Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-17 / 14. szám
4 Néplap 1990. JANUÁR 17. Egymillió kilométer balesetmentesen Vész idők véres kardot hordozó lovasa Lelke van a motornak is Már gyerekkorában megtanulta, hogy mi is'az a paraszti munka. Nyaranta zuhogott rá a hőség, hogy szinte patakokban ömlött róla a veríték, s közben hiába kínálták árnyékukat tőle alig pár méternyire a nagylombú fák, nem mehetett, mert mielőbb végeznie kellett, hisz a kapáláson kívül mindig ezernyi tennivaló akadt a kétpói ház körül, meg a határban. Hiába volt fiatal, a kapálástól a dereka fájdult meg, a sarló nyele a tenyerét törte föl. Percek alatt vízhólyagot csalogatott a markába, de nem lehetett abbahagyni azt sem. Szóval Peres János - merthogy róla van szó - bizony elé korán képet alkothatott arról, hogy milyen sanyarú kenyér a földműveseké. Nehéz sorsú családba született - 1941-et írtak akkor -, s mivel apja hosszú ideig ágyban fekvő beteg volt - élni viszont csak kellett valamiből -, így alighogy kinőtt a földből, máris odaállították a juhászok mellé segítőnek. Aztán, ahogy múltak felette az évek, egyre keményebb munkák adódtak számára. Ám az igazat megvallva, nemigen fűlött a foga ehhez az egészhez, és az járt a fejében, hogy valami mást kéne csinálnia. Akkoriban, vagyis 1953-54 táján a helyi téesz - ahol dolgozott - kapott egy háborút megjárt Rába teherkocsit, s amikor a fiatalember meglátta a viharvert, ütött-kopott járgányt, egy pillanat alatt "beleszeretett". S akkor kezdett el munkálni benne a vágy, hogy igazán érteni kellene valamihez és eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, hivatásos gépkocsivezető lesz. Pont kapóra jött neki, hogy a szövetkezetben egy másik teherautó vásárlása is szóba került. Nem sokat teketóriázott, rögtön jelentkezett a Szolnokon induló gépkocsivezetői tanfolyamra, természetesen azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az új kocsin már ő lesz a "pilóta". Nos, sikeresen elvégezte a négyhónapos, bentlakásos tanfolyamot, habár nem volt könnyű dolog ez számára, mert hogy fizetni tudja a tandíjat, meg ennivalóra is jusson valamicske pénz, ahhoz éjszakánként vagont kellett rakodnia. Fiatal volt, bírta, s mint mondja, megérte. Ám ahogy levizsgázott, s friss jogosítványát lobogtatva beállított a téeszbe, gyorsan lehűtötték. Mondták, nincs még gyakorlata, s hiába érkezett meg időközben az új teherautó, hiába fente rá a fogát, nem ő ült a volánja mögé. Beosztották kocsikísérőnek, de erre hamar rá unt, s otthagyta a falut, meg a téeszt is. Visszajött Szolnokra, persze kezdetben itt sem járt nagyobb szerencsével. Aztán nagynehezen mégis felvették a Tefuhoz, de először ott sem a slusszkulcsot, hanem egy jókora vasvillát nyomtak a kezébe. Rakodó lett, s egészen 1962-ig kellett várnia, míg a cégnél egy rissz- rossz Garant teherautót a gondjaira bíztak. Ezen aztn kiélhette szerelési szenvedélyét, bütykölhetett kedvére, mert az a kocsi többet állt, mint ment. Utána persze kapott másik autót, ám amiról szívesen beszél, az csak utána következett.- Valamikor 1965 táján - homlokát ráncolva kutat az emlékei között - megkerestek a Szolnoki MTE Sportegyesülettől és megkérdezték, hogy volna-e kedvem másodállásban az autóbuszuk volánja mögé ülni. Én a természetemnél fogva - folytatja - izgő- mozgó ember vagyok, szóval nem tudok sokáig egy helyben maradni, így persze, hogy igent mondtam. És nem bántam meg, sőt 1971-ben sportnyelven szólva teljesen átigazoltam az MTE-hez. Attól kezdve kitágult előttem a világ. Sokat jártam a sportolókkal, természetjárókkal külföldön, megfordultam a szomszédos országok mellett Bulgáriában, Svájcban, Franciaországban, Spanyolországban és eljutottam a Kanári-szigetekre is. De nem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy sohasem robbant le és a rábízott embereket sosem hagyta útközben.- A gépkocsivezetés hivatás, sőt mesterség a javából - mondja. Ehhez az kell, hogy együtt éljen, együtt lélegezzen az ember a géppel, mert ha hiszi, ha nem, a motornak is lelke van. Ha beteg, jelez előre, csak oda kell rá figyelni, érteni kell a nyelvén. És most, hogy beletekint pályája tükrébe, lelkesítő érzés - teszi hozzá -, hogy nemrégiben elérte az egymillió kilométert, amit balesetmentesen vezetett le. Jóban, rosszban kitartott választott hivatása mellett, ami azért csak bizonyít a kívülállók számára is valamit. Nevezetesen azt, hogy az ember nem bújhat ki a saját bőréből és igazából nem is haladhat másféle úton, csak azon, amelyen gyermekként elindult. Persze ehhez a család, a munkatársak és a többi közlekedő ember türelme és megértése is kellett. Képletesen szólva meg a valóságban is, hosszú, szeszélyes, kanyargós, buktatókkal jócskán megtűzdelt út áll már mögötte. De előtte is, hisz még csak jövőre lesz 50 éves. Beszélgetésünk közben látszik rajta, hogy örül, s kimondatlanul is ottbújkál benne a felismerés, hogy mindig olyan emberekkel hozta össze a sorsa korábbi és mostani munkahelyén - a Szolnoki Városi Tanács Közterületfenntartó Intézményénél - is, ahol mélyen a melle alá ültették és erősítették, táplálták benne a hitet, hogy a gépkocsivezető korántsem áll alul a komoly munkát végzők listáján. N.T. Fotó: T.Z. A Swift nem Gulliver az óriások között Kicsi kocsi a Suzuki? Száz kilométer - 5,4 liter benzin Több éves huzavona után mi is bekapcsolódhatunk a világ egyik csúcstechnológiai iparágába, az autógyártásba. A fejlett világban mindenütt az ipar egyik húzó ágazatának számít a gépkocsi előállítás, és örömmel vettük tudomásul a hírt, miszerint autókat fogunk gyártani. S ha a hír igaz, nemcsak Suzukit, hanem Opelt is. Mindkét cég kapcsán egy olyan óriással, az amerikai General Motors-szal kerülünk üzleti kapcsolatba, amely a világ egyik legnagyobb iparvállalata. A napokban megszületett egyezmény a Suzuki Swift típusának gyártását célozza meg. A Suzuki évi, mintegy 300 ezer kibocsátottjárművel Japán hatodik legnagyobb gépkocsigyártó vállalata. Elsősorban kisebb kategóriájú személykocsik és terepjárók előállításával foglalkozik. Á legkisebb típusuk, az Alto nálunk mint Maruti 800 vált ismertté. Az Esztergomban gyártásra kerülő Swift inkább kisebb családi autónak számít. A karosszérián az amerikai részvényes, a GM stílusjegyei uralkodnak. Az ötajtós Suzuki ugyanolyan hosszú, 3 centiméterrel keskenyebb, 3 centiméterrel alacsonyabb és 80 kilogrammal köny- nyebb, mint a Skoda Favorit. Mindkettő elsőkerék-meghajtású, elöl keresztben elhelyezett vízhűtéses, négyhengeres motorral. A csehszlovák autó orrában 1300-as, 60 lóerős ohv motor duruzsol, az 1300-as Suzuki felülvezérelt motorja 68 lóerőt teljesít. A Swift végsebessége 164 kilométer óránként, a Favorité 150 kilométer. A japán kocsi igen robbanékony, hiszen 100-ra 11,7 másodperc alatt gyorsul fel, míg a Favoritnak ugyanerre 15 másodpercre van szüksége. Gyári adatok szerint a Suzuki 40 literes tankjából mindössze 5,4 liter fogy 100 kilométerre, a Skoda a 47 literes tartályából 6,9 liter benzint éget el száz kilométeren. A Favorit csomagtartója 240 liter űr- tartalmú, a Swifté ennél valamivel kisebb. Mindkét autó variálható belső térrel rendelkezik, és a hátsó