Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-11 / 269. szám
8 1989. NOVEMBER 11. Irodalom, művészet Nagy magyar elbeszélők Ambrus Zoltán, aki 1861-ben született és 1932-ben Italt meg, munkássága során szinte minden prózai műfajban kiválót alkotott, s jelentős a kritikusi, esztétikai és dramaturgiai tevékenysége is. Igen sokat fordít, főleg francia regényírók műveit. A Nyugatnak indulásától kezdve állandó munkatársa. Finom stílusa, elbeszélő módjánál franciás eleganciája kiemelik kortársai közül Az itt közölt novellája először 1906-ban az Alomvilág című kötetben jelent meg. H árman ültek az asztalnál: a púpos,Miss Lilian, a szelídítőnő, és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuckóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.- Huszonhét garas! - szólt a púpos. - Az embernek éhen kell halni. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: "Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian a fenevadjaival! A kutya mint számolóművész!" - és íme! Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel Little John? Nem eszel, kis betyár? A majom elégedetlenül morgott, s Miss Lilian nem felelt. Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka! - folytatta a púpos. - Nem tud semmit, és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi, s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyújtózkodni, s naphosszat ásítozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg dög- lik, zabái és melegszik. Többet eszik, mintmimindnyájanegyüttvéve.Ésmeny- nyi fűtő kell neki, istenem, mennyi fűtő! Egy piszkos, vén bestiának!... Nem igaz, Little John? Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.- ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, met ön nem tud felejteni, Mr. Reginaid. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belamar- kolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között, ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginaid, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik... A púpos közbevágott.- Ne is beszélj nekem erről a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! Aki enni adok neki, s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit, s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e mit forgattam a fejemben, az után a nap után, amikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpíteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő! Miss Lilian elnevette magát.- Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginaid gondolja. Bob öreg és szelíd; a ketrec, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.- Nem kérdeztem volna meg - szólt a púpos az értelem felsőbbségével - tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a ketrec közelében! De kieszeltem valamit, amin talán csu- dálkozni fogsz: olyan egyszerű a dolog. Kieszeltem: a ketrec-guillotine-t. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrec tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az új ketrecbe, s aztán már a többi az én gondom...- S ön azt hiszi, Mr. Reginaid, hogy ráverhetett volna erre a gonoszságra? Fúj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla egészen. Mert szeretném látni a szelfdftőt, aki hajlandó volna belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy kínlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van, s lelövi, azt értem; szegénynek úgyse sokat ér már az élete. De így!... Ez igen csúnya ötlet volt, Mr.Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert végre is Bob kenyeret keres önnek.- Azaz, hogy keresett - felelt a púpos. - Akkor még keresett. Ma már nem is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis fickónak egy új vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem fázol, Little John? Gyere, te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört, te zsivány? Ugye, hogy szereted? Nohát igyál. Ilehehe, te gazember, te gazember!... S megveregette a majom szőrös arcát. Ahogy hozzáhajolt, s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni, melyik az ember, s melyik a majom. Little John arca értelmesebb volt, mint Mr. Reginaidé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.- Különben szerencséje - folytatta Mr. Ambrus Zoltán: reginaid -, hogy olyan szegény vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne, s nekem nincs pénzem.- Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginaid, mert minden szava a szívemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?! Pedig én elhagyom önt, Mr.Reginald.- Mi az?... Mit mondasz, Zsuzsánna?- Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginaid. Férjhez megyek a borbélyhoz, akit a múltkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről beszélgettünk akkor.- Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?- Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliathot, a régi szelídítőjét, Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem, kevesebbel is megelégszik, mint én.- És mért akarsz elhagyni? így egyszerre?- Tudja, Mr. Reginaid, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr. Reginaid, ön úr.- Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolc esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból, s most itt hagysz? De Miss I.iliant már nem lehetett ész- rctéríteni. Karácsonykor letelik a szegő- dése, s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginaid mondhat, amit akar. ö nem veszi vissza a szavát.- Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember kell neki. Megint Zsuzsánna lesz isten s ember előtt; fogadjak magamnak más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugye, te nem tennél ilyet, Little John? A majom keservesen nyöszörgőit, s a púpos elérzékenyült. Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre ugyanazt felelte, konokul, egyhangúan:- Karácsonykor megyek. Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit, azt harapófogóval se feszíted ki onnan. Mr.Reginald szorultságában a kutyához fordult:- Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen, vertelek, de nem szívből, csak a tudomány érdekében. Ezeket a szavakat, hogy: "a tudomány érdekében", Old Jack értette; szűkölt s ugatni kezdett. Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is meg- illetődött. Lehajtotta a fejét, és így szólt a késő bánat hangján:- Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával. A pú posnak a torkán akadt a szó. Meg- értette, hogy ami történt, jóvátehetetlen. Vagy úgy, a borbély már a pénzt is elvitte magával? Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.- Jó - szólt végre, elfojtott dühvei -, menj, de vidd el azt a buta állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsón adom. Vidd el szaporán, hogy ne is lássam többet.- Mit csinálnék vele a borbély-műhelyben? - kérdezte Zsuzsánna. - Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs kedvére, eladhatja a városban, mikor akarja.- Valid meg, azért hagysz a faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép nap téged is felfal a bestia, amikor egyszer rosszkedvében találod. S ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.- Nem, Bob nem rosszindulatú. Csak akkor haragszik, ha éhes.- De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogyha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!- Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.- Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj. Aztán Little Johnhoz fordult és elpanaszolta neki:- Ez a buta állat mindennap új bajt zúdít a fejemre. Szétugrasztja a társulatot, s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész nap alszik, és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek róla, Little John, ne félj! A majom, aki abuzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta. 2 Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian - a kcrcsztségben: Zsuzsánna - áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára vette köpönyegét, keresztülhaladt a keményre fagyott udvaron, s benyitott a vadak bódéjába. Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre. Nem akart közel érni a ketrechez; gyűlölte, de tisztelte Bobot. Az oroszlán aludt. Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről, szétmarcangolt óriási kígyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi oroszlánkisasszonyokkal, akik a párzás szilaj örömében bömbölésükkcl mcgrckcsztette- tik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta, s nem érezte a lába sebét. A púpos, a tolvajlámpa gyér világánál bepislogott a ketrecbe, ahol a sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad aludt tovább. Aludt, s nem gondolt rá, hogy annak, aki nem tudja megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.- Aludjál - mormogott a púpos -, ma alszol utoljára ilyen édesen! Hogyan, barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob cimbora, ez már nem járja, ez egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább is terád keservesen szerzett garasaimat? I logy egy szép nap leharapd a kezem? Köszönöm szépen. A Miss rámnézve meghalt, tehát vége a ko- maságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba s eladjalak az állatkertnck vagya múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted: egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, amennyibe az ellátásod kerül, amíg túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem, Bob, végezzünk! Végezzünk minél hamarabb, s végezzünk zaj nélkül, ahogy urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy Bob, hogy nagyon beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan szerencsétlenségnek, hogy időd betelt, s órád megérkezett. S elmúlásod fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob! Odament a kemencéhez, mely a rekeszt melegítette, s szcp csendesen eloltotta a tüzet. Hajnalidé az oroszlán fölébredt, s megrázta a sörényét. Fázott. 3 Másnap Mr.Reginald bekukucskált a bódéba. Kíváncsi volt rá, mi történik Mátyás Ferenc: Rekviem Rózsa Endre: / Eletfog)>tiglanig Hol már a döghalak is elhullnak és tétlen rajzanak lefelé, mélyen tanyáz tenger szívemben minden elmúlás. Mert mély örvény az élő ihleté. A szomjú láz kietlensége mégis megaláz: életfogytiglanig csak tátogás és néma ordítás a végítéletért. Te mondd meg Isten, hogy ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket, s mi jogon, ha nem ő teremtett? Tankok, katonák közt a halál az úr s támadó parancsra vár, a lélektelen zsoldos szolgák a gyengéket lekaszabolják, s ki a parancsuralom kasztját nem szolgálja, azt felakasztják, s ha nem öl meg a sunyi önkény, végezhetsz te magaddal önként, az erőszak mindig erősebb, s bevérzi a lelket a lőtt seb, s lehet-e egy népnek reménye, ha nincs törvény a védelmére? Mondják, erkölcsi lény az ember s eleve nem lehet hitetlen, porból jött, de életet érlel a teremtés küldetésével, próbatétel lelki tartása, csodát tehet, ha van hozzá társa, küzd, hogy a földön szabad legyen, s hitét ne vegg’e el senki sem. Erős hatalom a félelem, menekül, aki fegyvertelen, menekülne, dehát, ha magyar a földjén mindig szántani akar, hullt csontjából is kenyeret ád, hogy remélje a föltámadást. Mondd meg, Istenem, hát ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket? A tömegsírok nem felelnek Bob, az oroszlán odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálraítélthez. Ahogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrec rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett. A púpos hátán végigfutott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas véletlenül enged!... Becsapta az ajtót, s továbbállt. Az ajtócsattanásra rémítő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle káprázott? ... Vagy amaz egyre ordított odaát?... Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másodnapján, mialatt Little John a legtréfásabb dolgokkal mulat- latta a piacon egybegyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a megmegújuló rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos könyörgéssé. Végre elhallgatott a hang. Az ünnepek után - ötvenhat óra múlt cl, hogy a halálraítélt éhezett és fagyos- kodott - Mr. Reginaid még egyszer megnézte áldozatát. Most már bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemencéhez. A déli nap bevilágított a deszkabódé hasadékain. Mr.Reginald jól láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már nem bömbölt, csak nyögött. Mikor az ajtó kinyílt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlöltség- nek és a bosszúnak utolsó zsarátnoka is kialudt belőle. Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:- Ó, jaj nekem, hogy én - én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a kelepcébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törleszkedő, hasznos háziállattá?! Miért, hogy a hazai ismerős bozótok között, egyenesen, nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni, miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan, óvatosan, kanyarogva, ahogy a kígyó csúszik? Miért nem nyílt ki az eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban, miért szóltam nyugodtan: "Sötét van; mindegy! Miért nem törődtem a puskás liliputi- akkal, akik körülfogtak, s átcsaltak a veremből széttörhetetlen vasketrecembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátítottam el a tánc művészetét, a tízig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arcomat fintorgatni?! Isten veled már, harc vidám zenéje, fenevadak erdőt reszkette- tő, vidám ordítozása, lángoló erdő, napfény izzó heve, puskaropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek, kemény húsú, széles pofájú, szép oroszlánasszonyok! Nem dulakodom többé veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez győztes sörényemet; nem bírom le, halálos reszketéssel leli édes gyönyörre, melegséget árasztó, kemény, bársony, szilaj testeteket! isten veletek szép oroszlánasszonyok, és ti, gyáván szökcllő tigrisek, csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vacogok, haldoklóm a hidegtől, aki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, akinek szét kellett volna marcangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! íme, ez a pislogó, hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!... Nem, én nem vagyok én; szép afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó március szerelmi bömbö- lésse! teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges macska vagyok, akit földre tepert az éhség, s aki könnyezik a hidegtől!" M ikor Mr.Reginald utoljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem mozdult. A púpos kinyitotta a ketrec ajtaját, rálépett az oroszlán tetemére, s kis pálcájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen így szólt:- Quos ego!
