Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-10 / 240. szám
4 1989. OKTÓBER 10. Nevezetes épületeink Az egykori cibaki hídcsárda ^[JÉPíJkP zárta (rajzunkban ezt rekonstruáltuk), alul a pincelejárat mellett látható a főbejáratot hangsúlyozó, rézsűs keretelésű, kissé hátrébb ugró falsík. A főhomlokzat két oldalán lévő két-két ablakot ugyancsak rézsűs keretelésű, kissé hátrébb ugró falsík teszi hangsúlyosabbá. Ugyanezt a célt szolgálják az ablakok és az ajtók fölött a téglából ívesen rakott szemöldökpárkányok. Az épület híd felőli végén volt a bejárat az ivóba. Múlt időben kell a műemléki értékekkel is bíró épületről is szólnom, amelynek postacíme ma Sárszög 1., és amelyben ma három lakás van. 1963-ban a tanács az épület felújítása után adta át — majd később el is — a lakóknak. Történelmi és műemléki értékei azonban több figyelmet éredemelnének. 1846-ban látta az épületet —• az akkor még Élő-Tiszán — a gőzhajóval erre jövő Széchenyi István. 1849 első hónapjaiban pedig a honvédsereg fontos gyülekező- és táborhelye volt a magas parton fekvő iskola, parókia és templom környéke. Emléktábla és bronz turulmadárral díszített oszlop idézi „a cibakházi csatában 1849. február 24-én elvérzett névtelen hősök emlékét.” Mellette ez év tavaszán létesült az aradi vértanaik emlékhelye. A környék utcanevei is 1848—49-re emlékeztetnek. Szép feladat volna még az egykori híd helyén földtöltésre és az egykori hídcsárdára is figyelmet fordítani, 1949-ben a százéves évfordulón a töltéshídról köszörűt dobtak a vízbe az elesettek emlékére, és a csárda falára is. Emlékezni kívántak Leiningen Westerburg Károlyra, aki a hídon az osztrákokat üldvözve elfogatott, a hídcsárdába záratott, ahonnan vitéz katonái megszabadították. Kaposvári Gyula 11 türelem nem csak rózsát terem Zöldövezetpárti vagyok, s így bizony gyakran előfordul, hogy dohogok magamban, ha észreveszem, hogy a város parkjai, játszóterei elhanyagoltak, s dolgos kezek után kiáltanak. Ilyenkor másokhoz hasonlóan sűrű fejcsóválások közepette magam is 'hajlok arra, ihogy elmarasztaljam azokat, akiken feltehetőleg múlhat a dolog. Ám, hogy mégsem enhyire egyszerű a kérdés, erre a minap kislányom óvó nénije döbbentett rá. ö mesélte ugyanis, hogy eléggé bosszantotta amikor jó pár héttel ezelőtt az újságban is kiírták, hogy Szolnokon, a Marx parki óvoda környéke mennyire gazdátlan, s hogy az intézményihez tartozó játszóparkban övig ér a gaz. Szóval, bántotta az ügy, mert — mint mondta — ez csak a felszín, de arra persze 'már senki sem volt kíváncsi, (hogy mi rejtőzik a dolgok mögött, mert az a játszókért hosszú esztendők alatt vált olyan elhanyagolttá. Ugyanis három évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy az óvodához tartozó játszókertet locsolni kell, ivóvíz kell az apróságoknak, s így nosza rajta nekiestek, s kiásatták a vízóraaknát. Arra viszont már nem volt pénz, hogy be is fejezzék. Micsoda előrelátás, micsoda tervszerűség! Teltek az évek, a parkban tátongott a gödör, nőtt a gaz, de nem történt semmi. A kutyát sem érdekelte, hogy közben az óvodások nem tudtak a szabadban játszani, illetve csak az óvónők jóindulatán múlott, hogy mégsem kellett ragyogó napsütésben a négy fal között savapyodniuk. Gyakran vitték ki őket a Tiszapartra, sétáltak a városban. Most mondhatná bárki, hogy az óvodai költségvetésből csak juthatott volna a víz bevezetésére, de mint hallottuk, mégsem jutott, mert ott is, mint az élet más területén manapság csak vékonyan csordogálnak a forintok, s tán még az ennél fontosabb feladatok elvégzésére sincs elegendő pénz. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy korábban az óvodák dúskálhattak minden földi jóban, ám mégis más volt a helyzet. Hisz néhány évvel ezelőtt a különböző válHajatok, üzlemek még szívesen patronálták az iskolákat, óvodákat, sőt a szülőknek is több idejük volt... Társadalmi munkában gyakran csinosítgatták, szépítgették éppen annak az iskolának vagy óvodának a környékét, ahová csemetéjük járt. Gyanítom, most sem a szándékkal van baj, 'hanem sokkal inkább azzal, hogy mindenhol szorít a cipő, vagyis a vállalatok ha akarnának sem tudnának bőkezűen adakozni, a szülőknek pedig percnyi szabadidejük sincs. Ezek csak mentségek — mondhatná bárki —, amelyek nem simítgathatják el érzékenységünket amiatt, hogy mostanában mindent pénzben mérünk. Van ebben igazság. Így gondolhatta az óvó néni is — aki még csak egy éve dolgozik abban az óvodában —, mert már a munkábaállását követő napokban elindult, kilincselt, s személyes kapcsolatait felhasználva próbált támogatókat keresni. Néhány helyről ígéret is érkezett, amit nemrégiben be is váltott példáyl a Szolnok Megyei Víz és Csatornamű Vállalat Pelikán brigádja, melynek tagjai 60 ezer forint körüli társadalmi munkát végeztek: a játszókertbe bekötötték a vizet, felújították az óvoda szennyvízhálózatát, és így tovább. Más cégek is segítettek, de külön 'kikötötték, hogy ne említsék meg a nevüket, mert könnyen az a vád érheti őket, hogy ingyen hozták a gyerekeknek á 'homokot, és még sok imindent. Elég furcsa helyzet, amiből az is látszik, hogy az anyagiasságot nem lehet teljes egészében kiküszöbölni. Mintha félnének, Ihogy most a nyíltság korában, megszólják őket amiátt, hogy megsértették a gazdaságosság törvényét Valahol érthető álláspont ez, mert a vállalatok a szűkös helyzetben egyenesen kötelességüknek érzik a folytonos számolgatást és bines helye a nagyvonalúságnak. Persze szerintem 'nincs kibékíthetetlen ellentét a hatékonyság és a gesztus között. Sőt, a rutinosabb vezetők állítják, hogy 'jobb ha a két fogalom testvérré szelídül, mert az adott vállalatnak is használ a gesztus, mivel ez a leghatékonyabb reklám. Jó, hogy sokan rájöttek érre, mert ellenkező esetben legalább még 3—4 évig ott tátongott volna a ját- Iszókertben az a félbehagyott gödör. így aztán az bem igaz, 'hogy a türelem bündig csak rózsát terem. Olykor bizony töviseket is. N. T. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Káprázatban IV. Történelmi emlékhely, tanúja és színhelye az 1849. február 24-ei harcoknak, amely a cibaki Tisza-híd körül folyt. Leiningen Westerburg Károly aradi vértanú és hős katonáinak emlékét őrzi: a török korban elpusztult és 1718/19-bén újra benépesült Cibakházát földesúrától, a Földváry családtól árendálták egész határával együtt. Maguk vallják az 1770-es úrbéri öszszeírásban: „.. .Miótátul fogva helységünket lakjuk,... mindétig ezt mindennémű hasznaival együtt s némely pusztáival árendában bírtuk és bírjuk. Árendások lévén, semmi robottételt nem tettünk; hanem készpénzt fizettünk 4000 forintokat, Sárszög, Gyigar pusztáktul, s azokban lévő kocsmáiul s mindenféle haszonvételiül.” A nagyforgalmú cibaki rév a Cegléd-Kunszentmárton közti kereskedelmi útnak volt az átkelőhelye. Nagy forgalmának bizonyítéka, hogy 1832-ben Cibakháza mezővárosi rangot kap, s vele együtt négy országos vásár tartására lehetőséget. Nagyiban megkönnyítette az átkelő forgalmat a megépült cibaki fahíd, melynek nyugati végénél épült 1830 körül a hídcsárda is. Maszszív, nyeregtetős, alápincézett téglaépület. A főhomlokzat közepén előugró rizalitot fent — eredetileg — timpanon Kedves komám, alig kezdődött el, pontosan a második nap estéjén véget is ért az MSZMP kongresszusa. Maga a kongresszus ugyan tart (mikor e levelet írom már negyedek napja és nem tudni, hogy még miilyen hosszúra nyúlik), de ez már a Magyar Szocialista Párté. Már ebből is láthatod, hogy a közélet káprázatos eseményeinek zuhataga, melyről előző leveleimben merészkedtem említést tenni, tovább tart. sőt fokozódik; úgyhogy nyomon követésük és megértésük — legalább is számomra — egyre nehezebbé válik. Ezért a továbbiakban is (remélem: ideiglenesen) jobbára csak rácsodálkozásaimról. illetve tájékozódási nehézségeimről számolhatok be. Legutóbb jeleztem, a kongreszszus miatt (közben? után?) előfordulhat, hogy nem írok. Óvatoskodásomat nem csupán a közemberek soraiban terjedő vészjelzésekre alapoztam. Én ugyan nem látok bele a politika csúcsain játszadozók kártyáiba, de ezúttal hangosan és jó előre bemondták az ultit: a nyomtatott sajtó és a televízió beavatott, teles politikai kommentátorai, politikusok és politológusok hangoztatták nyíltan (és nem diszkréten ránk kacsingatva), hogy ez lesz az utolsó. Azaz egy régi slágert idézve, némelyek számára „ez a harc lesz a végső”. Gyászos sejtéseimet vagy inkább ilyenszerű szándékaikat megerősítendő, az ütközet kezdetének napját október hatodikára, az aradi vértanúk kivégzésének napjára, a magyar kudarc egyik kimagasló eseményének évfordulójára tűzték ki. Ha netán ebből a „célzásból” sem értettem volna, a kongresszus első napjának hivatalos szónoka (Ormos Mária történészprofesszor) minden kétségemet eloszlatta, amikor így szólt: „Hajtsuk meg fejünket a Batthyányok, Damjanichok, Rajkok, Nagy Imrék és Mező Imrék emléke előtt”. Világos, itt megint valami temetés lesz, gondoltam, de máris egy újabb rövidzárlat vitte ki a biztosítékom: hogyan kerültek ezek egy csapatba s ráadásul ebibe a mezbe? (Később kapiskálni kezdtem a választ, majd meglátod.) Mielőtt rátérnék arra, hogy mit nem értettem a lényegből, néhány megjegyzést a külsőségekről, a rendkívüli kongresszus rendhagyó külsőségeiről. Már hajlamos voltam mellékesnek elkönyvelni (s így neked sem megemlíteni) az erre vonatkozó észrevételeimet, de — többek között — nyilatkozott a tévében egy lengyel újságíró, s külső szemlélődőként (akárcsak jómagam) hasonló meglátásait fontosnak tartotta elmondani. Szóval, megdöbbenéssel láttam komám, hogy az emelvényen nincs ott az ilyenkor máshol (és eddig itt is) szokásos, félszáz „díszfunkcionáriusból” álló (ülő) elnökség, nem néz velem szembe a sok sötét öltönyös-nyakkendős. szigorú öregúr. Valami hosszan növő bokrokkal rakták meg az amúgy szinte üres színpadot (hogy legyen valami élet?). Aztán: nem akartam hinni a fülemnek, hogy a toplistán visszaszorult a nemzetközi munkásmozgalom indulója, s élre tört a magyar himnusz (eddig kétszer énekelték el, többen könnyezve, hogy az alaphangulat megmaradjon?...). Vagy: többnyire szabadon beszéltek a felszólalók és nem előre megírt (és ellenőrzött) szöveget olvastak fel. Számomra meglepő volt a beszélyek rövidségére való törekvés, az órákig tartó hosszas beszámoló hiánya, a hosszas halandzsák örvendetes mellőzése. Még mindig formai, de a tartalomhoz már szorosabban kötődő jelenség: egy-két kivétellel a fontos dolgok nem a „nagyteremben” dőltek el. hanem folyosókon, irodákban, kisebb tárgyalótermekben. Mondhatod erre. hogy ez ismerős, hisz odahaza éppen a kongresszusi teremben nem dőlt el semmi. Csakhogy ez mégis egészen más. Odahaza, ugye, a nagy bulin azért nem történt semmi különös és fontos, mert irodákban és egyebütt előre meghatározták, megszervezték és ügyelték az „előadást”: hogy az egekbe menesztik (persze, képletesen) a vezért, alázatosan megköszönnek neki minden jót és újraválasztják. Itt a termen kívüli döntéshozatal (ha jól sejtem) jelentős része nem az esemény előtt történt, hanem most, menet közben alakul. Ha valami előre meghatározta, azaz időben előrevetítette a döntéseket, akkor az talán a küldöttek megválasztása (kiválogatása) lehetett. Mondtam is balgán, még jónéhány nappal a kongresszus megkezdése előtt, hogy ilyen sorsdöntő pillanatokban mitől olyan nyugodt, mire ő: mit vagy úgy odáig, október hatodikéig még sok van?! Igen ám, így én a nejemnek, de most osztogatják a küldöttmandátumokat. s állítólag nem mindegy, hogy a konzervatívok vagy a radikálisok emelgetnek fel több piros cédulát akkor, amikor maradásról, szakadásról, megújulásról, átalakulásról, életről-halálrói lesz szó. Azért írtam most is. hogy állítólag, mert bizonytalanságom három kemény nap után is tart, a pillanatnyi állást elemezve képtelen vagyok más következtetést levonni, mint hogy ebből éppúgy lehet patt, mint matt. Nem szeretném, hogy te is belegabalyodj s azt sem, hogy engem tarts teljesen megsúvadtnak azt gondolván, hogy össze-vissza csapongók, ezért előre közlöm: a most következő gondolatok nem egy ellenzéki összejövetelen, hanem szintén a (még az MSZMP) kongresszusán hangzottak el a kitudja-hogyan válogatott küldöttek szájából (közülük nem egy még a volt vezérkar tagja). Tehát: a sztálinizmus elvetendő, mint tévút; az új párt nem lehet kommunista ; parlamentáris demokráciát akarunk; az európai (nem keleti) demokrácia értékrendjére és a demokratikus szocializmus követelményeire építené szervezetét az új párt; független külpolitika a célunk, újra kell értékelni a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez fűződő viszonyunkat; az egypártrendszert igyekszünk megszüntetni; nem kérünk a 'káderkiválasztásból, a kárdergazdálkodásiból, egyetlen célunk a szabad választás; szakítani kell azzal a monstrummal és konglomerátummal. amely valójában nem pártként, hanem közhatalomként funkcionált ebben az országban; az MSZMP története a pártállam állampárti története; meg kell válni a hitelüket vesztett vezetőktől, a politikai múmiáktól; az MSZMP-nek több lehetősége is volt, mindannyiszor hitelét vesztette; az általunk elképzelt baloldali progresszió elveti az elnyomást. a megaláztatást, a kiváltságot; nem akarunk örökösei lenni az elmúlt korszakban összeharácsolt vagyonnak, ezt a vagyont vissza kell adni a népnek; le kell mondani az erőszakosságról és a kizárólagosságról; szakítunk véglegesen és végérvényesen a demokratikus centralizmussal és a proletárdiktatúrával; hiba volt eddig nem felszámolni a munkásőrséget ... Semmit sem érő feltételezésem szerint, az úgynevezett ellenzéknek most át keli alakítania némileg eddigi követelmény-lajstromát, hisz nem akarhatják ugyanazt, mint az ellenfelüket. Elképzelhető. hogy ezen a kongresszuson bizonyos kijelentések éppen azért hangzottak él, mert ezeket a demokratikus ellenzék, joggal kezdeményezte és szorgalmazta. Valahogy azt is fel tudom fogni, hogy a demokratizálódás útján tovább kell lépni. Ám az új jelszavak ■megfogalmazása előtt bár néhány percig komolyan venném Nyers Rezsőnek még az új párt megalakulása előtt mondott néhány megjegyzését: „El kell ismernünk azoknak a (..-.) mozgalmaknak az érdemeit, amelyek már évek óta a demokráciát kérték számon korábbi pártunktól. (...) Ütitársaknak kell lennünk a valóban demokratikus .ellenzékkel, azzal, amelyik a demokráciának széles alapokat akar adni.” Aztán hirtelen, elsöprő többséggel megszavazták azt, amit így neveztek, „Állásfoglalás a párt jellegéről”, és ami tulajdonképpen az MSZMP végét, az MSZP kezdetét jelenti, ha igaz. Azért a ha, mert másnap úgy vettem észre, rninha többen „nem úgy értették volna”, mint ahogy azt érteni vélték. (Lám, az értelmezések tekintetében mintha nem csak én lennék bajban.) Éppen folyamatban van a tisztázás. Legalább azt meg kell várnom, amíg számukra tiszta lesz. Addig is ölel komád, Lajos Ui.: Még van egy kis hely. így hangulat oldásnak egy vicc a kongresszus folyosóiról (a tévében mondta el egy politikai szerkesztő) : Valaki azt mondta, még csak egy napja vagyok szocialista de, már úgy utálom a kommunistákat!.,, Komám, e? vicc?