ülések lehajlásával újabb rakodótér nyerhető. Ha az új Skodát nem tartjuk kiskocsinak, akkor a Suzuki sem az. A várhatóan majd 400 ezer forintért megvásárolható jármű elöl a bevált McPherson kerék- felfiiggesztéssel, hátul pedig ferde lengőkarok csavarrugókkal biztosítják az utazási kényelmet. A Japánban tavaly bemutatott új Swift 1992-ben - a hazai gyártás beindulásával - nem lesz még elavult konstrukció, amit a szocialista autóipar többi típusára nagy jóindulattal sem lehet elmondani. L.Z. Az I. világháború ffhösi emlékei” megyénkben Az I. világháború sokáig meghatározó élmény maradt a túlélők számára. A harcok befejezése után nemcsak a városok, községek, hanem egyletek, munkahelyek is emléket kívántak állítani a hősi halottaknak, néha egyéni adakozásból. Maga az egész háborús emlékszobrászat elsősorban az akadémikus hagyomány iskolás alkalmazásából és a múlt század neobarokkjából alakult ki. Színvonalasabb művei városképek, települések megszokottá vált elemeiként értékesek, ma már azonban egyre halványítják a kegyelet érzését. Pedig valamikor tiszteletet parancsoltak az erőtől duzzadó, kemény katonaalakok. Alapvetően az 1917. évi VII. t.c. intézkedett a háborúban elesett katonák emlékének megörökítéséről, ám az inflációs idők miatt erre még nem kerülhetett sor. Az 1924. évi XIV. t.c. mely "az 1914-1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről" szólt felelevenítette a már-már elfeledett 1917. évi törvénycikket. Az emlékművek döntő többségét ezután emelték. 1925-ben létrehozták a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács irányítása alatt álló Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottságot, ehhez kellett jóváhagyásra beküldeni az emlékműterveket. Megyénkben a legszebb "hősi emlékeket" a Nagykunság városai, községei állították fel, melyek közül jónéhány a kun vitézséget vette példának. "Az emlékműi egy ágaskodó paripát ábrázol, amelyen kivont karddal szigorú nézésű huszár ül. A ló mellett honvéd zászlótartó áll s meztelen mellét bátran tartja a ve- szedelem felé. A szobor az 5 m magas alapzaton 2 m magas. A ló és az emberi alakok a rendes test nagyságánál egyharmad-A kisújszállási városháza, előtérben a kunok be- dal nagyobbra van- telepedésének 700. évfordulójára tervezett szónak méretezve. Ha- borral. (Tápai Antal szobrászművész rajza 1939-bőh talmas benyomást tesznek az emberre..." A szobor barokk stílusú talapzaton nyugszik, melyet tagolt medence vesz körül szökóikúttal. A másik oldalon ívelt lépcsők vezetnek az emlékműhöz. A talapzat keleti és nyugati oldalán márványtáblába vésve 555 karcagi hősi halott neve olvasható. A szobrot 1939. október 15-én avatták fel, összekapcsolva a kunok betelepedésének 700 éves jubileuma alkalmával a városházán rendezett díszközgyűléssel. A másik jelentős emlékmű Kisújszálláson a városháza parkjában áll. A létesítéséhez szükséges pénz gyűjtését már 1923-ban megkezdték. 1938-ban nyilvános pályázatot hirdetnek, melynek eredményeként 58 minta és mintegy 100 pályaterv érkezett be. A művészek által elküldött szoborArchív felvételünkön József főherceg felavatja a kunszentmártoni hősi emlékművet. Karcagon az 1920-as években indult mozgalom az emlékmű felállítására. Az összegyűlt 51 000 pengőt a város vezetősége egy olyan emlékmű költségeire kívánta fordítani, amelyhez művészien kiképzett vízmedence csatlakozik. 1937 tavaszán a város képviselőtestülete a szobor elkészítésére pályázatot hirdetett, majd a beérkezett 23 pályamunka gipszmintáit a városháza nagytermében közszemlére tették ki. A bírálóbizottság választása Gáldi Gyula alkotását találta kivitelezésre alkalmasnak. Az emlékműnek a legideálisabb hely a városháza előtti tér bizonyult. A bronzba öntött szobor 1938. szeptember 29-én érkezett meg Karcagra, és másnap helyezték végleges helyére. A helyi újságíró elismerő szavakkal nyilatkozik a szoborról a Karcagi Napló oldalain. terveket a városháza nagytermében állították ki. A bírálóbizottság Tápai Antal szegedi szobrászművész "Vész idők véres kardot hordozó lovasa" nevezetű bronz lovasszobrát fogadta el, mely egy vágtató lovon véres kardot tartó kun vitézt ábrázol. A talapzat 3 m magas, kőből faragott, középen fülkeszerű kiképzés, belül márványtáblán elhelyezve a világháború 428 elesett katonájának neve. A fülke bejárati ajtaja két- számyas, kovácsoltvas. Az emlékmű 1940 nyarára készült el. Kunszentmártonban az emlékmű helye a templom melletti tér. A város a világháború során elesett hősök emlékének megörökítését már 1917-ben felvetette. Aszüksé- ges pénzt azonban csak 1927-re tudták összegyűjteni. A Képzőművészek és Iparművészek Országos Gazdasági Szövetsége ajánlása alapján Fazekas Béla szobrászművészt bízták meg egy műalkotás elkészítésével. Kisebb módosítások után került 1929-ben a kész szobor Kunszentmártonra, és októberben Pál István kőfaragómester helyezte el az alapzaton. A szobor avatására november 7-én került sor, díszes ünnepség kíséretében, melynek jelentőségét emelte, hogy megjelent a Habsburg ház Magyarországon élő egy tagja, József főherceg is. A Köztársaság téren álló kompozíció főalakja egy kun népviseletbe öltözött ifjú, aki egyik katjával átfogja a világháborús katonaruhát viselő honvéd földre omló holttestét, másik kezével magasra emeli a törött kettőskeresztes lobogót. Az 55 elesett hős nevét két márványtáblába vésve helyezték el. Túrkevén a "hősi emlékmű" a városháza előtt az ú.n. régi piactéren tekinthető meg. Már itt is elég korán, 1917-ben felvetődött az emlékmű létesítésének ötlete, de csak 1924-ben hoz a város közgyűlése határozatot elkészítésére. A város vezetői több tervet megtekintettek, ezt követően döntöttek úgy, hogy kivitelezésre Pásztor János budapesti szobrászművész "Harcra kész huszár" nevű műkőből készült alkotását rendelik meg. A 400 elesett katona nevét a talapzat oldalába vésve olvashatjuk. A szobrot 1925. június 28-án avatták fel. Kunmadarason a képviselőtestület 1922-ben foglalt állást az I. világháborúban elesett helybeli katonák emlékére felállítandó szobor ügyében. Kivitelezésre Székely Károly szobrászművész alkotását fogadták el, mely műkő alapzaton álló rohamsisakos magyar bakát ábrázol lábhoz tett fegyverrel. A 277 hősi halott neve a talapzat oldalában található. A leleplezési ünnepségre 1923. november 4-én került sor. A Mesterszállási emlékmű a katolikus templom előtti lépcsők alján található. Egy négy méter magas, műkőből készült oszlop, tetején félgömbön álló turulmadár bronzból. Az oszlop két oldalán 85 elesett katona neve olvasható betűrendben. A né vsor felett mindkét oldalon babérkoszorú díszítés. Az oszlopon elől kard dombormű szalaggal körülvéve, rajta a két évszám 1914,1918. Alatta felirat: EMLÉKETEK SZÍVÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉL. Az emlékművet Vaszary László budapesti szobrászművész készítette, felavatása 1930. október Í2-én történt. Kuncsorba emlékműve a református templom előtt látható. A szobor egy huszárt ábrázol, aki jobb karját kardja markolatán tartja. A talapzaton három hasábban 56 elesett hős neve. Az alkotó Damkó József szobrász. Az alkotást 1925. május 31-én leplezték le. Szikszai Mihály
