Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-05 / 210. szám
j^ÉPUkP 1989. SZEPTEMBER 5. Tegnap ünnepelte Karcagon 95. születésnapját a magyarországi fazekasok doyenje, Kántor Sándor, Kossuth-díjas, a Népművészet Mestere. 95. születésnapjára Köszöntő szavak Kántor Sándorhoz Kedves Sándor bátyám! Nekem adatott meg az a nagy megtiszteltetés az ország fotóriporterei közül — pár évvel ezelőtt —, hogy a korong mellett én készíthettem Rólad az utolsó felvételt a sajtó részére. Már nem voltál aktív dolgozó, de még rendszeresen segítettél a Kántor-műhely munkájában. Arra kértelek, korongozz valamit. Bár a látásod akkor már meggyengült, pillanatok alatt mestermunkát készítettél, s utána egy óriás tálat kidíszítettél írókával a jól ismert Kántor-mintával. Ezúton köszönöm meg azt az élményt, amiben akkor részesítettél, s engedd meg, hogy nagyon sok boldogságot és jó egészséget kívánjak. Nagy tisztelettel küldi jókívánságait szerkesztőségünk kollektívája és a megye művészetszerető és Téged tisztelő lakossága. Nagy Zsolt Nem baráti fröccs mellett, nem is kedélyes telefoncsevegésben, hanem hivatalos levélben fordult hozzám kéressed a Magyar Orvosi Karinára Jászberényi Területi Szervezetének .vezetősége. Egy beteg panaszos levelének kiadását kérték, mert szeretnék tudni, konkrétan melyik orvos viselkedése ellen merült fel kifogás. A hivatalos megkeresésre úgy gondolom, illő hivatalos formában válaszolni. Ezt tettem hát én is. Néhány mondatban megírtam, hogy a beteg levelének kiadására nincs mód, mert a pácienstől nem kaptam meg a beleegyezését. Szóval a levelemben nem volt semmi különös. Csak egy rövid, tájékoztató jellegű válasz. Mégis, valaki nagyon érdekesnek találta ... Mit mondjak; adtam a formára. Lássa mindenki a borítékról, ebben nem levélbomba van, nem kónházie- leplezés, és nem magánjellegű sorok. A feladóhoz rögtön Levéltitok oda is írtam; Paulina Éva Szolnok Megyei Néplap. Nehogy az a vád érje a Kamarát, hogy névtelen leveleket kap. A címzetthez odaírtam: Magyar Orvosi Kamara Jászberényi Területi Szervezete. Alá került a kamara vezetősége egyik orvosának a neve; neki küldtem a levelet. Mivel az orvos (és a Kamara vezetőségének több tagja is) a jászberényi kórházban dolgozik, így a kórház utcáját, házszámát írtam a borítékra. A ilevél tehát a kórházba érkezett, mint a többi, amelyet aznap a kórházba címeztek. Az a szokás, hogy a kórházba érkező leveleket aztán elviszik az illető osztályra, aholis átadják a címzett orvosnak, nővérnek stb. A kamara vezetőségi tagja is megkapta a levelemet. Felbontva. Bár bevallom, ez ellen is igyekeztem védekezni; leragasztottam a borítékot cellux-szal. A doktor az orvosi szobában találta meg, — úgymond — közszemlére téve. Bárki elolvashatta. Nesze neked, orvosi kamara! Működjél egészen nyugodtan, dolgozz, szervezz a tisztább orvosi etikáért! Tűzd 'ki célul a jobb ellátást, a gyógyítás tisztességét! Bízz abban, hogy a betegek partnerek lesznek majd benne. Bízz abban, hogy a páciensek majd bejelentik a kamarának, hol, melyik orvos hanyagolja el a munkáját, vagy hajt kíméletlenül a hálapénzre. Biztasd csak a betegeket, hogy nyugodt szívvel írhatnak névvel, címmel bejelentést, mert a Kamara titkot tart, és nem adja ki a nevüket ... Azért egy tapasztalattal én is gazdagabb llettem. Most már tudom, az egészségügyben néhol nemcsak demokrácia nincs; emberi jogok sincsenek. Paulina Éva Menekülés a börtönbe A kezdet megvolt-mi lesz a vége? „Odabent biztonságosabb, enni adnak, fedél van a feiern fűlött’9 Mint 1989. július 14-i számunkban megjelent, a rendőrség pár napon belül elfogta a többszörösen büntetett előéletű bűnözőt. Nagy Józsefet, aki ez év június 29-i szabadulása után néhány nap alatt Törökszentmikló- son. Fegyvernek—örményesen, Hajdúszoboszlón a lakosságot izgalomban tartó betöréssorozatot hajtott végre. Nagy József, 47 éves, kisújszállási származású férfi, aki élete java részét büntetésvégrehajtási intézetekben töltötte. Mi vezethet egy embert — töprengtem el —, hogy egész életét a bűnözésre tegye fel? Lehetőségem volt találkozni vele. aminek során megdöbbentő életúttal ismerkedhettem meg. A hosszú beszélgetésnek csak a lényegét idézem. amikor szabadulok, egyetlen lehetőségem, hogy felülök az első vonatra, és találomra leszállók vailahol. Mivel éhes vagyok, és hiányzik az alkohol, betöröm az első útba eső élelmiszer- vagy italbolt ablakát és elviszem, amire szükségem van. Balassagyarmatra szeretne kerttlni Mikor ráüttök, hegy bal vaa, már késő vall — Kisújszállási vagyok, élelmiszeripari szakközépiskolát végeztem. Egészen fiatalon kezdtem a bűnözést — 17—18 éves koromban — az alkohol miatt. — Mikor kezdett el inni? — Tizennégy éves koromban. A szüleim értelmiségiek voltak, mégis mindent rámhagytak, mindent megengedtek. Én voltam a kisebbik gyerek a családban, kényeztettek. Már akkor bármit ihattam otthon, rágyújthattam, nem szóltak érte. Amikor rájöttek, hogy baj van, hogy meg kellene engem állítani ezen az úton, már késő volt. Mondták — Muszáj kibírni, meg gyógyszerezéssel segítenek is. Egy idő után — amikor az elvonási tünetek elmúlnak — nincs is semmi problémám, nem hiányzik az alkohol. — Akkor szabadulásakor miért kezdi elölről? — Azért, mert a haverok mindig belevisznek, és utána már csak a betörés marad. — Nem is próbál meg dolgozni? — Nem tudok, mert érszűkülettel műtötték mind a két lábamat. Amikor szabadláugyan, hogy menjek elvonókúrára, de nem kényszerítettek rá. Lényegében 18 éves korom óta börtönlakó vagyok. Pedig anyagiakban nem volt hiány. Utoljára 1977-ben dolgoztam, 5200 forintot kerestem. Ez akkor jó pénznek számított, de nekem kevés volt, mert az ital mind elvitte. Akkor már ott tartottam, hogy töményből elfogyott napi 7—8 deci. borból pedig 5—6 liter. Ehhez jött esetenként még sör is. Azóta nincs megállás. — Tudomásom szerint a börtönben nem lehet inni... Ott hogyan bírja ki ital nélkül? bon voltam, nem foglalkoztam a betegségemmel, csak bent derült ki, hogy nagyon súlyos a dolog. A büntetés- végrehajtási intézet tette lehetővé a műtétemet. Munkaképtelennek nyilvánítottak, semmiféle fizikai munkát nem tudok végezni. Ilyen priusszal nem vagyok jogosult rokkantnyugdíjra. A szüleim meghaltak, nincs semmiféle anyagi bázisom. A bátyám felajánlotta segítségét, azzal a kikötéssel, hogy legalább hat hónapig tisztességesen élek. Erre én képtelen voltam. így aztán, — Ügy hallottam, hogy sok pénzt soha nem visz el, még ha talál is. — Nem. mert nekem csak annyi pénz kell, hogy tovább tudjak utazni. Meg egy szál kolbász, egy kis kenyér és néhány üveg ital. A pénz nem érdekei. — Nem fél, hogy elfogják, amikor téglával beveri a kirakatüveget? — Nem, mert olyankor már nem bírom leküzdeni italéhségemet. Persze hamarosan horogra kerülök, és mehetek vissza a dutyiba. Amikor utoljára Hajdúszoboszlón igazoltattak a rendőrök, nem is próbáltam tagadni. Elég volt a csavargásból, vissza szerettem volna kerülni a börtönbe. — Miért? — Ott biztonságosabb.. Igaz, ital nincs, de naponta háromszor ehetek, van fedél a fejem felett, és még az orvosok is vigyáznak rám. Ott jól bánnák velem, én nem csinálok balhét, csendes ember vagyok. — Most milyen ítéletre számít? — Két évnél kevesebbet nem adnak. Eddig az ország szinte minden börtönében megfordultam, most Balassagyarmatra szeretnék kerülni, mert ott cipőgyár van, és esetleg ülőmunkát végezhetek. Más reményem nincs. Pásztor Gábor Csak a betörés marad LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Iskolabetegség öreg komám, itt éppen most kezdődött az új iskolai tanév, s ez számomra mindig esemény volt, vagy legalábbis olyan nap, amelyre lehetetlen volt nem odafigyelnem diákként, egyetemi hallgatóként, felnőttként, apaként ... Legnagyobb gyerekem odaát éretségizett az idén, a legkisebb itt startolt a minap az óvodába, tehát van valami folytonosság a dologban; közvetlen élményeimtől drasztikusan távolodom térben és időben; a haza-változtatással járó részleges amnézia és az új körülményekhez való alkalmazkodási nehézségek másmilyenné tettek — mindennek és valószínű, sok egyébnek köszönhető, hogy 'igencsak vegyes érzelmek örvényeiben evickéltem a tanévnyitón. Az időjárásról (és csakis erről; átvitt, értelmet ne gondolj hozzá, mert úgy már nem igaz az egész) például, a mi kis védett erdélyi fennsíkunkon ilyenkor langyos napsütésben, a lombjukat épp hullatni kezdő fák sárga, rozsdaszínű és vörös levelei között baktattak a gyerekek iskoláik felé. Itt egymás után harmadjára adatik meg, hogy átmenjek a nyárból az őszbe, illetve átzuhanjak, ugyanis még nem fogtam ki egy szép, fokozatos átmenetet, mintha errefelé, a pusztán azzal szórakoznának az égiek. hogy augusztus végéig döglik meg az ember a rekkenóségtől, s aztán egyszeriből 10—15 fokot süllyed a hőmérő, hideg szelek söpörnek, és zuhog az eső januárig; holott — állítólag — e tájakon sem ismeretlen az indián nyár meg a vénasz- szonyok nyara fogalom. Ily mostoha éghajlati (és egyéb) körülmények közepette nyilván szó sem lehet békés baktatásról, lehangoló ■rohanás a külcsín. Ahogy elnéztem néhány éve az otthoni és mostanság az itthoni (?) tanulók évnyitói lendületét, jut eszembe, én még volam olyan marha, hogy szerettem iskolába járni, hogy nagyon vártam a be- ■csengetést. Talán azért is eshetett meg velem ez a szégyen, mert általában nem voltam abban a helyzetben, hogy túlságosan izgalmasan teltek volna a nyaraim, alig vártam az újratalálkozást a ■régi osztálytársakkal s hogy megismerhessem az újakat. Mostanság nem érték az igyekezet (a művelődési minisztert s néhány hozzá hasonló „maradit” leszámítva), ezért restellkedve írom így; ráadásul voltam olyan hülye, hogy minden noszogatás nélkül szorgoskodtam, kíváncsiskodtam, szívtam magamba minden újdonságot és lettem szégyenszemre jótanuló (helyes mai kifejezéssel: stréber). Persze hogy az én balga fejemnek az ősz egyik kimagasló élménye éppenséggel az új tankönyvek forgatása volt. Főleg az általános iskolában, mert később ... Történetiségében szemlélve, az én esetem a közoktatással felfogható úgy is, mint a tábla fölé kiakasztott három arckép kronológiája. Óvodásként Sztálin atyánk jóságos ábrázatát bámulhattam volna egész nap, ha nem áll el a nyakam. Az átalános iskolában és a gimnáziumban Gheorgniu-Dej nem kevésbé joviális ábrázattal figyelte törekvéseim. Egyetemi éveimre kaptam a személyi kultuszt elítélő jelenlegi fővezér ugyancsak megható képmását. Érdekes mód. az utánam következő generáció is háromféle egymást követő szentképben gyönyörködhetett, bár ezek mind ugyanazt a szentet ábrázolták, csak más-más megvilágításban. Először volt egy olyan arcmás, melyre alul odanyomtatták a teljes nevét. Néhány év múlva valamelyik okos kifundálta, hogy ez a kép képtelenség, minek odaírni a nevet, ez lealacsonyító, hisz a hülye is tudja, kit ábrázol. (Hát a hülye történetesen nem tudta, mert az értelmi fogyatékosok kisegítő iskolájának hetedik osztályában, hazafias nevelés órán, tanfelügyelők előtt az egyik éltanuló rávágta, hogy az a címer.) Szóval, az ország valamennyi iskolájának összes tantermében, akárcsak az üzemek, intézmények, téeszek s egyebek irodáiban, műhelyeiben s a többiben ki kellett cserélni a feliratos ikont egy „értelemszerűre”. Nem kis pénzbe került. Üjabb esztendők elteltével vette észre valaki, akinek éppen semmi más dolga nem volt, hogy a házi fotós műve nagy mértékben kifogásolható, mivel azonban a főnöknek csak egyik füle látszik, s még valaki számon kérheti a másikat. Általános riadó, új fotó (most már teljesen szemből), újabb képesére, újabb pénzek úsznak el fontos célra. (Ekkor már újságíró voltam, s ha egy vállalatvezető akadékoskodott, figyelmeztettem, vigyázzon, mert amint látom, még nem cserélte ki az egyfülűt kétfülű- re — ettől rögvest megenyhült, annyira komoly ott minden akció, és annyira félnek.) De miket beszélek, hiszen a tanévnyitóról lenne szó?!... Azt mondták itt, hogy az idén nem kötelező a tanévnyitó ünnepség talán arra gondoltak, a pedagógusok hangulata nem valami emelkedett). Erről viszont az jutott az eszembe, hogy odahaza nem közölte a lapom utolsó próbálkozásomat sem, melyben még mindig az általános fesz- tivizmustól eltérő (de nem ellentétes) gondolatokat hordtam volna össze. Az írás az 1986-os esztendő egyik iskolai évnyitó ünnepségéről számolt volna be, s csak azért nem látott nyomdafestéket, mert pontosan az vetettem papírra, amit láttam és hallottam. Hogy az iskolaigazgató hatalmas hangerő- sítő-berendezés segítségével harsogta végig évnyitó intelmeit. — áthallás van. mondta a főszerkesztőm, sokaknak eszébe juttathatja, hogy van az országban még egy mikrofonmániás (egy?), aki köztereken, stadionokba és mindenhova felszerelt óriási hangszórókban szereti viszonthallani saját hangját. Megírtam még. hogy a megnyitó beszéd tényleg csak tilalmakat tartalmazott: „nem szabad a folyosón futni, tilos a fűre lépni, a sportpályán nem szabad focizni. a tízórait nem szabad csak a szemetesláda mellett elfogyasztani; aki kitöri az ablakot, azt elviszi a rendőr; aki összepiszkolja a falat, annak az apját viszi el a rendőr; a katonai kiképzést szolgáló eszközökre” (Általános iskolában vagyunk!) „tilos felmászni, törjön ki kezetek, lábatok!” ... — nem jó. így a fő- szerkesztőm, áthallás van, valaki még úgy értelmezheti, hogy ez a tilalom országa, és militarista készülődés folyik. (Szó ami szó, én is pontosan így értettem.) Szemérmetlen irományom végére ráadásul odabiggyesztettem egy képzelt beszélgetést az apuka és az első osztályba oly vágyakozva készülődő kisfia között, akinek senki nem mondta első iskolai napján, hogy szeretettel köszöntünk, isten hozott közéhk, meglátod, menynyi szépet és jót fogunk együtt csinálni .... szóval, végül azt mondja a gyerek az apjának; édesapám, én nem akarok iskolás lenni, mert ott kitörik kezem-lábam, és mindkettőnket elvisznek a börtönbe... A főszerkesztőm már szóhoz sem tudott jutni. De a jelek szerint itt újból érdemes lesz iskolás lenni. Ezt a művelődési miniszter szavaiból merem kikövetkeztetni, aki a tévé által is közvetített, amolyan országos tanévnyitó beszédet mondott a Fasori Gimnáziumban, mely most visszakapta eredeti nevét. Budapesti Evangélikus Gimnázium lesz ismét, s mint kivettem, nagyon tisztelik ezt a több mint másfél évszázados iskolát, és büszkék rá. (Erről meg az jutott eszembe, hogy mi is büszkén tisztelnénk az öt évszázados marosvásárhelyi Református Kollégiumot. Bolyai Farkas és Bolyai János kollégiumát, ha nem vették volna el olyannyira, hogy elvétve találsz benne magyar osztályt.) Szóval, azt mondta többek között Glatz Ferenc, hogy a pártpolitika és az ideológia kivonul az oktatásból, és hogy a gyerekeket a szorgalomra, a rendre, a munka szeretetére az ép testben ép lélek szellemében fogják nevelni. Ha így lesz, reményteljesen tekint •keresztfiad óvodás pályafutása elé komád, Lajos
