Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-05 / 289. szám

4 j^ÍÉPlAP 1989. DECEMBER 5. A Pécs csoport csak földrajzilag szóródott szét Akik legyőzték Salvador Dalit Építészek kiállítása a Galériában Utolsó konzultáció a megnyitás előtt: Csete György, Deák László, Blazsek Gyöngyvér (Fotó: Korényt É.) December 3-án, vasárnap déle­lőtt Sulyok Miklós művé­szettörténész nyitotta meg a Szol­noki Galériában Csete György, Blazsek Gyöngyvér, Deák László, Dulánszky Jenő, Jankovics Tibor, Kistelegdi István, Kovács Attila, Nyári József, Oltai Péter építészek Hajlék című kiállítását. A Galéria, amely elsősorban képzőművészeti alkotások kiállí­tására alkalmas, most saját karak­teres környezetével ellentétes, a másfajta, szintén markáns építé­szeti stílust bemutató kiállítási anyagot jól befogadta, azonnal kellemes, nyugodt látványt nyújt­va a belépőnek. Kiállításukról, építészeti, em­beri ars poeticájukról így vallanak az építészek:- Irányvonalunk, a magyar or­ganikusépítészet egyrészt (száza­dos előzményeit is beleértve) éle­sen megkülönböztethető az ittho­ni, állandóan változó, idegen diva­táramlatoktól, rövid életű irányza­toktól, másrészt új lehetőségeket kínál a megrontott környezet for­málásában, s az ökológiai szemlé­letű, valóban "élő építészet", a "zöld építészet", a "napfény építé­szete" felé halad. Nem technikael­lenes, nem múltba néző, de arra alapozó, emberszerető. Az új jel­szó ma az lehet: "Előre a természet felé". A "Pécs csoport"-ról azt gondol­ná az ember, elfogadott, kiemelt épí­tészek. Szép formájú, nyugodt, sőt nyugtató építészeti munkáik után, józan ésszel leg­alábbis ezt' gondoljuk. Üldöztetésük , kálváriájuk azonban jel­legzetesen magyar je­lenség: Az egyetem el­végzése után Pécsre ke­rültünk. Mi fiatal építészek egymás között olyan környezetet alakítottunk ki, ahol elvártuk egymástól, hogy gondolkozzunk, használjuk az agyunkat. A környezetünknek vi­szont nem tetszett. Kezdtek el­nyomni bennünket, arra kény­szerültünk, hogy idős építészek után vonalakat húzzunk ki. Írígy, gonosz, korrupt társadalomban próbáltunk alkotni, de tenni akará­sunk nem párosult megértéssel. A mi alkotásainkban melegség van, mi szeretünk együtt lenni, bizo­nyítja az is, hogy csoportunk a Pécs csoport, 20 év után is jó ba­rátságban él egymással, noha szét kellett szóródnunk az ország kü­lönböző részeire. Segítjük és nem elnyomjuk egymást, együttlétje- ink célja, hogy a másik ember gon­dolatát kiterjesszük, de ezt a ma­gyar társadalom nem viseli el. Pé­csett leszűkítették lehetőségein­ket, nem kaptunk munkát s ezután már magunktól elmentünk. Jel­lemző, hogy egyikünk sem dolgo­zik nagyvállalatnál, hanem magá­nyosan, szabadúszóként vagy kis­vállalatoknál, ahol nem teszik tönkre az emberi alkotóerőt. A "Pécs csoport" két tagja, Bla­zsek Gyöngyvér és Deák László házaspár Szolnokon él. Blazsek Gyöngyvér szabad foglalkozású, Deák László a Profil Rt. tervezsi igazgatja. Magukról még elmondták, hogy a Pécs csoport (mivel Pécsett éltek, onnan a név) egy szellemi, baráti közösség, sikereik, örömeik közösek, az elnyomásukra való tö­rekvés nem járt sikerrel; Csete György Ybl díjat kapott... volna, de egyedül nem fogadta el, mivel sikereit közösnek tekinti a Pécs csoport-tagjaival. Mindezek ellenére élnék, dol­goznak, tehetségükről az épületek sokasága tanúskodik szerte az or­szágban. Kiállításuk volt többek között Miskolcon, Szentendrén, Po­zsonyban, Brünnben, Budapesten. Ez utóbbit 6 hét alatt 10 ezren néz­ték meg, - többen, mint az előttük kiállító Salvador Dali képeit. Műveik Szolnokon január 8-ig tekinthetők meg a Galériában hét­fő kivételével naponta 8-17 óráig. K.Sz. HAJLÉK A Pécs Csoport építészeinek kiállítása Nevezetes épületeink Az egykori Orczy-kastély Ujszászon A Szolnokról Jászberénybe ve­zető műúton, az újszászi Zagyva híd előtt már messziről feltűnik a ma Szociális Ottthonként használt kastély tájba simuló hatalmas épü­lete, a hozzá csatlakozó parkerdő­vel. Keletkezése az Orczy család­hoz köthető, akik 1721-től birto­kolták. Az 1770-es úrbéri rendezésnél dr. Orczy Lőrinc költő volt a föl­desura, tőle Orczy György örököl­te, akinek munkásságához köthető 1790-ben a pesti Orczy-kert léte­sítése. S amikor ezt 1829-ben ka­tonai célra megvásárolták, Orczy György az újszászi pusztára költö­zött - írja Fényes Elek - "a család magával vitte az üvegház növény­anyagát, a narancsfákat és a többi üvegházi díszfát." A klasszicista stílusú, egyeme­letes kastély 1830 körül épült. A déli főhomlokzat közepét előugró falrész, ún. rizalit hangsúlyozza három félköríves záródásé ablak­kal. A középrészt még hangsúlyo­sabbá teszi a hat dóroszlopra tá­maszkodó, eléje épített terasz. A homlokzat két végét enyhén előre - álló, széles falpillér, ún. lizéna ta­golja. Érdemes figyelni az ablak­rendre, a földszinten 1-5 félkör­íves záródásé ablaksor közepén, a terasz fölötti három hasonló ablak­kal folytatódik, majd újra a föld­szinten 5-1 ablakkal. Az emelet többi ablaka egyenes záródásé, fölöttük növényfonat dísszel és szemöldök párkánnyal. Nem vé­letlenül részleteztem ezt a hom­lokzatot, ugyanis ez vezetett az építész nevének megfejtéséhez. Gyöngyösön az egykori Orczy-kastélyban jártamban (ma Mátra Múzeum) nézegettem a vas­kerítés puskacsöveit, amelyeket a Napóleon elleni 1809-es nemesi felkelés - köztük a jász-kun insur- gensek is - zsákmányoltak a fran­cia katonaságtól, s meglepetéssel láttam, hogy a kastély keleti hom­lokzata feltűnően hasonlít az új­szászi kastély déli homlokzatához, tehát az építész-tervező is azonos lehet. S mivel a gyöngyösi Orczy- kastély tZofahl Lőrinc mérnök ter­vezte, az ő munkájának tarthatjuk ezt az értékes műemléket is. Az épület északi homlokzata ugyanolyan ablakritmusú, csak a bejárat előtt négy dóroszloppal alátámasztott előtető van és a homlokzat két végén egy-egy hangsúlyosabb sarokrizalit. Az egykori kastélypark maradványa a 65 holdas parkerdő, a szolnokiak kedvenc kirándulóhelye. Irodalmi emlékek is köthetők a kastélyhoz. A szabadságharc ide­jén ugyanis itt volt gazdatiszt Vö­rösmarty Mihály öccse, Vörös­marty János. Hozzá vitte ki né­hány hetes kislányát a költő, ami­kor családjával együtt mint or­szággyűlési képviselő a kor­mánnyal együtt Debrecenbe ment. 1849. január 2-án vasúton Szol­nokra érkezett. Az Indóházból szekéren vitt tovább az út, s a fagyos télben Vö­rösmarty a kislányát dajkával együtt bátyjánál tudta biztonságba helyezni. De a költő maga is ott kapott védelmet a szabadságharc leveré­se után, amikor Vadász Miklós ál­néven előbb a kis-tomaji pusztán, majd Fegyvemeken az Orczy csa­ládnál rejtőzött Bajza József köl­tővel, sógorával együtt. Újszászon a bátyjánál kaptak menedéket, ál­landó rettegésben, hiszen a Bach- korszak zsandárai mindenfelé ku­tattak a szabadságharcban részt vett honvédek, férfiak után. Az Újszászról írt leveleket Pes­ten az álnév V.M. kezdőbetűiről a feleség könnyen felismerhette, megnyugvást jelentve a szomorú napokban. Már nemcsak mutat, "világít" is Felújították az öcsödi templom toronyóráját Mostanában gyakorta kapunk és adunk hírt felújított egyházi lé­tesítményekről, hogy egy-egy te­lepülésen megszépült a "lélek há­za". A múlt hétvégén Öcsödön tör­tént valami: korszerűsítették a templom toronyóráját, azaz újra­festették számlapját, a régi bizony igen megfakult már, de ami ennél is fontosabb, esti kivilágítást is ka­pott az időmutató szerkezet. Eddig ugyanis csupán nappal lehetett le­olvasni róla az idő múlását, ezen­túl este, sőt éjjel is lehet látni, há­nyat mutat, távolból is leolvasható a pontos idő. A református egyház nagytiszteletű urának irányításá­val egy kis társadalmi munkacsa­pat végezte szombaton a munkát, szerelte fel a világítótesteket és vonta föl a magasba kötéllel a 180 centiméter átmérőjű számlapokat, amelyeket a szomszéd nagykö­zség, Békésszentandrás egyik mestere varázsolt újjá. Akorszerű- sítés mintegy 60 ezer forintnyi költségeit a falu közössége állta, és segített a nagyközség tanácsa is. Egyébként másnap, vasárnap egy­házi napot rendeztek Öcsödön, dé­lelőtt ünnepi istentisztelettel, dél­után a település művelődési házá­ban előadás sorozattal, mely sze­retett vendégséggel párosult. Az előadásokat vendég lelkészek tar­tották. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Kedves komám, bár sosem mondtad, egy-egy "megér­tő mosolyodból" értettem, hogy amolyan hencegőnek, hivalkodónak tartottál, sok­szor nem alaptalanul. Most - ha sikerül - rácáfolnék személyem ilyetén megítélésé­re, közlöm veled, hogy tagja lettem a Ma­gyar írók Szövetségének. Persze, rögvest megállapítod: ismét felvágok, vagyis hol itt a cáfolat? Ott Árpádom, hogy a szá­momra igen megtisztelő esemény közel egy éve történt, és íme, mindeddig ma­gamban tudtam tartani! /Nos, mit szólsz ehhez a visszafogottsághoz, pajtás?/ Ezút­tal is csupán azért hozakodtam elő a toll- forgatók nemes táborához/bár szervezeti­leg/ tartozásomnak tényével, mert köz­gyűlés /bocs: közgyűlésünk/ volt nemrég Budapesten. Egyik, ejzel kapcsolatos él­ményemet osztanám meg veled. Ilyen közgyűlés nincs minden évben, hajói tudom, a legutóbbi nyolcvanhatban zajlott, meglehetős viharok közepette. Bi­zonyára emlékszel /akkor még én is ott­hon voltam/, együtt figyeltük a rádió és "titkos hírhozók" segítségével, miként csap össze az itteni írótársadalom az úgy­nevezett politikai irányítással, miként igyekeznek érvényt szerezni a kollégák /legalább magyar földön, ha már nálunk nem lehetett/ az alkotási szabadságnak. Hol voltak még akkor a pártok meg a pár­tokra és a napi politikára manapság oly jellemző, csaknem természetszerű jelen­ségek, melyek már akkor és ott felütötték a fejüket: kilépések, heves viták, fenyege­tőzések, személyeskedések, a feloszlatás gondolata... /Hiába, az értelmiség néhány évvel mindig is előbbre járt./ Ez a mostani közgyűlés egészen más volt, mint az előző - állítják azok, akik vé­gigülték -, békésebb, érdektelenebb, ke­vésbé harsány és feltűnő a nagy népszava­zási kampány közepette, meg talán a köz­élet általános pezsgése miatt is. A kétnapos eszmecsere első ebédszü- netjéhez közeledve hallom, hogy az író uraknak és hölgyeknek a M ALÉV-től ren­delték meg az ebédet. Vajon miért pont tő­lük? - töprengtem. Netán azért, hogy ama- gasröptűségét /a gondolatit/ töretlenül át­mentsék a táplálkozás idejére és azon túl­ra is? Vagy hogy legalább az ebédszünet­ben legyen valami, ami a magaslatra em­lékeztet?... Elég az hozzá, hogy a közele­dő szolgáltató ígéretes híre gyorsan ter­jedt, a gasztronómia és a szex remekeire oly érzékeny, ínyenc szaktársak egyre na­gyobb lelkesedéssel várták a légikisasz- szonyok jelenését. Jöttek is, sőt röpködtek a stewardessek az átlátszó fóliákkal leta­kart tálcákkal, rajtuk príma eledel, rendkí­vül ízléses tátikákban, edényekben. /A csajokról nem merek nyilatkozni, mert a kománéd néha cenzúrázni szokja a levele­imet. Egy megjegyzést azért a csomago­lásról megkockáztatok: még nem talál­koztam olyan bugyival, melyet nehezeb­ben tudtam volna lehúzni, mint ezt a mű­anyag-takarót, ami a papit fedte./ Némi megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy a fóliákkal birkózó, közelemben lé­vő írótársaim /ha szabad így mondanom/ legtöbbjét nem a tartalom, hanem a forma izgatta fölöttébb, és nem a csajok formá­jára gondolok! Ugyanis még a finomsá­gok megkóstolása előtt egyszerre többen kezdték el kérdezgetni: vajon a "szerelést" vissza kell-e adni? Mivel ezirányú közlés nem hangzott el, talán az országos nagy pazarlás és nagyvonalúság sodrásában feltételezték, hogy az étkészlet elvihető. A tálikák kiürítése után többen neki is láttak az eszközök elcsomagolásának, tás­kákba dugásának, hordták az urak az "esz- cájgot" tucatszám a kint parkoló kocsija­ikba. Ekkor ébredt a MALÉV, illetve lan­doltak alkalmazottai a "parlagi szinten": hoppá, itt lopnak! Előbb tétován, bocsá- natkérően, majd egyre határozottabban hangzott el a kérés, a későbbiekben fel­szólítás: elnézést uraim, a készlet evés után visszaszolgálandó, háromszázötven forintra van biztosítva darabja... Illetve nincs biztosítva, mert hordják... Akit az ajtóhoz állított a légikisasz- szony megakadályozott az ejtőernyő nél­küli ugrásban, fogadkozott: nem baj, hol­nap én is hozok magammal egy üres dip­lomatatáskát, és amint kiosztják a kaját, úgy, ahogy van, beleteszem. Beletennéd - gondoltam -, mert az eltűnt készletek számbavétele után egyáltalán nem csodál­koznék, ha második napon a légitársaság híg levest szolgálna fel nejlonzacskókban, műanyag szívókával... Nem maradtam ott másnapra, mellé­kes okok miatt. Hajóslatom nem vált be, valakinek nagy öröme lehetett: két tál MALÉV-ebédet csenhetett el tartalmas- tul-formástul. Persze, komám, igaztalan vagyok, mint általában, te csak tudod. Persze, nem ilyenek a magyar írók, és nem ilyen ez az ország, csak az én látásmódom ferde, és csupán azért figyelek fel az ilyen /bizo­nyára/ egészen ritka dolgokra, mert volt hazámra emlékeztetnek. De az, hogy itt lopnak, hétszentség! Nem az anyagiakra, hanem a szellemiekre gondolok. Nem én állítom, mások /is/ mondják. Nem csak mondják, tény. A múltkorjában Marton Frigyes rendező a rádiókabaré "hőskorára" emlékezve me­sélte Verebes Istyánnak a tévében, hogy ő a konferanszié-szöveget csak a felvétel napján adta oda a műsorvezetőnek, mert amíg nem így tette, egyfolytában ellop­kodták a társszerzők a poénjait. "Sam- sem, sam-sem, nincs egy vasam sem" - hallom minap a színpadról a vicces versi­két, és nem recsegett annyira az a maros­vásárhelyi rádióm, hogy ne érzékeltem volna, nem meszesedett el annyira az agyam, hogy ne emlékeznék: elsütötte ezt már Hofi jónéhány éve. /Nyilván, erre szokás mondani, hogy nincsenek régi vic­cek, csak öreg emberek... Hát nem vagyok csecsemő./ Hozhatnék újkeletű, nagyméretű és közismert példákat is a nagystílű irodalmi, művészeti, közírói és közéleti "csordás­ra", de maradok szerénységemnél. Elsü­tik, eladják, megírják, előadják, elorront- ják ötleteimet, mert vagyok olyan barom, hogy hagyom. Elmesélem frissensült szi­porkámat valakinek, azaz kínálom az árut, az illető nem vevő, megszüli ő. A Néplap­ban közzétett soraim köszönnek vissza a fővárosi lap ismert szerzőjének az írásá­ból, mert ugye, "Id a fene olvassa a vidé­ki lapokat?". Egy közös előadóesthez adok ötletet és anyagot a potenciálisan közreműködő ötlettelen társaságnak; két hét múlva értesülök arról, hogy Pityili Pal­kó új koncepciója alapján készül az előa­dás, az új ötlet és az új alapanyag egy az egyben ugyanaz, amit nagy hülyén ma­gam adtam - ezek szerint - másoknak... /Ez utóbbi kedvességet éppen Erdélyből átte­lepült sorstársaimnak köszönhetem, tehát értheted: nem helyi, hanem össznemzeti "figurákat" mutatok be neked./ Egyébként, ami az egészből engem érint, lezártam. Mégpedig egy számomra igen hízelgő érveléssel: ha tőlem lopnak, akkor ettől én nem szegényebb leszek, ha­nem gazdagabb; ezek jelzések, melyek azt sugallják, hogy mégis csak van bennem valami, amit érdemes elcsenni. Erre mondta kománéd: elég nagy hülye vagy. Mármint nem te, hanem komád, Lajos "Lopás esete forbg fenn"

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom