Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-14 / 244. szám
g Irodalom» művészet 1989. OKTÓBER 14 Csalog Zsolt Hontalan vagyok a hazámban eg még volt akkor egy szerelem is, bejött az is — pedig én tényleg azt hittem, többé már soha szerelmes nem tudok lenni! És akkor, lám aliig másfél évre a Virág után — igazi szerelem volt. Fantasztikusan szerettem azt a lányt! ÁLOMszép lány volt, egy babaarcú szőke tündér, de valami GYÖNYÖRŰ ! Én még olyan szép nőit életembe nem láttam! Hajnalikénak hívták, csepeli lány volt, ott is ismertem meg, Csepelen, egy virrasztáson — valaki elvitt egy halottvirrasztásra, csupa idegen közé, ihülye helyzet volt, a (halottat se ismertem, sose láttam, de a többiek se, csak ültem, hallgattam. És akkor egyszer csak belép ez a tünemény, ez a CSODA, leül ő is, pont velem szembe — és én attól kezdve nem bírtam levenni róla a szememet! Aztán jött egy szabályos krimi: nyomozás, üldözés, megtudtam hol lakik, kijátszottam a szüleit, testvéreit, éjszakákon át dideregtem a kapujuk előtt, kifestem, kivártam a lányt — aztán két hét után megszöktünk, amúgy cigányosan. Bele a semmibe. Hát, ennek se volt semmi éltelme ------Miihez tudtunk volna 'kezdeni? Hat napig voltunk együtt — Én HALÁLOSAN szerettem azt a lányt! És akkor hat nap után kiderült: a sógorával van viszonya. A saját sógorának a szeretője! Szült is már egy gyereket a sógorától, csak nem tudja senki, kié a gyerek! Hát BÖBbenetes volt a kijózanodás! Megint azt hittem, hogy nem bírom ki, bele fogok bolondulni! Megint meg akartam halni, öngyilkos akartam lenni — — Most már örülök, hogy nem tett ebből se semmi. Legalább megtanultam: a szépség nem minden. Ha nincs benne tartalom, semmit nem ér. Ahogy ez kiderült, ÉRINTENI se tudtam többé a Hajnalt! Nem érdekelt tovább. Találkoztunk még egyszer, ő keresett, mondta, hogy folytassuk — megmondtam neki: én a Bözsit nem cserélem fel őrá. (részlet) lenyúlja a palikat. Leginkább ott, az Arany Borjúba. Vagy máshol. Szóval: kilesi a pénztárcát, fogja, eltünteti. Hát ez van! Mondhatnám most erre, hogy akik oda járnak, pénzzel a zsebükbe, azok már úgyis rászánták arra az estére, vagy a piára, vagy egy nőre! Mondhatnám ezt is — de nem mondom. Mer tudom, hogy ez csák egy kifogás tenne. És nem mondom, mer ez az egész nekem RETTENETES szenvedést okoz, hát van ihogy egész éjszaka nem tudok aludni tőle, csak fekszem, izzadok — hát ez egy erkölcsi kérdés ! Most nemcsak az, hogy a törvény itiltja •— hanem hát valakinek a zsebéből kiemelni, hát ez borzasztó! Amennyivel nekünk itöbb lesz, annyival annak a másiknak kevesebb — nem kell hozzá nagy ész, hogy ezt felfogjam! Például elgondolom, hogy tegyük fel a Faragó Gazsi zsebéből emeli ki azit a pénztárcát, vagy a Gács Feri zsebéből, vagy mondjuk éppen az egyik szobafestő srác zsebéből, alki énnekem itt megcsinálta a lakásomat, .ingyen, szeretet bői, és akkor most a Bözsi odamegy hozzá a kocsmába és — nem, hát ezt még elképzelni is egy iszonyat! A másik meg, hogy — hát ez úgyis le fog bukni a Bözsi — ez egy hazárdjáték, hált persze hogy csak a lebukás lehet a vége ennek! És ákkor attól, akit szeretek, el kell szakadni. Mer akkor következik a börtön. Én a 'börtöntől ÚGY rettegek, hogy a veríték kiver! Bolha nem próbáltam még, inkább csák sejtéseim vannak róla, meg láttam egyszer egy filmet, az volt a címe, hogy Bebukotbak, a tököli börtönről szólt, a Faragó vitt el a vetítésére — de én utána napokig szabályosan reszkettem! Ha belegondolok, hogy ez vár a Bözsire — — De hát ő sajnos ezt nem tudja felfogni, nem érti, hogy a társadalom persze, hogy védekezik, és elég drákóién — ő egyszerűen csak szenvedni fog, csak anynyit fog érteni az egészből, hogy őt most bántják. És sajnos azt hiszem én is csak ezt fogom felfogni! Mer akkor már megvolt a Bözsi. Nehéz ügy ez. Ugye, engem eddig még majdnem minden lány elhagyott. Nemcsak az egészségem, az idegeim miatt, hanem — hát nekem nincsen semmim. Hát milyen élet, és milyen jövő vár egy lányra énmellettem? A legtöbb azt mondta, már három nap után: — Mii?! Kétezer forintból akarsz élni? Normális vagy te?! Hát MIT akarsz a kétezer forintoddal? Egy hét alatt megesszüfc! Utána meg 'majd három hétig koplaljunk?! — és szépen lelépett mind. Még jó, ha kaptam egy búcsúpuszit! Ha meg mégis találtam valakit, akinek keltettem, aki kitartott volna mellettem, abból is csak tragédia lett------. No, szóval a Bözsi, öt úgy ismertem meg, hogy épp elfogyott a cigarettám, este volt, a trafik bezárt már, úgyhogy beszaladtam az Arany Borjúba, hogy vegyek egy csomag digit. Ö meg ott ült a 'barátnőivel. És valahogy úgy megtetszett a Bözsi. Leültem akkor ón is a szomszéd asztalhoz^ és elkezdtünk szemezni. Láttam, hogy a -barátnői beszélgetnek, ő meg csak 'hallgat, de gondoltam, jobban érdeklem én — esizembe se volt, hogy süketnéma, hogy nem tud beszélni -----Ez most volt, öt hónapja. Cigány lány, ő is cigány. Habár túl sok köze őneki sincs a cigányokhoz — annyi van csak, hogy az anyja minden hónapiban szépen elszedi tőle a pénzt, a segélyt, amit mint rokkant kap a tanácstól. Jó, mondjuk, ha abból a kétezerből minden hónapba egy ezrest odaadna a Bözsi az anyjának, amér neveli a gyerekét, hát megértem — de hogy MINDET elveszik?! Mer az a pénz odamegy postáin az anyjáékhoZt és akkor abból a Bözsi SEMMIT nem lát! Na mindegy — Namost, hát ez egy olyan dolog, hogy — hát a Bözsi abból él, hogy Ugye, én ezt nem csinálom. Mer nem is TUDOM csinálni, Nem is próbáltam még, mer előszöris bot kezem van. Másodszor meg hát a neveltetés — szóval NEM, én nem akarok etzüileni, meg én erre erifeölcsiteg is KÉPTELEN lennék! — Na jó, de közbe meg nemegyszer az van, hogy elmegyek én is ővele. Csak hogy ott legyek mellette, vigyázzak rá kicsit — hülyeség, mer mit tudok rá vigyázni? De hát az se megy, hogy otthon üljek, várjam, hogy na ugyan hazajön-e, vagypadiig------Szóval néha elmegyek én is a Bözsivel, ott várok rá a közeibe, úgyhogy azér lássam is őt, hogy ha ne adj Isten valami incidens következne be, akkor mégis azt az ittas krapökot próbáljam kicsikét elterelni tőle, vagy mittudómén, fogalmam sincs, mer eddig még hála Istennek nem volt semmi se, vagy hogy legalább csak LÁSSAM, TUDJAM, hogy a Bözsinek nincs baja! Ott lézengek körülötte — és akkor úgy elgondolom, Győrfi Sándor: Teleki Blanka hogy hogyan is tesz ez? Hogy egyszer majd végignézhetem, ahogy elkapják, rendőrök jönnek bilincset araknak a kezére, elviszik, bogy Isten tudja mit csináljanak vele — én meg, majd ezt is szépen végiglesem, bénán, tehetetlenül? Úristen — .— NEKEM gond ez, mer őneki nem annyira. Neki ez eigy megszokott dolog, ő ezt olyan természetesnek veszi: nincs pénz, enni kell, hát akkor gyerünk! ez az igazság. És én akkor mit mondhatok rá? Itt van egy szerencsétlen nyomorék, aki segélyből él, élNE, ha legalább az eljutna a kezébe, egy analfabéta, aki még beszólni se tud, de még a jelbeszédre se tanították meg abba a rohadt intézetbe. — hát mit tudna egy ilyen, csinálni? Személyi igazolványa van neki, de munkakönyvé, munlkav,iszonya valószínű soha nem volt, meg nem is lesz — hát ki fogja felvenni dolgozni, micsoda munkára?! Mi más van őneki,, mint hogy elmegy újítani, elveszi a másét, hogy éhen ne vesszen?! Mit mondják, tulajdonképpen a Böbe meg őközötte anynyi a különbség, Ihogy a Bőibe adott is valamit azér ap ómzért: a testét — Bözsi meg erre nem hajlandó. Hanem ő csak nyúl. De hát arra viszont KÉNYTELEN! Hogyan tudjam én őt elítélni ezér? Amikor meg közbe szeretem is. Mert ő ás egy ember! Meg amiér ő is szeret engem. Én szeretném elvenni feleségül — ez is szerepel a terveinkbe, hogy megesküszümk. Én ezt nagyon szeretném! Mondtam is már neki, mutattam, hogy gyűrűt akaróik húzni az újjára — értette, nevetett, örült néki ő is. Meg egyszer majd szeretném megnézetni orvossal, háthogyha lelhetne javítani rajta valamit — hát a kicsi is rengeteget számítana! És nyilván nem nézették még meg rendesen sóha! — Meg hát persze ez is: hogy szeretném hogyha abbahagyná ezt az egészet. NÄGYON szeretném leszoktatni őt erről. És ha ez sikerülne, azt hiszem minden nagyon szépen menne miközöttünk. Mondjuk az anyagiakat nézve nem valami derűsek a kilátásaink, de hát azér csak meglemnénk valahogy. Nem lehetek biztos a jövőbe — de hát 'reménykedők. Abba, hogy ő már végre megmarad nekem. őst már azér annyi van, hogy ő is borzasztóan szégyeli ezt. Szóval már úgy elbizonytalanodott. Úgyhogy azér amióta együtt vagyunk, már nem olyan sűrűn megy ő. Van úgy, ihogy egy hétig nem megy, van úgy hogy két hetet is kihagy — mer hát ez egy lelki vívódás, egy küzdelem a bűntudattal! És most már őneki is az. — Csák aztán eljön az a nap, amikor végleg kifutottunk mindenből — mint például jelen pillanatban, hogy 16-a van, de már nincsen egy fillérünk se. Most holnap imég elmegyünk a Bözsi anyjához, háthogyha adna két-ihárom százast — nade voltunk nála már vagy tízszer, és soha semmit nem adott! Pedig ha nem ad, holnap este következik megint az Arany Borjú. Mer VALAMI keld! Úgyhogy akikor megint: egy pénztárca párszáz forinttal, esetleg egy-,két ezressel — hát ez már nem tőlünk függ, hanem attól a pénztárcától. ÉN BORZASZTÓAN szeretném ha nem mennénk! RETTENETESEN szeretném ! Viszont 'hát------A lakbérünk nem sok, csak 70 forint, viszont villannyal világíturtk, villannyal főzünk, néha még fűtünk is villannyal, úgyhogy a villanyszámlánk felmegy olyan 5—600-ra iis, most utoljára meg kihoztak egy 1100 forintos számlát, el se tudom képzelni, hogy hogyan lett ennyi, de mit csináljak, nincs mese, fizetni kell — és MIBŐL? Persze hogy csak abból, hogy a Bözsi elmegy és újít. Vagy ott van a téli tüzelő, tavaly nagy nehezen sikerült a tanácstól kikérvényezni ezer forintot szénre — de 'hát ezer forint, egy egész téli tüzelőre, mi az? Úgyhogy már a tavalyi tél végén is úgy lett. tüzelőnk, hogy a Bözsi menf, és------Hát mi lett volna velünk enélkül?? Jézus Mária,, hogy is lesz ez az egész tovább------). Rudolf Kedl: Királynő Rózsa János Előre mentem Nem bámultam az út két oldalát, csak előre mentem köveken át. Nem fordultam se jobbra, se balra, nem hallgattam a madárdalra. Egyenest csak előre mentem, késeimet fényesre fentem. Előre mentem, nem néztem vissza. Hittem: elég ha a lelkem tiszta. S a cél előtt most hátranéztem. Egyedül voltam, és nagyon féltem. Bán Zsuzsa: _Nyársirató Váratlanul eredt el az eső, mi-utón már napok óta borongás szürke volt az ég, az emberek egész nap mérgelődtek amiatt, hogy csak akadéknak van velük a magukkal reggel elhozott esernyő. — Csak ijesztget ez az idő — mondogatták — nem lesz ebből eső, egy csepp sem. Ezen a kora délelőttön aztán hirtelen megeredt, nagy cseppekben, mint a régóta visszatartott panaszos szóáradat. Kopogott a fák megritkult lombján, a házak cseréptetején, fényes feketére festve a járdákat és úttesteket. Bánta már, aki nem öltözött fel reggel melegebben. S mert olyan becsapós-enyhe volt az idő napok óta, sokan túl vékony, könnyű cipőben indultak el. Mert olyan nehéz beletörődni, hogy véglegesen elmúlt a nyár, hogy nemsokára hidegre fordul az idő, elő kell venni a tavaly félretett melegebb öltözéket. — Hát mire számítottál? —kérdezték a könnyelműbbektől, akik az eső láttán panaszkodtak —, itt van mindszentek, ilyenkor már hidegre fordul az idő. A városszéli családi házak kertjeiben bánat-fehéren virágoznak a 'krizantémbokrok, hidegebb estéken letakarják őket, el ne fagyjanak. mert kiviszik majd őket a temetőbe. Mindenkinek van halottja, és ilyentájban többet gondol rá, mint az év más napjain. Aki évközben nem is, vagy ritkábban, ilyenkor, mindenszentek napján az is elmegy a temetőbe. Az üzletekben kis mécseseket árulnak, amelyek a szemerkélő esőben is őrzik didergő kis lángjukat a sírokon a koszorúk, virágok mellett még akkor is, amikor minden élő hazament már, és csak az őszi szél bolyong a temetői utakon. Soha olyan csend nincs a parkokban, az erdei sétányokon, mint ezidőtájt, amikor kékes pára szállong a levegőben, és kihúnyt az ősz utolsó, csalóka ragyogása is. A korábban telt, duzzadó, színes bogyók megráncosodtak, mint a hajdanvolt szépasszony arca, elszíntelenedtek a pompázatos színekben tündöklő levelek is. Álomba merülés csendje, búcsú szavak nélkül, az elmúlás egyik formája az ősz ilyenkor. Megint elmúlt a nyár, s vele néha álmok, meg szerelmek is. Esténként, meg reggel a hűvös szobákban be kell fűteni, és a kertben, kötélre kiteregetett ruha nem akar megszáradni. Sündisznó matat esténként a gyümölcsfák alatt az avarban, ottfelejtett, lehullott gyümölcsöt keres. A nyárról ittmaradt idegesítő szúnyogok most szédülten táncolnak a levegőben, mintha berúgtak volna az ősz fanyar illatától, mintha elfelejtették volna régi harci kedvüket, és nem tudnák, mit is akartak itt.
