Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-07 / 265. szám
j^ÍÉPlAP rJegyzetlapo/T A foglalkoztatási gondokkal küzdő térségben ötvennégy főnek ad munkát az abádszalóki Lenin Tsz bőrdíszmű üzeme. Jelenleg női di plomatatáskákat varrnak, melyekből 85 ezret rendelt szovjet üzletfelük. Fotó: Mészáros Feloszlás, határozatképtelenül Utolsó testületi ülés Új helyen az MSZP Jászberényben Ne süllyesszük el az Aurórát! 1989. NOVEMBER 7. Tovább csökkent az állatállomány Hamarosan alapanyag-ellátási gondokat okozhat a húsipari vállalatoknál az állatállomány csökkenése: az utóbbi időben ugyanis minden jelentősebb állatfaj létszáma megcsappant. Űj jelenség, hogy a korábbinál több termelőszövetkezet és állami gazdaság hagyott fel a szarvasmarha- és a baromfi-tartással. Az állattartási kedv csökkenése összefüggésben van az ágazat jövedelmezőségének fokozatos romlásával. A felvásárlása árak növekedése még mindig elmarad a takarmányárak emelkedésétől, ugyanakkor a keveréktakarmányok minőségének romlása miatt jelentősen növekszik a hizlalást idő. Mind több gondot okoz a termelőknek, hogy drágultak az állategészségügyi szolgáltatások, és az állatok gyógyítására alkalmas szerek ellátása akadozik. A Központi Statisztikai Hivatal legutóbbi felmérése szerint 1989. szeptember 30- .án az országban 1 millió 663 ezer szarvasmarhát tartottak, ez az előző év azonos időszakához képest 83 ezerrel, 4,8 százalékkal kevesebb. A visszaesést elsősorban az okozta, hogy egy év alatt 22 termelőszövetkezet és két állami gazdaság számolta fel a szarvasmarha állományt. Két év alatt 11 ezer kistermelő ugyancsak abbahagyta a szarvasmarhák tartását. A sertésből szeptember 30- án 9 millió 14 ezer volt, az egy éVvel korábbinál 640 ezerrel, 6,6 százalékkal kisebb. / Egy év alatt 27 termelőszövetkezet és négy állami gazdaság számolta fel sertés- ágazatát. Ezt némileg ellensúlyozta, hogy 5 ezerrel növekedett a sertéstartó kistermelők száma — elérte a 818 ezret —, viszont közülük sokan csak saját célra hizlalnak. Szeptember végén 63 millió baromfi félét tartották a gazdák, 6,5 millióval, 9,4 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban. A csökkenés kizárólag a tsz-eknél következett be. Egy év alatt 51 szövetkezet — a tyúkféléket tartó közös gazdaságok csaknem ötödé — számolta fel a pecsenyecsirke-neve- lést. Pénteken délután tartotta az MSZMP volt jászberényi városi bizottsága az utolsó testületi ülését, amelyen ugyan a megjelenési arány nem érte el a határozat- képességet, ettől függetlenül egyhangúlag kimondták a testület feloszlatását. Az MSZMP városi bizottsága ezzel befejezte munkáját, amely Kovács Miklós volt első titkár szerint ez év májusáig júniusáig megőrizte akcióképességét, az utolsó hónapokig tudott mozgósítani, problémákat felszínre hozni. A szünet után az MSZMP jogutódjába a Magyar Szocialista Pártba átlépett, illetve a velük szimpatizáló személyek folytatták a . tanácskozást. A jelenlévők túl voltak már azon a traumán, amit a párt szétesése okozott, számoltak az újjászerveződés nehézségeivel és főleg a gyakorlati teendőkre koncentráltak. A helyzetértékelés közvetlenül a kongresszus utáni napokban megkezdődött és ezzel együtt, bátortalanul ugyan, de megkezdődött az MSZP szervezése is. Az ideiglenes szervező irodává alakult apparátus félszegen vett részt ebben a munkában, mindenki várta az alulról jövő kezdeményezést, az alapszervezetek spontán megalakulását. Néhány kivételtől eltekintve azonban a tagság nem mozdult, csak kevesen azonosultak az új pánt programjával. miközben néhány régi párttag az utóbbi napokban az MSZMP szervezésén fáradozik. Október elejéig Jászapáti és Jászárokszállás kivételével a jászsági községekben 126 rendes és 11 pártolótagot számlált az MSZP, míg Jászberényben a 90 tag mellett 18 pártoló tag jelentkezett. Bár a szervezés tovább folytatódik, de a következő teendő most az új lakóterületi alapszervezetek létrehozása. Sortban jelenítették be a jelenlévők, hogy a kis csoportok mikor és hol alakítják meg közösségeiket. A színhelyek között szerepel magánlakás, területi pártBelépek, s az ajtó nyi- kordulására minden arc felém fordul. Végigmérnek. Valószínűleg unott közönynyel, én mégis úgy érzem, hogy a zsigereimbe Hatod a tekintetűik: ki vagyok vajon, és hogyan kerültem ide? Később látom csak, amikorra magam is az ácsorgó em- benmassza részévé szürkülök, s a többiekkel együtt fordítom a fejem az újabb érkezők felé, hogy a belépőt végigpásztázó arctalan tekintetcsóva nem más, mint az aj tócsukód ásnak szóló puszta reflex; érdeklődés nélküli, unott nézelődés. De még az ajtóban állok, csák épphogy elengedtem a kilincset. Beljebb kellene mennem, a fehérre festett irodaajtók felé, ahonnan majd szólítanak. Meztelennek érzem magamat. Csupasznak, ruhátlannak, kiszolgáltatottnak. Ügy látszik, hogy ez a hely és ez a helyzet már önmagában megfoszt a bajok elviseléséhez szükséges önbécsüílés és tartás nagyobbik részétől. De hát nem mehetek oda mindenkihez külön, hogy elmondjam én nem... én tulajdonképpen nem is úgy ... Már csak azért sem, mert akkor hozzám is odajöhetnének legtöbben, hogy elmondják ugyanazt — önmagukról. Nem mehetek oda! És ki sem állhatok a folyosó közepére, hogy Höliroda, tekepálya, művelődési ház, azok pedig akik mám italát nak |maiguknak| alap-- szervezetet, november 10-én délután 4 órakorba pártbizottság épületében alakíthatják meg szervezetűiket. November második hetében kiürül a pártbizottság épülete, és az MSZP átadja helyét további hasznosításra a tanácsnak. Szóba került szálloda, kollégium, oktatási intézmény berendezése, de nagy szükség van az egészségügyi ellátás feltételeinek javítására is. A jászberényi MSZP központ ezentúl a Táncsics Mihály úti pártház lesz. A jelenlévők megállapodtak abban, högy 'november 27-én (hétfőn) délután 5 órakor összevont pártgyűlést tartanak, melyen megalakítják az MSZP városi szervezetét, tisztségviselőket választanak és javaslatot terjesztenek elő egy jászsági pártszerv létrehozására. A pántfórum legfontosabb teendője ezek mellett a választásokra való felkészülés lesz. L. P. gyeim, Uraim, egy kis figyelmet kérek... Kit érdekelne vajon á mondandóm? Önmagam „mosdatása” ? Egyáltalán: kit érdekelnek még vajon e falak között az efféle históriák? Hiszen ezek itattak itt át mindent és mindenkit. Beljebb araszolok. A lehető legkevesebb mozgással, hogy mielőbb észrevétlenné váljak, kikerüljek a tekintetek fókuszából. Megbotlom valamiben, nekiütközöm egy széknek, bocsánatkérő szavakat motyogok zavartan. Lehetünk vagy húszán. A sorsunkra várunk. Szólítás- ra. Végre magam is körülnézek, persze csak lopva. Vajon miképp kezdenék riporthoz, ha nem így lennék itt?. Lődörögnék egy ideig az emberek között, csak úgy, kóstolgatva a helyet, a hangúlatot ... Igyekeznék belül kerülni a körön, közelebb a dolgok lényegéhez... Aztán kihez mennék oda? A szikár arcú. fejkendős, ötven körüli asszonyhoz, aki olyan megadóan üldögél a sarokban ... ? Miről tudnánk beszélni? Talán arról, hogy miként kényszerült rá eny- nyi évesen arra, hogy munkát keressen? Hogy feladja a harminc éve szívvel gyakorolt „főállású” anyaságát ... ? Vagy a kislányt (nagylányt?) szólítanám meg, akiből „kinézem” a manapság már keveset érő, friss Történelemmé kövülő dátumokat nem tud az ember nyomtalanul kitörölni esendő memóriájából: ma, november 7-én, emlékeimben még mindig az Auróra cirkáló torko- lattüzei villognak, nekivadult matrózok rohamozzák hosszú „dióverőikkel” a Téli Palotát. Aztán persze beveszik az objektumot, s ezzel a világ egy- hatod részén megszűnik a kizsákmányolás. Így tanultuk ezt, milyen egyszerű, mondhatni históriai kétszer-kettő. De hát miért felejtené az ember, amikor piros nyak- kendős úttörőként örömünnepként tartotta számon ezt a napot: mert hát iskolai szünet volt, énekszó és tánc köszöntötte. Később, mondjuk kollégista koromban, az asztalra bőséges menü került, és katonaként még két deci bort is adtak a szokatlanul gazdag lakoma végén. Az már felnőtt fejjel ért, hogy vastag borítékokkal nyomatékosították: nem akármilyen napja ez az esztendőnek, érdemes hát várni rá, mi több kivárni a cikornyás szónoklatokat, de a tenyereket sem kell ilyenkor sajnálni, mert a tapsot is szépen ■ honorálják. Az emberi alkalmazkodó képesség, mint már annyiszor, ezen a napon is segített. Természetesen voltak, akik lelkűkben apró, piros lángú mécseseket gyújtottak: lelkűkkel ünnepeltek, s ünnepelnek ma is olyan szent hévvel, hogy Krisztus születését ünnepli ma is a keresztény világ. Szívük joga ez, és ennek az elkötelezettségnek úgy vélem, tisztelettel kell adózniuk azoknak is, akiknek mást üzen ez a dátum. Mert vannak, akik élnek annak a lehetőségével, hogy immár bűntudat nélkül végiggondolhatják, milyen szellem is szabadult ki ezen az orosz októberi, magyar novemberi napon a történelem palackjából? A dugót minden bizonynyal az örök szabadság- vágy indulata lökte ki, ám érettségi bizonyítványt...? Hogy megkérdezzem tőle: milyen érzés rögtön az ÉLET küszöbén megismerni a fölöslegesség, a kiszolgáltatottság torokszorító érzését?. Kihez is mennék oda? Kit szólítanék meg. ha azért lennék itt, hogy riportot írjak? Nem tudom, hiszen ránézésre olyan egyformák vagyunk. Ácsorgunk, gyűröget- jük magunkban saját kis keserveinket, amik a szemhatárig betöltik bennünk a világot. Morzsolgatjük hangtalan a magunknak feltett kérdéseket: - miért pont én ? ...; miért engemet? ...; miért éppen nekem nem sikerül (t) ? Ácsorgunk, tanácstalan. Ahányan, annyifélék, s mégis egyformák ... Azon kapom magam, hogy szégyenlem a dolgot. Hogy .miért, azt pontosan nem tudom. de szégyenlem. Olyasmi ez, mint amikor a zaci előtt háromszor is körülnéz belépés előtt a polgár, hogy nem jön-e véletlenül ismerős a járdán. Most magamban is tetten érem saját (kis)polgári reflexeimet. Hatnak a korábban oly’ sűrűn puf fogta tott közhelyek: aki becsületesen dolgozik, az meg is tud élni; aki nagyon akar dolgozni, az tálál is magának munkát^ a munka- nélküliség a lumpenek sorsa csupán ... Végignézek magunkon, s keresném az erkölcsös közhelyek igazságát. Nem találom. Átlagos, normális, renaz előgomolygó füstből olyan szellemalak állt ösz- sze, aki számára az emberi élet szentsége ismeretlen volt: milliószám szedte az évtizedek során áldozatait, s roppant erejével legalább annyit rombolt, mint amennyit épített. Bizony, a jóságos dzsinnek csak a mesében vannak.. .* A Nagy Októberi Szocialista Forradalom történelmi mérföldköve örökérvényű lesz akkor is, ha számunkra itt, e kis hazában a jelentése időközben megváltozik. Mert azt a földgolyó valamennyi szegletében számon tartják, hogy a mi naptárunk szerint 1917. november 7-étől kezdve nem elég egyetlen nyelvet ismerni a világ- politikában. Bizony nem: a második világháború a példa rá, hogy az angolszász szótárakba is sietve beírták a „da” és a„nyet” jelentését. Azt is mindenki tudja — mert harangzúgás adta tudtul szerte a világon —, hogy mit jelent ez a szó: „pobeda”. Együtt élünk 72 éve ezzel az óriással, melyet, mint minden mesebeli szörnyet, őt is a saját ereje csalta meg: mert határtalannak vélte, így korlátokat sem állított számára. Ahhoz, hogy ma pirospozsgás ünnepléssel köszöntsük november 7-ét, némivel több megértés kellett volna a gyengébbek iránt, s a deklarált testvériség helyett szívesen vettünk volna több őszinte testvéri érzést. Szokatlan lesz zászlók és „lózungok” nélkül túllépni a mai napon. Nem csoda, hogy kicsit zavart- nak érezzük magunkat valamennyien, hiszen személyes történelmünkben kell máról holnapra új ka- tedrálisokat emelni, miköziben az építőanyagot a régiekből kell átmenteni. Mit kívánhatnánk mindehhez? Adjon a sor hozzá időt, erőt. És hitet, hogy az új ünnepeinket immár nem f akit ja ki az idő! — Pb — dezett külsejű emberek ácso- rognak körülöttem. Érzem, hogy marhaság, de mégis zavarban vagyok: kell-e hát szégyellnem a dolgot? S ha igen, hát miért? Egyáltalán: nekünk, szólításra váróknak kell-e most. 1980 őszén, szégyenkeznünk, hogy itt vagyunk? Ácsorgunk. Mondatfoszlányok innen-onnan: „Küldözgetnek mindenfelé ... Voltam potyára vagy hat helyen . .. Ahol csak meglátják, hogy roma vagyok, már tárják is szét a kezüket, hogy sajnálják, de nem ... Dehogy sajnálják, hogy a fene beléjük, csak büdös nekik a cigány!” „Mondom neki, hogy ács vagyok, mire azt mondja, hogy neki viszont esztergályos kell... Mondom, nem baj, majd kitanulom... Leintett: nincsen nekik idejük arra várni! Du- nálhatnak már nekem mindenféle átképzésről...” Megint jön valaki, nyikor- dul az ajtó. Odafordulunk. Az újonnan érkező bearaszol, a lehető legkevesebb mozgással. hogy mielőbb kikerüljön a tekintetek fókuszából. Megbotlik, széknek ütközik, bocsánatkérő szavakat mormol' zavartan. Látszik, először van itt. Állunk, várunk. Emberek jönnek, emberek mennek. Egyre közelebb kerülünk a fehérre festett ajtókhoz. Támasztjuk a falat, türelmesen. Előbb-utóbb majd csak beszólítana'k. L. M. L. Üj üzem a Borsodi Vegyi Kombinátban A Borsodi Vegyi Kombinátban csaknem négy milliárd forintos költséggel új üzemet építenek, ahol a poliuretán termékek egyik fontos alapanyagát, a metilén difenil diizocianátot — MDI — gyártják majd. A létesítmény építése befejezéséhez közeledik, rövidesen megkezdik a gyártási rendszer „élesztősét” és még az idén elkezdik a próbagyártást is (MTI-fotó: Kozma István) Folyosón ácsorgunk #
