Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-12 / 216. szám
MMpup 1989. SZEPTEMBER 12. Vérbosszú Jászapátiban A nyomozás folytatódik Kés a kézben A rendőrtiszt szekrényéhez lép és egy dossziét vesz ki belőle. Szétnyitja a keményfedelű irattartót, s szép sorjában elém rakja a képeket. Nem akarok hinni a szememnek. A fekete-fehér kötökön egy fiatalasszony látható, amint elnyűtt ruhájában fékszik a koszos, rozoga ágyon. Szeme nyitva, szája tátva, s nyakán egy jókora seb tátong. Halott. Körülötte minden vérben. Aztán kisvártatva a dossziéból újabb képek kerülnek elő. Azokon meg egy férfi látszik, amint a szűk helyiség padlóján élettelenül hever. A Szolnok Megyei Rendőr- főkapitányságon Kálmán Jenő, rendőrőrnagy, az ügy vizsgálója így beszél: — Augusztus 7-én este Farkas Béláné, Jászapáti, Temesvári u. 28. szám alatti lakos rejtélyes körülmények között meghalt. Rejtélyes esettel álltunk szemben, elsősorban azért, mert az asz- szonynak a gége-táján szúrt sérülése volt. Így találtuk meg — mutat a képekre az őrnagy — amikor a helyszínre értünk. Az asszony a férjével, Farkas Bélával és másfél éves gyerekükkel lakott abban az épületben. A ház alsó részében pedig a férfi korábbi házasságából származó nagyobbik fia él családostól. Még aznap este megkezdtük a kihallgatásukat, s a fiú tett olyan kijelentést, hogy szerinte az édesapja ölte meg az asz- szonyt, mert nem volt ritka közöttük a veszekedés. A férjet is 'kikérdeztük, ö csak annyit mondott, hogy vacsora után kiment a WC-re, s amikor pár perc múltán visszatért, a felesége az előszobában állt és vérzett a nyaka. Szerinte tehát öngyilkos lett. Ezt ott hirtelen nem lehetett eldönteni — folytatja az őrnagy — így abban maradtunk, hogy reggel az igazságügyi orvosszakértők elvégzik a boncolást, s akkor majd mindenre fény derül. Hajnali fél négy körül járt az idő, amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, s reggel nyolc óra tájban az orvosszakértők — nem véletlen a többes szám, mert- a boncoláshoz legalább tót orvos kell — ismét a helyszínre érkeztek, de akkor már szóltak nekik, hogy ne itt kezdjenek, mert időközben van már egy másik halott is. Később aztán a boncolás megállapította, hogy az asz- szony gyilkosság áldozata lett és nem önkezével vetett véget életének. De, hogy a férj miért tehetett ilyet — ha egyáltalán ő volt a tettes —, nos erre a kérdésre a feleletet legfeljebb csak találgatni lehet, merthogy a választ magával vitte örökre. Tán még 12 órával sem élte túl felesége halálát. így hozzá hívták a reggel kiérkező orvosokat. Kora hajnalban a szerencsétlenül járt asszony famíliájában futótűzként terjedt el a ihír, hogy a „Pipi” — ez volt a beceneve — meghalt, illetve a végén már olyan hangok is hallatszottak, hogy a férje ölte meg. így aztán fölkerekedett a rokonság, keresték a férfit, hogy a másfél éves gyereket elvegyék tőle, meg egy kicsit meg is leckéztessék. Farkas Béla Temesvári úti lakásukba már nem mert hazamenni, számítva arra, hogy nem úsz- sza meg szárazon ezt a dolgot, s így a gyerekkel együtt az előző feleségének a testvéréhez kéredzkedett be, bízva abban, bogy ott addig meghúzhatják magukat, amíg elül a vihar. Rosszul gondolta, ' mert az asszony családja hamarosan rájuk talált, s akkor elszabadult a pokol. Hisz, miután berontottak a házba, kikapták az apja öléből a gyereket, s ott benn a lakásban öten elkezdték rugdosni, ütni, verni a férfit, mindenki azzal, ami éppen a kezeügyébe került: vasdoronggal, seprűnyéllel, kólásüveggel, lábtörlővassal, míg végül a kés is előkerült. Huszonhat sérülésit találtunk rajta, de a halálát öt-hat tósszúrás okozta. Aki a végzetes sebeket ejtette, most itt ül előttem. Farkas Arankának hívják, ö több társával együtt előzetes letartóztatásban van. — Miért tette? — vágok a közepébe. Szeme megkerekül, látni, hogy hirtelen jött számára a kérdés. Pár pillanat múlva aztán összeszedi magát és száraz hangon kezdi skandálni, Ihogy ő nem is tudja miként történhetett meg ez az egész. Néha-néha fölpillant, kivár, játszik a csenddel. — Tudja, az az asszony az édestestvérem volt, s amikor megláttam a férjét, elborult az agyam — teszi hozzá még. Miközben beszél, nézem ezt a lánynak is alig-alig beillő asszonyt, hisz olyan fiatal. Két gyereket hagyott otthon. — Nem késlekedtek — szólal meg Kálmán Jenő, miután kikísérik a szobából a nőt — hisz, mielőtt elindultak a férfi keresésére, még a kést is magukhoz vették. Tehát ők már előre eldöntötték, hogy biztos a férj ölte meg a feleségét, s ezért la- kolnia kell. Mit lehetne ehhez az ügyhöz tanulságként hozzáfűzni? Talán csak annyit, hogy az önbíráskodás veszélyes dolog, mert senki sem játsz- hatja el Justíciának, a törvényihozás és az igazság istennőjének szerepét, akit ugye mindig mérleggel a kezében, bekötött szemmel ábrázolnak. Akkor meg végképp nem, ha mérleg helyett kés van az ember kezében ... Nagy Tibor Nevezetes épületeink Jászberény műemléki nagytemploma Aki meglátja Jászberény főterén a barokk stílusban épült római katolikus főplébánia műemlék épületét, aligha gondol arra, hogy az egy középkori, gótikus templom falait rejti magában. Az Anjou-korban épült 23x8 bécsi öl méretű templom eredetileg — a jelenlegivel ellentétben — a Zagyvára nézett. A város terjeszkedése miatt a XVIII. sz. közepén a többszöri pusztulást szenvedett templom helyébe újat kívántak építeni. 1759— 1761 között a régi templom szentélyéhez Mayerhoffer János építész tervei szerint épült meg a ma is meglévő 56 m-es torony barakk stílusban, a külső tót sarkán támpillérszerű kiképzéssel, három oldalán homorú falsíkokkal. Az eredetileg szerényebb toronysisakot 1802- ben a városi tanács a mai, díszesebb formára akarván építeni, megbízta Card etter Tamás pesti kamarai építészt a tervezéssel és kivitelezéssel, valamint azzal, hogy a tornyot rézzel fedjék és a díszítéseket aranyozzák is. Külön kikötése volt a tanácsnak, hogy a pesti mester köteles „a Keresztet, Koronát és Vánkost tűzben ara- nyoztatni..Valószínűleg a Pozsonyban lévő Koronázó templom mintájára Jászberényben is vánkosra helyezett szentkorona van a torony csúcsán, ami országosan is egyedülálló. Ennek történetéhez tartozik, hogy 1956. november 4-én harckocsi ágyútüzétől a toronysí- sakkal együtt megsemmisült a rajta lévő aranykorona is. Restaurálására a helyi Műemléki Albizottság szorgalmazására 1968—69-ben került sor, amikor a Műemléki Felügyelőség gondos munkával az eredeti állapotot viszszaállította, laparannyal borítva a magyar szentkoronát is a torony keresztje alatt Érdemes megemlíteni, hogy ez egy évtizeddel a szentkorona hazaérkezése előtt történt. 1774—1782 között épült meg a meglévő toronyhoz az új templom Junk József építész tervei alapján barokk stílusban latin kereszt alakú hajóval, r ompás belső kiképzéssel, díszes oltárokkal, Zirckler János egri festő négy oltárképével. A nagytemplom körüli parkból messzeláthatóan emelkedik ki egy pompás lovasszobor, amellyel a város az I. világháborúban hősi halált halt jászkun huszárok emlékét kívánta megörökíteni. Vass Viktor szobrász- művész, klasszikus alapzatra helyezett bronzszobrát 1926- ban avatták fel. Erdélyi József a Második rapszódiában így ír róla: „Huszárszobor Jászberény piacán ... (ágaskodik a tüzes paripa,) repül a mente. A huszár kezében (csakhogy nem harsog a trombita. (Csakhogy nem harsog: rajta-rajta! hurrá!.. .) Hansanna meg bár, hogy támadna fel (az a sok szép jász-kun legény, ki éltét) a hazáért bátran áldozta fel!...” Kaposvári Gyula Az egészségesebb életmódot segíti a Csepelen megalakult Schwinn (USA)—Csepel Kerékpárgyártó- és Forgalmazó Kft, abol camping-, sport- és gyermekbicikliket gyártanak, idén 250 ezer darabot. Termékeik minőségére jellemző, hogy öt év garanciát vállalnak az itt készült sporteszközökre, amelyek egyre keresettebbek a nyugat-európai országokban is (MTI- fotó: Kerekes Tamás) LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Őrmester az átiáréház kapujában Árpádom, hetek óta figyelem, hogyan alakul a Kelet-Németországból érkezett és hazatérni nem óhajtó „turisták” sorsa. Néhányan simán átlógtak a határon, mások verekedve, és voltak olyanok is (a követségre bejutottak), akik félhivatalosan, a Vöröskereszt segítségével érték el úticéljukat. Ismét mások várakoztak, s az 5 számuk növekedett egyre, több ezren sátoroztak, akár a kempingekben, az ideiglenes menekülttáboroknak nevezett helyeken. Az ideiglenesség oly ismerős volt számomra — s valószínű számukra is — a legiz- gatóbb a dologban. Gondolom, a rádió híradásaiban nem csak a politikai döntésekre figyeltek, hanem az időjárás alakulására is, hiszen elkerülhetetlenül őszre jár az idő, a sátrakban és lakókocsikban nincs más fűtés, csak a remény. Odahaza büntetlenséget ígértek a hazatérőknek, de valami (köny- nyen kitalálható) oknál fogva az ideiglenesen hazánkban állomásozó németek nem akarnak élni ezzel a lehetőséggel, többen nyilatkozták a tévében azt, amit én is mondtam volna ezelőtt két évvel, ha kérdeznek, nevezetesen, hogy bármi történjék is, oda, vissza soha. Kényes egy helyzet a magyar vezetés számára. Mert egyrészt, ugye, illene végre a rég elfogadott emberi jogok szellemében cselekedni (ezek között az a jog, hogy mindenki szabadon választhatja meg, hol akar élni), másrészt viszont az NDK szövetségesünk lenije, s ő(, sem igen illik megbántani, főleg a kétoldali egyezségek miatt. Intenzív és nem sok eredményt hozó tárgyalások után látványos huszárvágással oldotta vagy gubancolta össze még jobban a menekültügyi csomóját a magyar vezetés: kiengedik az NDK-állam- polgárokat. Megoldás ez, ha a többezer menekülő sorstársra gondolok és újabb gubanc, ha Magyarország kelet-európai elszigetelődését tekintve latolgatom az előre pontosan ki nem számítható következményeket. Már e lépés megtétele előtt is izmosodott az a kórus, amely átjáróháznak szavalta Magyarországot. Amikor otthonról eljöttem, én is annak véltem. Talán most megírhatom neked, hogy miért, mivel az akkori állapot s a velünk megesettek már nem csupán szűkebb értelemben vett családom számára történelem. Annyi minden történt itt két év alatt, amennyi hasonló helyzetű országokban ötven év alatt sem. Az események felgyor- sultsága és kusza forgataga veti — szubjektív érzésként — több évtizedes távolságra azt a pillanatot, amikor csak „át akartam járni” Magyarországon. Ne feledd komám, hogy úgynevezett szabadulásunkkor itt hivatalosan még nem létezett, menekültügy (1987. júliusában a Magyar Népköztársaság kormánya még nem „fogadta be” a romániai menekülőket), még létezett a visszatoloncolás veszélye, több ezer „elődöm” és bajtársam Erdélyből kirándulóban úgy dobbantott Magyarországon a Nyugat felé, hogy a Hungaroring első két futamának áradatával csúsztak át a határon. Hasonlóképp spekuláltam én is, amikor azt mondja Pesten lakó barátom: mi az istent keressen két, nyelvhez kötött ember, egy író (5 még annak tartott) s egy színésznő Nyugat-Európában ?! Tudod komám, akkor már rég lemondtam mindenféle ambícióról, íróságról és — uram bocsá’! — magyarságom hangoztatásáról, 'látszat-megőrzéséről is; a hangza- tosság, a körülmény amúgy is elhanyagolható — véltem —, a lényeg „bélügy”. Ügy éreztem, az életemet én otthon éltem, a többi — öt perc, öt nap, öt év? —csak ráadás, s ha lehet akkor ezt fogyasszam szabadon, nyugodt körülmények között. Sokan furcsáll- hatnák ezt a szemléletet, ezt az azóta némiképp módosult „életfilozófiámat”, de te komám, aki hasonlókat éltél meg, mint én, bizonyára megérted. Nos, feltette a nagy kérdést a haver, s mit válaszolhattam: hát egyáltalán lehetséges itt maradni? nem fognak visszaadni? Kérdezzük meg, így a barát, és elvitt egy ismerőséhez (szégyen, nem szégyen?) a Pártközpontba. A funkcionárius válasza: semmit nem tud ígérni csak egyet, hogy nem adnak vissza. Vagyis — legalábbis akkor úgy nézett ki — „vevők ránk”, mintha szükségük lenne ránk — s máris éledezni kezdtek elihantölt ambícióink. A hónapok teltek, politikusok jöttek, mentek (ment a mi funk cink is), erdélyi menekültek érkeztek, közülük többen mentek is tovább, mert voltak listák, lehetőségek, kiskapuk. A mi letelepedésünk ügye sem haladt gyorsabban, mint másoké, sőt, kilátásaink egyre sötétedtek, mert nem csak „nyelvhez kötött emberek” vagyunk, hanem olyanok is ezáltal, akikre most nincs szüksége az országnak. Ezt a következtetést nem csupán közvetve vontuk le, megmondták a szemünkbe is, „fontos helyeken” is: rosszkor érkeztünk ide, a lehető legrosszabbkor, a nehéz gazdasági helyzetben nem kell a kultúra. A nem várt lehetőség (hogy Magyarországon maradhatunk) miatti örömünk gyorsan lankadt. Úgy okoskodtunk, Inem kellen|p tógyelemkenyéren élni vagy koldulni, telefonáltam Svédországba emigrált barátaimnak, küldtek három repülőjegyet. Sokaknak kinyílt Ferihegyen a ki- járati ajtó, mondták menetjegyirodák dolgozói és repülőtéri alkalmazottak is, küldtek kintről lapot a „sikeresek” is. Ha már ilyen kedvesen marasztaltak, hát kibaktattunk mi is a kománéddal és másfél éves keresztfiaddal a gépmadarak leszálló- és felszállóhelyére több ízben is. Nem verekedtünk, nem erőszakoskodtunk, szépen kértük, hagyják, hogy menjünk a francba. Mikor először próbáltuk, akkor álltunk a legközelebb a svéd hidegekhez. A jegykezelő átengedett, bár látta, hogy milyen útlevelünkben nincs vízum. A vámtiszt előbb akadékoskodott, aztán nejem és fiam könnyeit látva megenyhült a szíve, kinyitotta az ő kapuját is, és elment megkeresni azt a kiskato- nát, akit ismert s aki remélhetőleg úgy tesz, mintha nem létezne Varsói Szerződés s egyebek. Véletlenül arra sétált egy őrmester, kedvesen érdeklődött, miért álldogálunk az oszlop mögött kisgyerekkel a karban, arréb az egyik ablaknál nincs sor, fáradjunk át az útlevélvizsgálat után a váróterembe. Én is a tőlem telhető kedvességgel válaszoltam, hogy azonnal, de valami feltűnhetett neki, mert — bár nem az ő dolga volt — elkérte az útleveleinket. Innentől kezdve minden hiába, „vegyék a bőröndjüket, tessék visszamenni!” Néhány másodpercet késett a véletlenül nem a helyén tartózkodó kiskatonánk. Ilyen véletleneken múlhatnak sorsok... Az összes többi próbálkozásunkkal csődöt mondtunk, mint a jelen helyzetből kikövetkeztetheted. Pedig már majdnem felkerültem arra a hivatalosan készülő listára, mely azok névsorát tartalmazta, kiket lehet engedni felszállni a SAS-ra s egyéb madárra. Minket azért nem engedtek, mert — véletlenül? — eszébe jutott a listakészítőnek hogy , .magas helyről” jött a kérés (?): ne gördítsenek akadály^ letelepedésünk elé ... Maradtunk hát, s lassan mozdult valami az ügyünkben, ideiglenes szállást, ideiglenes állást, kaptunk, dolgozni kezdtünk, már-már örömmel. Aztán a gyötórtelenség terhe s a másodszori hontalansági érzés súlya alatt döcög a szekér, melyre a haver ültetett. Döcög? Azt sem tudom, halad-e. No látod komám, sok egyéb mellett ez is különbség a keletnémet menekültek és az Erdélyből menekültek között: nagyobb a valószínűsége annak, hogy a velük szemben tett gesztus jóirányba tereli sorsukat, mint annak hogy minket nem engedtek „szétszóródni a világban”. Ezt nem én találtam ki, éppen a mindenkoron mindenekben illetékes hatóságiaktól és „civilektől” tudom. Már az elszomorító, hogy tót év múltán is felmerül bennem; vajon jót tett velem az az őrmester vagy sem. Addig is, amíg kiderül, ölel komád, LfljOS
