Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-09 / 7. szám

1990. JANUÁR 9. Néplap Sándor József: Hol van eltemetve Petőfi Sándor? Petőfi Sándor eltűnésével kap­csolatban id. Gyalókay Lajos, a nagyváradi tábla volt elnöke a "Hazánk" című lapba 1887-ben "Segesvár és Petőfi" cím alatt két közleményt írt, s bevezető sorai­ban felsorolja azokat az adatokat, melyeket ő hitelt érdemlőknek tar­tott. Rátér, hogy hogyan, mikor is­merte meg Petőfi Sándort, majd, hogy mikor került ő Bemhez. És rátér a segesvári csatára. Bem júli­us 29-én délután Marosvásárhelyt elrendelte, hogy a vezérkari tisztek a régi Teleki-házban lévő szállá­sán másnap reggel útra készen je­lenjenek meg. Majd újból megerő­síti soraiban, hogy csak azt írja le, amit föltétien bizonyossággal tud. Midőn másnap - július 30-án reggel - már indulni akartak, s ő épp a kocsijára ült, Petőfi hozzá ment, helyet kért tőle, felült a ko­csira Gyalókay bal oldalára. Emlí­tést tesz, hogy Petőfi Sándoron vi­torlavászonból blúz, mellény és nadrág s szürke köpeny volt, fején egyszerű katonasapka, vállán szí­jon egy sárga bőrtáska. Délben Ke­lementelkén, Siménné kastélyá­ban ebédeltek, és estére Szitásra, majd Székelykeresztúrra értek. Itt Bem és vezérkara a Macskásiak ősrégi kastélyába szállt meg, míg Petőfi Sándor más ismerőseinél töltötte az éjszakát. Reggel - július 31-én - Fehéregyházán áthaladva, megérkeztek a csatatérre, elhalad­va a Haller-féle kastély mellett, Petőfi Sándor az első csatajel hal­latára leugrott a kocsiról, és előrefutott. Gyalókay, kocsi­ját biztos helyen hagyva, szintén a csatatérre ment, az országút bal ol­1 151 I dalán, a dombra. Ekkor már acsata folyt, ő később Bemhez ment, kit az ágyúk mögött, ugyancsak a dombon talált. Petőfi Sándor azon­ban már nem volt ott, Fehéregyhá­za felé távozott. Majd Gyalókay is a falu felé ment. Ez idő alatt történt Skariatin eleste, az oroszok zava­ra, amit Bem támadásra használt fel. Gyalókay újra találkozott Pe­tőfi Sándorral. Beszélgetés közben arra a közös megállapodásra jutot­tak, hogy a magyarság jogos ügye végleg is diadalmaskodni fog. Eközben viharfelhő jött a perzselő hőségben, s Petőfi Sándor aggód- va jegyezte meg, hogy vihar esetén Bem nem használhatná ki győzel­mét. Majd a következő párbeszéd hangzott el közöttük: "- Mit gon­dolsz, kit ver meg ma az Isten? - kérdezte Petőfi. - Remélem a muszkát - felelt Gyalókay. - Én nem remélem, de követelem - mondta Petőfi." Ezután Petőfi Sándor újra Fehéregyháza felé in­dult, amit ugyan Gyalókay ellen­zett. Gyalókay az ágyúkhoz ment, majd nemsoká kibontakozott az oroszok félelmetes támadása, mely eldöntötte a csata sorsát, s ugyanakkor kitört a borzalmas vi­har is. Rettendő kavarodás, mene­külés, futás követte ezt, mire némi rendcsinálás után ő is kocsijához futott, miközben Petőfi Sándort látta keresztülfutni az országúton. Petőfi Sándor hajadonfővel volt, sapkájával kezében. Gyalókay odakiáltott Petőfi Sándorhoz. Pe­tőfi Sándor komoran ránézve Gya- lókayra, megállt. Gyalókay karon- ragadta Petőfi Sándort, így szólt hozzá: "- Jöjj velem, kocsimat in­nen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk. Gyalog vagy levágnak, vagy elfognak. - Azt hiszed - felelt Petőfi -, hogy van olyan bolond, ki ebben a po­kolban megállni merné helyét, ko­csisod is elfutott, mint a többi. Nézd - Petőfi a közelgő lovascsa­patra mutatott - itt nem lehet me­nekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, itt talán megsza­badulhatunk. - Látván habozáso­mat - írta tovább Gyalókay - ezen szavakkal: nincs idő gondolkozni, én megyek. Isten veled. - kirántot­ta kezét az enyémből és leugrott a töltésről, elrohant... hogy hol és mikép pusztult el nemzetünk láng­eszű költője, kinek neve azóta hírt, dicsőséget hódítva járta be a világ kultúmépeit, ki tudna ezen oly sokszor fölvetett kérdésre - megfe­lelni?" Gyalókaynak sikerült kocsiját elérnie, s megmenekült. Erre, úgy látszik, úgy neki, mint a többi megmenekül mek is, nagy segítsé­ge volt a nagy zivatar. Roppant érdekes és döntő esemény gyanánt szolgálhat részünkre Petőfi Sán­dor megmenekülhetése szempont­jából az a nagy zivatar, melyet Gyalókay említ, s melyről más ál­lítólagos szemtanú hallgat. Szinte érthetetlen e zivatarról mások hall­gatása. Hátha valóban ez a zivatar adott módot Petőfi Sándornak a menekülésre? (Folytatjuk) | Nevezetes épületeink A jászszentandrásiplébániatemplom Alig van az Alföldnek olyan lepről a freskók elkészítésével, de mazkodni, mivel a templom is ne­A kórus mellvédjén Árokszállás és Szentandrás címere közt a redempcióra utaló jász címer épülete, amelyről annyit cikkeztek volna az újságok, mint a Jász- szentandráson 1903-ban, neogót stílusban megépült templom, amelynek Aba Novák Vilmos és Chiovini Ferenc által 1933-ban festett freskói országos érdeklő­dést keltettek. Szentandrás-puszta birtoklásá­ért évszázadokon át folyt a pörös- ködés Árokszállás és az egri káp­talan között, s csak Mária Terézia döntött úgy, hogy a Szentandrás- pusztát Arokszállás kapja, le­mondva a távoleső Matkó-puszta legelőről az egri káptalan javára. A szentandrási pusztán élő la­kosság 1886-ban kivívta az önálló községgé alakulását. Akkor kellett községházát, jegyzői lakot, iskolát építenie, de egyházi tekintetben még Árokszálláshoz tartozott, s "tavaszi és őszi időben, amikor az utak járhatatlanok, számtalanszor megtörtént, hogy a násznép 2-3 órahosszat esőben, hóban, vihar­ban gyalogszerrel baktatott Árok­szállásig." Jászszentandrás közbir­tokosságának szorgalmazására 1897-ben a község önálló plébáni­át kapott, s nekifoghattak a temp­lom építésének. A Czigler Győző műegyetemi tanár által neogót stílusban terve­zett templomot Wagner Márton építette meg kilencvenezer koro­náért, beleértve a kóruson lévő díszes orgonát is. A közbirtokos­ság pénzalapot kezdett gyűjteni a templom kifestésére is, de azt az első világháború hadikölcsöneivel együtt elvesztették. S csak a húszas évek végén tudta újra a közbirto­kosság a festéshez szükséges összeget előteremteni. Chiovini Ferenc festőművészt bízták meg a Szolnoki Művészte­mivel akkor jött Aba Novák Vil­mos - a szegedi Dömötör-kápolna freskóinak festője - a telepre, közö­sen vállalták a szentandrási temp­lom freskóinak elkészítését. Zsem­lye Ferencet vonták be a szükséges kőművesmunkák elvégzésébe, hi­szen a freskók helyén le kellett ver­ni a vakolatot, kifugázni a téglák közeit, és többszörös vakolatréte­get kellett felvinni a falra, mivel a friss vakolatra festett freskók azzal együtt száradva meg, válhatnak nagyon tartóssá. A hajó két oldalán a 9,5 m magas történelmi freskók - Szent László vízfakasztása és a Nándorfehérvári diadal - Chiovini Ferenc művészetét hirdetik. A szentélyben lévő Krisztus, a négy apostol és a két oldal­kép Aba Novák műve. A jobb oldali, paradi­csomi jelenet sarkában a művész arcmása is látható. A hajó végén álló diadalív bal oldalán a magyar szentek arcmá­sai vannak megfestve, a jobb oldalán pedig a purgatórium az elkár- hozott lelkekkel, ame­lyek között szmokingos férfiak és ünnepi ruhá­ba öltözött hölgyek is láthatók. A templom freskói közül Aba No­vák leghatásosabb mű­ve a diadalív, az is vál­totta ki legjobban a ko­rabeli sajtóvitát. Festési stílusban ugyanis a művészek igyekeztek a középkori gótikus templombelsők színvilágához és ábrá- Jászszentandrás neogót stílusban épült műemlék zolásmódjához alkal- jellegű temploma ogót stílusban épült. Az emberek pedig szokva voltak az Alföld ba­rokk és klasszicista stílusú templo­maihoz és ahhoz illő templomfes- tészetéhez.A műértők és szakem­berek felismerték az egyházművé­szet megújhodását, de így látta ezt a lakosság is. A vitát végül a római egyházművészeti kiállítás zárta le, ahol Aba Novák és Chiovini fres­kói nagy sikert arattak. A templombelső többi része is hasonló tónusban készült Czumpf Imre tervei szerint. Különösen fi­gyelemre méltók a kórus mellvéd­jére festett címerek, amelyek a jász települések és a redempció törté­netére utalnak. Kaposvári Gyula Levelek a hazából a honba A vesztett pezsgővel nyert reményről Szabad komám, most mit mondjak? Egyáltalán szabad-e sza­badnak neveznem téged?... Az biztos, erre nem számítottam. Veszítettem is egy üveg pezsgőt (sejtheted, mily boldogan), ugyanis vagy két hónapja egy pesti barátom jósolgatni kezdett, hogy félévet nem ad rá, Romániában is meg­mozdul biztosan valami, hisz íme, egész Kö- zépkelet-Európa földcsuszamlásszerűen elin­dult a kontinens másik része, illetve a nem szocialista demokrácia felé. Mondtam én erre, lett légyen és lön akármi, ami ott van, az más, Balkán és puliszka, hogy a hatalom egyirányú gépfegyvereiről ne is szóljak. A haver erőskö- dött, hogy ez most már mindegy, nem számít..., én - már babonából is ismételgettem a maga­mét, így lett belőle fogadás. Ne vedd nagyké­pűségnek, végre egyszer nem lett igazam, hála Istennek és ki tudja még, kiknek. Azigazsághoztartozik, hogy egyszer, az ese­mények elején, amikor még sok minden történ­hetett volna, felsejlett bennem, hogy nagyot nyerek az üveg pezsgő elvesztésével. Temesvá­ron ugyan már patakokban folyt a vér, de átél­tem én otthon a zsílvölgyi bányászok megmoz­dulását, emlékszem a brassói (puliszka)robba- násra is, így nem jövendölhettem bármiféle ra­dikális változást. Hiszen amíg helyi jellegű a dühkitörés, a láncszaggatás, könnyen el lehet fojtani a vele járó tüzet. Számomra ekkor még csak az tűnt kérdésesnek, hány áldozatot köve­tel a kegyetlen elnémításra ítélt népharag, és hogy hány évig, esetleg évtizedig konzer­válhatja magát továbbra is a diktatúra. Csak az egész világ harsogott a temesvári vérfürdő bor­zalmairól, a ti hírközlésetek - szokása szerint - mélyen hallgatott a bánáti "csekélységről”. Le­hangoló tapasztalataim miatt nem lepett meg, hogy a temesvári fegyvereopogás és sikoly nem hallatszik el Bukarestig, csupán arra vártam (bevallom, nem sok reménnyel), hogy a "magas vezetés" mit fog lépni e helyzetben, hisz akár elhallgatja, akár bagatellizálja a mészárlást, de lépnie kell valamit. Csavargattam hát a rádióm állomáskeresőjét, és a bukaresti rádióadóra hangolódva hallom a hiheteüent: nagygyűlésen rikácsol "a nép legszeretettebb fia" gyűlöletes rekedt hangján... Ekkor csapott meg a remény első sugallata, hogy talán mégis elveszítem a pezsgőt. Ugyanis a nagyokos - hála beteg agyá­nak, korlátolt értelmének - egyszerre két szar­vashibát követett el: 1. összecsődíteu egy fe­szültségekkel leli hatalmas tömeget, és 2. gara­soskodott akkor, amikor két kézzel kellett volna adnia. A "bakik" súlyosságát - gondolom - te is felfogod: hasonló helyzetekben nem egy békés­nek hirdetett tömegjelenetből lett valami egé­szen más. És nyilván, nem csak az én agyamban forrt fel a vér, hanem a tiedben meg a tömegé­ben is, amikor önkezűleg feltette saját fejére a hülyeség koronáját, amikor bejelentette, hogy a vezetés fontos(!) életszínvonal-javító intézke­déseket hozott, azaz: a minimális béreket két­ezer lejről kétezerkétszáz lejre emelte (és nem általános megjelentős béremelést határozott el, amint az ilyenkor épeszű vezető tenné), az amúgy is nevetségesen alacsony, százhúszlejes gyerekpénzl harminc lejjel megtoldotta (ahe­lyett, hogy minimum megduplázta volna), va­lamint a legalacsonyabb, vagyis nyolcszáz lejes nyugdíjakat (és csakis azokat) megemelte száz lejjel. Nem akartam hinni a fülemnek, ezek a fontos intézkedések ebben a kurva kényes hely­zetben? Talán ha nem facsarinlja meg ezt a "nagy népgyűlési, talán ha otthon marad, és szép csendben elrendeli, hogy tömjék meg az üzleteket kajával, talán ha stílusos sunyiságával visszavon néhányat tilalmai közül..., talán ak­kor nem veszítem el a fogadást. De így elveszí­tettem, s még azt sem mondhatom, hogy kirob­banó örömmel, hisz a hülyeségért és huszonöt év borzalmaiért, Őrületéért, a gyalázat megszű­néséért túl sokan fizettek az életükkel... Szóval akkor, amikor a rádióban, egyenes közvetítésben hallgattam "A Beszédei", felkiál­tottam (akománéd mondta is, hogy már megint eltúlzok valamit): nem létezik, hogy a nyáj ezt is megeméssze, ha ez a garasoskodás sem bő- szíti fel a kedélyeket, akkor semmi soha; itt a pillanat, amikor a temesvári szikrából gyulladt helyi láng másfelé is terjedjen, hisz "a zseni” éppen olajat öntött a tűzre... Biz’ isten mondom komám, nem panaszkod­ni akarok, csak szeretném, ha tudnád: nagyon veletek voltunk. És nem csak én, az "erdélyi magyar",hanem csaknem egészMagyarország. Veletek feküdtünk, veletek keltünk, rólatok ál­modtunk éjjel, érettetek szorítottunk nappal, veletek örvendtünk, sírtunk és gyászoltunk. Pi­zsamámat napokig le nem vetettem, ez volt az éjjelim, a nappalim, sőt az ünnepi öltönyöm is, amikor pezsgőt bontottunk "hőn szeretett atyátok és anyátok” nem eléggé kegyetlen kivé­geztetése láttán. Hosszú napok még hosszabb­nak tűnő óráin és végtelen percein ál fülem a bukaresti rádión, szemem a tévén, kezem a telefonon. Volt is néhány rekordom: hatórás szüntelen tárcsázás után "bejött" Marosvásár­hely, beszélhettem az otthon élő két gyerekemmel (pardon: a forradalmi ifjúság tag­jaival); egymás után négy napig nem mostam fogat; kábé tíz másodperc alatt végeztem el a nagyobbik dolgomat a budiban; félórán belül feldíszítettük a karácsonyfái, hisz a keresztfiad még négyéves sincs, neki meg volt ígérve, hogy jön az angyalka... De azt, hogy mi ilyen kará­csonyi ajándékot kapunk, nem ígérte senki. Ta­lán ilyen az Isten: nem szól előre, csak ad... Mindmáig hallgatsz Árpádom, nem tudom, ti hogyan éltétek m?jg a csodát. Mi az esemé­nyek pergőtüzében fagyos vízből a forróba, két­ségbeesésből az örömbe és vissza estünk. Itt már javában ünnepelte mindenki (mi is) a for­radalom győzelmét, mikor az éteren át hallom a román rádióbemondó segélykérését, amint fegyvereseket hív a rádióstúdió és a televízió épületének védelmére, melyet keményen tá­madnak a terror vitézei. Hívtam is rögtön a pesti rádiói, mondják már be, hogy korai az öröm, mert né, mit hallottam az imént. Nem mondták be, csak jókora késéssel a tévében. Gondolom, több ezer telefonhívást kaptak óránként, a több hírt és rémhírt lehetetlen volt gyorsan ellenőriz­ni.. Más alkalommal is megkíséreltem segíteni az itteni tájékoztatást, hisz akkor hír igazán a hír, ha egészen friss, ám hiába. Hallom például, a bukaresti rádióból, hogy egy perc alatt több­ször megismétli: hamarosan fontos bejelentést teszünk. Majd következett a bejelentés röviden: ma egy katonai törvényszék halálra ítélte a "há­zaspárt", az ítéletet végrehajtották. A Magyar Rádió leheteti volna a második a világon, ame­lyik közli az eseményt, mert azonnal hívtam budapesti rádiós barátomat (tudhatta tehát, hogy szavahihető és talán még normális infor­mátorral beszél), mondom neki, mit tudok né­hány másodperce, nem hitte el. Hát elég hihe­tetlen, ismertem el én is, de tény, hogy a román rádióban bemondták. Aztán itt is a tévében egy óra múlva... A tárgyalásról és a kivégzés tényéről szóló film, melyet az itteni televízió egyidőben sugár­zott a tiétekkel, nem lepett meg. Nagyon is beleillett "a képbe”, hogy nem fogták fel, mi történik és történhet velük, képtelenek voltak elképzelni, hogy nem lesz alkalmuk a Nagy Nemzetgyűlésnek titulált cirkusz közönsége előtt fellépniük, nem érték fel négyelemis eszükkel, torz tudatukkal, hogy itt perceken belül elítélhetik és kivégezhetik őket. Talán fura, amit most leírok: valamiféle szánalmat is keltettek bennem. Sokszor, igen sokszor volt alkalmam látni őket kisminkelve, kiöltözve, mániákus vezérpózban, a hatalmi mámor élve­zete közben..., itt meg olyannak mutatkoztak, amilyenek valójában voltak: egy idegbeteg vénember és egy piaci kofa, "közönséges" ru­hában, lecsúszott fejkendővel... A "nagy csa­ládból" minden jel szerint egyedül a "trónörö­kös" árult el némi értelmet azzal, hogy összepi­silte magát. Amikor bevitték a bukaresti tévé­stúdióba, látszott, hogy elől csupa latyak a nad­rágja, tehát legalább ő megsejthette: valami kis zűr elé néz. Ä nővére viszont, mint láttad és láthattuk, megmaradt a család stílusánál: had­onászott, vitatkozott, rikácsolt akkor is, amikor normális lény csak hallgatni és pironkodni lett volna képes... A nem várt izgalmakban bővelke­dő évvégén minden nap beszéltem telefonon otthoni gyerekeimmel, veled sem nekem, sem nekik nem sikerült, így talán nem tudsz az én külön-eseményemről. Azt kérdi december hu- szonkilencedikén a lányom, mit csinálok Szil­veszterkor. Mondom, ülök itthon és izgulok értük. Tovább kérdez: mit szólnék, ha együtt szilvesztereznénk? Visszakérdem: kislányom, elment az eszed? Hiszen én nem utazhatok, útlevelem sincs, és a tisztázatlan jogi helyzetem meg az ottani szervek állásfoglalásának a hiá­nya miatt az itteni hatóság nem tanácsolja me­nekülteknek a kirándulást, egyelőre... Erre a lányom: nem is így gondolta, hanem ők utazná­nak az öccsével, mert állítólag lehet, Marosvá­sárhelyen (és mint a későbbiekben kiderült: csakis ott) utasítást kapott az útlevélosztály: huszonnégy órán belül adjanak túrislaútlevelet annak, aki kér. Nemrég még a hivatal zárt abla­kára ez a felirat volt kifüggesztve: Magyaror­szágra szóló útlevélkérvényt nem fogadunk el. Most meg hosszabbított műszakban, éjjel egyig dolgoztak, hajigáiták kifele a több ezer útleve­let. Még fél óra volt az újesztendő elérkeztcig, mikor kopogtatott ajtómon a két és fél éve nem látott két gyermekem... Talán nemcsak az új év köszöntött be, hanem új életünk is. Bár vannak aggályaim, melyekről legközelebb szólnék. Mert ha nem aggályoskodna, talán nem is lenne az, aki a te komád, Lajos Az utca képe, | avagy § ki mit hirdet 1 Jászberényben 1 Tarpai |

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom