Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-31 / 26. szám
m. JANUÁR 31. Néplap 5 Sok a beszéd a televízióban, ömlik a szó a képernyőn széles folyamokban - emiatt panaszkodtak a múlt héten a televízió "Szabó családjában", a csütörtökönként jelentkező sorozat, a Szomszédok legutóbbi adásában is. S kétségtelen: megszaporodtak mostanság azok a programok, amelyekben rendre csak beszélnek, beszélnek, beszélnek... Álljunk meg egy szóra De vajon minden beszéd unal- mas-e, vajon minden beszélő ember fárasztó-e a képernyőn? Hallgatni valakit perceken, netán órákon át? - Aligha, itt is igaz, ami általában az: attól függ, miről beszél valaki, és hogy milyen érdekesen mondja. Sokféle jó példát hozhatnék rá bizonyságul a televízióból is. Most csupán egyet, kapásból, itt van az Álljunk meg egy szóra, Grétsy László és Vágó István nyelvművelő műsora. Itt is csak beszélnek (esetleg felolvasnak); s amiről szó esik, ráadásul az is maga a nyelv, azaz a szavak, a kifejezések világa. Mégis ha hallgatni- nézni kezdjük őket, mármint az előadói párost, aligha tudunk elszabadulni tőlük. Mert nem a "volt" nyelv unalma terjeng, hanem az élet elevensége árad ebből a tízperces nyelvművelésből. A kiindulás is, maga az indító téma mindig az utcán hever. Valami furcsaság, amibe belebotlanak, amibe belebotolhatunk, mint legutóbb is a kétféle névvel jelölt utca; egyik felírásán Makk Sándor, a másikon Makk Lajos, ám az utca ugyanaz. Vajon ki követhette el a hibát, ezt a turpisságot? Aztán sorakoznak a különböző nyelvi esetek, a szorgalmas levelezők szolgáltatják, kínálják fel tálcán, levélben őket. Van, aki a terefere írásmódjáról érdeklődik, azaz össze vagy külön kell-e írni a tagokat - össze - hangzik a tömör válasz. Van, aki azt teszi szóvá, hogy valaki zené- höz-t mond a megszokottan helyes zenéhez helyett. Vajon helyesen? Igen, igazít el a nyelvész, nyelvjárási sajátosság, tehát megengedhető. Egy másik levélíró a sorszámok furcsaságait firtatja. Hogy például ha kette- dik helyett helyesen csak másodikat használunk, akkor miért nem mondjuk mégis, hogy tizen- második, s miért csak a tizenkettedik formát használjuk? Fogas kérdés, s a magyarázat: a nyelv fejlődésének is megvannak a maga titkai, megmagyarázhatatlan logikája. így alakult ki az idők során.Ennyi. Miért? A nyelvész is csak széttárja a karját. Aztán régi kifejezések kerülnek elő. Vörösszeg és vörösszer. Vajon mit jelentenek? Erre is fény derül, az előbbi Göcsejben, az utóbbi az őrségben járja ma is a népnyelvben. Jelentése pedig: egy bizonyos része a településnek. (Megjegyzem, a mi vidékünkön sem ismeretlen. Zagyva- rékason például a falu egyik részét ma is népiesen Kutyaszögnek hívják.) Két ember beszél a képernyőn, s mégis élvezetes, mert remek érzékkel váltogatják egymást, mert nem beszélik túl tárgyukat, mert nem okítanak, hanem társalognak velünk; szórakoztató, ahogy a nyelv birodalmában kalandozunk velük, sohasem érezve, hogy közben nyelvművelődünk. Hát így is lehet. Keviből indult A szép beszédnek, a takaros beszédnek meg egyenesen varázsa van - ezt tapasztalhattuk vasárnap egy kora esti műsorban, amely az Életfa címet viselte, s amelyben egy rokonszenves népdalénekes mutatkozott be. Szavaiban ismerős ízek, a túrke- viek zamatos nyelvén szólalt meg, s hajdani pásztoremberek kiérlelt pontosságával beszélt magáról és a dalokról, amelyeket megszólaltatott. Balogh Márton - mert róla van szó - úgy állt oda elénk vállig érő hajjal, dús bajszával és férfiasán derekas tartásával, mintha egyenesen a kuruc időkből érkezett volna. S a bujdosóénekek is úgy szóltak hittel és hitelesen, mintha az ősök ajkán hangzottak volna fel. Ennek a nevében is "kuruc" legénynek az énekében az erő és a jóízű kedély testesült meg; az életöröm, amely mindig is jellemezte magát a népet, jóllehet keserűségét is vidáman élte meg. Igazi vallomás volt ez a fél óra, dalban, versben sőt táncban is kifejezve, hisz Balogh Márton kitűnő táncos is. A befejezésként előadott táncban mennyi méltóság, férfiasság és büszkeség! A dalok jórészt kevi illetőségűek, az otthonról hozott emlékek, a szülőföld iránti mozgalom melegével előadva őket. Annak a közösségnek a hangja ez, a felemelő közösségé, amely himnuszként énekelte hajdanán, s énekli talán ma már újra a Tebenned bíztunk kezdetű híres zsoltárt. Balogh Márton éneke mélyről jövő, a lélekből szól, s ahogy Török Erzsébet az erdélyi dalokat, úgy tudja ő élettel telíteni meg múlt időknek bújdosónótá- it, tragikus fenségű balladáit. Az Életfa: a tiszta érzelmek ízes parádéja. Röviden Az Audiencia televíziós bemutatója néhány hete volt a Premierben a kettes csatornán, most újra láthattuk csütörtökön főműsoridőben az egyesen, ismétléskor tehát rangban előbbre lépett. Lehetne oka: időközben a szerző üldözött íróból Csehszlovákia államelnöke lett. Vaclav Havel a kérdéses szerző, s kétségtelen, hazánkban tett elnöki látogatása hozzájárult a tévéjáték ismételt műsorra tűzéséhez, de szeretném aláhúzni: nem az alkalom, hanem a művészi érték itt a döntő, hisz a tévénézők ezúttal szélesebb körben egy kitűnő dráma kitűnő televíziós változatát láthatták, amelyet Dömölky János rendezett. A kétszemélyes kamarajáték, amely egy sörpincében játszódik, s ahol két férfi vált szót életről, sorsról, jövőről, s amelyben nagyszerűen ábrázol- tatik az élet kilátástalansága, nyomorúsága, kivételes terméke szerzőnek és a televíziónknak. A homályos pincemély a felszín valóságának milyen nagyszerű, metaforikus megjelenítése! Érdekes volt azonban ezúttal megfigyelni, hogy a befejezésként alkalmazott, néhány hónapja még időszerű képek, a tüntetőket vízágyúval támadó és szétverő rendőrök, nos, ezek a képek mára már mennyire az érvényüket vesztették, s feleslegesnek tűntek esztétikai értelemben is. Amikor a bemutató készült, akkor még ez volt a valóság Prágában. Ma pedig már minden megváltozott. Az időszerűsítésnek ez a módja - láthatjuk ez esetben is - kényes mód, csínján kell vele bánni, különösen gyors történelmi változások idején, mint amilyet ma is élünk. Nem csodálkoztam volna, ha Dömölky e mostani ismétléskor egyszerűen elhagyja az említett, konkrét eseményekre utaló képeket, dokumentum-felvételeket. De különben is, már az eredeti bemutató alkalmából feltűnt, hogy a játék zártsága mennyire nem kívánja meg az efféle, szájbarágósán didaktikus toldalékot. Mindenesetre az Audiencia megismétlése egy remekmű megérdemelt megújrázása a képernyőn. Valkó Mihály Csendes háború AVAGY KÖNYVTÁROSOK A PÁSTON Kapkodja fejét az egyszerű újságolvasó, s nem érti, hogy mi történik körülötte. Baj van az árakkal, még drágán sincs igazi választék, hajszoltak és fáradtak vagyunk, mégsincs anyagi látszatja, nyílt politikai vetélkedő folyik körülöttünk, nem tudjuk, ki kit győz le, és lám, még a kultúra felkent papjai is egyre hangosabban kémek szót, nekik is fáj valami. Milyen világ ez, hová jutottunk, nincs béke és főleg követhető, kitaposott út egyetlen területen sem? Hová jutottunk, ha még a csendes, könyvek között búvárkodó könyvtárosok is tiltakozásra kényszerülnek? Ki ellen és miért, de főleg kinek az érdekében emelnek szót a kultúra tárházát őrző szakemberek, egyáltalán: kit képviselnek ők, a könyves kultúra szorgos misszionáriusai? Ne válaszoljunk azonnal, inkább próbáljuk legombolyítani a kissé ösz- szekuszálódott fonalat, hisz a higgadt, de határozott válasz megéri a megfontolt elemzést. Könyvtárügyről, kultúráról, jelenünkről, s még inkább a kibontakozás esélyeiről, tehát jö- vőnkről van szó, megéri hát, hogy indulatok nélkül szóljunk róla. Kultúra, művelődés, könyvtár... ugye, szorosan összetartozó fogalmak? Ugye, még fölborult, összekuszált értékrendünkben is változatlanul előkelő helyet foglal el a műveltség, az önművelés kérdésköre? Ugye, mindannyian szeretnénk, ha fiaink, lányaink európai színvonalú kultúrát itthon, határainkon belül lennének képesek szerezni? Az emberiség évezredekkel ezelőtt fölfedezte, hogy a műveltséget könyvekben, könyvtárakban kell és lehet a legésszerűbben megőrizni, és minden érdeklődő rendelkezésére bocsátani. A polgári állam alkotmányában deklarálta a könyvtár alanyi jogon történő ingyenes használatát minden állampolgára számára. És ha ezt a tőkés társadalmak állami szinten rentábilisnak érezték, akkor naivitás föltenni ma olyan tudományoskodó kérdéseket, hogy "jó, jó, de mit termel vissza a könyvtár a társadalomnak?" "Van-e értelme, haszna a nyilvános könyvtárak fenntartásának?" Az ehhez hasonló okoskodó kérdések föltevése - mondom - naivitásra vall, s káros, mert a jó szándékú polgárt megzavarhatja, félrevezetheti. Azt a látszatot kelti ugyanis, hogy a könyvtár ajándék, luxus, hogy az e területen bevezethető "takarékosság" és a hozzá hasonló ötletek lehetővé teszik, hogy kilábaljunk gazdasági bajainkból. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz: a felhalmozott, megőrzött és szétsugárzott információ nélkül nincs haladás, nincs kilábalás, ellenben van megtorpanás és a termelésre is visszaható kulturális recesszió. Sokat kockáztat hát az a felelős személy, aki ma könnyelműen éppen a nyilvános könyvtárakon akar úgymond takarékoskodni, aki gondosan egymásra épített hálózati rendszerünket akarja szétzilálni. Márpedig erről van szó! Ne feledjük: a kultúrát szolgáltató intézmények során a könyvtár az egyetlen, amely még mindig demokratikusan, tehát térítésmentesen és mindenkinek egyformán szolgáltat. Ez a szolgáltatás nem bevételorientált, mint a művelődési hálózat vagy bármely szolgáltatóház. Ezért ezt az intézményt alapjaiban rendítené meg a bevételek hajszolása, s az állam mecénás szerepének megkérdőjelezése. A nyilvános könyvtárakat Alaszkától Fokföldig és Mexikótól Japánig mindenütt az állam tartja fenn. S ez nem is lehet másként! Az a kedves olvasó, aki figyelemmel kíséri napjaink könyvtárral kapcsolatos vitáját, megdöbbentő javaslatokat olvashat jó szándékú - és kevésbé jó szándékújavaslattevőktől. "Hozzunk létre alapítványt, s az állam vonuljon ki a könyvtárügyből! Kölcsönözzük sommás pénzért a silány irodalmat, s nyújtsuk ingyen a szépirodalmat!" Azám, de ez zsákutca, kétszeresen is az: az állam soha és sehol sem vonta, nem is vonhatta ki magát a könyves kultúra finanszírozásából. A "könyvet pénzért" pedig nem a könyvtár profilja! Ha így lenne, s a silány irodalmat pénzért kínálnánk, állományunk kialakításában - a bevétel növelése érdekében - máris elcsúsznánk az effajta irodalom beszerzése irányába. Sőt - az elv logikáját követve - az "igazán színvonalas irodalom" fogyasztóinak prémiumot kellene fizetnünk. Ugyanilyen meggondolatlanságból szorgalmazza a fenntartó megyénk több helyiségében is kettő, sőt több egymástól idegen intézmény összevonását. Tetézi a képletet, hogy a bürokrácia ilyetén történő tudatos növelése a bürokraták megjelenését eredményezné a könyvtárügyben is. A jól prosperáló könyvtárak és a művelődési házak kényszerházasságáról van szó, melyre a konkrét példát az utóbbi napokban Törökszentmiklós és Mezőtúr nyújtja, s e végig nem gondolt "megoldások" valóban veszélyeztetik ügyünk jó hírnevét, gazdaságilag pedig semmi eredményt nem ígérnek, tehát csak zsákutcát jelenthetnek. Mélységesen érthető, ha a szak- májukat becsülő és szerető könyvtárosok hangosan nyilatkoznak sajtónak, rádiónak, s olvasóik érdekében követelik a kapkodás megszüntetését, az erőltetett összevonások leállítását. A gazdasági nehézségek ismeretében kérdezzük tehát, mi is: mi a megoldás? Van-e kiút a kátyúból? Megoldás több is van. Égy adott település gyűjteményének gyarapítására lakosonként 5-től 16 forintig áldoz évenként megyénkben a fenntartó. Ez csak filléres kiadás! A haszna pedig az, hogy a keresett dokumentum - könyv, folyóirat, hanglemez, video stb. - elérhető közeibe kerül a lakosság minden tagja számára. Nos, ez az az összeg, amelynek a biztosítása az egyre inkább önállóan gazdálkodó tanácsi szerveknél oly nehezen előteremthető. A kilábalás általam gyakorlatban megismert finn példája a következő: ezt az 5-16 forintos összeget az állam ráteszi a könyvkereskedelemben forgalmazott könyvekre, folyóiratokra és egyéb dokumentumokra. Ennek következtében ezek forgalma ugyan alatta marad a magyarországi könyvforgalomnak (sokkal kevesebben is gyűjtenek otthon magánkönyvtárat), de a könyvtár a szükséges mennyiségben beszerzi a műveket, s azt természetesen ingyen - a beiratkozási díj ellenében - rendelkezésére bocsájtja a könyvtár látogatóinak. így biztosítják az új, modem könyvtárak megépítését, és például a számítógépes világszínvonalat, (miközben eszükbe sem jut, hogy a tudomány tárházát - a könyvtárat - a szórakozás színhelyével - a művelődési házzal - gazdasági szempontok alapján összeházasítsák, integrálják). Testvérvárosunkban, Riihimakiben, így éri el a könyvgyarapodás az évi 12 ezret, míg a mi megyei könyvtárunkban ez a szám 1989-ben csupán 7 ezer néhány száz volt. Riihimaki lakóinak a száma: 24 ezer - Szolnoké 84 ezer! Mi várható tehát önművelésben egy riihimaki polgártól, s mi egy szolnokitól, könnyen ki lehet számítani. És egy ilyen egyszerű számítás után a Szolnok megyei könyvtáros szégyellni kezdi magát, s elkeseredése csak fokozódik, mikor az első olvasót képtelen lesz kiszolgálni. Az olvasó leszokik az olvasásról, a könyvtáros pedig háborút indít fenntartója, a tanács ellen, s miután a patthelyzetet kölcsönösen konstatálják, minden marad változatlanul, s közösen ássák, ássuk alá kultúránk kibontakozásának mindenfajta lehetőségét. Egy szépséghibája van azonban a fenti palettának: a nyilvános könyvtárat finanszírozó tanács az egész ügyet úgy éli meg, hogy neki az engedetlen, majdhogynem deviáns könyvtárossal van gondja, ergo a könyvtárost kell megreguláznia, esetleg me- nesztenie, holott a vak is látja, hogy államunk a tanácson keresztül a mindvégig inkognitóban lévő olvasóval - potenciális olvasóval - viaskodik. Csendes ez a háború tehát, s főleg azért, mert a "másik fél", az olvasó, tulajdonképpen nincs a pályán, szinte nem is létezik. Ez is ok lehet arra, hogy egy kis manipulációval akár konkrétan is a könyvtáros ellen legyen fordíthatók közhangulat... Tragikus a kép? Bizony az, de egyúttal reális is, tehát alapja lehet a kilábalásnak. Csak föl kellene végre fedezni, hogy a fenntartónak és könyvtárosnak azonos az érdeke, s a megoldást, ha úgy tetszik, a gazdaságos megoldást megtalálniuk is, keresztülvinniük is kötelességük. Szolnokon is, a megyében is. Amíg nem késő! Horváth Károly a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár igazgatója Műveseállomás Kaposváron mintegy 30 millió forintos költséggel müveseállomást hoztak létre, amely január I5-től fogadja a betegeket képernyője előtt
