Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-19 / 301. szám
4 1989. DECEMBER 19. .fflÉBAB. „Nem szagolni, tanítani!” Ki oktasson illemtant? Nevezetes épületeink 'A Hazafias Népfront székháza Szolnokon Pávafarok díszítésű kovácsoltvas kapu változtatta meg a városi képviselőtestület. Szapáry Gyula grófnak, a Tisza- szabályozás egyik irányítójának, tevékeny része volt abban is, hogy Szolnok 1876-ban újra megyeszékhely lett. Érdemeit ismerték el azzal, hogy a város legszebb utcája a Szapáry utca nevet kapta. Az utca új arculatát tovább színezték a 900-as évek elején, szecessziós stílusban készült újabb épületek, közte a Balogh Gyula földbirtokos által emeltetett magas földszintes lakóház, amely jó példája a magyar szecessziónak, a népi gyökerekből átvett forma- és díszítőelemek használatának. Az 1-3-1 ablakosztással tagolt épület főhomlokzatát két oromzatos falsík és közte az épület homloksíkján belüli díszes vasráccsal ellátott - nyitott erkély teszi hangsúlyosabbáAz oromzatos falsíkok felső orommezőit a tető alatt végigfutó ívsoros párkányok, valamint az általuk közrefogott ablakok színes majolika dísze teszik dekoratívabbá A falsíkok oromzata csapott nyeregtetővel mélyül a magas manzardtetőzetbe. Jó néhány évvel ezelőtt megrovóan mondta édesanyám egyik-másik him- pellér barátomról: az utca neveli. Nem volt gyerekszobája - szólták le azt a felnőttet, aki nem tudott udvariasan viselkedni. Vagy éppen: volt gyerekszobája, de azon ment keresztül az országút. De később már szinte dicsekedve jelentette ki egy sláger: "Az illemet a grundon tanultam, /nem pedig a mamától.” Három nyelvi fordulat és egy slágerszöveg két sora. Jelképezheti-e mindez az udvariasságra nevelés korunkbeli változását? Bizony, jelképezheti. Már annak is jó húsz éve, hogy felmerült szókincsünkben a kulcsos gyerek fogalma. Az anya csemetéje nyakába akasztotta a lakáskulcsot, aki ezzel a segédeszközzel ellátva ment le az utcára, a térre fél- vagy egész napokra. Aztán a kulcsos gyerekek felnőttek, lányaik, fiaik szintén kulcsos gyerekekké váltak. Ugyan kitől tanulhattak volna illemet? A harminc-negyven évvel ezelőtt gye- rekeskedőket még édesanyjuk nevelte, tanította, egyebek közt az udvariasságra is. Iskolába indulás előtt, iskola után, reggelihez, ebédhez és vacsorához viselkedési, életvezetési szabályokat is feltálalva. Megnyerve a réven azt, amit az egykeresős családmodell vámján elvesztett. Ez a modell a múlté, legföljebb kényszerből jöhet vissza, mondjuk akkor, ha a feleség és anya munkanélkülivé válik. Csak félő, hogy ekkor sem hangulata, sem kedve nem lesz illemszabályokkal tömködni csemetéje fejét, noha ideje éppenséggel lenne rá. Persze a kétkeresős család son véletlenül terAz ember keresi a jelzőket. Ez a foglalkozása... Újságíró. Szokatlanulmelegreggelvolt. A kocsik álltak a kereszteződésben, lehelték a benzinpárát... Ez is egy reggel... Acsomag ott hevert a sárban, az út közepén. Szolnokon mindig sárosak az utcák. Ó lehajolt a csomagért. Szögletes volt, vaskos. Széthajtotta a papírt... Több mint három köteg ezres, és még egy marék. Később kiderült, harmadmillió! Pergette az ujjai között az ezreseket. Talált pénz.Egy óra múlva mondta be először a rádió. Majd délután a tévé, este mondta már a 2-es program is. Újságírók. Normális időkben marakodnak, áskálódnak, irigyek és féltékenyek, jedt el, hanem azért, mert egy fizetésből nemigen lehetett megélni. Aki most arra gondol, hogy a nők munkavállalása ellen vagyok, téved. Csak azon meditálok, hogy a valóság egy szeletében, az emberi viselkedés területén hogyan tudnánk visszaadni gyermekeinknek azt, amit a kétkeresős család, s a megélhetésért mindenféle pluszmunkát vállaló munkakényszerünk elvett tőlük. Mert hogy valamit elvett, az nyüvánvaló. Gyermekeink - tisztelet a kivételnek - nem tudják megszólítani a másikat, főleg a felnőttet. Nem tudják, mit kell mondani, ha valakit véletlenül meglöknek a villamoson, nem tudják, kinek, hogyan köszönjenek, nem tudják, melyik evőeszköznek mi a rendeltetése egy szabályos terítéken, nem tudják helyesen használni a kést, a villát, nem tudnak kulturáltan vitatkozni, hangerővel pótolják igazukat /bizony még némely politikusra is áll ugyanez, dehát ő is volt kulcsos gyerek/. Mit lehet tenni, hogy ez a sok nemtudás tudás legyen? Az udvariaüan szülők hiába mennének haza illemet tanítani, ha idejük, netán kedvük lenne is hozzá, maguk is illemtanárra szorulnak. A pedagógusok meg fognak kövezni érte, de ezen csak úgy lehet segíteni, ha iskoláinkban külön órákon tanítanák meg a viselkedés tudományát, az illemtant. Ne kövezzenek meg, kérem, régi bizonyítványokban még volt ilyen tárgy: hit- és erkölcstan. Ha a régieknek megérte a vallási ismeretek mellett erkölcsieket is tanítani, nekünk miért ne érné meg az udvarias viselkedés oktatása? pletykásak és olykor kicsinyesek. De ez most más! Egy kolléga bajba került... Segítem kell! Megmozdul a szakma: keresi a pénzt a magazin, a Hírvilág, a szolnoki adás, "csúcs", a Sportreggel. Másnapra mindenki tud az elveszett pénzről. Szolnok erről beszél. A csomag az asztalon hever, ő két napja bűvöli a pénzt. Négy gyerek, egy lakótelepi lakás, egy hivatásos jogosítvány... Átlagélet, átlag- gondokkal... És az asztalon több mint háromszázezer forint. Talált pénz. A rádióból ismét szól a felhívás...Péntek reggel - rendőrség. A csomag az íróasztal közepén. A tisztviselő megszámolja - 333 ezer forint. Hitetlenkedve néz rá. A múltkor is leadott valaki jóval Az persze igaz, hogy a már említett korjellemző, az anyák tömeges munkába állása indukálta, hogy egyre többet vártak és várnak a szülők az iskolától, többek között olyasmit is, amit valóban inkább a nekik kellett volna nyújtaniuk. Ebből nagy egymásra mutogatás kezdődött, ami leginkább az ellenőrző könyvecskékben csapódott le. Ezekből a pedagógus és szülő írta le fenyegető vagy kevésbé fenyegető hangsúllyal, hogy mit várnak egymástól. /Korunk városi népköltészetében, a viccben így fogalmazódott meg ez a jelenség: Osztályfőnöki beírás: A gyerek büdös! Szülői válasz: Nem szagolni, tanítani!/ Tetszetős lenne leírni: az illedelmes viselkedés megtanításában csak az iskola és a szülő együttműködése vezethet sikerre, s ez bizonyára így is van. De - mint már említettem - sokszor a szülők sincsenek abban a helyzetben, hogy megtanítsák az udvariassági ismereteket, ők sem tudván azokat. így - legalábbis kezdetben - mégis az iskolának kellene megtennie az első lépéseket. Nem az iskolának, az életnek tanulunk - így a régi mondás. Ez azonban igaz úgy is, hogy nem /csak/ az iskolától, az élettől /is/ tanulunk. Érvényes ez az illemtanra is. A tételes szabályok tanítása mellett a tanítók - szülők és pedagógusok - viselkedéséből is átszármazik egy s más a tanulókra. A füstöt tanítványai orra alá fúvó tanár hiába beszél arról, hogyan illik dohányozni mások zavarása nélkül, s az atya sem tudja szülői tiszteletre tanítani gyermekét, ha ő maga megvetően beszél "őseiről". Gőz József kevesebb talált pénzt, nem engedte közzétenni a nevét: az ismerősök bolodnak vélnék. És most itt áll ő. Az asztalra teszi két nap zavaros vágyait, új ruhát, utazást, új bútort, tán még egy használt kocsira is jutott volna. Miért nem jár ez neki?! 36 éves. A jutalommal ki lesz fizetve?! A tisztviselő papírt fűz a gépbe. Jegyzőkönyv newel, címmel, igazolványszámmal... És az eset leírása. Az egész alig egy oldal. A lap alján pedig egy rosszkedvűen oda- kanyarított aláírás: Gál Dezső. Az újságíró most keresi a jelzőket - hiába. Az újságíró, az egész szakma most a kezét nyújtja... És meghajtja a fejét.- czl A Tiszát a főutcával összekötő egykori széles keresztutca nevét a hajómalmok egykori gazdáiról kapta, akik itt építették fel "csinos házaikat". A Molnár utca szabadságharc kori képét már csak a Népfront székháza melletti, klasszicista stílusban épült, timpanonnal ellátott, kúriaszerű, földszintes épületet idézi. Az egy évszázada felgyorsult kapitalista fejlődés megváltoztatta a Molnár utca képét. Arégi, bogárhátú házak helyett nagyobb, eklektikus stílusban emelt lakóházak és középületek eltüntették az utca kisvárosi képét. S amikor a református egyház egykori telkén megépült a Nemzeti Szálló és Étterem villannyal világított modem épülete, előtte az utcán is világító elektromos lámpákkal, a Molnár utcából a város korzója lett. Ünnepnapokon, vasárnap, de sokszor esténként is itt találkozott a város fiatalsága. A szolnoki parasztpolgári viselet hosszúszoknyás, színes női v iseletét még jobban kiemelte a legények fekete csizmás, zsinóros, ezüstgombokkal díszített kislajbis, mentés ruházata. A Szolnok legszebb utcájává fejlődött Molnár utca nevét száz éve Az épület bal oldalán asszimetri- kusan elhelyezkedő szárazbejárat díszlépcsőjét reprezentatív vasrács védi. A népművészetben kedvelt pávafarok díszítés művészi fel- használása méltó a figyelemre, hasonlóképpen a díszlépcsőt és a fo- gadócsamokot elválasztó üvegajtó vasrácsa is. A szárazbejárat és a díszlépcső megvilágítását szolgálja a vaskapu fölötti két ablak, amelyet alul színes mozaik hangsúlyoz. Ugyanilyen - népi díszítési elemeket felhasználó - mozaik látható a nyitott erkély három ablaka fölött is. Az elmúlt években a Szolnokterv szakemberei stílusosan felújították és korszerűsítették ezt a műemléki védelmet igénylő házat. Történelmi, irodalmi események is kötődnek az épülethez. 1919. március 15-én innen, az erkélyről hangzott el a szolnoki ifjak ajkáról Ady számos verse. Balázs László gimnáziumi tanuló - a későbbi ügyvéd - innen harsogta a "Fölszállott a páva" ismert sorait: "Kényes büszke pávák, Nap-szédítő tollak, / Hírrel hirdessétek másképpen lesz holnap." S hogy az épület nyitott galériáját rendszeresen használták 1919- ben, bizonyítja a Karcagi Hírlap 1926. augusztus 14-i száma: "Ä kommün legviharosabb napjaiban kabaréelőadást rendeztek a Szapáry utcán hömpölygő "proletároknak". A színpad a Balogh ház erkélyén volt, a szereplők diákok és serdülő ifjak voltak." Kaposvári Gyula Az épület népi elemeket felhasználó szecessziós homlokzata Talált pénz... Levelek a hazából a honba Milyenek vagyunk?! Árpádom, a múl t hét közepétől ismét kissé kényelmetlenebbül éreztem magam. Történt ugyanis, hogy csütörtök este volt szerencsém látni és hallani egy tudósítást a tévéhíradóban. Fontosnak ítéltetett ahír a szerkesztők által, hiszen az első kiadásban szorítottak neki helyet. /Itt általában a híradó második és harmadik jelentkezésébe kerülnek azok a morzsák, melyek "nem fértek" az elsőben, vagyis azok, amelyek inkább érdekesek vagy mellékesek, mint fontosak és lényegesek./Arról számolt be képben és szóban, hogy az egyik délkeletmagyarországi, menekülteket befogadó táborban vandál mód tömek-zúznak és lopnak, verekednek a romániai menekültek. No tessék, ilyenek vagyunk, így becsüljük meg a vendégszeretetet - hördültem fel bosszúsan és szégyenkezve, mert tudom, bárki bármi rosszat is tegyen közülünk, a bírálat vizes lepedőjét a közvélemény /tisztelet a kivételnek/ mindannyiunkra, minden onnan érkezett menekültre és áttelepülne ráhúzza. Ilyen az ember, hajlamos az elsietett általánosításra, s a jelen kínjainak közepette még meg is értem az állampolgárt, amikor egy szikra elég ahhoz, hogy hirtelen lobbanjon ellenszenvének, felháborodásának hatalmasra sikeredett lángja. És ilyen a televízió hangulat- és ítéletformáló ereje; írhatnak bármit a lapok, mondhatnak akármit a rádióban, az úgynevezett átlagember /a többség/ számára annak van a legnagyobb hatása, amit a képernyőn lát, és amit a látvány mellé kommentárként felszolgálnak.Ma- ga a hír tulajdonképpen nem lepett meg. Jártam én is egy másik menekülttáborban /ez Debrecenhez van közel/, és az első benyomásaim után - többek között - pontosan ezt kérdeztem a tábor vezetőjétől: verekedés még nem volt? Azt felelte, hála Istennek, még eddig nem; és bal kezének egyik ujjával hármat koppintott az asztal lapjára, alulról fölfelé... Kérdésemnek és a táborigazgató aggodalmának megvan az oka. Tudnod kell, komám, hogy erre a befogadóhelyre azok kerülnek, akiknek sem rokonuk, sem olyan ismerősük nincs Magyarországon, ahol ideiglenesen meghúzódhatnának. Talán emiatt fordulhat elő, hogy a táborlakók körülbelül fele-fele arányban magyar és román nemzetiségűek. A befogadóhely rendeltetése elsősorban az lenne, hogy az első napokra-hetek- re szállást és kosztot biztosítson a frissen érkezetteknek, és hogy az ország különböző vidékeiről érkezett állás- és szálláskínálatokat felajánlja a társaságnak. Az igazgatótól tudom, hogy a magyar nemzetiségűek döntő többsége meg sem melegszik a volt KISZ-iskolában, néhány nap, egykét hét után csaknem v al amennyien tov áb- állnak, azaz elmennek dolgozni a választott munkahelyre, nekifognak a beilleszkedésnek, hiszen ők ide jöttek, itt szeretnének maradni, itt próbálnának meg élni, érvényesülni az övéik között, a viszonylagos szabadságban és egyenlőségben, megszabadulva végre a kisebbségi kisem- mizettség, a nemzetiségi elnyomás és megkülönböztetés béklyóitól... A befogadóhelyen több hónapja tartózkodó "törzs- lakók" gárdáját az anyanyelvűk szerinti románok alkotják. Mivel közülük szinte egy sem beszéli /mert nem tudja vagy nem akarja/ a magyar nyelvet, hát nem rajonganak értük a munkáltatók, de a "testvérek" különben sem akarnak dolgozni, sem ittmaradni, csaknem kivétel nélkül tovább akarnak menni valamelyik nyugati országba. Hiába mondják nekik, hogy azok nem fogadják be őket, állítólagos külföldi rokonok intézkedéseire hivatkozva várják a "papírt", és most már a rájuk jellemző okoskodással követelőznek: ha Nadia Co- manecinek lehetett, nekik miért nem lehet továbbutazni?! /Mellékesen: ez is megérne egy meditálást, miként ment át a világhírű tomászlány Magyarországon, mint egy átjáróházon, a szenzációra éhes riporterek gyűrűjéből szabadulva, a belügyi- sek, a határőrség és általában a hivatal mit sem tudása közepette startolt Szegedről, egy szállodából és landolt New Yorkban.../ Szóval, a menekülttáborban román szótól hangos a folyosó, az ebédlő, a klub, a sportpálya, sőt, az hangzik a tábor körüli utcákban is. A balkáni hangoskodás és a még otthon beléjük táplált fennsőbbségi tudat megnyilvánulásai meglehetősen ingerük a menekült-magyart, hiszen ő előlük fut /többek között/, itt meg ugyancsak a nagyszájúaké a világ; mert a táborlakónak egyelőre ez a világa, az új világ: a befogadótábor. Engem meg az irritált különösképp, hogy szobáról szobára járva feltűnt: a magyarok asztalán egy-egy kiflivég, ásványvíz, keksz..., a románoknál meg külföldi cigaretta, sör-bor-konyak, préseltsonka-konzervek... Az avatatlan csodálkozna: ugyan miből telik nekik erre? Én meg bosszankodom: jellegzetes ügyeskedéseikkel /tudod, hogy ez finom kifejezés/, "élelmességükkel" itt is megszerzik, ami megszerezhető, míg az a nyámnyila balfácán magyar földön is kif- Ut csipeget... Kérdem a táborvezetőt: gondoltak-e arra, hogy a szomszéd belügyesei esetleg beépítették embereiket a menekülők közé? Hogyne - válaszolta -, mi is beépítettük a sajátjainkat. Eljátszadoztam a gondolattal, milyen jó alapötlet egy abszurd drámához: van, mondjuk, száznegyvenöt táborlakó, ebből hetven román bel- ügyis, hetven magyar "beépített", akik figyelik egymást és az öt valódi menekültet.. Aztán a lakókkal ismerkedve úgy tűnt, nem épp ilyen abszurd a helyzet, illetve hogy a helyzet abszurditását nem a "beépítettek" száma adja, hanem az, amit fentebb jeleztem. Visszatérve a tévéhíradó szenzációjához: egy ország láthatta, hogy annak a bizonyos délkeleti befogadótá- bomak /érdekes, az is egy volt KISZ-iskola/ összetörték a bútorait, beverték az ablakait; és hallhatta az "elnéző" magyarázatot, miszerint bizonyos kétes elemek is /!/ érkeznek odaátról. Ügy látszik, ez a "meg- bocsájtó" hozzáfűzés nem érte el a kellő hatást, mert egyik ismerősöm a híradó láttán kaján mosoly kíséretében megjegyezte /és ki tudja, hányán gondolkoztak ugyanígy/: na látod, ilyenek vagytok... Hiábavalónak bizonyult a műsorvezetőnek a hírhez kapcsolódó másik megjegyzése is, melyben tudatta: a takarítónéni és a kapus bácsi nem tudják megfékezni a verekedőket, a rendőrség meg nem avatkozik be a tábor területén történő eseményekbe. Kár. A tényért is, a közlés figyelmen kívül hagyásáért is. Mert nem lenne ilyen áldatlan a helyzet a tévések által kiszúrt befogadótáborban, ha nem hagynak felügyelet nélkül régóta feszülő, és most egymásnak eresztett indulatokat. És nem ítélne meg minket imígy a nép, ha ködösítés nélkül azt is közük, kik verekedtek, kik loptak, és hogyan "díjazták" a tetteket. Én azzal jutalmaznám, hogy azonnal visszatessékelném azt, aki itt tör, zúz, verekszik, lop, csal, hazudik vagy "ügyeskedik", aki nem becsüü meg, hogy itt kezet nyújtottak neki, menedéket adtak. De azt a hírszerkesztőt sem premizálnám, aki az érdekesség közzététele közepette nem érzékeli "szolgáltatása" egyoldalúságát, hiányosságát, félreérthetőségét. Még javában bosszankodtam a húrt adó ügyességének várható hatásán, amikor a Szomszédok című tévésorozat éppen akkor következő részében hallom, hogy szegény Lenke néninek azért kell télvíz idején is átmeneti kabátban közlekednie, mert a télikabátját a menekülteknek szánt ruhával együtt - véletlenül! - becsomagolta és elajándékozta. Tessék, ismét miattunk van a galiba! Látni véltem, amint egy fél ország azért könnyezik, hogy a rokonszenves család másik három tagja most karácsonyi ajándékként hátha meg tudja venni azt a bizonyos, miattunk elherdált kabátot... Javasolnám a tévés családregény forgatókönyvírójának, legyen már olyan jó, vegye be a következő részbe, hogy Lenke néninek az éppen erre járó Kohl kancellár átnyújtotta a saját télika- bátját, mintegy köszönetként azért, ahogy a keletnémet menekültekkel bántak a magyarok.Különben Nagy Hét következik most és itt pajtás, több szempontból is. Karácsony előtt vagyunk, ürülnek a pénztárcák, miközben az Országgyűlés éppen arról készül döntést hozni, hogy jövőre üres pénztárcája lesz-e a magyarnak vagy még pénztárcája sem. Ez az aktuális pluralista alternatíva. Egyszerre jön, tehát, az ünnep és az ünneprontás. Hogy ebből mi "szűrődik" majd le, talán meglátja és megírja komád, Lajos Ui.: Most hallom, hogy nálatok - esetleg - "a temesvári mészárlásként" lesz nevezetes ez a hét. Erről viszont te küldhet- nél titkos tudósítást.
