Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-12 / 295. szám

4 1989. DECEMBER 12. ^ÉRIAP NEVEZETES ÉPÜLETEINK "Tudom, könnyebb lett volna, s tán dicsőbb meghalni, eltűnni az otthoni földben, mint szalmalánggal fűteni itt a gyérülő reményt." VÁGÓ PÁL SZÜLŐHÁZA JÁSZAPÁTIBAN Az egykori Hevesi úton, ma új­ra a Szent István út nevet viseli, ta­lálható egy nagy portájú redemp- tus ház. Vágó Ignác jászkapitány építtette a múlt század első harma­dában. Kúriaszerű, masszív épü­let, utcai homlokzatán négy, egye­nes záródásé kereteit ablak. A hód­farkú cseréppel fedett magas kontytető lenyúlik az urvari hom­lokzaton végigfutó, három négy- szögletes oszlopon nyugvó, nyi­tott tornác fölé is, amelyet mindkét "Délibáb" című freskóját annyira tönkretették, hogy helyreállítására remény sem volt. A kibontakozást az jelentette, hogy az udvari épü­let a műteremmel együtt, a helyre- állítás után könyvtári célra szol­gált. A szülőház pedig - helytörté­neti múzeum távlati rendeltetéssel - időszaki kiállítások tartására vált alkalmassá, Szikszay Gábor tanár szakszerű irányításával. Azóta az udvari rész több szobájában állan­dó Vágó Pál kiállítás is látható, és végén téglából épült szárazbejárat tesz hangsúlyosabbá. Ebben a ház­ban született Vágó Pál, a jásznép élet és a történeti festészet nagy alakja. Születésének 100-ik évfor­dulóján emléktábla is került az épület utcai homlokzatára, az ava­tó beszédet Chiovini Ferenc festő­művész tartotta, aki a Képzőmű­vészeti Főiskola - Vágó Pál kör­nyezetében tartott - nyári művész­telepének résztvevője volt a főis­kolai hallgatókkal - közte Gecse Árpáddal - együtt. Az ünnepi jubileum, Csete Ba­lázsnak a Jászkunság I. évfolya­mában Vágó Pál festészetének je­lentőségéről írt cikke ráirányította a figyelmet a művész életének, munkásságának nagyobb megbe­csülésére. A szülőházban ugyanis egy szövetkezeti ipari részleg dol­gozott, s az udvaron külön épület­ben lévő műterem falát díszítő, nívós időszaki kiállítások is látha­tók, lehetőséget adva a rendszeres honismereti munkának is. Vágó Pál művészetét szakkönyvek, le­xikonok bőven tárgyalják. Szól­junk inkább olyan munkáról, ame­lyek jobban kötődnek a Jászság­hoz. Az Osztrák-Magyar Monar­chia írásban és Képben monográ­fia-sorozatban nem-csak a Jászság népéletét örökítette meg pompás rajzaival (Jászapáti táj. Húsvéti öntözés, Jászkapitány temetése stb.), hanem más vidékekről is kö­zölt képeket, pl. a hortobányi csi­kósok találkozása. A lovak, ménesek festésében különösen jártas volt. 1900-ban a Párizsi Világkiállítás magyar pavi­lonjába egy 18 méter hosszú törté­nelmi képet festett "A magyar hu- szárság diadalútja" címmel, ame­lyért megkapta a Francia Becsü­letrendet. Ennek a magas kitünte­tésnek nagy hasznát vette Vágó Pál 1919-ben. Az akkor már nem fiatal művész a városrendészeti és szépé­szeti megbízottja lett. "Azt gondol­juk, hogy méltóbb kézbe nem is le­hetett volna tenni városunk rende­zését, s az ő művészi és praktikus érzésében teljesen megbízhatunk" - írja a Jászsági Néplap 1915. április 5-én. Majd május 10-én "Városren­dezés" címmel olvashatjuk: "... vá­rosunk főutcája, a Hevesi út Vágó Pál vezetése mellett napról-napra szebb lesz, valóságos sugárúttá vá­lik. A nagy mélyedések, a hepehu­pás talaj, a begyepesedett árkok el­tűnnek..." ATanácsköztársaság bukását kö­vetően a vezetőket felelősségre vonták. Vágó Pált is előállították a román hadsereg katonái, s ő gomb­lyukában a Francia Becsü­letrenddel jelent meg. S mikor az ősz szakállú Vágó Pál az ottlévő francia tisztet anyanyelvén szólítot­ta meg, aki meglátva a Becsü­letrendet, feszesen tisztelgett. Kaposvári Gyula Csöndes kiáltványa vesztesekért Pénteken este a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központban iro­dalmi, népzenei és néptánc-est volt. A műsort Molnár H. Lajos ál­lította össze, s rendezte is egyben. Sajnos kevesen jöttek el, így so­kan vannak, akik kimaradtak ab­ból az élményből, hogy a híradá­sokon túl a művészet érzékenyebb láttató erejével világosabbá váljék számunkra, mit jelent erdélyi me­nekültnek lenni. A plakáton ezt olvassuk: Meis­ter Éva színművésznőnek, a Ma­rosvásárhelyi Nemzeti Színház volt tagjának előadóestje. Mielőtt magáról a műsorról szólnánk, el kell mondani, hogy Molnár H. La­jos és felesége Meister Éva másfél évvel ezelőtt jöttek Magyarország­ra. Jó vagy rossz ez a mi szemünk­ben, ők igazából maguk is erdélyi menekültek, annak minden életér­zésével, bújával, bajával, ellent­mondásos körülményeivel. Meister Évától az előadás előtt megkérdeztem, miért írták a pla­kátra, hogy a Marosv ás árhelyi Nemzeti Színház volt tagja, hiszen az utóbbi egy évben a Szolnoki Szigligeti Színház tagja volt, - no­ha ma már nem az. Miért csak a marosvásárhelyi színházat említi, a szolnokit nem sajnálja?- Szolnokon csak statisztaként használtak, ezért nem sajnálom, hogy innen el kellett jönnöm, ezen nincs mit sajnálni. Marosvásárhe­lyen tíz évet töltöttem, a szívem ma is ott van. Amai műsorban sem azt akarom bemutatni, hogy szí­nésznőként mit tudok vagy mit nem. Egyszerűen csak láttatni akartuk a nagyvilágba elcsángált erdélyiek életérzését, mi, akik átél­jük mindezt. Az előadás komor hangulatú versei lépésről lépésre vitték köze­lebb a publikumot, hogy jobban megértse hogyan születik meg Er- ^lélyber^^nenekül^ Cipőt a cipőboltból, könyvet a Héki Állami Gazdaságból Játékos nyelvtanulás A héki állami gazdaság Vario néven könyvkiadót alapított. A vállalkozások korát éljük ugyan, mégis meglepő a társulás. Hogy kerül a cipő az asztalra, vagyis a nyelvkönyvek a héki állami gazda­ságba? Tóth Emőke, a Vario kiadó veze­tője.- Budapest, Mezőhék, nyelv­könyvek, állami gazdaság, hogyan kapcsolódtak össze ezek a szálak?- Négy éve, hogy megszületett az ötlet: egy újfajta, aktivitásra buzdító nyelvkönyvet kellene ki­adni gyerekeknek. Tulajdonkép- pennégy nyelven készítettünk egy képregényt. Angolul, franciául, oroszul, németül. Amikor a gyere­kek a francia nyelvű Piffet olvas­sák, mire a végére jutnak megértik anélkül, hogy franciául tudnának. Sok francia kifejezés megmarad bennük, használni is tudják. Nagy­jából ezen az elven alapul a Vario nyelvkönyvek képregénye is. Ér­dekes, izgalmas, szívesen olvassák a gyerekek, meg is értik. A könyv­ben van egy ragasztós felületű fe­kete-fehér oldal is, a képekhez kapcsolódó angol-francia-orosz vagy német szövegű felirattal. Ezt kell a gyerekeknek kivágni, a meg­felelő képhez ragasztani. A képre­gény folytatásos, a következő szám két hónap múlva jelenik meg, addig forgathatják az elsőt meg­fejthetik, beküldhetik a rejtvényt. A könyv képességfejlesztő, akár iskolai nyelvórán is használható. A héki állami gazdaságban Agócs Já­nos ipari főágazatvezető mondta el a társulás gazdasági hátterét.- Tóth Emőkével egy véletlen találkozás hozott össze bennünket, az ötlete tetszett, fantáziát láttunk benne és egy nagy reklám lehetőséget a gaz­daságnak. A mezőgazdasági üze­mek az alaptevékenységükből egyre nehezebben élnek meg, ezért kell minden mással is foglalkoz­nunk. A Vario számunkra ma még csak reklám, később üzleti hasznot is re­mélünk tőle, ugyanis külföldre is kivittünk a kis képregényeket. A szakmai bemutatón nagyon nagy sikere volt, hamarosan nyugaton is árulni fogjuk, szokatlan. - A Vario- nak nem kell a könyvkiadók szo­kásos befektetésével küzdenie, ugyanis az állami gazdaság kész, biztos háttér számára, egy már meglévő, szervezett rendszer, így lehetséges, hogy az áraink a mai vi­szonyok között is egészen elfogad­hatóak .K. Sz. Azon a földön, amin még otthon vannak, amit magukénak éreznek, ahol "azé a birtoklás joga, aki me­leg tenyerét ükapja, ükanyja fejfá­jára téve, megpecsételi ígyen e tu­lajdonjogot". Ézt követi a vívódás, az értetlenség a való helyzet fölött: "Nevetve elpusztulunk mind egy szálig, kormányzó úr! Nem bírjuk már sokáig!" Majd egy népdal-be­tét: "Jaj Istenem mit csináljak, el­fussak-e vagy megállják" - kife­jezve a menni vagy maradni di­lemmáját. A döntés utáni életér­zésről az alábbi idézetek kommen­tár nélkül szóljanak. "Szomorú va­gyok és esetlen.... kivert kutyaként ődöngök, fogalmam sincs van-e hazám?" vagy: "Semmim sincsen csak egyetlen hazám a vérem, mi szétfolyt héthatáron" és "Szabad vagyok mint a karámból kirekesz­tett bárány". Vigasztalást keresnek maguk­nak az erdélyiek, hamis igazságo­kat állítanak, csakhogy túléljék, kibírják a valóságot: " A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, az nyer igazán, aki veszt." Minderről pe­dig maguk is tudják, hogy az igaz­ság nem ez. Most már itt maradtak, úgy ahogy befogadta őket az őshaza, ígyhát együtt kell élnünk tovább: így erdélyiek, s az őslakosok mostmár együtt "mennek szegé­nyek új ezerévek, új vereségek felé." Az előadói estet a Szolnoki Sod­rás amatőr népzenei együttes mu­zsikája a hangulati környezetbe jól belesimulva szerencsésen egészí­tette ki. A Tisza Táncegyüttes mű­sora pedig mintegy feloldotta, re­ménytelibbé tette Erdélyről való­nehéz gondolatainkat. K.Sz. Fotó: Tarpal Z. Kezdünk hasonlítani? LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Árpi koma, ti a "haladás és civilizáció legmagasabb fokán" álltok, mint hallottam nemrég is /hallottam odaát is két évtizedig/, és a vi­lág egyre részletesebben és pontosabban megismeri, mit is jelent ez a "csúcs". Is­ten őrizzen attól, hogy Magyarország is megközelítse az ilyenszerű magaslatokat, de felfedezni vélek errefelé néhány olyan jelt, mely - talán honvágyamat elűzendő?- otthoni irányvételekre emlékeztet. Per­sze, nem azt akarom mondani neked, hogy a ti példátok, a "keleti szomszéd" út­ja kezd itt követőkre találni; nyilván más a "szitu", másak az emberek, beleértve a vezetést és szándékaikat is. Csakhogy egyre sűrűbben futok össze "az egyszer már megéltem" érzéssel. Sajnos, vagyok olyan öreg, hogy em­lékszem: volt hazám tényleg "Európa éléskamrájának" számított még az én gyerekkoromban is. Az ötvenes években- néhány egzotikus eledelt leszámítva - minden élelmiszert és más szükségleti cikket bármikor bármely mennyiségben megvásárolhattunk üzleteinkben. És bár­mennyire hihetetlennek is tűnik most, biztos vagyok, hogy nem álmodtam: a magyarországi turisták Erdélyből hordták ide a húst /ahogy itt mondják: a tőkehúst/, a szalámirudakat, avajat, az étolajat, ako- nyakot, a kávét és egyebeket. Az ötvenes években... Aztán a boltok választéka kez­dett apadni, bizonyos termékek hiánycik­kekké váltak a hetvenes évekre, hogy az utána következőket ne is említsem. És pontosan azok az áruk, szinte ugyanab­ban a sorrendben tünedeztek el, mint az utóbbi évben itt Szolnokon /s mint hal­lom, nemcsak itt, hanem máshol is e ha­zában/. Ott, nálunk az egyszerű halandó nem találta a szebeni szalámit, amelyik volt olyan híres és finom, mint a Herz, amelyiket én féléve már csak a tévében lá­tok. Áz idei év tavaszától az egyszerű té­li szalámit is hiába keresném /ennem sem nagyon szabad, meg pénzem sem igen lenne ilyesmire/, csak kíváncsiságból le­sem, nincs. Emlékszel, mi következett ná­lunk az elillanó dolgok sorában? A húsok bizonyos /nemesebb/ fajtái, a csirke, az étolaj..., akárcsak most itt. Aztán ritka örömnek számított a mosószer, a friss ke­nyér, a déli gyümölcs«. Mintha már meg­esett volna velem ugyanez, hogy elvétve vásárolhatok normális, hazai, jól dörzsö­lő budipapírt, csak az a drága, hamar fo­gyó, gyártáshibákkal készült kínai van /egyelőre/, amelyik inkább keni, mint issza... Kezdenek itt is korábban zárni az üzletek és többet "szünetelni" a benzinku­tak. A parizerben egyre több a víz /mint előző "életemben"/, és már itt is van egy drága jó elárusítónő ismerősöm, aki van olyan aranyos, hogy megsúgja: ezt vagy azt ne vegyek, mert romlott... A közelmúltban /még általam is tapasz­talható/ különbségek mérséklődésének másik területe: az emberek hangulata, vi­selkedése. A hatvanas évek közepétől vi­zonylagos rendszerességgel utazgattam volt hazámból külföldre: Magyarország­ra, Csehszlovákiába, az NDK-ba, az NSZK-ba. Akkor is és azóta egyre inkább feltűnt, hogy honfitársaimhoz képest a más országbéli nyugodtabb, kedvesebb, mosolygósabb. /Persze, az évek során nem a külföldiek lettek jobb kedvűek, ha­nem hazám fiai egyre mosolytalanabbak, ingerültebbek, majd szomorúbbak, két­ségbeesettebbek./ Még hosszabbra nyúlt kirándulásunk kezdetén, vagyis ideérke- zésünkkor, nyolcvanhét nyarán is meg­nyugodva könyveltem el, hogy itt zavar­talanul vigyorognak. Nos, komám, válto­zott a helyzet, bár még nincs /ne is le­gyen!/ "világvége-hangulatban" a ma­gyar, és még a mosolyából is maradt, de önfeledten örvendeni és vigyorogni már jóformán csak az tud, aki felhörpintett egy adag lélekmelegítőt. Egyszer már megéltem ilyesmit: egyre mogorvábbá válnak az arcok, mindinkább döfnek a te­kintetek, lökdösnek a buszon a könyökök, taposnak az utcán a lábak. Sokasodik a szomszédoknál, a munkahelyeken a szi­tok, a kiabálás, erősödik az asszonyi jaj és a gyereksírás. Felgyülemlett indulatokat vezetnek le talán azzal, hogy már érdek és haszon nélkül is mindinkább tömek-zúz- nak ártalmatlan ajtókat, ablakokat, hirde­tőtáblákat, akármit. Az "egyszer már találkoztunk" jelensé­gek harmadik fajtájáról a legkínosabb szólnom: az elszegényedésről. Bár velem is gyakran megesik az utóbbi félévben, hogy hóközéptől nagyon kell szorítani a pénzt, ez a kisebb baj, bizonyos szem­pontból érthető is, hiszen két éve élőiről kellett kezdeni mindent a kiskanáltól, te­le vagyok adóssággal. De sokan már év­tizedek óta gyűjtögetnek és építgetik éle­tük anyagi biztonságát, mégis... Nem vé­geztem szociográfiai felmérést, és nem sorolom fel neked, mit olvastam, láttam, hallottam erről a társadalminak is neve­zett folyamatról. Egyetlen esetet írnék le. Egyik vasárnap délelőtt meglátogattuk is­merősünket, a néni ebédet főzött a család­nak: férjének, lányának, fiának, vejének, menyének, unokáinak és saját magának. Kománéd amint megpillantotta a serpe­nyőben piruló vékony szeleteket, vala­mint a kredencen a csirkemelleket, me­lyekről már lefejtették a húst, felkiáltott:- Jaj, ezt hogy tetszik csinálni? Mert amikor én csirkemellet sütök, a közepe mindig sületlen maradA néni nem túl lel­kesen, de mosolyogva mondta:- Ez, drága, egy nagyon finom étel. - A kredenchez ment, és mutatta is, amit hal­kan magyarázott: - Látja, kedves, a csir­kemell csontját itt, középen megvágom, és akkor le lehet teríteni, nem lesz púpos, belefér a zsírba. Na, akkor így, kiterítem, belemártom a lisztbe, majd a tojásba, és jó alaposan megforgatom a zsemlemor­zsában, hogy sok ragadjon rá. Utána így, szépen odateszem sülni.- Na jó, de a hús... - szól közbe a komá­néd, aki még nem értette a recept nagysze­rűségét. A néni, mintha nem hallotta volna, nyugodtan folytatta:- Miután megsült, látja kedveském, ki­veszem, beteszem a fazékba a többi mié, vízzel ügyesen lelocsolom, és ráteszem a fedőt, ettől nagyon finom, poronyó lesz.- Jó-jó - erősködött tovább életem párja -, de a mellehúsát hogyan tetszek... szele­telni?- Azt, drága - felelte meglepődés nélkül a néni -, azt sehogy. Én már így veszem hús nélkül, annak javát már leszedték róla má­sok, ezen csak kevés maradt, inkább csak a porc és a csont.- Érdekes - mondta erre kissé zavartan a kománéd -, még nem is láttam ilyent. Hol lehet ezt kapni? Egyszer kipróbálnám...- Ezt, lelkem - folytatta töretlen nyuga­lommal a kisöreg -, ezt Szolnokon csak a piacon árulják fagyasztva,állatoknak. Úgy is kell kérni, hogy "állatoknak"... Nemsokára elköszöntünk, a nejem gyor­san el akarta felejteni a különös fogás re­ceptjét. De aztán ő maga mondta: ennek az újkeletű tudásnak még haszna lehet hama­rosan, hisz minden esélyünk megvan arra, hogy elegyük a négylábúak eledelét - kényszerűségből. Szegény anyámra emlé­keztetett a néni, amint főzött és magyará­zott. Főzött a nagy családnak, akik - a gye­rekek kivételével - vasárnap is azért dol­goztak, hogy délre meglegyen az "ünnepi rántott-csirkecsontjuk"... Tudom, otthon, nálatok is ez a "cseme­ge". De ez a hasonlatossá válás kit vigasz­tal? - kérdi szomorúan komád, Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom