Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-24 / 253. szám
»Vannak, akik a lejáratásomra törekszenek" Ki zörgeti a harasztot? J^Iéplap 1989. OKTOBER 24. Nevezetes épületeink A nép bölcsessége végtelen. Így hát mondásai is megállják a helyüket. Miként abban is van némi igazság, hogy: Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Vagyis: ha az emberek beszélnek valamiről, akkor biztos, hogy arra oda kell figyelni. Mert lehet, hogy nem az történt, amiről beszélnek, nem úgy történt, nem akkor és nem ott, de egy biztos: valami történt. Szerkesztőségünkbe így érkezett a hír: néhány héttel ezelőtt a karcagi kórház egyik főorvosa császármetszést végzett egy kismamán, miután az asszony már megszült. A helyszínen módosult a történet. Először csak az időpont, aztán ... A vécében szülte a gyereket A városvégi lakásban élő asszony mindig mosolyog. A környezettanulmányt végző tanácsi dolgozó bizonyára így foglalná össze 'benyomásait a szoba-konyhás ház lakóiról: hátrányos helyzetűek. A asszonyból minden szót szinte „ki kell húzni”. — Több mint két hónapja feküdtem fent a kórházban nyitott méhszájjal. Hét hónapos terhes voltam akkor. Egyik este rosszul lettem. Ügy éreztem, hogy ki kell menni a vécére. Kimentem, és megszültem a gyereket. — Hová? — A vécékagylóba. — Hogy történhetett ez? — Én nem gondoltam, hogy ez már a gyerek. Azt hittem, más miatt kell a vécére menni... — Nem érzett fájdalmat? — Nem. — És utána mit csinált? — Szóltam a nővéreknek. De ők nem mondtak semmit. Vittek el a műtéthez. — Hogy lehet ez? — Nem tudták, hogy én közben megszültem. — Megmondták magának, hogy császározni viszik? — Igen. — És nem tiltakozott? — Nem, mert én nem tudtam, hogy meg fognak műteni. — Mi lett a gyerekkel? — Meghalt. Mutatja a papírost, a a rendőrorvosi vizsgálat eredményét: a csecsemő már a méhen belül oxigénhiányos állapotban volt, így halva született. Mivel a konyhában, az ágyon egy párhónapos gyerek fekszik, nem teljesen értem a dolgot. — Ő nemrégen született, — magyarázza az édesany ja. — Tessék mondani, mikor is történt az ön császármetszése? — Két évvel ezelőtt. — És miért most beszélnek róla az emberek? — fordulok a férjhez, aki egész idő alatt mosogatott. — Mi se tudjuk. Mi nem mondogatjuk senkinek, már nem is foglalkozunk vele. — Bírósági ügyet se kezdeményeztek. amelyre esetleg most figyelne föl a közvélemény? — Nem, semmit.. Életveszélynek látszott Dr. Zsembeli József, a karcagi kórház-rendelőintézet igazgató főorvosa őszinte ember. Mivel még cr>hase csalódtam az igazmondásában, először most is hozzá kopogok be, segítsen nekem tisztán látni. — Annak idején kórházon belül is tisztáztuk az ügyet. A kivizsgálás eredménye az volt, hogv műhiba nem történt. orvosi tévedésnek minősítettük az ügyet. A beteg nincs teljesen szellemi képességei birtokában. Nem szándékosan, de félrevezette a nővéreket és az orvost. — ön szerint miért most került terítékre ez a két évvel ezelőtti eset? — Ügy tűnik, hogy most a karcagi kórház „van soron”. Rólunk eddig kevesebb elmarasztaló cikk jelent meg, mint más kórházakról. Tény. hogy nem vagyunk hibátlanok, nem vagyunk szentek. De azt mondom, ha valakinek baja van a kórházzal, először itt próbálja meg tisztázni, aztán, ha nem sikerül, akkor forduljon a sajtóhoz. Amikor bemutatkozom dr. Molnár Sándor szülész-nőgyógyász főorvosnak, már sejti, hogy miért jöttem. Felidézi a két évvel ezelőtt történteket. — Az asszony kiment a vécébe, megszülte a gyereket a kagylóba, letakarta papírral (!), aztán visszafeküdt az ágyba. — Nem mondta meg, hogy megszült? — Nem. A helyzet rendkívüli volt. A nőből ömlött a vér, a méhlepényt még nem szülte meg, a magzat szívhangjait már nem lehetett hallani, úgy látszott, hogy az anyának megrepedt a méhe. Nézze, lehet, hogy ma már másképp csinálnám. Most például van ultrahangkészülék a kórházban, és azzal megnézhetném, hogy mi van a magzattal a nő hasában. De akkor nem volt ultrahang! Mivel a méhlepény még a hasban volt. az asszony egyébként se sovány, és akkor még a hasa is puffadt volt, mert megevett két kiló cseresznyét, minden jel arra mutatott, hogy a gyerek még benne van. Húsz másodperc alatt kellett eldönteni, és úgy látszott, hogy az anya életveszélyben van, ezért megoperáltuk feltáró hasmetszéssel. Amikor láttuk, hogy a gyerek nincs a hasában, elküldtem a nővéreket. nézzenek szét a vécékben, mert valahol ott kell lennie. Ott is volt. Én ebből egyébként rendőrségi ügyet csináltam, kivizsgálták és senki nem marasztalt el. Fenyegetik az orvost — Mit gondol, miért most beszélik ezt a régebbi esetet? — Engem egyáltalán nem lep meg. Mostanában többször kaptam fenyegető leveleket és telefonokat, amelyekben utaltak a zsidó'vallásomra is. Vannak emberek, akik a lejáratásomra törekszenek. — Kicsodák? — Nem lehet tudni. — Miért irigylik önt? — Talán mert sikeres embernek tartanak. Van egy házam, kocsim, két gyerekem — ennyi a vagyonom. Negyvenegy éves koromra másodfőorvos lettem. Talán ez nem tetszik. Talán az nem, hogy amibe belefogok, átlalában sikerül. A kórháznak például én szereztem az ultrahang-készüléket a Soros-alapítványon keresztül. Több olyan elképzelésem is volt a kórházban, amelyet sikerült megvalósítani, és amellyel az intézmény is jól járt. Ha a közösségért tettem valamit, sokan nem értették: nekem mi hasznom van belőle? Talán azért nem szeret valaki, mert szókimondó vagyok . .. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, amikor elhagyom a karcagi kórházatA két évvel ezelőtti ügy „fölmelegítése” valóban semmi másra nem alkalmas, mint az orvos lejáratására. És semmi más nem hiányzik már a koldússzegény magyar egészségügynek, ahol nincs elég kötszer és gyógyszer, ahol életmentő gépek hiánya miatt meghal a páciens; semmi más, mint a fenyegetés meg a lejáratás. Hogy ha eddig eszközei, műszerei nem voltak az egészségügyben dolgozóknak a gyógyításhoz, ezután lelki nyugalma se legyen. Paulina Éva Műtermében még Pettenkofen is dolgozott a Halászati Szövetkezet előtti — véggel a Tiszára néző — ház északra nyúló, nagyablakos szobája volt az első műterem Szolnokon. Rajzunk a századeleji állapotban mutatja, akkor már Zombory Lajos festőművész tulajdonában volt, aki az udvari homlokzatát egy előugró, üveges tornáccal megbővítette. A házról mondandókat két szempont is indokolja. A vár tiszai támfalának építése, amely érintheti a ház tiszai végfalát, s ez egyúttal veszélyeztetheti az egész épület fennmaradását is. Pedig ez a gazdag művészeti hagyományokkal rendelkező szerény kis épület megérdemli a figyelmet. Müller Adolf, aki a szabadságharcban kapitányként harcolt, „Pettenkofen kvártélycsinálója, hű bámulója — írta róla Lyka Károly, a Nemzeti romantika című művében — barátilag átsegítette nyaranként ismétlődő látogatásai alkalmával azokon az apró-cseprő nehézségeken melyek a magyarul nem tudó mester elhelyezkedése, modellszerzése, stb. körül fölmerültek... Pettenkofen köré és Müller Adolf invitálására számos osztrák és főleg bécsi festő dolgozott 1853-tól kezdve Szolnokon... egész külföldi művésztelep keletkezett minden körülményesség nélkül.” Művészettörténeti jelentőségük az itt készült képeknek, hogy Szolnok, a Tisza festői vidéke és főleg a szolnoki piac színes, forgatagos életét nemcsak megörökítették, hanem megismertették Európa legtöbb országával. Ezek a plain air hangulatokat sugalló képek mindenütt keresettek voltak. Művészettörténeti értékük mellett várostörténeti leg is jelentősek. A népélet valósághű ábrázolásán kívül a város képét is rögzítették olyan időszakban, amikor fotográfus még csak elvétve járt e tájon. Pettenkofennek, akit „a szolnoki művészeti élet elindítója”-ként is tisztelünk, kétszáznál több szolnoki festménye ismeretes Európa és a világ nagy múzeumaiban. Pettenkofen, aki a bécsi festőkön kívül a Munkácsytanítványok egész sorát — köztük Deák-Ebner Lajos és Bihari Sándor — hozta Szolnokra nyaranként, ezzel és művészi remekeivel is beírta nevét Szolnok és a magyar képzőművészet történetébe. 1989-ben bekövetkezett halála százéves évfordulóján illő, hogy emlékezzünk reá. De Müller Adolf festőre is, aki 1891-ben bekövetkezett halálakor végrendeletileg csaknem két és félszáz festményt hagyott a megyére a Szolnokon létrehozandó képtár részére. Vágó Pál, a jeles — jászapáti születésű festő — az adományból 226 darab művet javasolt kiállításra. Müller Adolf nagyobb alapítványi összeget is hagyományozott a szolnoki szegényház megépítésére. Nem őrzi egy szerény tábla sem emlékét, pedig egykor a város és a megye díszpolgára volt. Kaposvári Gyula Elhunyt Kántor Sándor Életének 96. évében tegnap reggel elhunyt Kántor Sándor Kossuth-díjas, a Népművészet mestere, a brüsszeli világkiállítás nagydíjasa. Karcag város díszpolgára. Temetése október 26-án délután 13 órakor lesz a karcagi Déli-temetőben. Elment az öreg fazekas, a karcagi népművész, a korong, az íróka legnagyobb kun mestere. Idősebb volt a századnál, s bölcsebb mindenkinél, aki nem az anyagban, az istenadta agyagban gondolkozott. Munkái láttán — s kell-e ennél szebb egy mesternek — földerült a szemlélő arca, a szép örömével vette kezébe a Miska kancsót, a világszép virágokkal mintázott köcsögöket, tálakat, ibutellákat. Élete nyitott könyv volt ott, a karcagi városvégen, ahol megadatott saját szorgalmából a legnagyobb is: munkáit már régen saját múzeumában szemlélheti az érdeklődő. Lapunk szeptember 5-én köszöntötte az idős mestert 95. születésnapján. Most szomorú, kurta híradás: nincs már gondolatban se köztünk, velünk az idős fazekas. Mi azért sokáig nem feledjük. Élete, munkássága része életünknek, itt Szolnok megyében s szűkebb hazájában. a Kunságban. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA 1989. október 23-án... Árpi komám. ;tt nagy nemzeti megbékélés folyik (legalább is nekiveselkedtek), s rögtön hozzá teszem: ha sikerül, éppen ideje, annyi évszázad után ... Az elmúlt hét néhány eseménye és néhány élménye jelezte a békülési vágyat, a vágy őszinteségét, a megegyezés szükségességét és lehetőségét. Szerintem határozottan mutatott fel ilyen értékeket és távlatokat a négynapos. kemény parlamenti munka. Csodák csodája: minden kétkedés és vészharang-kongatás ellenére, a kormány előterjesztéseivel tiszteletben tartotta a Nemzeti Kerekasztal megállapodásait, s a képviselők szavazataikkal támogatták azt. Képzeld csak el, hogy az MSZP kongresszusának határozataival nem éppen teljes összhangban javasolták és határozták el, hogy kitiltják a munkahelyekről a pártszervezeteket, jogutód nélkül azonnal megszüntetik a Munkásőrséget. elszámoltatják a pártot vagyonáról, illetve jelentős részét visszaadják a népnek. Azért ez már valami! Nem beszélve arról, hogy — ha jól tudom negyedszer a történelemben — Magyarország ismét (egyszerűen vagy nagyszerűen ?) köztársaság lett. Bár az aláírásgyűjtők valamelyest összekuszálták a a köztársasági elnök megválasztásának körülményeit, bizonyos megnyilvánulások alapján remélni lehet, hogy e kérdésben is becsületes megállapodás születik. A fenti alapvető fejleményeken kívül, számomra még két „megmozdulás” tűnt fölöttébb rokonszenvesnek az Országgyűlésen. Az egyik még az erőfeszítések közepette esett meg: az ahogyan Király Zoltán, a pártállamot és diktatórikus módszereit mindmáig közismerten (és közkedvelten) ellenző képviselő ezúttal éppen bizonyos szélsőséges „ellenzékiektől” kérte számon a tisztességet. Tudod, ezt azért tartom figyelemre méltónak, mert — mint előbbi leveleimben már tétován utaltam rá — mintha tényleg felütötte volna fejét a tisztességtelenség a hirtelen-politizálók némely köreiben. Namármost, ha ezt az eseményekbe belecsöppent naivként szóvá tenném, nyilván, nem lenne sok foganatja; ha néhány beavatott újságíró tenné, annak sem sok. Ha magukat többé-kevésibé kompromittált politikusok mondják, hogy enyhén fejezzem ki magam, lemosolygom; ha valamelyik vezető politikus mondta volna, legfennebb rábólintok: aha, értem. De annak, hogy pontosan Király Zoltán emelte fel ilymódon a szavát, megvolt a kellő súlya ahhoz, hogy szédült komád reménykedni merjen a tisztességesség térhódításában. Mint minden hasonlítás, nyilván a következő is sántít, de nekem erről az jutott eszembe, hogy valami ilyesmi lett volna, ha a legutóbbi focivilágibajnokságon egy argentin játékos tiltakozott volna a bírónál, hogy megadta csapattársa, Maradona kézzel beütött gólját... Másik döbbenetem a „nehéz szülést” követő percekben történtekkel kapcsolatos: az éppen második országos gyűlését tartó Magyar Demokrata Fórum Csoóri Sándor és a későbbiekben MDF-elnökké választott Antall József vezetésével küldöttséget delegált az Országházba (mihelyt tudomásukra jutott a Munkásőrség megszüntetéséről szóló döntés), hogy megköszönjék a parlamenti képviselők korrektségét. Komám, ismét elbizonytalanodtam kissé. Igaz, vitatták a jelenlegi parlament legitimitását (sőt, meg is kérdőjelezték alaposan), nos, kiderült, hogy a kormánnyal együtt „felnőttként” viselkedtek. Minek kell azt rögtön és külön megköszönni, hogy valakik betartották a szavukat, hogy előzetes megállapodásokat nem tekintettek semmisnek, hogy nem hazudtak, nem csaltak, nem csaptak be senkit? Aztán derengeni kezdett máig tétova sejtelmem a gesztus mozgatórugójáról: ott. ahol évtizedeken keresztül más volt a szokás, a szokásváltás első kézzelfogható jeleit talán érdemes üdvözölni. Nem muszáj, de lehet. S úgy tűnik, az MDF élni akart és tudott a ritka lehetőséggel, tágítva ezzel a békülgetés folyamát. Hisz nemzeti megbékélés folyik, mint mondják, s mint említém én is az elején. Ma, amikor e sorokat róvom, éppen a „nemzeti megbékélés napja” van, s két esztendős itt tartózkodásom alatt ezt legalább annyiszor (vagy tízszer-tizenötször) hangoztatták, mint. azt, hogy „mával lezárult egy korszak”. Csak az idén eddig ez a „III. nemzeti megbékélési nap” (azelső Március 15. volt, a második Nagy Imréék temetésének napja). Persze, gyanítom én Árpádom, miért kell ezt ilyen alkalmakkor hangsúlyozni: nehogy ismét békétlenség zavarja A Napot, napjainkat. Kosa Ferencnek a tegnapelőtt és a tegnap mutatták be a tévében egy érdekes filmjét. Németh Miklós kormányfő szintén a tegnap és ugyancsak a képernyőkön keresztül intézett egyfajta szózatot az ország népéhez. Teljesen képtelen asszociációkra hajlamos észjárásom összefüggést vélt felfedezni a kettő között. Míg Kosa 1944-et és 1956-ot idézve azt az abszurditást tárta elém, hogy mily „nemes egyszerűséggel” gyilkolja gátlástalanul magyar a magyart, addig a miniszterelnök engem attól óvott, hogy kerüljek hasonló beidegződéseket, amikor figyelmeztetett: most külföldi erő nem verhet le minket, hát mi egymásra ne emeljünk kezet, ne legyen ismét fő ellenségünk mármár örökletesnek számító, belviszályra ösztökélő indulatunk. Sajnos, komádnak is meg kell szívlelnie a történelmi múlt és a mai nap nagyon is egybeeső tanulságait, mert bizony egyre nehezebben uralkodom indulataimon az utóbbi hetekben, amikor már csaknem naponta okítanak, hogy erdélyi menekültként nem tartozom a nemzethez, hogy pontosan a magamfajtákkal van tele a hócipőjük, hogy örvendjek annak a bizonyos lyuknak ... Pardon, nem folytatom, ezt későbbre halasztóm, ma békenap van, illetve lesz, ha igaz ... De egy másik indulatról szólnék, már csak azért is, hogy lásd, az óvatoskodás nem alaptalan. Nyilaskeresztes röpcédulán háborog napok óta az ország figyelmesebb része. A belügyisek (lám-lám, szükség lehet hasznos munkájukra) pont e nagy napra derítették ki. hogy a szerző nem más, mintegy ortodox magyar kommunista, Antoniewicz , Roland (ha mond neked valamit a név vagy a minősítés). Ugye, a bonyolult helyzetről szóló kacifántos fejtegetéseim után már egy ilyen párt-váltáson sem lepődsz meg, pedig nem is erről van szó ... Rövid, ám nem haszontalan szünetet tartva folytatom beszámolómat. Ma ugyanis nem csupán az újabb békekötés napja van. nemcsak lezárult egy korszak, hanem állítólag (és reményeim szerint is) kezdődik valami új. Október 23-a ugyanis egyben a vérbefolytott népfelkelés harminchárom évvel ezelőtti dicső kezdetének emlékezete és a mostani, vér nélkülinek hirdetett forradalom jelképe: a Magyar Köztársaság kikiáltásának napja. Tíz perce kiáltotta ki Szűrös Mátyás. A magyar tévét nem nézheted, a rádiót munkahelyeden nem hallhattad, az itteni sajtót odaát nem olvashatod, az ottani meg nem számol be róla — hát jobb. ha néhány mondatát a felemelő aktusnak tőlem tudod meg: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam lesz. (...) Megérdemelné már a nép, hogy végre jókedv és bőség legyen a Duna—Tisza táján. Lepjen béke a Földön, és legyen békesség az emberek között. (...) Az új Köztársaság felelősséget érez a határokon kívül élő magyarok sorsáért” .... Ez utóbbi kijelentést (is) nagyon komolyan vette komád, Lajos
