, szinte minden szereplőnél szembeötlő a hazugság tobzódása egész addig, míg elérik önző szándékuk célját, azt a néhány másodpercig tartó örömöt...- Kétféle hazugság létezik. Az egyik a tudatos, aljas hazugság, a másik a mi sok mindennapi hazugságunk, melyeket nem lehet erkölcsi értelemben elítélni, csak megérteni lehet. Úgy szoktunk hazudni, hogy a legnagyobb szerelmes ha- zudja a legnagyobbakat egyfolytában. Hogy mekkora hazugságok ezek, csak a váláskor tudjuk meg, amikor mondjuk, tíz év múlva felkiáltunk: úristen, ennek a nőnek mondtam én, hogy a világ legszebb nője?!... Hazudtunk-e akkor vagy sem? Uralkodnak felettünk ezek a belső vágyak, s ezeket elkezdjük virágoztatni, virággal és fátyolokkal bevonni - a fátyolnak elég nagy szerepe van az előadásban is -, felruházni azt az Istentől kapott nemes meztelenséget, amivel a világra jöttünk, örökké felöltöztetjük (7)
