Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-18 / 275. szám
j^ÉPiAP 1989. NOVEMBER 18. A Néplap vendége Für Lajos, a Magyar Demokrata Fórum köztársasági elnökjelöltje A magyarság és a demokrácia Bort, búzát, békességet J Békétlenség a múlttal, bizakodás a jövőben? ügyét- Ha megengedi, akkor talán az "ahonnan vétetett" gondolatával kezdjük a beszélgetést...- Egy Vas megyei kis faluban, Egyhazasrádócon születtem. Apám tizennégy holdas kispa- raszt volt. Nagyon gyenge földek vannak arrafelé, jólétről még az akkori mérce szerint sem beszélhettünk, de a gyermekkorból nem is a szegénység, vagy a gazdagság kérdése a fontos, nem ez marad meg, hanem az a világrend, amelyben az emberek éltek. Az én közösségemnek nagyon szoros, zárt rendje volt, az ünnepnapoknak éppúgy megvoltak a maga törvényei, mint a hétköznapoknak, a nyári és a téli hónapoknak ugyanúgy, mint az őszi és a tavaszi időszaknak. Ahogy egymásba kapcsolódtak a dolgok, ahogy egymásra épültek a történések és a tennivalók, ez volt a rend. Mindez döntő, felnőtt koromban is érvényesülő hatást gyakorolt rám. Szigorú munkarend, protestáns puritánság és protestáns etika jellemezte családomat, nemzetségemet. Az én kis falumban akkoriban az embereknek a földjük volt a névjegyük.- Ebben a következetes világban vélhetően igazi értékek alakultak ki..- A munka tisztelete az emberi becsület részét jelentette. A szorgalom, a szívósság, a nyíltság erősítette az emberi méltóságot. De hozzáteszem: az eredményes munka nagyon fontos értékmérő volt, a lusta, tékozló embert kivetette magából a faluközösség.- Engedjen meg egy etimológiai kérdést. A családi nevét honnan származtatja?- A für a fürjmadár régies változata. A Pápai Páriz féle, XVIII. század eleji, tehát a nyelvújítást megelőző időkből való szótárban még fümek írják a fürjmadarat.- A kisiskolás éveitől mit kapott? Játszópajtásaira emlékszik?- De mennyire! Játszópajtásom elég sok volt, bandába verődve hancúroztunk a Lapikútnál - egy lapos részén a falunak, ahol egy kút is volt. Akik ott együtt játszottunk, mi voltunk a lapikútiak, nyolc-tíz házból kikerült gyerekek, fiúk, lányok vegyesen. Persze csak akkor nyargalászhattunk, viháncol- hattunk, ha nem kellett dolgoznunk. A családi munka- megosztás elég korán kötelezettségeket rótt rám is, négy-ötéves koromban már teheneket és más jószágokat kellett őriznem. Néha bizony vágyódva pislogtam a Lapikút felé, de jól jártam ezzel a korai kötelezettséggel - felnőttkorban már így gondolom -, hiszen felelősségben nőttem fel. Gazdag gyermekkorom volt. Magunk készítettük a játékainkat, kukoricacsutkából, miegymásból ügyes kis mozgatható szerkentyűket fabrikáltunk. Az első labdám rongyból készült, majd a későbbi tehénszőrből. Csináltunk magunknak megannyi hegedűt kukoricaszárból, alátámasztottuk a húrt valamivel és húztuk, húztuk, boldog hegedűsök voltunk.- Csurgói gimnáziumi évei már a Sej, a mi lobogónkat... időszakára estek Ezekről az évekről mi maradt meg?- Nagyon földhözvert nemzet voltunk mi 1945-46-ban. Erről keveset beszélhettünk az elmúlt évtizedekben, hogy a fényes szellők még fényesebben lengedezhessenek az utókor emlékezetében. Teli volt az ország olyan háborús sebekkel, amelyek sosem gyógyulnak be igazán. Mindezek ellenére érzelemgazdag, erőteljes levegője volt ennek a korszaknak, amely'11 bizakodást árasztott magából. Talán nem is úgy, ahogy ezt kékívánja szolgálni sőbb a propaganda terjesztette, de kétségtelen, hogy mocorgott valami: gyűlésekre jártak az emberek, vitatkoztak, reménykedtek, s ebben nem volt különbség a parasztok, a polgárok, a vallásosak és a materialisták között. Sokféle gondolat fortyogott a levegőben.- 1949-ben érettségizett, majd az ország másik szegletében, Debrecenben járt egyetemre. Egyáltalán, hogy került a Pannon-ég alól a cívisvárosba?- Csurgón egyházi iskolába jártam és az ottani tanáraim közül többen Debrecenben végeztek. Rengeteget beszéltek a kálvinista Rómáról, így az ő inspirációjukra lettem a Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatója.- Azt hiszem, az akkori debreceni éveiért, stúdiumaiért mindenki irigyelheti, akinek kedves a magyar kultúra és a tudomány. Arra a professzori karra emlékeztetek, azokra a jeles magyarokra, akik Önt indították, s egyáltalán az egyetem akkori szellemi légkörére. Szabó Istvánra és Szabó Dezsőre, a két történészprofesz- szorra, Juhász Gézára és Barta Jánosra, az irodalmárokra, Gun- da Bélára, a későbbi Herder-dí- jasra, Kádár Lászlóra, Teleki Pál egykori adjunktusára, Kovács Mátéra, a tudós könyvtárigazgatóra, volt államtitkárra gondolok elsősorban.- Eredetileg irodalmár akartam lenni, de Szabó István óriási tudásával, emberi nagyságával olyan hatással volt rám, hogy érdeklődésem a történelemtudományok felé fordult. Ó indított el az utamon, az ő hatására lettem agrártörténész, ahogy d mondta: paraszttörténész. 1956-ban már Szabó István - a Magyar Tudományos Adadé- mia 1949-ben ugyan kizárta tagjai sorából - tanársegédje, és akik már akkor is ismerték Önt, úgy látták, hogy gyorsan felfelé ívelő, megérdemelt tudományos karrier előtt álL Nem így történt.- Amikor november 4-én délelőtt úgy nyolc, kilenc óra között a szovjet páncélosok körülzárták a Kossuth Lajos Tudományegyetem épülettömbjét, engem is elfogtak. Milyen jogcímen? Nem kellett a törvénytelenségeket azidőben magyarázni, de a látszatiság megvolt hozzá, hiszen a Hajdú- Bihar Megyei Forradalmi Bizottmány titkára voltam. Gondolhatnók, ezért internáltak a szovjet belügyi hatóságok, de vajon miért hurcolták el azokat az egyetemi hallgatókat, akik elszavalták a Nemzeti dalt, és az Ős-Péterfián a Kossuth-nótát dalolták? Szerencsére nem sokáig tartottak fogva, de a szovjet "vendégségből" való szabadulásom után hamarosan föléledt a volt ÁVH-sok bosszúvágya...- Igen sokan tudnak arról, hogy részeg fegyveresek naponta végigverték ezekben a hetekben a debreceni egyetemi kollégiumokban lakó diákokat.- Amikor letartóztatták Dede László barátomat, a forradalmi egyetemi ifjúság vezetőjét és másokat, megéreztem, hogy menekülnöm kell. Párizsba mentem, de akármilyen szép volt is ott, a honvágyam még a félelmemet is legyűrte: hazajöttem. Nehéz évek következtek. Állás nélkül tengődtem, alkalmi munkás voltam, egymást követték a kihallgatások, rendőri zaklatások, de nem tartóztattak le, mert ekkor már a rezsim megpróbált szalonképesnek látszani. A református egyház debreceni nagykönyvtárában álláshoz is jutottam... majd újra segédmunkás lettem. Végre aztán sikerült elhelyezkednem általános iskolai tanárnak, majd 1964-ben a Mezőgazdasági Múzeum alkalmazott munkatársnak.- Tudományos pályájának második szakaszát tehát innen számíthatjuk és ez a háttér alkalmat adhatott Önnek közírói tevékenységre is. Ez persze újabb és újabb ütközést jelentett a hatalommal A Tiszatájban 1974-ben megjelent Milyen nyelven beszélnek a székelyek? című esszéjéért újra évekre elhallgattatták. Ezt is feljegyezte a krónika...- A "szilencium” éveiben Magyarország második világháborús emberveszteségét próbáltam kutatni, feltárni és összegezni. 1983-ban jelent meg erről az első publikációm, igen nagy visszhangot keltett, de mondhatom úgy is, nagy vihart kavart.- Okkal, hiszen negyven évvel a háború után ez volt az első olyan, nemzetben gondolkodó tudományos dolgozat, amelyik ha- lottóinkat - bármelyik képzeletbeli barikádon is estek el - számbavette.- Az ország népét megdöbbentették ezek az adatok. Addig erről nem illett beszélni, valakik jó és rossz halottakra szortírozták veszteségeinket.- Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense, a történelemtudományok doktora. Kérdezhetem családi viszonyairól?- Nincs semmi eltitkolni való az életemben. A feleségem néprajzkutató, a szentendrei Szabadtéri Múzeum munkatársa, a lányom most végzi levelező tagozaton az egri tanárképzőt, a fiam a szegedi egyetemen elsőéves.- Az "újkori" Für család történetében hogyan érvényesült a kaparj kurta, neked is jut elve, avagy mire vitte a létező szocializmusban egy tudós?- Tanácsi lakásban lakom, Nagymaroson van egy telkünk - a feleségem öröksége - egy iciri- piciri hétvégi házzal. A kertben szép fák vannak, virágok, sokféle fajta növény, zöldség... Ha csak tehetem, ott gyomlálgatok, kapálgatok...- Vissza a földhöz?- Amennyire tehetem, igen. A föld őszinte és hálás. "Kincseimről" még annyit: van két szép unokám!- S mi van a lobogóján?- A Magyar Demokrata Fórum köztársasági elnökjelöltjeként a magyarság és a demokrácia ügyét kívánom szolgálni olymódon, hogy ha elnyerném a nép bizalmát, az egész magyar nemzetnek lehessek elnöke. Megválasztásom esetén munkálkodni kívánok azért, hogy Magyarország minél előbb és minél zökkenőmentesebben találjon magának méltó helyet a közös európai házban. Mindazokat a jogokat, amelyeket az alkotmány a köztársasági elnökre ruház, az ország javára, erkölcsében és gazdaságában mélypontra jutott nemzetünk felemelésére fordítanám.- Köszönöm a beszélgetést. ■ ■ X ,1. .1. J'j.. o 4 ’ Tiszai Lajos Köd nyargal előttünk az úton. Lassan oszlik, s ahogy alá- száll, rátelepszik a kiskertek kint maradt virágaira, nedves fénnyel vonja be az erőszöld színű bokrokat Vigasztalan őszi, hideg őszi világ. Már igazán búcsúzik az ősz, s nem csodálnám, ha mire e sorok megjelennek, - két három nap múlva - már fehér lenne itt ez az örményesi faluszél is. Először nem is megyünk át a sorompón, hisz ide, a külterületre szó! a hívás, egy egykori, parányi MÁV-kolóniába. Milyen érdekes: valamikor a Magyar Államvasutaknak futotta arra is, hogy lakóházakat húzzon a pályák mentén, fontosabb állomások közelében. Ebből következik, hogy a vasutasnak szebb zenét - vagy csak zajt - ki nem találtak hajdanán a rohanó gőzösöknél. Rég volt, s csak nagyon régi vasutasok emlékeznek már erre. Ott, az örményesi úton lakók közül is csak azok, akik rég a nyugdíjasok kenyerét eszik. Péli István, a Vasútállomás 10. számú ház tulajdonosa. Jellemző: utcaneve máig sincs a pár MÁV-háznak, de már ezt is, ezeket is eladták! Haj, regő-rej- tem, de mese az élet... Az élete hetvenkettedik évét taposó Péli István nem szereti a meséket. Ezt csak gondolom, főleg abból, hogy érkezésemre nyugodtan előszed minden írást, ami tulajdonképpen az élete, a sorsa. Megőrizte, hogy soha, senki ne mondhassa: "Mese ez, öregúr!" Pedig mesélni is lehetne róla. Csakhogy minek? Ha papír, okmány van - beszél az, nem kell nagy feneket keríteni neki szóval. No, nézzük hát - az első egy igazolásféle, amit arról állítottak ki Péli István úrnak, hogy első munkahelye Püspökladányban volt, jegyzőgyakomokként kezdte az életet a községházán. Aztán a többi már úgyszólván mind "MÁV-papír". ügy mondja, 1939-től, amíg hagyták, a MÁV szolgálatában állott. A szolgálati helyeit sorolva, mintha egy történelemkönyv lapjai zizegnének - Püspökladány után Kőrösmező (már nincs rajta hazai térképen), aztán Érmihályfalva, Debrecen, Demecser, Karcag, Ecsegfalva (volt még vasút, járt még a vonat, bár járna még...), s végül az utolsó ez, a Fegyvernek-Ormé- nyes vasútállomás. Kedves felesége, Magdolna asszony, aki csendes résztvevője a beszélgetésnek azt mondja, csak azért maradtak itt öregségükre, mert jó a közlekedés. Három gyerek, három állomás, de innét mind elérhető átszállás nélkül. Úgymint, Kisújszállás, Szolnok és Budapest. Hát ez nem akármilyen szempont egy idős házaspárnak, akárcsak az utazási igazolvány! A következő papírféle egy ré- gesrégi igazolvány. Debrecenben állították ki, 1945. november másodikán, amikor is Péli István a debreceni MÁV-Igazgatóság Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Pártjának alapszervezetébe lépett.- Máig érvényes - emeli föl mutatóujját, de mutatja az újat is, ami szerint 1989 márciusa óta már a tagdíjat is fizeti, - szóval újra él a tagságom, méghozzá nem is akárhogyan! Fiatalos lendülettel Szervezője Örményesen a kisgazda pártnak. Miután most találkoztunk harmadszor, úgy érzem, egyre fiatalabb lendülettel. Kedve van, értelmét látja. Azt hiszem legszívesebben azt mondaná, megszenvedett érte. Azt hiszem ebben nincs egyedül. Mostanában találkoztam már sok ilyen koros, de emelt fővel járó, nevető szemű emberrel. Mintha föléledtek volna, mintha - rá se hederítve a kegyetlen időre - újrakezdéshez, életkezdéshez gyűjtenék az erőt. S mintha lenne is erejük! Mint például örményesen Péli Istvánnak. Mondja, gondoljak bele: a kis párttagkönyv, meg az l947-es kékcédulás válaszlások miatti fölszólalása óta neki nem sok nyugta volt az életében. Már 1946-ban utolérje az ilyen^olyan indulat. B-fjst'4zt^k, s csak^ kisgazdapárti Kovács Béla főtitkár szavára kapta meg Nagy Ferenc miniszterelnök, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesek sk. aláírásával a B-lista alóli mentesítést. Akkor még volt párt, akkor még szólhatott a főtitkár. Aztán csak üldözés, értetlenkedés, s áthelyezés ide-oda, ahogy mások jónak látták. Jónak látták? 1956-ban a karcagi vasútállomáson dolgozó Péli Istvánt megint utolérte a sors, az élet, a történelem. Nehéz kérdés, a lényeg annyi, hogy nyolcvanhat MÁV-dolgozó a munkástanács elnökének választotta. Ingatja a fejét, nem, semmit nem tudtak rábizonyítani, amiből nagy baja lehetett volna. Csak kapott egy jeles igazolványt arról, hogy állomásfőnökként, forgalomirányítóként bárhol helyettesíthet. Nohát, utána jött Ecsegfalva, s legvégül Fegyvemek-örményes. Innét ment nyugdíjba - furcsa körülmények között, ötvenévesen. 1967 szeptember elsejét mutatott a naptár, amikor 1288 forinttal nyugállományba helyezték. Élni kellett, a legkisebb gyermek még gyerek volt: húsz évig a gabonaforgalminál vállalt munkát. Igazán nyugdíjas 1988 áprilisa óta. Demokrácia van, nem? A párt helyi szervezetének megalakításához a közelmúltban kezdett. Ismeri a falut, negyed- százada él a vasutas kolónián. A tavasszal fölutazott Pestre, s az országos szervező tanácsára Szolnokon dr. Mizsei Bélát kereste föl. Október 14-ére összehívták örményesen az érdeklődő embereket. A kisgazda pártról beszélgettek jópáran a tanácsházán, velük voltak a szolnoki szervezők is. Most, novemberben se adja ki, hányán léptek már a helyi pártszervezetbe. Tíznél többen vannak, az bizonyos, s az is, hogy az érdeklődés ennél nagyobb, csakhogy mintha félnének az emberek. Még ő csodálkozott a legjobban, amikor írásos, személyes megkeresés után a tanácsházán befűtöttek az alakuló gyűlés résztvevőinek egy termet, s a helyi hatalom képviseletében, a tanácselnök távollétében köztük volt a vb-titkár is. De hiába tették ki a toborzót a tanácsházán, hiába hívta a népfrontot, a pedagógusokat, a tsz-vezetőket - a meghívottak egy része távolmaradt. Persze aki a kezdet kezdetén elcsügged, nem is igazi pártember. Hiszi, reméli, megértik egymást, az idősebbek közül máris többen, de jő remény, hogy fiatalok is vannak már közöttük "Ugye, akik továbbviszik, akik közösséggé teszik, ahogyan mi valamikor". Csupa jókedv, csupa reménykedés. Még a "legfehérebb" írást is megmutatja. A földijének, dr. Szűrös Mátyásnak, a köztársaság ideiglenes elnökének írt még a tavaszon. Nem párt ügyben, hanem a haza sorsáért érzett aggodalmában. Közhelymentes, kedves pár sort válaszolt az elnök. Fölszállt a köd, rpíg kibeszéltük magunkat. Már délelőtti derengésben hagyjuk magunk mögött a sorompót. A tanácsházán Bartus János tanácselnök egy szóval sem tagadja, s nem is kommentálja a párt szervezést.- Persze, hogy helyet adtunk a kérésnek. Tegyék a dolguk, nem akdályozunk mi ebben senkit. Demokrácia van, nem? Különben az az igazság, hogy a megyei tanács elnöke is fölhívta a figyelmünket, a községi vezetők támogassák az új és a régi pártok szervezőit. Hát ennyi az egész. Azaz még valami. De ehhez már még egy beszélgetőtársat keresünk. *Funkcióban" van még Horváth György, a volt MSZMP községi bizottságának titkára. Hát nem csak egy pártot szerveznek Örményesen? És nem csak Péli István a pártszervező? Úgy igaz, rámhagyják, hiszen szervezik - vagy szerveződik - az MSZMP jogutódja, az MSZP is. Hol, hogyan, hányán? Most miért kívánom, hogy mondják, eny- nyi, meg ennyi tagja van már Örményesen az MSZP-nek? Dehogy kívánom, nem telt még el a határidő. Habár, mondja a tanácselnök, a titkár is, vitatkoznak az emberek eleget. Leginkább azért éri vád az új párt házatáját, mert nevéből kimaradt a "munkás” szó. Mások fájlalják: hát a köztársaság nem a népé? Megint mások vitatkoznak, hol, hogyan alakuljanak? Az ezerháromszáz lelkes kis községben százhetven körüli volt legutóbb az MSZMP tagok száma. Ugye, ott a gyár, az a régi gépgyár is, ott is volt nem is egy alapszervezet. Októberben tartottak egy búcsúzó-féle pártbizottsági ülést, néhány alapszervezet tagsága találkozott még - búcsúra, elköszönésre. S aztán, ezután mi lesz, hogy lesz? Milyen jókedvű, bizakodó a vasutaskolónián Péli István, - s mennyire "messzire néző" itt a tanácsházán Horváth György. Megértem, fiatalember. Minden nap várhatja a fölmondólevelet. Ebben a nagy változásban neki sem lesz jobb sorsa, mint a sokezer pártvezetőnek. Gyorsan eloszlatja a kételyeimet. Igaz, jóideje pártmunkás, de nem fél a munkától. Ahonnét jött, ott is becsülték - kohász volt a mikló- si gépgyár öntödéjében. És itt se panaszkodik elvesztett, veszej- tett becsület miatt. Kis faluban, mint a pohár olyan tiszta legyen a vezető, a pártvezető is. Neki változatlanul fogadják a köszönését, ha megsüvegel valakit, s a szóval se fukarkodnak a falubeliek. Rokonszenvezők Ez hát most, ezen a késő őszön a pártszervezők élete - csuknám be a jegyzetemet -, amikor Horváth Györgynek eszébe jut: lehet, újabb pártokról is szó lesz hamarosan. Csak beszélgetett a minap egy idős emberrel, aki megvallotta neki, rokonszenvezik a Néppárt politikájával. Lehet, megpróbálná, hátha mások is osztoznának a véleményében.- Miért ne? - mondom -, ennek van az ideje, elég bajunk, hogy eddig nem hagytuk saját véleményük, akaratuk szerint cselekedni az embereket. Tán igazat se mondtunk nekik? Biccentünk kicsit, mert ezt a kérdést, egészen biztosan nem itt, örményesen és nem most kell kimondani. Különben kimondták már így, vagy ígyebbül. Csak figyelni kell, érteni a mondott szóból. S talán szabadulni is - a félelmektől. Sokan esküsznek rá, addig még sok vonat elvágtat Fegyvemek-örménves vasútállomás sínpárjain, míg fölszabadul a falu - s tán még a kisváros is hasonlóképp... Sóskúti Júlia
