Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-10 / 8. szám

1990. JANUAR 10. Néplap 5 Újra itt a Klinika Brinkmann professzorral; elkezdődött a cseh­szlovák újhullámos Vera Chytilo- va filmjeinek sorozatvetítése, szombaton "elbúcsúzott" az igen rokonszenves Renz ügyvéd /Két férfi, egy eset/, már utódja is bemu­tatkozott; láthattuk végre az Ózd- ról készült dokumentumfilmet, megismerhettük közelebbről a "le­gendás" Muráti Lilit, végre íróként is megnyilatkozott az Új nyitott könyvben Konrád György, nem­zetközi Operamagazin jelentkezett vasárnap délután a 2-esen, és lehet­ne még sorolni az elmúlt hét érde­kességeit és újdonságait. Most részletesebben csupán kettőről. Szorításban Ismét egy dokumentumalkotás, amelynek előbb kellett volna meg­jelennie a képernyőn, mint a film­színházakban, mert puritán termé­szete, erősen közéleti tartalma mi­att elsősorban oda való: a milliók mozijába. A Szorításban-t már ját­szották a mozik, hisz két éve ké­szült, de vetítése visszhangot alig váltott ki. Pedig előzőleg díjat is nyert a budapesti filmszemlén. És ahogyan ezt most "ellenőrizhet­tük", nem is érdemtelenül. Rende­zője, Almási Tamás életbe vágóan fontos kérdéseket feszeget, fájdal­mas valóságot tár fel filmes szoci­ográfiájában. Látlelet ez egy olyan hatalmas üzem életéről, mely haj­dan szebb napokat élt meg - az acélipar fellegváraként emlegették -, amely azonban a ’80-as évek közepén rendkívül kritikus hely­zetbe került, munkások kényszerű elbocsátásával, tömeges elbocsá­tásával járó válságba jutott. A film alapvetően egyetlen nagy kontrasztban tárja elénk mondan­dóját: az úgynevezett dicső múlt és a sanyarú jelen képsorainak hatá­rozott szembesítésével. A gyár di­csőségét zengő hírádórészletek, majd egy május 1-i ünnepség "fel­hőtlen" képei adják az egyiket, a létükben fenyegetett munkások vallomásai képezik a másikat. Al­mási kamerája finoman leplezi le a megszépített múlt hazug tartalmát, főképp a vezetői álhumanizmust, amely elvtelen hajbókolás, felszí­nes kapcsolatok formájában érhető tetten. /Lásd például a dolgozókkal "együtt mulató" vezérigazgatót a május elsejei vígasságon!/ Ennek a leleplező iróniának merőben ellen­téte hangvételben is az a szóki­mondó, nyers realizmus, amivel a megszólaltatott munkások jellem­zik üzemüket, s benne saját kilátás­talan, keserű sorsukat. Ahová nem a véletlen juttatta őket, ezt a film egyértelműen bizonyítja, hanem az elhibázott iparpolitika, a gazdál­kodási konzervativizmus és egyéb, mindenképpen rajtuk kívül álló okok. Mi lett Ózdból? - kérdezi a film. És mi lesz belőlünk, mi lesz velünk? - kérdik az üzemtől meg­válni kénytelen munkások. Láthat­tuk, van, aki "kilábol" szülőföldjé­ről, s valahol távolabb keres mun­kát, s van, aki csodára vár, hogy majdcsak történik valami. Szorí­tásban - ez a címe a filmnek, s aki nézi, bizony annak is elszorul a szíve a kilátástalannak tűnőemberi sorsok láttán. A "Muráti-legenda" Mindig érdekes, vonzó, ha be­pillanthatunk egy művész életébe, ha feltárulnak előttünk esetleges titkai. A képernyő különösen al­kalmas arra, hogy mindez a leg­közvetlenebbül, a legmeghitteb- ben történjék, amikor is a magáról beszélő- valló művész és a néző mondhatni kettesben vannak. A kapcsolatteremtés legőszintébb nyilvános formája ez. Ahogyan két este a Muráti Lilivel való találko­zás is bizonyítja. Különös varázst adott ennek a találkozásnak, hogy nemcsak