Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)

1989-10-25 / 254. szám

4

J^ÉPLAP

1989. OKTÓBER 25.

Betűvetö a forradalomban 4.

Nemcsak

papunk, újságírónk is van

Engem is áthoztak a bírósági börtönbe. Olyan hirtelen következett be az „áthelyezés”, hogy jóformán össze se szedtem magam, már is út-, rákászén követtem az ugrálós tekintetű, teljes „menetöltözetre” felkészült parancsnokomat — a személygépkocsiba. .. Egyvalami mégis szöget ütött a fejembe. Még nem léptem ki a zárkából, a főtörzsőrmester — mintha akkor jutott volna eszébe —, közönyös hangsúllyal ajánlotta figyelmembe.

— Arról, ami itt volt, — soha egy szót se, egy sort se, különben jön az állami nyakkendő ! — és jellegzetes mozdulattal jelezte az akasztást.

Annyira lekötöttek a fordulattal járó apró mozzanatok, hogy már csak akkor gondolkoztam el a tanács igazi értelmén, amikor már a kocsiban meresztettem a szemem a napfényes világra. .. Tehát, senkinek, soha egy szót sem arról, amit a rendőrségi előzetesben átéltem. Azaz hallgassam el a megfélemlítést szolgáló tángájásokat, gumibotos döngetéseket, „nevelő célzatú” békaügetéseket a folyosón. Amikor is sűrűn csápoltak a gumibotokkal... Szinte belenómultunk a megdöbbenésbe, amikor az egyik ilyen „fegyelmező” MENETBEN FELFEDEZTÜK gyufafejnyi les-lyukunkról Dicső Jánost, a megyei munkástanács elnökét. Az idősödő férfinak is állnia kellett a gumibotos noszogtatást, mert bizony már nem ment úgy neki a szökdécselés, mint a fiatalabbaknak. . . Hát ide jutott ez a tisztes munkásember? Ezt érdemelte? Micsoda tragédia a tragédiában?! Ezerkilencszáz-ötvenhét tavaszáig jól csinálta, tartotta az egyensúlyt, s most már rá is lecsaptak a bosszú erői.,.. Ha örökre elhallgatom mindezt, nem a történelem meghamisításához nyújtok segédkezet?. .. De mikor lesz erre módom? Mikor?...

De mindjárt vége az útnak.

.. .Felsóhajtok, miután bejutottam a ráccsal elzárt, magas, világos börtönfolyosóra. . . Ez már az én világom. Vajon milyen új élmények, tapasztalatok várnak?. ..

Otthagyott, szűk rendőrségi „lakásom” után óriási palota ez a kórintézmény. Valósággal „szabadnak” érzem magam, mikor a tiszta, ^ fehér folyosókon, lépcsőházakon át elvezetnek. Csak az emeleteket megülő némaság nyugtalanító. Egyforma, régimódias asztalosmunkával készült barna ajtók sorakoznak, szabályos távolságokra egymástól. Ha nem látnám rajtuk a lemezzel eltakart kémlelő ablakokat, lakásajtóknak is felfoghatnám

őket. Fölöttük a cella-számok.

Egyik ilyen ajtón enged be az őr.

Egészen elkápráztat, ami odabent fogad. Először is a sok ember. Valamennyi civil ruhában. Olyan élénk kíváncsisággal állnak körül ajtózárás után, mint ahogy az új tanulót szokták az iskolában. Csupán az oszlatja el ezt a benyomást, hogy jócskán különböző korú sorstársakból áll a „lakóközösség”. Alig van módom körülnézni, annyira leköt a szépszámú új arc. Mögöttük, felettük emeletes vaságyak állnak köröskörül. A zárka elnevezés talán nem is illik a helyiségre, hiszen akkora, mint egy kisebbfajta legénységi körlet a laktanyában.

önkéntelenül jönnek számra a bemutatkozás szavai.

Az ismeretlen fejek közül cinkos-vidám mosollyal hajol kijjebb egy, — majd az egész ember előre furakszik.

— Szervusz Gábor!... Hát te is idekerültél? — nyújt kezet. — Nem gondoltad volna, ugye, mikor még a gimnáziumban futballoztunk a szünetekben, hogy egyszer itt kötünk ki... Te mindig olyan jófiú, kitűnő tanuló voltál, más osztályokban, a miénkben is dicsértek a tanárok, és példának olvasták fel a dolgozataidat.. . Még a sitt előtt persze, jót olvastunk cikkeidből a gépállomáson. Emlegettem is, hogy iskolatársam voltál... Tán a forradalom alatt írtál valami olyat? Hiába, nem rizikómentes mesterség az újságírás. Nehéz úgy írni, hogy mindenkinek jó legyen.

— Na de ülj már le — húz karomnál fogva az egyik lócára, amihez hasonló még három van elhelyezve a vaságyak előtt.

Élvezettel viszi a szót, szinte restellem, úgy hangsúlyozza újságírói mi voltomat.

— Pedig tudod-e, egész jó lap volt már az utóbbi időkben a Népújság. Csak néztünk, miket meg mertek írni! Mondogattuk is, hogy egyszer a fejetekre ütnek. Ezek nem szokták meg az őszinte beszédet. . . Mondjad már, miért csuktak le? Alig akarom elhinni.

Vállamra teszi erős karját, mintegy pártfogásba vesz, míg átvészelem a környezetváltozás kényelmetlenségeit.

Pár mondattal elbeszélem Csőreg Miklósnak, hogy izgatás címén tartóztattak le.

Ezalatt szemügyre veszem a tömlöcöt. Mindenekelőtt a hatalmas ablakok vonzzák tekintetemet. Szabadon árad be rajtuk a napfény, úgy látni innét a nyári-felhős kék eget, mint otthon a lakásból.

. . .Az épületszárnyakról rézsútosan szöknek magasba a tarkaszínű cseréptetők. A kormos szegélyű kémények fölött csillámlik a vibráló

levegő. A konyha vagy valamelyik műhely lehet arrafelé. A csatornák magasságában villanyvezetékek futnak át az udvar fölött.

De mindennél többet ér, hogy igazi színeiben látható a végtelen ég, meg a szappanhabos felhőnyáj.

Alig veszek tudomást a rozsdaszínű rácsokról.

Az ágyak három fal mentén ágaskodnak. Katonásan rendes, tiszta mind. A fejrészeken háromszögbe hajtva fehérlenek a törülközők. A negyedik falrész előtt kecskelábú asztal, alatta zománcos kannák, fölötte szúrágta barna polc kisebb-nagyobb motyókkal. Szalonnaszeletek fehérlenek át a 'zsírpapír csomagoláson, a szalvétába kötött batyuk között szappankockák. A polc alján fafogas, — kalapokkal, sapkákkal, zakókkal.

Miklós barátomnak melege van. Kékvászon overállja vállait lehúzza, rövid ingujját is hónaljig felgyűri. Rövidre nyírt haja most is olyan engedetlenül meredezik, mint kisdiák korában. Jóval alattam járt, én már nagy diák voltam, amikor ő még alsós. Emlékszem, negyedik után ment el inasnak. Vidám-kesernyésen nevetgél, grimaszol, s mint rakoncátlankodó kiskamasz, olyan játéknak veszi ezt az állapotot, amibe hosszú idő után összehozott bennünket a sors.

— Most már nemcsak papunk, újságírók is van — nyugtázza füligszájjal, és beles az egyik alsóágyra. Vele többen odanéznek arra a kopasz, szögletes koponyájú idős emberre, akit éppen jóízű falatozás közben zavar meg a ráirányuló figyelem. Törődött parasztembernek néz ki. Nagy-nagy nyugalommal megtörli alimínium kanalának tompaélesre dörzsölt nyelét — kés gyantát ez a két- vagy egyélű hibrid evőeszköz szolgál —, bekapja a kanálpengével zsírosra kent kenyérfalatot, akkurátusán összehajtogatja elemózsiás asztalkendőjét. S miután az egész csomagot gondosan bedugta a vaságy fal melletti sarkába, felénk fordul. Hajolva kikászálódik az ágyak közül. Szertartásos „egyszerűséggel” ad kezet.

— Isten hozott. Németh Rezső református lelkész vagyok. Én is azzal jártam meg, kérlek, hogy régi értelmiségi lévén, önállóan mertem ítélni az események fölött. .. Érezd magad kellemesen körünkben. Itt jóformán mindenki becsületes magvar ember... Azért járta meg.

Ezzel szerényen vissza is vonul. Redőkkel szabdalt szürke arcával, bagoly kqmolyságú homlokával mélyen gondjaiba merül az ágyak árnyékában.

(Folytatjuk)

Tóth István

Tiszafüred és Góckörzete Távbeszélő-hálózat Építő Gazdasági Társaság megold'ja a térség telefon gondjait. Tiszafüreden új postaépület épül modern, távbeszélőközponttal. Jelenleg a beruházás felénél tartanak, melyet a tervek szerint 1990 végére fejeznek be

Foglalkozásuk háztartásbeli

Tóth Pálné Tiszagyendán kiváltotta ugyan a munkakönyvét, de ami a munkahely rovatot illeti, nincsen abban a mai napig egyetlen fia bejegyzés sem. Mindezek ellenére a tétlenséget hírből sem ismerte, elvégre egy falusi asszonynak reggeltőL estig temérdek a foglalatossága. Sajnos tragikus események is sújtották, hiszen 28 évesen hirtelen meghalt az egyetlen gyermekük, tanár fiuk, és ezt a csapást a családfő sem bírta ki. Ma már ő is a helyi temetőben

dóstul az anyósáéknál lakik. Egy kislányuk van, és a 24 éves Erzsiké szerint aligha lesz több, hiszen a gyerekeket el is kellene tartani, ami egyre nehezebb. Náluk is egy a biztos kereső, a férje, aki a téeszben darálókezelő. A családi pótlékkal együtt havi nyolcezret kap.

— Mivel ápoló- és asszisztensbizonyítvánnyal rendelkezem, korábban dolgoztam Pusztataskonyban, de innen bajos a bejárás. Még nehezebb este tíz után a visszatérés, ezért eljöttem. Azóta

Bizony nem könnyű egy öttagú családnak havi tízezerből megélni — ezt tükrözi Nagy Józsefné és kislánya tekintete

nyugossza álmát. Tóthné néhány esztendő alatt annyira magára maradt akár az ujjam. Vajon mibe menekülhetett volna, mint a munkába. Illetve mást is határozott: magához vett a nevelőotthonból két, szülőktől eldobott apróságot: egy kisfiút és egy kislányt. Ö azóta is háztartásbeli, aki igazi pótmamaként neveli, gondozza őket.

— Tény, korábban foglalkoztam azzal is, hogy el kellene mennem valahová dolgozni, de azután minden maradt a régiben.

— Miért?

— Elsősorban mert munkaalkalom nincs helyben, utazgatni pedig nem akartam. Arról nem beszélve, hogy a kis Petra és János öt éve nálam lakik. Látom, olvasom, annyi az elhagyott gyerek, aki otthon, szeretet után sóvárog. Ezen én a magam szerény módján igyekszem úgy segíteni, hogy legalább közülük kettő családira találjon.

— Anyagilag jól élnek?

— Nem panaszkodom, megvan, ami kell, de dolgozom is keményen. Vezetem a háztartást, hizlalok, akad kacsa, aprólék, a kert is jól terem, csak az a baj, hogy lassan majd az erő lesz hűtlen, ahogyan közeledek a hatvanhoz.

Egy településsel arrébb Tiszaroffon a huszonötéves Nagy Józsefné aligha segíthet gondjain jószágtartással.

— Három lányunk született, és most belefogtunk az építkezésbe is. Amíg oda költözhetünk, addig a tanács kiutalta ezt a lakást, amelynek havi 570 forint a bére. A férjem téeszdolgozó, és havonta tízezer körül hoz haza.

— Ez iszonyatosan kevés, hiszen öten élnek belőle.

— Ahogyan bír, a tanács is segít, gyámügyi segélyt is kapunk, úgyhogy éhezni nem éhezünk. Mindezeken kívül a szüleim is gondolnak ezzelazzal ránk.

— Nem próbált elhelyezkedni?

— Három kicsi mellett itt? Ha akarnék se bírnék. Most háztartásbeli vagyok: ellátom a családot, és iparkodom: minél hamarabb felépüljön a házunk. Ha elkészül, valahová szeretnék elhelyezkedni, hiszen lánykoromban már dolgoztam Kunhegyesen. a BHG-ben.

Ügy tűnik. Nagyék gondja a térségé is, hiszen jó néhány településen ugyanaz a helyzet, már ami az elhelyezkedést illeti. Hasonlóan érinti az állítás Tiszaburán Borbély Tivadarnét, aki csalázony most már nem éri meg. A család szempontjából igen, hiszen készre jönnek, készre mennek, ebéddel várom őket.

— Ezek szerint nem kíván elhelyezkedni.

— De, mert ma egy átlagkereset egy családnak nem elég. A hizlalás hovatovább ráfizetéses, így azt fontolgatom, jövőre én is nézek valamilyen munkahelyet. Az igaz, reggelente jobban kell rohanni, de a jószágot is leapasztjuk, így az otthoni munka is csökken.

Háztartásbeliek. Kiket a szakma, kiket a munkahelyek hiánya, kiket a gyerekek száma, életkora akadályoz az elhelyezkedésben. Egy tény: ahol az édesanya, a mama otthon van, ott természetesen nyugodtabb a családi légkör, hiszen több idő jut arra, hogy kikérdezzék a nebulókat, meleg étellel fűtött szobával várják őket. Az lenne az ideális, ha az anyák legalább addig otthon maradhatnának,

amíg a gyerekek kicsik és effajta, meghitt gondoskodást igényelnek. Ehhez viszont úgy kellene megfizetni a férjeket, hogy a keresetük — főleg ha szorgalmasan, jól dolgoznak — elég legyen három vagy négy személy tisztességes eltartására. Ez a mi társadalmunkban a döntő többségnek olyanynyira nem sikerült, hogy a

Borbélyné varrással igyekszik segíteni a családi költségvetést

Leégett egyesület

Önkéntelenül adódik a kérdés: ki tenné tűzbe a kezét a törökszentmiklósi önkéntes tűzoltókért? Aligha akadna olyan ember aki jó szívvel állítaná, hogy a városi egyesület manapság élné fénynapjait. 1975 hozta az utolsó említésre érdemes eseményt, ekkor ünnepelték a tűzoltóegyesület fennállásának százéves évfordulóját. Az örömbe már ekkor üröm vegyült, hiszen ugyanez évben szüntették meg az addigra — hivatalos kifejezéssel élve — vonuló képességét elvesztett állami tűzoltókirendeltséget.

Jelenleg papíron még harminckét tagot számlálnak ugyan, de a statisztikai adatok azt is tudják: az egyesületi tagok több mint ötvenhat százaléka ötven év feletti.

Az okokat sokan az erdektelenségben látják. Ez igaz is, ha figyelembe veszszük, hogy tavaly például

gépjárművezetőket és 8épjárműfecskendő-kezelőket

akartak kiképezni. Az első foglalkozáson ketten vettek részt, a másodikon már senki sem jelent meg. Mindez persze az egyesület pénzügyi helyzetével is összefügg. A városi tanácstól és a szövetkezetekből kapott pénz ugyanis nem ad kellő fedezetet az egyesület életben tartására.

A dolog tehát úgy fest, mára kihamvadt az egykori lelkesedés, felszítani azt pedig szinte lehetetlen. Halvány remény pislákol csak. jobb időkre várva a törökszentmiklósi tűzoltók maradék pénzüket bankba tették. Ennek a mindössze 248 ezer forintnak sokáig kell kamatoznia ahhoz, hogy újból ütőképes gárda jöjjön létre. A számítások szerint ugyanis mintegy hárommillió forintra lenne szükség a megfelelő feltételek kialakításához.

Addig pedig, ha a helyzet netán úgy hozná (erre ne kerüljön sor), a tűzoltókért senki, de talán még a tűzoltók se tennék a kezüket a tűzbe a „leégett” egyesületért.

— eszgyé —

ágyneműt varrók bérmunkában egy kisszövetkezetnek.

— Megéri?

— Olyan ez, akár a gályarabság, húzza, húzza az ember az igát de sovány a bér. Most is például legutóbbi hónapra 2 ezer 100-at kaptam, pedig ha szusszanásnyi időm adódott, csináltam. Ezen kívül az iskolafogászaton is hetente kétszer vagyok aszszisztens, azért is adnak 1 ezer 600 forintot. Így a két kicsiből valami összejön.

— Jó ez így?

— Érzem, de tudom is, nem ez a végső megoldás, éppen ezért hetente kétszer Kunhegyesre is bejárok a középiskolába. Le szeretnék érettségizni, mivel úgy jobban adódna biztosabb hely is.

Bizony az elhelyezkedés, az iskola, illetve a szakma összetartozó fogalmak.

Ugyanakkor az is tény, hogy aki háztartásbeli, másképpen tudja nevelni a gyermekét. Nyugodtabban, kevésbé rohanva. Abádszalókon a 32 éves Bodzás Andrásménak egy hétéves lánya, illetve tízéves fia van. A férj téeszdolgozó, aki családi pótlékkal együtt tizenkétezer körül hoz haza.

— Itthon jószágtartással igyekszem pótolni a másik keresetet. Rendszeresen kilenc hízót adunk el, de bikülönböző elvonások következtében nőtt a keresők, a családok úgymond paragrafusokkal körülbástyázott, állami kizsákmányolása. Remélhetőleg egyszer olyan törvényeink, is lesznek, amelyek ezen az áldatlan helyzeten változtatnak. Nem is a kérdezettek, sokkal inkább nagy szavakkal kifejezve a jövő generációja, a gyermekek érdekében.

D. Szabó Miklós