Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)

1989-11-04 / 263. szám

10 Nyugdíjasok fóruma 1989. NOVEMBER 4. 1989 MÁSODSZOR IS: Egész napos érdeklődés a Nyugdíjas Ki mit tud?-on Versenyzők a megye harminc településéről - közönség legalább annyiról A nyugdíjasok Ki mit tud?-ját tavaly hirdette meg először a tö­rökszentmiklósi Városi Művelődési Központ, a Hazafias Népfront megyei bizottsága és a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. A kezdeményezők, szervezők akkor rengeteg bizonytalansággal, ag­godalommal készültek a megyei találkozóra. Aztán, - ahogy a ne­vezések jöttek - már azért aggódtak: elég lesz-e, megfelelő lesz-e egy egész napos versenyidő, s befogad-e minden versenyzőt és ér­deklődő közönséget a kis, városi művelődési ház? Nos, akárhogy nézzük: rengeteg előkészítés, nagy szervezés és okos rendezés után az -dső Ki mit tud? majdnem száz föllépő versenyzővel, több száz érdeklődővel zajlott, s meglehetősen próbára tette a zsűri, a ren­dezők, a vendéglátók türelmét, tudását, - ugyanis tavaly ősszel reg­geltől késő estig tartott a nagy találkozó. Ezen okulva az idén hat helységben elődöntőre hívták a kétszáznál több versenyszámot be­jelentő nyugdíjast. Az ember azt gondolta: a megyei döntő Török- szcntmiklóson az idén már nem hajlik az estébe, s a közönség egy része is fölhagy az utazással, hiszen látta szeretteit és barátait az elődöntők során! - Nem így történt: október 30-án Törökszentmik- lóson estéiig hangos volt a ház, még több érdeklődi?jött a hatvan­hét egyéni, illetve csoportos versenyző látására. 1989. október 30, hétfő, 9 óra: A szó igazi értelmében, az alag­sortól az emeletig zsúfolásig megtelt a törökszentmiklósi Mű­velődési Központ (a valamikori városháza) épülete. Nincs egy ár­va üres szobája, de embertömeg hömpölyög a folyosókon is, fog­lalt minden szék - s ami a legér­dekesebb: bár fél tízre hirdették a színházteremben a második me­gyei Ki mit tud? kezdetét - nincs már egy üres szék, sőt, vannak, akik a kisebb termekből össze­kapkodják a székeket, s viszik a színpad közelébe - lehetőleg. Ün­nepi fehér-feketébe öltözött asz- szonykórusok, jelmezeket takargató színjátszók, "bűszárú gatyás- népművész, s rengeteg zenész, - akinek a hóna alatt cite- ra van, az csak természetes, ze­nélni fog. A színházterem mellett első férfikórus. A kengyeliek! Ta­valy is megcsodáltatták szép nó­táikat, most se különben. Sikere van az első versmondónak, De­recskéi Sándoménak Mezőtúrról és Balogh József szolnoki citerás- nak. Aztán ájtatos csend, amikor Doroszlai Elek tanító úr elmagya­rázza Incze Zsuzsának a szavalat előtt, hogyan is tanított egy éle­ten át tanyasi, osztatlan iskolában egyszerre hat osztályt. Nép! komédia a cibakház! nyugdíjasklub előadásában: A pór, a fia, meg az oskoiamesíer címmel egy kényelmesnek mondható (ko­rán reggel még az volt) másik te­rem, ahonnét a tévé képernyőjéről figyelhető a nagy találkozó. Per­sze, hogy ott is elfogyott minden ülőhely. Aztán Sülye Károlyné, a rdnde- zők, a szervezők nevében köszön­tőt mond. Nem, egyáltalán nem akar ünnepélyes lenni, a szeretet meg úgyis kihallik minden prak­tikus mondatából. Türelmet kér, egymás megértését, egymás telje­sítményének szerető elismerését. Mondja, mind a négyszáznyolc­van meleg ebédet rendeld legyen nyugodt, szólítják majd délidő­ben. És megnyugtatja azokat, akik most érkezvén, nem tudtak az ebéd lehetőségéről. Iratkozza­nak föl gyorsan, kint várják őket, jut is - meglehet marad is! Ha jövőre is meghirdetik a ny ugdíjasok Szolnok megyei Ki mit tud?-ját, jó szívvel tanácsolom: akárhány elődöntőt szerveznek is, a megyei döntőre harmincöt vcrsenyszámnál többet ne bocsássa­nak. Talán erősíteni kellene az elődöntőkben ítélkező zsűrit, talán meg kellene sok rendezőnek, szervezőnek keményítenie szívét. Már túl vagyunk két találkozó tapasztalatán, rá kell döbbennünk, nem jó így, nem lehet reggeltől estig tartani egy rendezvényt, - s külö­nösen nem, ha résztvevői között több a hatvanon, hetvenen felüli, mint az ötvenöt, hatvanéves. Igaz, kinek lehetett most panasza? Négyszáznyolcvan ebédet tálaltak föl a résztvevőknek és a közön­ségből fölíratkozóknak. Volt pihenőszoba és öltöző, ellátták üdí­tőkkel, ezzel-azzal a közönséget, s a versenyzőket is. Mégis: rövidebb, szebb lett volna! | Igaz, okulhatnának a versenyzők is: az énekesek megelégedhet­nének gazdag repertoárjukból maximum két dal előadásával. A szavalóknak se föltétlenül félórás balladákat kellene választaniuk tudásuk, tehetségük megmutatásához. A színjátszók az énekkarok, a táncosok is találhatnak maguknak 8-10 perces bemutatót - s ez­által nem lehetne több értelemben azt mondani: kimerítő volt a nap! Jövőre nem ártana ezt se megszívlelni! Délben már tömény székelyká- posztaszag jelzi, megfőtt az ebéd, s nemcsak a szomszédos iskolá­ban, itt a házban is megterítettek. Azt gondolná az ember, majd enyhül a terem zsúfoltsága, - de hát kint alig várják, hogy az ebé­dért igyekvők fölálljanak, foglalt újra minden szék! A műsor - dé­lig húsz produkció zajlott le - / minden perce érdekes, bár (lelke rajta az elődöntős zsűriknek) he­lyenként lehettek volna szigorúb­bak is. Az időpazarlás azonban szinte minden föllépőre elmond­ható. - Este lesz, este lesz - Ígéri Két csoport is jött Kunhegyesről, ha nem jelentené be őket Incze Zsuzsa, akkor is tudnám: Kiszely Sándor a tanács vb. titkára a kar­zatról szekfücsokrot "hajít" a lá­buk elé. A jászfelsőszentgyörgyi asszonykórusnál figyelek: szem­mel irányítja a kórust valaki az el­ső sorból. Rákérdezek, hogy szünetben meglátom. Tóth Bélá- né a jászberényi Székely Mihály iskola tanára 9 éve foglalkozik a szövetkezeti asszonykórussal. Azt mondja összeszoktak. - Ók kap­ják később az első nagyobb nívó­díjat. Csakúgy, mint Szikszai István bátyám Jászapátiból. Kér­dezem őt is, de a választás miatt: Czuczor Gergely: Tanulj, hogy boldogulj című szép, hosszú ver­sét mondta egy bölcs hetvenéves parasztember kitárulkozásával. Meséli gyalogmunkás volt a Ve- lemibe’ sokáig, de a könyvet, a verset igen szerette mindig! Már estébe hajlik a délután. Ré­gi nótákat, táncdalokat, slágereket énekelnek a Tiszamenti Vegyi­művek nyugdíjas klubjának asz- szonyai. Elgondolkozom: legalább olyan jó, s üzemi társa­séletben szórakoztató, mint déle­lőtt a kicsi jász asszony szép táncdalai. Gazsó Józsefné igen szépen szerepelt, gondolom, meg­hívják majd egy-egy összejöve­telre. És akkor még nem is szóltam a tiszafüredi Csabai Ist­imé a zsűri: Czakó Jánosné, Trencsényi Józsefné Vájná Katalin, Bálint Erika és a tudósítás írója' tudnak ott a kis faluban az asz- szonyok. Mindenki sokáig tapsol a két kenderesi együttesnek, jó hangú asszonyok, jó fülű zené­szek ők. Egyetlen, de kitűnő - mondják a zsűrinek is, amikor a cibakháziak jelenetét tapsolják. A nagyterem reggeltől este nyolcig zsúfolásig tele - legfeljebb akik videóról nézték, időnként helyet cseréltek - s az ebédelők se fértek mindig el, megszokott helyükre újak jöttek... Tarpai Zoltán fotói váriról, aki vállán csikóbőrös ku­lacsával úgy mondta Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csi­kóbőrös kulacshoz című versét, mintha valahonnét neves "desz­kákról" vetődött volna ide. Dehát minden szépnek, jónak vége lesz egyszer. Bizony ennek, a második, megyei nyugdíjas Ki mit tud?-nak is vége lett úgy es­te 8 óra után. Bár, ki tudja, ki meddig maradt még széles jóked­vében, hiszen az utoljára színpad­ra álló Tisza cipőgyári, de tiszaföldvári nyugdíjasok énekka­ra fáradhatatlan volt. Szórakoztat­ták a cseppet se türelmetlenkedő közönséget, amíg a zsűri döntött, értékelt, nem fogytak ki a nóták­ból. És - vagy már mondani se kell?- természetesen mindenki úgy bú­csúzott: Viszontlátásra, jövőre! És itt, be is lehetne fejezni a beszámolót. Valami azonban ide­kívánkozik még. Ezek a mi ének­lő, verselő, táncoslábú öregjeink- nyugdíjasok. Átlag nyugdíjból, átlagos nyugdíjas körülmények között élnek. Mi lehet a titkuk, hogy van kedvük nótázni, táncot járni, egy­másért utazni, egész napot elidőz­ni fájós derékkal, dagadt lábbal, pihegő szívvel? Lesznek-e a maiak ugyanilyenek, mint ők? S. J. Dr.Balogh Józsefné és Keresztes Lászlóné Tiszakürtről Kiss Csa­ba tanár úr kíséretével magyarnótákkal, dalokkal aratott nagy si­kert valaki, amikor épp hosszú Arany­ballada hallik a színpadon. Egye­lőre azonban senki se ideges (legföljebb a zsűri látja előre, hosszú menetelés ez a mai, akár­csak tavaly...)- Majd délután oszlik a sokaság - mondja mellettem valaki, - hi­szen mennek a buszok, vonatok, annyi itt a vidéki, hogy nem ma­radhatnak. - Dehogynem marad­nak, - vágja rá a mellette ülő, - hisz ide ingyen bejöhettek, nem úgy mint Szolnokon, ott még az is visszafordult, aki nem akart! (Utóbb tudom meg, sehol nem volt az elődöntőkön, csakúgy, mint itt a megyei döntőn belépő­jegy, épp csak Szolnokon, s rá­adásul ötven forintot nem restelltek öregektől kérni! Micso­da barbárság, álmomban nem gondoltam volna, hogy ezt is 1 e- het!) Délelőtt nagy sikere volt két ti- szakürti nótásnak, délután egyen­ként is megmutatják, szép dalokat A zsűri már a helyén, s Incze Zsuzsa, a televízióból ismert Év­gyűrűk szerkesztője bemutatja őket. Nincs mitől tartaniuk, rekla­mációra aligha lesz ok, - annyi vállalat, intézmény, szövetkezet, szervezet küldött ajándékot, hogy innét ma üres kézzel egy föllépő se távozik. Azért a zsűri - adjuk meg a módját - komolyan fölké­szült a munkára. Tekintve, hogy tavaly már néhányan ugyanígy társadalmi munkásai voltak az eseménynek, tudják, a kiírást nem kell komolyan venni! Dehogy lesz Vége délután négy órakor! Kiss Jenő Béláné verssel, Tö­rök Mihály tárogatószóval adja meg a módját a rangos esemény nek. És már áll is a színpadon az A juhásznak jól megy dolga - pásztordalok a bánhalmi Ko­vács Rudolftól Sírnak, rínak a mezei virágok — az öcsödi klub citerazenekara előadásában Szeretném a homokórát megál­lítani - Gazsó Józsefné Jászapá­tiból érkezett - és nagy sikere volt Már másodszor műsorvezető: Incze Zsuzsa, a Magyar Televí­zió szerkesztő-riportere Az öregúr a tárogatóval a nagy verseny szignálját adta: Török Mihály Cibakházáról érkezett

Next

/
Oldalképek
Tartalom