egy TV képernyője előtt mmum jelentős művész életútjával ismer­kedhettünk meg, hanem olyan va­laki tárta ki lelkét, akiről jó és rossz értelmű legendák egyaránt kering­tek, akinek múltjával kapcsolatban különféle rosszindulatú mende­mondák járták. Hogy tudniillik szerepet vállalt a nyilas időkben a nyilasok oldalán, s távozása hazá­jából idegen földre, Spanyolor­szágba, akörül is akadnak tisztá­zatlan dolgok. Nos, a kétrészes portréban végre ő maga válaszolt a "legkényesebb" kérdésekre, első kézből kaphattunk választ az úgy­nevezett "nyilas vádakra", s meg­tudhattuk, soha nem volt semmi köze a horogkeresztes szervezet­hez, s amikor úgy döntött, hogy íróférje oldalán szülőhazáját el­hagyja, akkor is mezítláb vágott neki a nagyvilágnak. Ennyit a ké­nyes kérdésekről, ami azonban ta­lán még ennél is izgalmasabb: egy kivételes tehetségű művész gon­dolatait ismerhettük meg művé­szetről, emberségről, a világ dol­gairól. Egy abszolút emancipált nő mutatkozott be a képernyőn, aki életében a legfontosabbnak min­dig az egyéni szabadságot és füg­getlenséget tartotta, s aki büszke ma is rá, hogy egész életében abból élt, amit saját maga keresett meg - így biztosítván teljes szellemi- em­beri önállóságát. Egy sokat tapasztalt művész be­szélt hozzánk, korát meghazudtoló dinamizmussal /a lexikon adatai szerint már a 75. életévében jár/, s a fellobbanó szenvedély most is megszépítette, sőt megfiatalította arcát, ahogy annak idején is szere­peiben, amikor az egyáltalán nem szép Muráti Lili csodálatos módon virágzott ki akár a színpadon, akár a filmkockákon. Nem véletlenül indult ez a mostani televíziós port­ré épp A csúnya lány című film­mel, annak egy részletével, mely nemcsak a játékfilmmel történő el­ső találkozást dokumentálta, de szemléletesen utalt Muráti Lili egyéniségének, megjelenésének jellemző tulajdonságára is; hogy tudniillik ő a csúnya színésznő; aki makrancos, rossz, gonoszkodó lány, illetve nőszerepekben látha­tó, afféle magyar vamp, aki kö­nyörtelenül használja ki a férfia­kat, a környezetét. Hogy Muráti Lili kivételes te­hetség, hogy érzelmi kultúrája pa- zaran bőséges, azt egyik versének megdöbbentő hatású előadásával is megmutatta. Irt ugyanis verse­ket, sőt elbeszéléseket is, bár erről ezúttal alig esett szó, pedig ez a szín még teljesebbé tehette volna alkotóművészi palettáját. De így is igazán lebilincselt mindaz, amit hallhattunk tőle, s amit láthattunk belőle; szavaiban izzóan parázslón a hit, a hit életben, művészetben - az emberiségben. Röviden Hatvan pedagógus a Gyermekváros tizenkilenc Münnich kontra Gyermekváros ✓ A Dr. Münnich Ferenc Körúti Általános Iskola petíciójának hátteréről, ahogyan az egyik aláíró látja gyermeke ellen? Mindenekelőtt azt kell megma­gyarázzam, miért utasítottam el - a hatvan aláíró egyikeként, rend­szeresen publikáló pedagógus létemre egyik hetilapunk megbí­zását, az eset hátterét feltáró cikk megírására. Az ajánlat szakmai­lag roppant csábító volt, egy ke­mény konfliktus ürügyén mutatni be közoktatási és közigazgatási rendszerünk jellegzetes válság- helyzetét, ahogyan régi módon már nem, új módon pedig még nem képes kezelni a válsá­got.Bíztam azonban, hogy a meginduló vizsgálat nélkülem is fel fogja tárni a válság okait. Ké­nyelmetlen lett volna beleártani magam kollégáink belügyeibe, hisz tudtuk, hogy a gyerekek is­kolai konfliktusai eltörpülnek a benti ügyekhez képest. Tőlünk azért még nem került kórházba nevelő a gyermekek agresszivi­tása miatt, ahogyan ez a Gyer­mekvárosban megesett. De legfőképp azért tartózkod­tam, mert tisztában voltam vele, hogy egy ilyen cikk az iskola és a Gyermekváros harcát eredmé­nyezné, egymásra mutogatást, személyeskedést, a probléma szakszerű feltárása helyett. (A cikkből kiderült, hogy a Gyermek- város igazgatója taitékzott a düh­től a petíciót kézhez kapván. Mit tett volna, ha újságcikket írunk?) A szólás kényszere Három ok kényszerített mégis szólásra, és ezek közül bizony csak az egyiknek örülhetek. Már­mint annak, hogy a Néplap újságírója nem ment el az eset mellett, és alapos, szakszerű írásban tárta fel a konfliktus állá­sát. Talán csak az alcím sikerült kissé megtévesztőre, szerencsé­re a cikkből később kiderült, hogy a kétszáz gyerekből mindössze tizenkilencről gondolja úgy a tan­testület, hogy nem képezhető ál­talános iskolában. Régebben va­lószínűleg a szőnyeg alá került volna az ügy. A cikk megjelent, a kívülálló szemével világítva meg az iskola álláspontját, úgy érzem, kötelességem hozzátenni a ma­gam mondanivalóját. Hetényi Kornél úrnak is szeret­ném megvilágítani a problémák gyökerét, a további dühöket elke­rülendő. Legfőképpen azonban a megyei művelődési osztály osz­tályvezető-helyettesének hely; zetértékelése késztetett írásra. Ő ugyanis kijelentette, hogy nem látják világosan a problémák oka­it, miniszterhelyettesi szakvéle­ményt kérnek, amíg ugyanis nincs helyzetértékelés, intézked­ni sem lehet, azaz a gyerekek maradnak az osztályokban, az is­kola környékén, a lakótelep utcá­in. Az elmúlt évek egyik legna­gyobb bűne az volt, hogy meg­fosztotta a szavakat valódi jelen­téseiktől, még a szaknyelvben is. Ha most ki szeretném fejteni a pedagógia alapvető válságának okait, hosszú oldalakra lenne szükségem. Itt tehát csak annyit jeleznék, hogy az iskola tudatá­Javasiatokat várnak a szakszervezetek SZOT-díj helyett művészeti-kulturális díj Hosszú évek óta május elsején részesíti elismerésben a szakszer­vezeti mozgalom a kiemelkedő eredményeket elért írókat, művé­szeket, tudósokat, közművelődési és oktatási szakembereket. Az egyetemes kultúra gazdagításáért, népünk műveltségének gyarapítá­sáért végzett eredményes tevé­kenység iránti megbecsülés jele a korábbi években a SZOT-díj volt. A Szakszervezetek Országos Tanácsának titkársága felhívásban kéri, hogy az 1990. évi művészeti­kulturális díj odaítélésére tegyenek javaslatot a kultúrát szerető, a mű­velődésért felelősséget érző dolgo­zók, szakszervezeti tisztségvise­lők, aktivisták, üzemi és intézmé­nyi kollektívák. Javasolhatók a díj­ra az irodalom, a film- és a fotómű­vészet, a sajtó, a rádió, a televízió, a színházművészet, artistaművé­szet, a képző- és iparművészet, a grafika, az építőművészet, zene- és táncművészet, a társadalom- és természettudomány, a közoktatás és felsőoktatás, a közművelődés területén hosszabb időszakon ke­resztül, valamint egész életművé­vel kiemelkedő sikereket elért sze­mélyek, illetve munkacsoportok, alkotóközösségek. Az alapszervezetek január 15-ig küldhetik el javaslataikat az ipar­ági-ágazati szakszervezetek, szak- szervezeti szövetségek címére. A szakmaközi művelődési intézmé­nyek, valamint az érintett megyei, fővárosi állami és társadalmi szer­vek ugyancsak január 15-ig juttas­sák el javaslataikat a szakszerveze­tek megyei, fővárosi képviselete címére. ban van saját eszközei szegé­nyességének, próbál is tenni elle­ne. Evek óta dolgozom egy isko­lakritikai munkán, eléggé ponto­san körvonalazódtak előttem az iskola betegségei, de a gyerekek viselkedésének ilyen gyökeres megváltozását semmiképp sem tudom levezetni az iskolai élet változásaiból. Ezzel szemben a Gyemekvárosban hosszú évek alatt tisztán bontakozott ki előt­tem egy olyan folyamat, amely a mostani helyzetet ígérte, néhány hónapja pedig egy olyan konkrét igazgatói döntés következett, amely közvetlen okozója volt a gyerekek elszabadulásának. Folyamat és intézkedés Levelünkben ezt a folyamatot és ezt a konkrét esetet nem érin­tettük, lévén ez a Gyermekváros belső ügye. A levél voltaképpeni elutasítása azonban arra kény­szerít, hogy feltárjam a folyama­tot, illetve a konkrét intézkedést. Legelső nevelési értekezlete­ink egyikén történt, az indulás iz­galmában, a berendezkedés kel­lemes gondjai közepette, hogy szóvá tettük a Gyermekváros igazgatójának gyermekeivel kap­csolatos gondjainkat.- Sajnos sokan nem hoznak fel­szerelést, nincs kész a leckéjük, rugalmatlan a belső napirend, a megszabott tanulási időtől nem szabad a gyerekeknek eltérni, így nem járhatnak szakkörre, sportol­ni, raj- és őrsi rendezvényekre. "Kedves elvtársak! Látniuk kell, hogy pártunk és államunk minden feltételt biztosít ezeknek a gyere­keknek ahhoz, hogy hasznos tagjai legyenek majd társa­dalmunknak. Kérném tehát azok­nak a csoportvezetőknek a nevét, akiknek a gyerekei nem készítik el a leckét, es majd intézkedek." A testület elhűlt. De hát az isten szerelmére, senki nem kifogásol­ta itt az állami gondoskodás mér­tékét, mi a Gyermekváros életé­nek, belső rendjének fonákságait tettük szóvá. Mit várhatunk azon­ban egy olyan intézkedéstől, ami a mi feljelentésünket követi benti kollégáink ellen? Lehet, hogy egy-két iskolai tanár kissé érde­sen szólalt meg, kollégák közt az ilyesmi megesik, de Hetényi úr ezt valószínűleg igencsak zokon vette, mert ez után az értekezlet után inkább helyettesein keresz­tül tartotta a kapcsolatot a testü­lettel. A továbbiakról tehát már nem volt módunk jelzéseket adni számára. Ahogyan a testület által felve­tett problémákhoz viszonyult, hi­vatali intézkedéseket ígérve, úgy rendezte be az intézmény belső életét is. Hivatalként. Kollégáival roppant hivatalos kapcsolatot épített ki, amelyet természetesen zavart mindenféle újító okvetet- lenkedés. A hivatalt mi sem bosszantja jobban, mint a helyét nem találó beosztott. Fokozato­san eltűntek a Gyermekvárosból azok a kollégáink, akikkel és akik gyermekeivel öröm volt együtt dolgozni. Akik hetente kótszer- háromszor beugrottak munka­kezdés előtt a tanáriba: "Mi van a gyerekekkel? Érzel valami javu­lást Kovács Misinél?" Tanácsokat is adtak, együtt le­hetett megoldani konfliktusokat. Érdemes lenne meghallgatni a távozott nevelőket a konfliktusok okairól, miért hagytak ott jól fize­tett állást, esetenként szolgálati lakást, miért távoztak. Én csak olyan esetekről tudok beszámol­ni, ahol én "nehezítettem a gyer­mekvárosi hivatal" működését. Szép hó esett, beszól az ember telefonon: "Délután szívesen át­mennénk az osztályommal, hogy nagy hóvárat építsünk az udvaro­tokon, együtt a tieitekkell Mikor mehetünk?" Időpont fixálva, megyünk is, hó is van, csak épp a gyerekek közül alig néhányat engednek le az ud­varra. A var elkészül, a kirekesz­tettek este szét is verik. Nyári kerókpártábort szerve­zek. Miért ne jönne velünk egy kis gyermekvárosi csapat is nevelő­jével? Jönnek, de a nevelőt csak saját szabadsága terhére enge­dik élményt szerezni gyerekei­nek. Hogy ne kallódjon el el$ő na­pokban a gyerekek rajzfelszere- iése, megszervezzük a benti tá­rolást, ráadásul olcsóbb is így, ötvenforintnyi eszközt kell behoz­niuk fejenként. Fél év kell hozzá, és egy művelődési osztálynak címzett levél (amelyet az iskola igazgatója is aláírt), hogy a fel­szerelés átkerüljön. Beteg hörcsögöt gyógyítgat a szekrényében az egyik kicsi. At- hív, megmutatja. Valami ketrec kéne neki. Ketrec nincs, a hör­csögöt kidobatják vele. Sorolhatnám az efféle komoly­talan kis ügyeket - aki pedagó­gus, tudja, hogyan vezetnek az efféle kis ügyek nevelő és nevelt eltávolodásához. Egyre szürkébb az élet Távoztak a tehetséges neve­lők, aki maradt, éjszakai ügyelet­be került, újítási javaslatait visz- szaverték. Az intézmény élete egyre szürkébb lett, a kerékpárok elromlottak, tél van, nincsenek korcsolyák, a gyerekek egyre job- ban elvadultak, egyre többször kellett a fegyelmezés kemény eszközeit választani. Ordítozás, mindenféle büntetések, és végül a verés. Ennek van egy rafinált formája: ha egy csoportot megbüntetnek, a gyerekek megverhetik azt, aki miatt a büntetést kapták. De a Szívesen hallgattam Hegyesi Já­nost kedd este, aki annak az író­nemzedéknek a tagja, amelyből Veres Péter, Szabó Pál is való, akikből szociális helyzetükből fa­kadóan tört fel a mondanivaló, akik számára az élet és a vers- vagy a regényírás egyet jelent: a szebb életért folytatott küzdelmet. Az utak őre címmel gyűjtötte egybe a füzesgyarmati Hegyesi János évti­zedek alatt írott verseit, melyek kö­zül néhányat meg is szólaltatott a róla készült portréfilmben, s érdes hangján előadva őket mint kemény rögdarabok hullottak a képer­nyőre. Nem kisimult költészet az övé, hanem rusztikus faragású ver- sezetek, kemény, szigorú szavak­ból megépítve. Hegyesi János az utak őre, de milyen utaké? Erre is feleletet adott, igazat és pontosat: az egyenes utaké, amelyeken a tiszta, becsületes ember szeret jár­ni, vagy legalábbis szeretne, ha nem is adatik meg erre mindig a lehetőség. V.M. A Thália Színházban december 15-e óta játsszák Peter Stone-John Kander-Fred Ebb: Az év asszonya című musicaljét. Rendező Bodrogi Gyula m.v. Képünkön Voith Ági, Gálvölgyi János. MTI-fotó: Földi Imre nevelő is alkalmazta időnként ezt az eszközt. Ez lett volna az utolsó perc, amikor össze kellett volna ülni a Gyermekváros nevelőinek, mi a teendő, hogyan kellene szere­tettel, élménnyel teli napokat va­rázsolni a falak közé. Ehelyett egy olyan intézkedés történt, ami köz­vetlenül vezetett a kialakult hely­zethez. Az egyik nevelőt, aki megütött egy gyereket, felfüggesztették, majd fegyelmivel eltávolították. (A munkaügyi döntőbizottság meg­kontrázta a döntést.) Ebben a helyzetben ez ahhoz vezetett, hogy a gyerekek köny- nyedén odavágták az őket rendre intő nevelőnek:- Mit pattog, velem ne szórakoz­zon! Mit tud velem csinálni, legfel­jebb megver, de akkor úgy kirú- gatom, hogy a lába sem éri a föl­det. Félreértés ne essék, nem a testi fenyítés a megoldás. De nem is a hivatalnokszerű reagálás. A ki­vizsgálás nyilván feltárja majd a helyzet kialakulásának okait. Tu­domásom szerint a tantestület kö­veteléseit fenntartja.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom