Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-23 / 305. szám
4 Néplap 1989. DECEMBER 23. Jegyzetlapok az ünnepekre Gyertyák gyúltak a fenyőfákon Jött a fodrász, a cukrász, a tanár, a sofőr, a vasutas, a kertész, a tisztviselő, a kereskedő — együtt Volt a régi Szolnok. Az ugyancsak régi szolnoki elgyönyörködhetett bennük. Pedig volt, aki botra támaszkodva érkezett, immár magányosan, volt, aki feleségébe, férjé- oe kapaszkodva. Eljártak az évek, megöregedtünk. Ötszáz meghívott ülte végig ezen a karácsony előtti délutánon a köszöntést. A városi tanács, a népfront, a vöröskereszt úgy gondolta, a szeretet ünnepi hetén kis figyelmességet, szeretetet, megértést, ,.juttat” nekik, akik valamikor ezért a városért is dolgoztak, akik itt élték le életüket — szerényen, de nagyon sok munkakedvvel. Életet az éveknek, ez volt a 'meghívón, s erről beszélt keresetlen, s nem előre elkészített üdvözlésében a városi tanács egészségügyi osztályvezetője, dr. Urbán Mária is. Hogy ádvent negyedik hetében a családi melegből megértésből jusson nekik is — érezzék, tartoznak egy közösséghez, mégha az egy város, egy megyeszékhely társadalma is. Meglepetés is volt, nemcsak a nóták, dalok, a jóhírű zenekar. Mindenki kapott csomagot — kávé, tea, kakaó, csokoládé, — lássa, ki-ki kézzel is fogható a szeretet. És a jó szó üzenet is volt: a beteg szolnokiaknak, akiknek életét, mindennapjait a házi gondozók vigyázzák: a Magyar Demokrata Fórum 20 ezer forint értékben élelmiszercsomagokat adott át a tanácsnak: juttassák el azoknak, akik nem jöhetnek a közös ünnepségre. Ugyanazon az estén a város s a megye társadalmi szervezetei is gyertyát gyújtottak egy hatalmas fenyőfán. Erdélyi családokat hívtak a fa alá, gyerekeikkel együtt, köszöntőre, kis ajándékok átadására. Hamar István református lelkész a szívek legbensőbb hangján szólt az ünnepró.: az embernek honvágya van ilyentájt, haza szeretne találni, ahol a teljes életét élheti, ahol megbecsülik, szeretik, ahol biztonsága van. És az ember karácsonytájt, amikor a Megváltó születését lesi várja, maga is szeretne megválni bajaitól. — Óh, néznek össze a terített asztalok mellett ülők, s kezükben megremeg a gyufaszál, amikor lángra gyújtják a gyertyákat. Nem a fán, az asztalokon, s nem az ünnep fényességét fokozni: a határon túlmaradottakra gondolni félő szeretettel, — lehet már kegyelettel? „Majd csak melegebb lesz, majd csak jobb lesz” — szól a tiszteletes úr, s a riadt szemekben jó lenne látni a bizakodás, a remény fényeit. Elborult tekintetek, szorongó arcok. Igen, itt a karácsony, igen jönnek óvodások, iskolások, éneklik, hogy Mennyből az angyal és száll a Kis karácsony, nagy karácsony — viliódznak a fények a fenyőfán, a gyerek örül a játéknak — jó, hogy nem érti, nem értheti még a szülője aggodalmát. Itten béke van, megértés, féltés. Itten tán örülni is illene, — de az őszinteség mindennél fontosabb! Félünk e fekete karácsony előnapjain, — ki nem értené meg? — SJ — Ajánlatok ajándékozásra Mit tegyünk a karácsonyfa alá? Ugyan, micsoda kérdés! Hiszen ez olyan egyszerű. Van néhány komolytalan és egy komoly ötletem. Kezdjük a néhánnyal! — Tiszteljük meg a másikat azzal, hogy — még ha lekisgatyásodunk is — nem szúrjuk ki a szemét holmi olcsó bóvlival. Adjuk csak meg a módját! Kezdjük nyáron a vásárlást, koplalást, spórolást! Nehogy már szégyenben maradjunk! Nem érdekes túlságosan az, hogy mit veszünk. A lényeg az, hogy jó glan- cos legyen: csillogó és villogó, lehetőleg tarka, mérhető súlyra, nagyságra — minél több embernyi, annál jobb. A legfontosabb az, hogy másoknak elmesélhető legyen, hogy micsoda, mekkora, milyen csuda az a bizonyos izé. Irtó snassz, ha kiderül, hogy magyar cumóra „török” címkét ragasztottunk. Óvatosan ragasszuk! Ez nagyon lényeges. Az is, hogy írjuk föl, kitől mit kaptunk. Később nagyon kellemetlen lehet, ha pont neki adjuk vissza. ■ Tiszteljük meg az ajándékozót azzal, hogy nem kapkodunk a szívünkhöz, ha az ő ajándéka pár centivel kisebb. Jövőre — a mai infláció és az áremelkedések kiszámíthatatlansága miatt — lehet, hogy végül jól jártunk. Nehéz a helyzetünk, hiszen csak utólag dől el, hogy Isztambul helyett Münchenbe, netán Párizsba kellett volna mennünk. Csak ne ráncosodna úgy a homlokunk! — A második ötletem az, högy ne vegyünk semmit! Ebben az — alig egy nadrág van gatya nélkül — korszakban, azaz nehéz gazdasági körülményeink között, kössünk egyezséget! Te se vegyél semmit nekem, én se neked! Mindannyian jól járunk. Marad egy vagon pénzünk. Illetve nem marad, csak nem kell nap mint nap téged szidnom azért, mert arra a hülye mütyürre spórolunk, amit neked szánunk. Mindannyiunknak kényelmesebb így. Majd jól összegyűlünk a szentestén, a gyerekeket elküldjük aludni, s elpanaszoljuk egymásnak, hogy mi minden történt velünk. Aztán megegyezünk, hogy jövőre ugyanekkor, ugyanitt, ugyanígy találkozunk. Mert fontos a család! A gyerkőcöket bekergetjük a kocsiba, aztán us- gyé! Jó tudni, hogy másnak is gondjai vannak. Megnyugtató. A kölköket majd elzavarjuk valahová. ötletem sok van még. Például az, hogy zárkózzunk be otthon az ajándékozás idejére, s csak a legszűkebb családi körben töltsük a Szentestét. Hivatkozhatnak járványos megbetegedésre, még sajnálni is fognak bennünket. Esetleg szóba jöhet egy külföldi út is — ez lehetőleg hivatalos kiküldetés legyen. Arra, hogy elhagytuk a lakásunk kulcsát és bennragadtunk, ne hivatkozzunk! Nem elég meggyőző. Átmeneti megvakulást, lesántulást stb. könnyebben tudunk bemagyarázni kedveseinknek. Az egész eljárás lényege az, hogy komplett családokat pár forinttal is el tudjunk intézni. Egy képeslap — és kész. Ne feledkezzünk el arról, hogy lelkünk megnyugtatása végett, amikor a gyertyákat meggyújtjuk, könnyes szemmel idézzük fel távoli rokonaink -megértő arcát! Ahogy tallózom az ötletek között, azok egyre komorabbakká válnak. Vegyünk egymásnak újra — mint korábban mindig is tettük — használati tárgyakat. Anyának lábasokat, törölgető ruhát, egy doboz mosóport; apának kucsmát meg csavarhúzó készletet; a gyereknek új csizmát meg pulóvert — koszálló szürkét, nem nyúlósat. Nem a szépség a legfontosabb! Sok-sok cérnát vegyünk mindenféle színben, meg gyűszűt annyit, ahány ujja az egész családnak együttvéve van! A hosszú téli estéken így tudjuk majd a foltokat foltok hátára rakosgatni. Lehet, hogy ma erre van szükség, de ez nekünk nem kell! Nincs több ötletem. De van hitem, életelvem. Nem mérhető nagyságra, méretre, súlyra, csillogásra. Címke sincs rajta, semmilyen. De van. A magyarok kis Jézuskája ma szegény, nagyon szegény. Segítsünk neki! Vállaljunk a feladatából! Egy rész kicsi Jézuskának kell, hogy legyünk ma mindannyian. Olyan megfoghatatlan — emlékeinkből, olvasmányainkból, mások elbeszéléseiből ismert — fogalmakat kell letennünk a fenyő alá, mint a barátság, szeretet, türelem. S mellé mindenki helyezzen egy apró — nem megehető, elhordható vagy munkaeszköznek használt — tárgyat is, mert azáltal érzi meg a másik a kedvességét! A mértékre vigyázzunk, de az mindenkiben benne találtatik, csak figyeljünk rá. Nekem te kellesz, s neked én. Nekünk egymás kell! Nekünk ez kell! Mit tegyünk a karácsonyfa alá? Hiszen ez olyan egyszerű. Egyetlen komoly ötletem van. Magunkból égy részt a másik örömére. Mindössze ennyi kell: kis ajándék (kis jegyzet), kis magyar „van”, de az legyen! Budai Mátyás Szegénység Szolnok szívében Havi három és fél ezer sem jut — Laci bácsi! ön hol dolgozott valamikor? — A papírgyárban. Most is küldtek meghívót a karácsonyi ünnepségre, de tessék mondani: hogy menjek el lábak nélkül? Kapunk tavasszal mindig üdülési papírt is — veszi át a szót Julianna asszony — dehát nekünk ilyen kis nyugdíj mellett inkább a forint hiányzik. Ha azt ajánlanának, elfogadnánk — tárja szét a karját. — A karácsonyt hogy töltik? — Odaadom neki az ajándékot: borotvahabot kap. Borbélyra nem költünk, én nyírom. Napi négy szál cigi a mennyiség, ennyit szívhat. A gyerekeknek, az unokáknak pépig édességet veszek, ennyire futja. Szerencsére most pluszpénzt is kaptunk az államtól, a tanácstól, de ezt el kell tenni, be kell osztanom egész évre. — És ön mit kap? — Enyém a munka: ezzel lepem meg magamat, meg várom a rokonságot’, a gyerekeket, az unokákat. Azt azért, ha lehet, tessék odaírni, hogy Szilveszter után a szomszédok is bejönnek hozzánk boldog új évet kívánni. A földszint másik szárnyán egy magányos asz- szonyt, özvegy Molnár Miklósáét találom. Nagyon mutatós az otthona. — A fiam érdeme, aki harminchét évesen nősült, és addig ide is keresett. — Most miből él? — A kicsikénél is kisebb nyugdíjamból. Nyolc éve kapom, és harminc év munka után már 4 ezer 100 forint. Bizony ez a niai árakhoz képest szerény díj. Különösen azután, amikor kifizetem a gázt, a villany- számlát és a 231 forintos lakbért. Szerencsére segítenek a gyerekek is, dehát nekik is megvan a maguk baja. így a rezsi fizetése után megmaradó háromezerből nem bírok kijönni. — És mit csinál? — Tartozók. Szinte sosem érem utói magamat. Ugyanakkor az a véleményem, erről aligha csak én tehetek. Harminchárom éve Nekem is — hiszen Mol- nárné tisztességgel dolgozo- zott, felnevelte, útjára bocsátotta három gyerekét. Azóta öt unokája, két dédunokája is született, és sokszor morfondírozok: talán nekik már a napi filléres gondok helyett emberibb, szebb életük lesz. Egyébként ő lakik legrégebben a házban, már harminchárom éve. Abban, amelyből három egyforma áll Szolnokon, emléket állítva a három Barta testvérnek. Az államosítások után volt ávós laktanya, pártiskola, most pedig tizenhét családnak biztosít fedelet. Közülük bemutattuk azokat, akiket éD- pen otthon találtunk, vagy ahová beengedtek. Molnár- né a neveket hallva búcsúzóul megjegyezte: ennyi elég is, hiszen a többiek sem élnek rózsásabban. Elhiszem... D. Szabó Miklós A megyeszékhely központjában, az egykori zsinagógával szemben pusztulásában is hajdani szépségét őrző épület dacol az idővel. Ma is tizenegynéhány lakónak biztosít otthont, akik közül talán egyik sem tartozik azok közé, akik valaha is az élet napos oldalán sütkérezhettek volna. A gyerekek segítik Lábak nélkül, tolókocsiban Bizony a nyolcvanéves Fazekas Laci bácsi sem sejtette még nyol-tíz éve, hogy ma már lábak nélkül telnek a napjak- A tolókocsit az ablak alá kormányozza, és úgy kilát az útra, a forgalomra, mert az az igazság. hogy az idén nem volt odakinn az utcán. Nincs, aki levigye, vonja a lépcsőn. Ketten a feleségével 6 ezer 700 forintból élnek, ami még leírva is iszonyatosan nehéz. — Áldott jó tanácstagunk van, így néha kapunk segélyt a tanácstól — mondja a felesége. — Miért nem kérnek? — Azért, mert szégyellek. — Más nem ilyen ... — Tudom, mondták ezt már többen is, de én már csak ilyen vagyok. Találomra csengetünk be az első emeleten Nagy Fe- renenéhez. A szobája különböző stílusú bútorokkal berendezett, de tisztaság, rend mindenfelé. A helyiség dísze a lakkozásra, felújításra váró, hatalmas fiókos szekrény. — Itt lakom huszonkét éve a rokkant fiammal, meg az unokáim közül kettővel. — Ne vegye tolakodásnak a kérdést, de miből él? — A levegőből. Egy fillért sem adnak sehonnan. Ha minden igaz, talán januártól változik a helyzet, és kapok valamit. így a gyerekek tartanak el, és a fiam is vállal alkalmi munkákat. — ön beteg ... — Igen. Leírhatja nyugodtan, mert vállalom: mellrákkal műtötték tavasszal. Azt mondták: felépülök, és meg is akarok teljesen gyógyulni, mert még szeretném férjhez adni a kilencéves kisunokámat. És ez ugye még tíz-tizenkét év. Vendég érkezik, özvegy B. L.-né, Anna néni személyében, aki egy emelettel feljebb lakik. Felmegyünk hozzá is a kanyargós folyosón. de bizony a benti látvány edzett érzékszerveket kíván. A falak már hamu- színűek a kosztól, az ápo- rodottság honol a szobában. A konyha sarka lezuhant, látszik a salétromos, szeny- nyes fal. A gázt kikapcsolták, mivel Anna néni nem fizette. — Pénzt kap-e valahonnan? — Nem egészen kétezer forint segélyfélét havonta. Van egy albérlőm is, de róla nem nyilatkozók. (Nem csoda, mert ahogy hallottuk, a rendőrség érdeklődik felőle, valamint a hatvanhat éves asszonyság egyik-másik vendégéről. Ugyanis a szomszédok szerint nem mindig makulátlan látogatók érkeznek ide, hozzá.) — Mi volt tegnap az ebédje? — Krumplis tészta. — És ma mi lese? — Fogalmam sincsen. Egyébként a minap kapott egy értesítést: elköltöztetik máshová. Ha ez így történik — ami a lakást illeti — akad mit felújítani az ingatlankezelőnek, mivel korábban még patkány is fészkelt a szobában. A folyosó végén nyílik az ajtó: mögöttük szép, katonás sorrendben a lakók vécéi. A túlsó oldalon megint lakások, közülük az egyik egy nyugdíjas házaspáré, Durni Ödönéké. Rendezett kis otthonuknak nem éppen elhanyagolható hibája: beázik. — Ez azóta csurog, amióta harmincegynéhány éve itt lakunk. Állandóan jelentjük, és már azon spekuláltunk, kihívjuk a rádiót, vagy a televíziót. — Hallottam, talán most megcsinálják... — Ügy készül ez, akár a Luca széke. Nem tudom, megérem-e? — Gyerekek? — Négyen vannak, de már valamennyien családot alapítottak, sőt öt unokával is dicsekedhetek. — Mennyi a havi járandóságuk ? — Kettőnknek összesen tízezer körüli. Ebből a lakbér 201 forint, hiszen a helyiségek komfort nélküliek. A napok pedig egyébként úgy telnek, hogy hol az egyik családot, hol a másikat segítjük. Főleg akkor, amikor a szülők dolgoznak és vigyázni kell valamelyik unokára. Mellette ifjú ember lakkik, a 19 éves Attila. Éppen zenét hallgat. Nem hajlandó nyilatkozni. Ödön bácsi szereti, de a házban akadnak, akik fújnak rá. Van, aki a barátai miatt, mások azért, mert egy időben a haját is festette. Durni Ödön azonban csak legyint: majd kinövi egyszer, semmi sem tart örökké.
