Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-16 / 299. szám
8 1989. DECEMBER 16. Irodalom» művészet r NAGY MAGYAR ELBESZÉLŐK Szomory Dezső /1869-1944/ író, újságíró. Első elbeszéléskötetei a századvédi naturalizmus tanítványának mutatták. Majd a századforduló szecessziójának játékossága, artisztikumkeresése ragadta magával. Későbbi novellái groteszk, fantasztikus cselekményükkel, érzékiségükkel, nagy emberi lángolások és apró gyarlóságok ellenététével, a fővárosi nagy- és kispolgárságot gúnyoló malíciával bűvölték el hódolóinak kis táborát. 1910 körül találta meg igazán egyéni stílusát az elbeszélő prózában is: a rá jellemző káprázatos színeket, a végletes helyzeteket és érzéseket, a fényes csodákat. Elbeszéléseinek gyűjteményes kötete 1964-ben jelent meg Az Irgalom Hegyén címmel. H a Balzac modorában óhajtanánk intonálni, úgyszólván jegyzókönyv szerűen, ezt az egyszerű, noha tanulságos történetet, mely minden látszatok ellenére, halmozások, fondorlatok s huncutságok ellenére egy negyvenéves nó gyöngyeségeiben, s csalódásában kulminál, ha alaposan elmélyedni óhajtanánk ebben a történetben, a kutatás, búvárkodás s vizsgálódás minden eszközével: ott kellene kezdenünk, aprólékos részletezéssel s kronologikusan, annál a tudományos kontrovezriánál, mely az öreg Horeb Homér és a fiatal Varjassy Kálmán tanárokat, éveken át, annál éleseben állította szembe egymással, hogy voltaképpen szavakkal küzdöttek egymással a maguk módja szerint, s nem ökölre mentek, mint a többi rendes emberek. Ki kellene térnünk e két férfiú jellemének górcsövi megvizsgálásával, fizikai, anyagi és társadalmi körülményeik méltatásával, erkölcsi és szellemi értéküknek külön-külön hangsúlyozásával, egymástól oly távol eső nagy alapjaiknak s apró ámyalatosságuknak kizsigerelésével arra a különleges chimaera ombi- nans-ra, ami oly gyakori tudósok között. Elvont világuk e ponton válik emberivé, változatossá, sőt olykor izgalmassá is, mert e nélkül nehéz volna élniök. Ki kellene térnünk, és csakugyan azzal a Bal- zac-szerű mécsgyújtással, melyből végül, Taine szavaival élve, a legsúlyosabb tűz- veszedelmek és kivilágítások lesznek, ki kellene télnünk, ismételjük, arra tudományos vitára, mely a Horeb-Varjassy Féle kissé egyenlőtlen kettősön kívül éveken át izgatta az összes logus-okat, nevezetesen az egyiptológusokat, asszí- rológusokat, sylologusokat, filológusokat /az urológusokat kivéve/, s amely annál kevésbé vezetett valamelyes pozitív eredményre, hogy ezekben a vitákban is, mint egyébként minden földi estekben,az emberi tévedés és vérmérséklet törvényei kormányozzák és döntik el a dolgokat. Azonfelül ezek a viták, a maguk szószövevényeivel és szóáradataival, azok körül az ősrégi idők körül forognak, melyekben a babiloni civilizáció eredetét, a föníciai rejtélyeket s főként régi Arábia törénetét kutatjuk a mindenféle emlékiratok s filológiai fantáziák alapján, mondhatnánk, filológiai ákombákomok alapján, meglehetős hívságosan, nevetségesen és eredménytelenül. Ezek nem voltak olyan derűs, olyan lobogó színekben tobzódó szófröccsök és folyamatok, mint amilyenek, nevezetesen, az emberi vitatkozások sorában, a műbölcseleti viták, amikor az ínyencek és a műtörténészek, műgyűjtők, múzeumi szakértők és hasonló eksztáziásak, például a Murillo és Rafael Jákob-ját mérik össze tudomáyos eszközeikkel, szakavatott méltatásaikkal s magyarázataikkal, s finoman demonstrálják, vajon ki csinálta szebben és elegánsabban, valamint az emberi szellemnek megfelelőbben azt az egész tündéri álomhistóriát azokkal a közismerten szereplő angyalokkal, akik Jákobnak álmában megjelennek, s akiket Murillo egy hosszú létrára főst, amint, nyüzsögve ezen a létrán, fel és le szaladgálnak, mint nagy lepkék, akik szállnak, míg Rafael egy márványlépcsőn mutatja be őket mint operaházi vendégeket, akik a Parsifal-t mennek megnézni. De még az egyiptológusoknak is, ha kedvük szottyant vitatkozni, volt némi komoly támpontjuk bizonyos páráiéi dokumentumokban, hogy ne mondjam, szinkronizmusban, abban a kisegítő egyidejűségben és folytatólagosságban, mely egyrészt az egyiptomi történet, másrészt a görög, perzsa, asszír és héber történet között a Jézus előtti X. századig tart, s kitárja a tudós előtt, e megvilágító parcellákkal, ahogy Renan mondja, az idők szomorú éjjelét. Mindezekkel szemben, hogy visszatérjünk és őszintén bevalljuk, a Horeb és Varjassy vitája kontroverziája és aracheológiai fantazmagóriái oly ködökbe vesztek, olyan áthatolhatatlan sötétségekbe és évezredes örvényekbe süllyedtek alá, hogy ezekbe alig tudnók követni őket anélkül, hogy magunk is el ne vesznénk ezekben a ködökben és sötétségekben, s ne kockáztatnánk végül, lelkinyugalmun- ka szerenitásával, azt az elmebeli épségünket és frissességünket, amelyekre még egy időre szükségünk is volna. E kitűnő tudósoknak, egymáshoz való szerint el kell hogy veszítsen. Igaz, Horeb és Varjassy nem jutottak el e magaslatok kétségbeejtő szépségéig. Nem haltak bele önmagukba. De épségben maradván testi mivoltukban, másrészt lelki világukkal olyan mélységekbe omlottak sans retour, vagyis végérvényesen, hogy mint egy bedőlt fal, vagy mint egy történelmi rom, szinte kívül jártak az életen. Különös dolog? Ezek az ebmerek a maguk tág kilátásaik mellett a legsivárabb sötétségekre, csöndesen elfértek, a profán élettel való viszonylatuk e tekintetében, a legszűkösebb keretekben. Az igazság az, hogy az életben nem lehet okoskodni, mint a tudományban. Az élettel nem lehet vitatkozni, mint ahogy ezt lehet filológiai kérdésekben. Régi Arábia története a szasszanidák korszaka Ázsiában megengedi a sok föltevést, verzátusságot, jártasságot, költészetet és fantáziát is, és még sok, másfajta csalafintaságot. Az élet jóval kevesebbet enged. Az élet majdnem semmit sem enged. Itt végül minden azokban a kiszabott lehetőségekben omlik össze, amelyek nagyobbszerű regényesség nélkül, költészet és fantázia nélkül, talán éppen a maguk egyszerűségében nyújtják az emberi létnek azt a drámaiságát, amelynél nincs semmi a világon siralmasabb. Horeb Homér tudományos jelentősége és munkássága sokkal ismeretesebbek, semhogy ezekre emlékeztetni kellene. Egyéni sorsa is, pályájának, küzdelmeinek, bánatainak s örömeinek minden prizmáival, azok közé az embertörténeti domelyek senkit meg nem tévesztettek ambíciói felől. Mi volt a múltja? Honnan jött? Hova indult? Hosszú éveken át abban a születéses szegénységben, ami úgyszólván az egész életre megbélyegzi az embert, abban az albérleti nyomorában, mely ágyrajárók és horkolók elől a konyhába száműzte, szívósan tanult ebben a konyhában egy petróleumlámpa mellett. Doktori disszertációjában még a szíriai mondakörrel és a sémi irodalommal foglalkozott, mert voltaképpen rabbinak készült, mint rendszerint az olyan ember, aki végül kitér. Azóta is, felhasználván teológiai tanulmányait s tájékozottságát a Midrash, a Targum Shemi és egyéb effajta kabbalisztikák szövegeiben, a jénai és göttingai tanárok mintájára, akik nem voltak sem papok, sem szerzetesek, sűrűn foglalkozott az Ó-Testamentum magyarázatával abban a kihívó, sőt ellenszenves modorban, amit Bruno Bauertől tanult, s amellyel az ilyen nephi- ták, az Ó-Testamentum tekintetében, minden rosszkedvűket kimutatják az Új Szövetség javára. Nyilvánvalóan felesleges ezek után bővebb magyarázatát adni annak az ösztönös ellenszenvnek, annak a talán túlzott agresz- szivitásnak, amit Horeb tanár úr e fiatal társával szemben mutatott. Az igazság az, hogy a támadási felületek minden gazdagságát kiaknázta, s Varjassy, szegény, nem nyithatta ki a száját, hogy Horeb rögtön le ne fitymálja ezt a szájat, mint egy ócska lakatot. Azzal a különleges érdeklődéssel, ami a legmélyebb szimpátiához hasonlót, Ahogy ez a dolog kezdődött viszonya, de különösképpen Horeab tanár úr viszketegségszerű idegessége Varjassy irányában, már kellőképpen ismeretesek azokból az embertörténeti tanulmányainkból, mint például a Vita című történet s hasonló dokumentumok, amelyekben már régebben exponáltuk az ellenfeleket, respektív világnézetük, jellemük, tudományosságuk s erudíciójuk valamelyes körvonalozásával. De imhol, azokban az időkben, amelyekről itt szólalnánk, súlyos nézeteltéréseik, szinte élettanilaga elmérgesedvén, Horeb részéről a fiiszeres ellenszenv, Varjassy részéről az erkölcsi eltévelyedés terhére vezettek. De még így is, e szélsőségek ellenére is, Horeb megmaradt, merőben filozofikus elme létére, azoknak az elvontságoknak és légürességeknek a birodalmában, ahol csak szavak élnek, s párzanak hívságosan, s betelvén meddő termékenységükkel, önpazarsá- gukkal, fényükkel és szellemükkel, eleve kizárják még a csíráját is valamelyes cselekvésnek. Ezzel szemben a Varjassy in- ferioritása, kifogyván érveiből, tudományoságából, kifogyván úgyszólván önmagából mint tudósból, egy bekerítő mozdulattal, stratégiailag szólván, Horeb tanár úr családi szentélyébe hatolt, Horeb tanárnő megkísérlésével. Amit a magunk részéről a legszigorúbban elítélünk. De miről is volt itt szó? Itt volt, amint ezt föntebb jeleztük, itt szó volt, sajnos, régi Arabiáról, helyesebben régi Arábia történetéről, valamint a szasszanidák korszakáról Ázsiában, ez izgató matériákat megillető olyan szenvedélyességgel az ellenfelek részéről, hogy mindez a sok indulat, egyetemlegesen, már azzá a különleges tébollyá változott szívükben, amit annak idején a tünetek minden pa- zarságával, a Készéi dékán esetében is feljegyeztünk /lásd: Készéi emléke című történetünket/. Ez az izzó szenvedélyesség, melynek gyötrő tüzeit a közönségesebb halandók csak a női nemmel való harcaikban ismerik, e kivételes tudósok lelki légkörét olyan villamos feszültté tette, aminthogy egész lelki énjüket olyan távolokba ragadta el, hogy az úgyszólván már a határa lehetett annak a térnek és végtelenségnek, melyeket Isten az emberi lélekbe helyezett. Ami szenvedély lezajlik az ember szívében, s ellankad, mint egy óramű az idővel, ami vágyakból, elvekből, eszményekből s rögeszmékből apránként megenyhül, megalvad, és végül, meg is zűnik lelke mélyén, az mind csak közepes érzés s indulat lehetett, bárhogy is lángolt hajdan. Az igazi szenvedély ismérve: hogy csak az élettel szűnik meg, az utolsó szóval az ember ajkán s a végső lehelettel. Az erkölcsi értékek kritériuma is a holtig tartó folytonosságban van. Éppen abban rejlik az ember dísze, ereje, hősiessége s kivételessége, hogy megtartja azt, amit rendkumentumok közé tartozik, amelyekből jövendő idők és nemzedékek a múltak minden ostobaságait, gonoszságát és igazságtalanságait szokták megítélni. Semmi nem hiányzott a dicsőségéhez, mert bizonyos politikai áramlatok során még abban az üldöztetésben is része volt, ami a történelem tanulsága szerint minden nemzet nagyjainak kijár, s úgy mutatja ezeket, a nemzetek ez igazi nagyjait, hogy az áldozatok között kell őket megkeresni. Az Akadémia zöme és az egyetemi kar, egyszerűen áthárítván Tardy-Koós Géza magasabb rendű szemléletét s ragyogó állás- foglalását ebben a szomorú kérdésben, egy ógörög kórus szívósságával kezdte ki, egy adott pillanatban, Horeb reputációját, a célzatoknak olyan átlátszóságával, az eszközöknek olyan siralmasságával, vádaknak és érveknek olyan kétségbeejtő egyszerűségével, melyek ha ideiglenesen károsak is bizonyos gyakorlati szempontból, másrészt a tudós etikai alapjait, hogy nem érnek fel hozzá. Ha olykor, Hegel után való elepedettsége és olykor renani allűrjei is látszólag csorbították egyéni különvalóságát, mindez korántsem jelentett szolgai utánérzést vagy másofokúsá- got. Inkább azt a természeti tüneményt re- velálta, amit a vérmérséklet, értelem és jellem azonossága termel s virágoztat ki mint egy szellemi ikertestvérben, közösségben és filozófiában. Egyazon forrásokból táplálkozván, egyazon gondolat mélységeiben bolyongván és hasonló munkakörbe zárva, Horebb Homér, noha eltérő életviszonylatok között s talán kevesebb fénnyel és fantáziával, de az a Renan Ernő volt, aki Magyarországon született... De szeretnők megrajzolni itten a tanár úr fizikai portréját is, ha ez nem volna any- nyira közismert, sőt népszerű. Mindenki ismeri azokat a szelíd, azokat az olykor elborult, olykor derűs szemeket, azt a barátságos arcot egy kis kecskeszakáll rojtjával a végében, azt az avult ruházkodást, azt a jubiláns kabátot, azt a zöldes árnyalatú keménykalapot, mely mélyen a homlokba nyomva, mint egy rohamsisak rejtett egy túlzottan nagy és túlzottan kopasz fejet, két olyan füllel, ami kilengett jobbról és balról a karima alól, mint egy-egy platánlevél ősszel. Ezzel a cölöppel szemben, Varjassy valami opportunus természet s konstrukció tüneménye volt. Keserű felekezetiségét már korán felcserélte az állami vallásra, azzal a fagyos éleslátással, mely a keresztény hit költészetét és metafizikáját főleg a gyakorlati érvényesülésre tartja alkalmasnak. Sovány formáinak hajlékonyságához valami enyves nyájasságot kötött, mint egy nyakkendőt egy ádámcsutkára, s odaragasztván magát azokhoz a tekintélyekhez, akiket a maga számára hasznosnak remélt, benső lényének kétségbeesett nekigyűrkőzését és lelki verejtékezését bizonyos külső könnyedségekbe rejtette. soha el nem mulasztott egy alkalmat, hogy Varjassyba belekötvén, meg ne alázza gyöngeségeiben. Igaz, nem ő kereste a fiatal tudóssal való találkozást Mindig az csatlakozott hozzá, hogy az Akadémia ülésein, hol az Egyetemen, utcán, séta közben, mindig Varjassy, aki csatlakozott azzal a kísérletező elszántsággal, ahogy az ember a zuhany alá áll. Itt vissza kellene adnunk, ugyancsak jegyzőkönyvszerűen, az összes dialógusokat és á propos-kat és kapcsolatokat amelyeken ezek a beszélgetések megindultak. De csak arra az egy típusra szorítkozunk, mely néhány héttel a Cezárovich temetése után rögződött le a két férfiú között /lásd: Vita című történetünket s az összes többiek hangnemét, szellemét és ritmusát adja valami sűrített egyetemlegességben. Sajnos, nincs módunkban feljegyezni, ahogy ezt Varjassy kezdte, mert már az első szavánál Horeb megakasztotta. Már az első szavánál tudta, mit akar mondani, s nem is engedte tovább.- Azok a jénai és göttingai tanárok, akiket ön említ, nem voltak katolikusok, mint ön. De sőt ezek örültek, hogy protestánsoknak születtek, mert ezzel filozófusok lehettek, anélkül hogy megszűntek volna keresztényeknek lenni. Viszont nem hinném, hogy valaki megszűnt izraelita lenni azzal, hogy felvette a kereszténységet. Viszont hinném, hogy ezzel megszűnt filozófus lenni.- Ó, istenem - felelte Varjassy mosolyogva -, viszont a tanár úr nem szűnt meg dialektikus lenni a Plátó mintájára.- Hagyja csak dPlátót - felelte Horeb.- ön már akkor tévedt, fiatalember, mikor az összehasonlító mitológiában a Ha- gada s a Halacha közt vont párhuzamot Rappaport ellenére. Varjassy felderült.- Méltóztatik ismemi doktori disszertációimat? - kérdezte, a maga javára fordítva a dolgot. - Ha sokat tévedek is - tette hozzá -, mindenesetre hízelgő, hogy a tanár úr ezt mind számon tartja.- Hízelgő - szólott Horeb -, meglehet. Vannak percek, mikor az emberi gőg valami isteni kegynek tekinti, hogy két emberi lény párzása a világra hozta az embert. Nincs mindenki a világon, aki születik. Én tudom azt, ha tőlem függ, ön nem jön át a doktorátuson ezzel a Haga- da- és Haladtával. Tudja ön, mi az a Ha- gada? Hagada, az a kék Cyane!- Van erről szó a Talmudban? - kérdezte Varjassy eltűnődve.- Ezt a szövegben keresse, s ne énnálam. A Talmudban Halacha és Hagada nincsenek is elválasztva egymástól! Ezeket mondván, Horeb egy nagyot lélegzett, s megállt, ahogy szokta, a járda közepén, a Váci utcán, keménykalapjával rohamsisakosan. A tavaszi napfényben elnézett a tömeg fölött a piaristák palotája irányában, az Eskü tér felé, amerre útja vejettt hazafelé.- No nem akarom bántani! - mondta s megindult masszív lépdegélésével, egész tömzsi monumentalitásával abban a törékenységben s bizonytalansgban, ami az ember élete és sorsa. - Milyen szép idő svan! - sóhajtott föl, s valahogy Horebné- re gondolt.- Ó, istenem, az én doktorátusom! az már régen volt! - jegyezte meg Varjassy.- Nem úgy néz ki a dolog - elelte Horeb visszaringatván magát az előbbi hangnemekbe.- A tanár úr nem felejtette el bibliai dolgozataimat.- Én alig felejtek.- Főleg Mózes 3-ik könyvével foglalkoztam bibliai kritrikámban.- No, nézze csak - szólott Horeb -, igaz! A 3-ik könyvvel! Mikor íródott az?- A babiloni fogság után.- No lássa, itt megint téved. A Kuenen- Wallhausen-féle elmélet vitatja azt, hogy Mózes 3-ik könyve s általában mindaz, amit a pentateuchus tekintetében papi kódexnek nevezünk, a babiloni fogság után íródott.- Éppen ezzel az elmélettel harcolok.- Ez az, amit nem lehet mondani, ön nem harcol, ön engedményeket tesz. Az az ön harca, hogy engedményeket tegyen. A régi Spárta nem vallotta volna önt katonájának. El tud ön képzelni egy olyan atmoszférát, amelyben azt a katonát, aki hazarohan Thermopyléről, hogy elmondja a csapatok győzelmi dicsőségét, még szóhoz sem engedik jutni, úgy széttépik darabokra rögtön. Hát azokat a görög anyákat el tudja-e képzelni, akik mind meghaltak szégyenükben, mikor a caneai országúton, a Hanibállal való csata után, élve látták jönni fiaikat? Valljuk be, mindez nem az öh világa. De mondanék mást- és megint megállóit, már kiérve az Eskü útra.- Mit? - kérdezte Varjassy elsápadva. Elsápadva, de készen arra, hogy mindent lenyeljen, mint akinek ez álláspontja, hogy mindent lenyeljen az életben. Abban a sötét és kifürkészhetetlen zugban, mit a lélek mélyének lehet nevezni, csak olyan érzékenységeket őrzött, melyeknek nincs nevök, mert erkölcsi természetük sincsen. Még százszor annyit elbírt, mint amennyit kapott. Mindazonáltal, sivár lelki szervezetét mégiscsak átjárta lassanként a méreg sűrű adagolása s imhol szaturálva s agyonszurkálva, valami olyasfélét érzett, hog meg is lehetne bántva. Valami kis ere pattant belülről, s egész higgadt lelkisége a fagypont alá borulván, abban az üres és értelem nélkül való gyűlölség- ben reagált, melynek nincs lendülete, éle, heve, visszasugárzó ereje, semmije, legfeljebb, ha szatírája van. Asiaticum genus dicendi! - gondolta magában, s olyan sápadtan s soványan állott, mint egy fagy- gyúgyertya.- A legenda szerint - mondta Horeb -, Salamon király Gabaonban mély álomba merülvén, Isten megjelent előtte, s megengedte neki, hogy az összes földi javak közt válasszon, s azt kérje, amit akar. Salamon a hokmá-t kérte Jehovától. A hok- ma: ész, értelem, politikai ügyesség, kormányzói tehetség a Kelet felfogása szerint. E perctől fogva a király egy ilyen ha- kam lévén, módot talált arra, hogy Joabot megölesse, s minden esküjét megszegje. Tartok tőle, hogy önhöz, szegény barátom, Isten nem volt ennyire kegyes, s nem a hokmá-val ajándékozta meg önt. Varjassy fellélegzett. Sokkal rosszabbat várt.- Ó, istenem - felelte könnyeydén -, ez a hokma nem óvta meg Saalamont attól, hogy ne legyen rabja a nőknek, s ne menjen tönkre rajtuk.- Jaj! Jaj! - sóhajtott Horeb -, maga megint nem ért engem, és kívül an a kérdésen. Nőkkel szemben nincsen hokma, még a jó Isten kegyéből sem.- Ez igaz - felelte Varjassy csendesen.- Ha szabad kérdeznem, hogy van a mél- tóságos asszony? - tette hozzá, hogy megmaradjon a kérdésben. H oreb megállóit a járda szélén, rohamsisakja alatt. Már ekkor az Iránja utcában voltak, ahol a lakása volt. Egy sárga fal ablaksorában, a nyitott üvegszőámy mögött, egy női árny tűnt föl fehér pongyolában, andalítóan az ablakrámának dőlve - Horeb Homémé! A tér és távolság ellenére a formák lágy teltsége kísértett, s még vonzóbbá tette e magasságból, még kéjesebbé, amint sejttetett. Egy sápadt arcban, ájult szemekkel, egy nagy női száj tüzelt, skarlátra kiföstve. S egy meztelen kar intett, a pongyola ujjá- ból. Varjassy eltöprengett. Az átmenetek és kapcsolatok szövevényein át, minden lehetőségek mélységeibe szállva, izgultan kutatta, hogy találja módját, hogy Horeb meghívja ebédre...
