Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)

1989-10-21 / 251. szám

1989. OKTÓBER 21. Irodalom, művészet 9 Rózsa Endre: Sárándi József: KÉT VERS Mi lesz velünk? Pillanatkép az életünk de mindannyian nyomot hagyunk a Sorson A Sors pedig kutyául bánik velünk Boldogsággal kecsegtet és halálfélelmet oszt nekünk és rettegünk és rettegünk Ml LESZ VELÜNK? Vezérlő csillagom Zsuzsának Mit tudok én még Neked a hangoskodók között mondani? A Te tiszta szemed vezérlő csillagom. Honnan jöttél? Kivagy? Honnan Benned a szeretet mely fönntart erőt ad és naponta ajándékozza HÉT ÉRZÉK OROMÉ Két ujjam bárhol levegőbe ütve, nagyfeszültségű áram ráz meg. Hulló mézcsöppre nézek -egy méh hullája kezd lüktetni mélyén. Fülemben örökös zajárnyék s verőerem visszhangzó robaja. Szimatom sistergő gyújtózsinór robbanásokkal teli illatfákhoz. Nyelvemben repülőhal vitorlázik az ízek szökőárján, ősökig ható sejt-érzékeimben amőba csápoi, denevér-radar búg, hetedik érzékemben szakadék fölött ingó kötéltáncos s egy földet most ért űrhajós Kiss Benedek: KÉSŐ-INDIÁN­NYÁR Gesztenye gurui, mint a nevetés: puttó-hasát csiklandozza a fény. Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén. Szüreti idő, késő-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló cseppje - akácfalevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig! Tengerek hava szakad ránk nemsokára, jég-fog őröl majd, zabái a fehér. De most még késő-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén. S gesztenye gurul, mint a nevetés. Végh Antal: Gecse Árpád: Falusi utca téli Nehéz a térképen eligazodni, ha nem ismeri az ember a községek román nevét. Olyan falu nincs, amelyiket ne sikerült volna átke­resztelni. Azaz egy mégi§ akad: "Ady Endre". Mert ma Ermind­­szentnek - Ady Endre szülőfalujá­nak - ez a neve. Nem "Adyháza", nem "Adyfalva", hanem csak pysztán így: Ady End­re... Persze Ermindszentnek van román neve is, de hivatalosan ma is így írják - használják -, így tüntet­nék fel a térképen is, ha egyáltalán rajta lenne. Nagyon rossz név ez az "Ady Endre”! Mert amikor egy helységet elneveznek, meg kell próbálni a szót ragozva is - úgy hogy hangzik? Képzőkkel, jelekkel... "Hol voltál?" "Voltam Ady Endrében", "Megyek Ady Endré­re" és így to­­v á b b . . . Rosszul hangzik így a falu neve. De hát ezen már aligha fogunk változtatni, bármilyen ala­pos ok is volna rá. Vajon mikor keresztelték át eze­ket a magyar községeket román­ra? Elkezdték már a század elején. Trianon után történt, hogy orszá­gos bizottságot hoztak létre erre a célra, minden járást végigpásztá­zott a bizottság; a sebtiben kijelölt román jegyzőkkel, tanítókkal, pó­pákkal végeztették el a munkát. Úgyszólván tökéletesen. Ha nem sikerült a községnek román hang­zású nevet adni, akkor kitekerték, kifordították az eredeti magyar ne­vet, csak hogy románosan hang­­zódjék. Nagykároly esetében például könnyen ment (Cáréi), de már Hal­miból csak Halmeut tudtak csinál­ni. Börvelyből meg Bervenit. Kávás után balra kell letérni az úton. Kőút ez, de talán még jobb lett volna, ha meghagyják föídút­­nak, mert a kiálló kövek között szin­te lehetetlen a közlekedés. Még a legmerészebb fantáziával sem Tehet elképzelni, milyen út ve­zet ma Kávásról Érmindszentre. Legfeljebb ha öt kilométeres se­bességgel közelíthető meg a falu. Személygépkocsik nem is nagyon járnak erre, legfeljebb ha ökrös szekerek meg traktorok, azoknak meg mindegy. Azt meg ha nem lát­ja az ember, nem ishinné el, hogy néha buszok is közlekednek erre­felé. Először még arra gondolunk, hogy "mesterségesen" képezték ki így ezt az utat, de később megdől ez a "teóriánk", mert másfelé is lát­ni hasonlót. Ermindszentet ezen az egyetlen úton lehet megközelí­teni, ha csak "toronyiránt" nem vágna neki az ember, az se volna sokkal nehezebb. Vajon jól jövünk? Jól, jól, egész biztos, mert a ká­­tyús kövesutat egyszerre csak vá­ratlanul egy, híd szakítja meg. De hisz ez az ÉR! Nem is lehet más, ez a "nagy, álmos furcsa árok". A partjainál hatalmas töltés, úgy lát­szik, a folyó olykor rakoncátlan­­kodni is szokott. Érmindszent felé haladva az Ér délről észak felé folyik. Fa, bokor még csak véletlenül sincs a partján semerre, ameddig csak a szem el­De mi lesz a harangokkal? részletV költ, vagy kialudt, ezt már nem volt ideje meg­figyelni. Egy föl nem szakadt kiáltás fulladá­sérzése maradt a he­lyén. Erezte, nem sok van már hátra, ereje, levegő­je fogytán. Ha menekül­ni akarok, most kell megpróbálnom, gondol­ta. Igen, harminc má­sodpercem van, addig még kibírom, ki kell bír­nom. Meg sem született benne az elhatározás, máris úszni kezdett, ahogy tudott, levegő nél­kül, a víz alatt. De hiába, úgy érezte, nem halad semmit. A legszíveseb­ben föladta volna. Aztán mégis, talán nem is egé­szen a saját akaratából, úrrá lett a gyöngeségén, nem engedett a homlo­ka dörömbölésének, a szeme előtt táncoló tar­­jagos, vörös karikák csábításának, tempó­zott tovább, a vak vélet­lenre bízva magát. Pedig talán tényleg hi­ába bízott. Nem csoda, hogy megfordult a fejé­ben: lehet, hogy ugyan­ott vagyok, ahonnan el­indultam, és csak forgók körbe-körbe? Mégis, amikor elért a harminca­dik másodperc végére, igaz, hosszan kivárt e­­lőtte, olyan termé­szetesen nyújtotta le a lábát, mintha biztos lett volna benne, nem csa­lódhat. És valóban, oda­lenn szilárd talaj fogadta az érintését. Nagyot rú­gott magán, és ettől nemsokára a hosszú­hosszú vakságot meg­szakítva újra szemébe ásított a nap, az ég, a part közönyös, részvét­len látványa. Sietve fújta ki, szívta be a levegőt, rögzítette az irányt, és kezdett mindent elölről. Egyre rövidebb időket töltött a víz alatt, mégis egyre érzékelhetőbb lett a haladása. Annyira el­merült foglalatosságá­ban, hogy azt se vette észre, a víz közben már csak a térdéig ér. Amikor leállt, az öröm mellett némi restelkedést is ér­zett. Előrehajolt, a folyó hánytatóan édeskés íze csiklandva szökött föl a torkán, szaladt szét a szájában, lepte el az ínyét, de nem sikerült ki­köpnie. Az erő egyik pil­lanatról a másikra telje­sen kifutott a testéből, ha történetesen nem a parton áll, most még a térdig érő vízbe is bele­fullad. Egy füves horpa­dásig sikerült elmász­nia, oda vackolta be ma­gát. Nedves, de a naptól lassan-lassan átfűlő há­tát a fölrajzó kis kék lep­kék úgy ülték meg, mint­ha nem is élne, olyan fel­hőtlen bizalommal. Ormótlan kiáltozásra ébredt, fázott, érezte, hogy a nap már a löszfal mögé merült, későre jár­hat, el kéne indulnia, az a darab idő mögötte olyan üresen tátongott, mintha semmi, de sem­mi nem történt volna , mintha még a delet se harangozták volna el. A legények mgst jöttek az aratásból. Észre se vette őket, amikor el­csörtettek mellette. Lent álltak a vízben. Meztele­nek voltak. Testük ke­sernyés por- és izzad­ságszaga ott érzett a föl­támadó szélben. Sző­rös, fekete ágyékukat se takarták el, úgy nevettek föl szégyentelenül a túl­parton visongó marok­szedő lányokra, akik er­re a bokrok mögé hú­zódtak, de csak a ritkás széléig, hogy azért lás­sanak. A fiú ijedten kapott a ru­hája után, még megvolt az ing is, a gatya is, fut­tában öltözött fél lábon ugrálva, meg-megállva. A folyó sunyin, meghu­nyászkodva tűrte a legé­nyek harsány pocskolá­­sát, de ebbe a kaján megadásba mintha né­mi bűntudat is vegyült volna. lát. A patak vize lent a mélyben, kristálytisztán csörgedez. Le egé­szen a víz széléig fű, de nem ma­gas, látszik, hogy mind a két oldalt juhnyáj járja. Szép, elevenzöld pá­zsit. A töltés, a part vízbe hajló széle mohos. Most is az, de vajon Ady idejében ilyen volt? Azóta a med­ret szabályozták. Moha lóg bele a partról a vízbe is, halak úszkálnak a zöldes vízben, jó messzire egy fehér kacsaraj, honnan úszhattak azok ide? A határban, az úton, sehol semer­re egyetlen lélek. A mezők iskihal­tak, búzavetés mindenfelé a hatal­mas síkságon. Ez hát az Ér! Innen lehetett eljut­ni az Óceánig. Túl a töltésen egy vizenyős, nagy lapály. Távolról békák kuruttyolása hallatszik. Fut a víz a mederben, szaporán, fürgén, igyekszik az Óceánba. Va­jon melyik csepp jut el a Nagy, Szent Vízig? Melyiket nyeli el út­közben a part száraz-kemény rö­ge? Csakugyan világcsoda ez. Valaki az Értől indul el S befut a szent nagy Óceánba. Ezt a vidéket, ezt a tájat látva, ezt az égig érő csendet, ezt a földig érő elhagyatottságot... Messziről templomtorony látszik. Az a falu ott már csak Érmindszent lehet. A falu végén major, ütött-ko­­pott gazdasági épületek, trágyara­kás, zöld mező. És aztán az útszélen a tábla: "Ady Endre". Szent föld! A falu ma csendes, hangtalan, néma utcák, üldögélő méla házak, egyik kisebb, másik nagyobb, em­bert elvétve látni. Bolt, kocsma, a kiírás román nyelven. "Ady Endre”, a falu nevén kívül egyetlen magyar felirat se, sehol. A mellékutcák földesek, ezeket még nem tették járhatatlanná a ku­pacokba ledobált kövekkel. Az ut­cán esőben feneketlen a sár, most irdatlan nagy a por, bokáig lehet benne gázolni. Sok kihalt, begyepesedett udvar, omladozó ház, fészer, bedőlt kerí­tés. Egy-egy orgonás-virágos fel­ásott kiskert a ház előtt, másutt még a tavalyi dudva, kukorica­szár... Kislibák az útszélen, az anyaliba zsinegre kikötve a kerítés oszlopához. Túl a templomon az Ady-porta, arra kell menni. Az út onnan már csak a temetőig vezet. Az Ady-porta, az Ady Endre­ház!... Igen, ez az, ki is van írva! De csak románul. így is meg le­het érteni. "Casa Memoriala Ady Endre Co­­mitetul Pentru Cultura si Educatie Socialista" Ennyi... A szomszéd éppen kerítést csi­nál, legallyazza az akácfákat, ő is megerősíti, ez az Ady-ház. Az udvar virágos-füves, és két épület van rajta. Az egyik egy ala­csony kis parasztos, ez van távo­labb, a kert végében, az utcafron­ton egy jóval rangosabb épület, ez már "nemesi". Két hatalmas fenyőfa a ház előtt, a kerítés mellett, volt több is, de azokat valaki - csak úgy fogta ma­gát - és kivágta. Még 1940-ben - ezt később tudjuk meg. Azokat a fenyőfákat is meg az itt lévő kettőt Ady Endre ültette... Jön egy asszony, jókora kulcskö­­teggel a kezében. Mondja is, hogy ő a gondnok, szívesen végigmuto­gat mindent, de nem bai-é, hogy belépőjegyet kell váltani? A telken valamikor egyéb gazda­sági épületek is álltak, de a "régi" meg az "új" há­­zonkívül most nincs semmi. Az asszony fia­talos, szép pa­rasztasszony, köpenyben van, a köpeny kincs­tári? Amolyan "hivatalsegédes" a fazonja. Ked­ves-kellemes, mosolygós az arca, magyarul tökéletesen beszél, nemcsak a szavakat ejti szépen, tisztán, a hangsúlyozása is hibátlan. Szabó Bélánénak hívják. Azért szabad kiírni a nevét, mert ő "hivatalbéli", őt kérdezgetni, ve­le beszélgetni nem törvénysértés. Van egy iskolás fia, egy nagylá­nya, és a férj - ő is magyar - tiszt­viselő, de nem tudni, hogy a szö­­vetkezetben-e vagy más intéz­ménynél. Amikor a Megyei Múzeumi Igaz­gatóság birtokba vette a telket, a házat, akkor itt már minden az övék volt. Mert az Ady család le­származottai ezt a telket házastól Szabó Bélánééknak adták. Az asszony anyósa - aki szintén Sza­bó Bélané volt - 1917-től 1937-ig szolgálta az Ady családot, így kap­ta meg a telket félig ajándékba, fel­ig "végkielégítéskent". Az Ady család Ermindszenten 62 katasztrális hold földet bírt. Ady Lőrinc messze nem volt a község leggazdagabb birtokosai között. Maga szántott, maga vetett, arató­kat fogadott, a kapás földeket ki­adta harmados művelésre, így gazdálkodott. Akárcsak a szatmá­ri, a majtisi nagyobb gazdák; na­­gyapámék. Ady nagyanyja Kábái Rozália volt, akit a helybeli református pap, Pásztor Dániel vett feleségül, eb­ből a házasságból született Pász­tor Mária, Ady Endre édesanyja. Ady Lőrinc furcsa, az összefér­hetetlenségig rabiátus ember volt, kemény-konok kisnemes. Azt mondják, több volt a harago­sa, mint bárkinek a faluban. A feleségét is gyötörte a tempójával, szegény meg is hagyta, hogy ne az ura mellé temessék. Amúgy tisztességben, becsü­letben élték le az életüket. A falu így tudja. Ady Lőrinc Érmindszenten min­denkinek gúnynevet adott, aztán senki nem is szólította azt más né­ven. Mindezeket a kisházba me­net, az udvaron tudjuk meg, az asszony pedig az anyósától hallott mindent. Jól megjegyezte, vacjy hogy annyiszor elmondhatta mar; dől belőle a szó... Itt a ház, az Ady Endre szülőhá­za, ez biztos az, ez hiteles! Ala­csony, kis "parasztviskó", ebben a szobában látta meg a napvilágot Ady Endre 1877. november 25-én. Akkor még egyetlen helyiségből állt az épület, azaz volt a "szoba” előtt egy pitva is, ez is megvan, szabad kéményén kilátni. A másik helyiséget Ady Endre születése után 2-3 évvel ragasztotta a "felső­szobához" a gazda. A szoba földes, a ház vályogból épült, jó erős mestergerenda tart­ja a mennyezetet, amely olyan ala­csony, hogy még a kis termetű em­ber is alig fér el alatta. Valamikor az ötvenes években a ház egy része, hogy, hogy nem, le­égett. De újjáépítették az eredeti formájában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom