Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-26 / 228. szám

Mépiap 1989. SZEPTEMBER 26 Kést emelni egy anyára Laci, mondja el mi történt azon a vasárnapon ? A fiatalember fújja mint a leckét. Hogy kissé akadozva, ez azért van,, mert időnként keresi a szavakat. A szókin­cse mindössze annyi, ami a napi érintkezéshez kell a leg­közelebbi hozzátartozókkal. — Azzal kezdődött, hogy anyám elment hazulról. Én a kertben szedegettem a pa­rajt. Egyszer hallom, a ku­tya ismerőst ugat. Tudtam, hogy ő jött meg. Bementem, szóvátettem, hogy nincs reg­geli. Meg hát azt is láttam rajta, hogy megint ivott. Az­tán csak csinált rántottét, megreggeliztem, kimentem a kertbe és metszettem a sző­lőt. Kezemben a késsel is­mét bementem. Megint az ágyon feküdt, hiába mond­tam, hogy jöjjön ki segíteni, nem akaródzott neki. Az­után meg kértem tőle vissza azt az ötszáz forintot, amit a napszámból adtam. A pénzt sem adta. Egyre jobban be- idegesedtem, aztán meg­szúrtam hátulról. Egy szót se szólt, csak vérzett. Az arca hófehér lett, a keze lecsú­szott az ágyról. Akkor el­mentem a doktornőhöz és el­mondtam, hogy megöltem az anyámat. A rendőrségi jegyzőkönyvből olvasom, hogy Barta László feltakarította a vért, kitere­gette a ruhákat, aztán sötét­szürke nadrágot vett a gyász miatt és várta a rendőröket. Most itt ül velem szem­ben, és zavarodott vagyok. Azt mondták ivott. Kemé­nyen és sokat. Ám arca nincs felpuffadva az alkoholtól, szeme nem vérágas. Tekin­tete inkább kisfiús. És fe­gyelmezett. Ránézésre tiszte­lettudó, mondhatni szolgá­latkész. Alighanem emiatt van, hogy rákérdezek a ka­tonaságra. — Hogy érezte magát a hadseregben? A fiú szeme felcsillan. — Jó volt, jó katona vol­tam. Határőrként szolgáltam, Rajkán még egy elfogásom is volt. Egy húsz éves NDK állampolgárt csíptem meg. Utána tíz nap jutalomsza­badságot kaptam. — Sokat ittak az édesanyjá­val? — Én nem voltam különö­sebben italos. Egy fél deci, üveg sör. De anyám ivott, amikor hozzáfért. — Mondják, maga verte is az édesanyját. — Nem, én nem... Ez va­sárnap volt, csütörtökön, előtte tényleg megütöttem. — Aztán arról beszél, hogy amikor az édesapja 1987-ben meghalt, attól kezdve az édesanyjával már nehéz volt. De — ha az emberismeretem nem csal — ez a 31 éves fia­talember nincs annyira elve­temült, hogy kést fogjon az anyjára, ha nincs valami szorongató kényszer, ami egyetlen pillanatra kioltja a józan ítélőképesség fényeit. A kőtelki ház szegényes családi porta, de még mesz- sze az elviselhetetlen nyomor határától. A lugasban lusta szőlőfürtök himbálóznak, a zöldség még a földben és az egyik bokor alól esdeklő te­kintettel les ki a házőrző ku­tya. Hetek óta hiába várja az ismerős kapunyikorgást. Az már a kollégámnak tűnik fel, hogy az udvarban mind­össze két szál csenevész vi­rág vegetál. A szomszédokat kérdem, milyenek voltak Bartáék? Hát milyenek... Amilyen az italos ember. Ha volt pénz, délutánra már ,jkész volt” a család. Aztán estére kialud­ták magukat, sokszor azt se tudták, este van-e vagy reg­gel. ,.Egyszer azt mondja a szom­szédasszonyom. Miért haj­tod vissza a tehenet a csor­dából? Nem visszahajtom, hazajött, este van. Ja, hogy még este van. Hát ilyen is volt. Meg olyan is, hogy fe­küdtem az ágyban és hallgat­tam a szomszédból a részeg duhajkodást. Akkor elgon­dolkodtam: te jó isten, én itt fekszem békében, odaát meg egymást ölik a szomszédok... Lacival nem volt baj egészen addig, míg a katonaságtól le nem szerelt. Akkortól kezd­ve viszont ivott. Kiitta ma­gát a téeszből, később a gaz­daságból. Pedig gyerekként kedves volt. Ha kérdezték mi leszel, azt mondta: vadőr. Ha nem ivott, dolgozott ren­desen. Egyszuszra felásta ná­lunk a kertet, csakhát a liter bort vagy a deci pálinkát a munka végeztével kellett ne­ki odaadni. De ez a kutyájuk furcsa szerzet. Nem veszi el tőlünk a kenyeret... ” Nagykörűben Barta László húgát keresem. Míg várok rá, a szomszédok elmesélik, mi­ként épült a tágas, takaros családi házuk. — Laci itt volt szinte az első kapavágástól. Annyit dolgozott, amennyit ember csak bír. Nem egyszer volt itt az édesanyja is. Hogy az a fiú milyen tisztelettel be­szélt vele.. . Nem is értjük... Az igaz, hogy az asszony egy­szer beesett az ajtón, mert kicsit többet ivott, de a fiú, míg az építkezés tartott, csak módjával, úgy mint a töb­biek. Megérkezik a tündérszép arcú fiatalasszony. A fekete pulóverével édesanyját gyá­szolja. Bevezet a lakásba. Puha, meleg fészek. — Nem is tudom mi lesz most — kezdi riadtan a házi­asszony. — Hogy tehetett ilyet a Laci. Itt hagyott a kő­telki házzal, én holnap vo­nulok be a kórházba, odalett anyám, aztán ő is. Olyan riadtan néz, hogy az ember­nek a vigasztalásra sincs szava. — Mondjon valamit a bátyjáról, milyen gyerek volt? — Természetesen virgonc, mint minden falusi fiú. De- hát a szíve nem volt gonosz. Főzött, takarított, dolgozott a ház körül. Ha józan volt. De ha pénzt látott, akkor semmi sem számított. — Maga szerint miért tet­te? — Nem tudom, igazán nem tudom. Én nem is találkoz­tam vele, amióta lefogták, hanem a férjem. Nem is tu­dom, hogy néznék a szemé­be,' amiért ezt tette. — Miért kellett neki any- nyira az a pénz? Nekem azt mondta, be akart vásárolni. Dehát vasárnap volt, a bolt zárva. És mégis a pénzt kérte az anyjától minden áron. — Igazán nem is értem. Várjon csak... Amikor ott jártunk, a konyhaszekrényen találtunk egy papírt. Arról szólt, hogy valamilyen tyúk­per miatt be kell vonulnia a börtönbe, öt napra. De ha visz magával ezer forintot, akkor megválthatja. Sosem volt büntetve, biztos, hogy nagyon, de nagyon félt a bör­töntől. — És hol van most ez a papír? — Ügy tudom, még min­dig ott van a konyhakreden- cen. Hát persze! Ez az, a papír. A börtönnel való fenyege­tettség késztethetett csak er­re a felfoghatatlan cseleke­detre. Ugye Laci így volt? Mert ennyi magyarázattal legalább tartozik minden anyának! Palágyi Béla Foglalkozása: csontkovács ,,’67-lbe.n már vállnál ma­gasabbra nem bírtam emel­ni a jobb karom, ráadásul két bottal is úgy araszol­tam, mint akiben az ördög megakadt keresztben. Pedig nyolc hónapig kezeltek mindenféle módon, és már egy emelete» ház árát rá- költöttem a bal lábamra. Akkor hallottam arról, hogy Szlovákiában, Szelőcén él egy híres csontkovács; bi­zonyos Kulbicska István. Ketten húztak-nyúztak, nagy keservesen felraktak a vonatra, és hosszú utazás után megérkeztünk. Pista bácsi éppen a jószágokat etette, és amikor végzett, komótosan kezet mosva rendelni kezdett. Először az asszonyokat hívta be, majd ;bő óra teltével rám került a sor. Minek hozta a botot, csodálkozott. Minek, minek, legyintettem, mert lassan már vele sem bírok, menni, No, ezek feleslegesek, felelte és leültetett. Levetettem a kabátot, inget. Mit csinált, mit nem, de helyre rakta két csigolyám, ugyanazt tette a forgóimmal, és én visszafelé a botokat a válla­mon vittem. Látja, azóta eltelt bő húsz esztendő, és ma is ezen a két lábamon járok — támasztékot azóta lsem vettem a kezembe.” Valahogyan így kezdő­dött a kiskunhalasi Teleki Sándor kálváriája, mert az Jett belőle, nem is kicsi. Most a 67-et tapossa, és szűk húsz éve igyekszik az azóta meghalt szelőcei csontkovács tapasztalatait ■hasznosítani. Szerencséje volt, mert Pista bácsi tré­fás, anekdotáié hajlama ■miatt a szívébe fogadta. Te­leki Sándor nagyon sokszor megfordult nála, figyelhe­tett. Temérdeket tanultam tőle kedves, jobban mondva ellestem, elloptam a tudo­mányát, mert ez szerintem olyan jártasság, amelyet nemcsak tanulni, de lesni, loipni is kell emlékezik vissza rá. Ma már messzeföldön is­mert csontkovács. Áldják is, meg fújnak is rá. Leve­lek százait veszi elő a fiók­ból: Debrecentől Kaliforni­áig; Szolnoktól Nagyvára­dig; Berettyóújfalutól Ken­deresig; Hamburgtól Bécsig járnak hozzá bicegő, karju­kat, hátukat, lábukat fájla­ló páciensek. A sorok arról vallanak, hogy többségük­kel csoda történt: ez a ha­lasi ember visszaadta a já­rásukat, a mozgásukat. Nem fáj a hátúk, a fejük — noha egyetlen egyetemi szemesztert sem végzett jótevőjük. Pedig kegyetlenül nehéz volt a tanulás, a ,.módszer ellopása”, Kubicska Pista bácsi ugyanis ritkán szólt, agglegény volt őkelme, aki a hallgatni arany elvet val­lotta. Mert lesni, leshette a fogásait; igaz, mire begya­korolta őket, évek teltek el. Ráadásul a vállak, a forgók visszatételét roppant nehe­zen sajátította eL Szó sze­rint igaz: élete párján gya­korolta, finomította eszten­dőkig ezeket a mozdulato­kat. Meg néhány aszályos torkú cimboráján, akiket a kocsmából invitált alanyok­nak. No, nem ingyen, ha­nem ő fizetett nekik temér­dek sört, ha hagyják ma­gukat megvizsgálni. Mindez még a hetvenes esztendők küszöbén történt, ■bár a személye körül azóta sem csillapodtak a kedé­lyek. A köszönő levelek tömegén kívül akadnak olyan orvosok is, akik sar­latánnak, fcuruzsíónak tart­ják. Mosolyogva tudomásul veszi, és úgy fűzi tovább ezt a gondolatsort: noha ma is harmincnégy pácien­sem volt reggel nyolctól este négyig, egyiktől sem kértem egy petákot sem, mivel a kuruzsló ilyesmit nem tehet. Aki adott vala­mit elfogadtam. Legyen az két üveg hosszúnyakú, dísztányér, vagy forint. , Pár hete illusztris vendé­gek kopogtak az ajtaján: főorvosok az ország jóné- hány helyéről. Ki tágra nyi­tott szemekkel, ki mérgesen leste mozdulatait, és bi­zony ebből a találkozásból nem hiányoztak a szócsaták sem. Hogy meri ön ezt csi­nálni, amikor egy hónapot sem tanult az egyetemen? Becsapja az embereket, így a másik. (Tény: nem min­denkin segítenek az újjai, de a betegek zöme elégedet­ten távozik. Ezt bizonyítja az is, hogy kedden, szerdán és csütörtökön — amikor kinyitja a .kaput — mindig telt ház van nála.) Az észrevételekhez any- nyit fűzött hozzá: noha ma­guknak tengernyi, rengeteg az ismeretük, csak éppen azt nem tudják, amit én ez­zel a két kezemmel — mu­tatta nekik legfontosabb „orvosi műszereit”. Az ér­velést nevették, és sűrű kézfogások után távoztak. Sőt közülük páran néhány perc múlva visszatértek, mondván, szívesen eljönné­nek máskor is, ellesni, „el­lopni” ezt a tudományt. A hatvanhét éves, egykori villanyszerelő válasza igen volt. D. Szabó Miklós LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Káprázatban II. Árpi koma, ott tartottam, hogy miért vagyok képtelen érdemlegesen beszámolni neked az itteni aktuális politikai helyzetről, hogy a sötétségből ér­kezvén miként zavarodtam bele a hazai folyamatok érzékelésébe. Hogy már azon a bizonyos egy párton belüli mozgásokat sem tudom kö­vetni, hát még a többi!... Az úgy­nevezett ellenzék ... Ismételten vissza kell caplatnom az időben, utalnom kell a két év­vel ezelőtti ideérkezésemkor tapasz­talható állapotokra, melyeket nagy­jából kitapinthattam korlátolt lehetőségeim ellenére. Nyilván, tud­tam, tudtuk azelőtt is, még odahaza, hogy a hivatalos ma­gyar politikán kívül létezik egy nemhivatalos, egy elfojtott, egy földalatti politizálás, a „más­ként gondolkodás”, amely igyek­szik felszínre hozni a több kér­déssel kapcsolatos ellenvélemé­nyét, illetve feszegetni bizonyos ta­butémákat. No de nyocvanhét telén, nyolcvannyolc tavaszán Budapesten tényleg testközelbe kerültem ezzel a jelenséggel, barátaim és ismerőse­im meghordoztak ezekben az akkor még kevésbé szalonképesnek számí­tó körökben (Magyar Demokrata Fórum. . Klubtanács, Bajcsy-Zsi- linszky Társaság stb.) A szó igaz értelmében megfigyelőként vettem részt a rendezvényeiken, s az ott­honi álpolitizálás megszokásai után — talán érthető mód — a kíváncsi­ságot meghaladó lelkesültséggel íz­lelgettem az elém tálalt szellemi táplálékot, mondhatni, önfeledtem adtam át magam a hangulatnak, a monooolisztikus igazság falait le­bontandó dübörgés hangulatának, a másmilyen igazság kimondhatóságá- nak elixírjét kortyolgatva. Ügy ér­tettem. erről van szó . .. Hasonlóképp érteni véltem né­hány parlamenti képviselő (Király Zoltán, dr. Südi Bertalan és má­sok) „megmozdulását”, melyek az én akkori (a későbbiekben revidiá- lásra szoruló) értelmezésem sze­rint, szintén az igazság kimondható- ságának, a kimondás szükségessé­gének, a szükség kényszerének a je­gyében születtek. Sejtem, ez fogódzónak kevés, de az eddigiek részletezésébe azért nem bonyolódnék, mert a felgyor­sult események meghaladták azt, és téged is á pillanat ábrázolása érde­kelne. Röviden: körülbelül eddig tudtam (legalábbis azt hiszem, hogy tudtam) követni az „ellenzékisé­get”, a más koordinátákban gondol­kodást, mint az a bizonyos hivata­los ... Mert elindult az értelmi képességeimet meghaladó lavina, melyet akkor a többpártrendszerre való áttérésnek neveztek, és néme­lyek neveznek még ma is. Ne érts félre komám, én is kapiskálom, te is tudod, mi ennek a lényege, és hogy szükséges a demokráciához (no meg a kemény valuta beáram­lásához). Engem csupán a megvaló­sításának itteni változata káprázta­tott el. Szinte egy legyintésre ala­kultak meg új, és alakultak újjá régi pártok tucatjai. (Több párt, mint kolbász — idézhetnék egy mostanság divatos közmondást, csak nem tudom, kitől van; először a dili című lapban olvastam, utána Diurrmstól, és mint mondani szo­kás. lopott közmondásnak túrós az értelme. De ebben van valami.) Fel­fogóképességem szempontjából a pártok száma — vagy ahogyan ezt a hozzáértők mopdják: a politikai paletta sokszínűsége — a kisebb gond. összehasonlíthatatlanul na­gyobb. hogv ezek nem mind pártok, némelvek ki is kérik maguknak az ilvenszerü minősítést. mondván, hogy ők csak mozgalom. A másik meg társulás. A harmadik csak fó­rum. de fenyegetőzik: ..elképzelhe­tő. hogv átmegyünk pártba.” Gyen­geelméjűségemmel mindezeken kí­vül felfeldezni vélek baráti társa­ságokat, családi vállalkozásokat és gittegyleteket (hogy a szexuális aberráltak érdekvédelmi köreiről ne is szóljak), melyek sajnálatosan té­ves megítélésem szerint nem annak a bizonyos palettának a színei, ha­nem egy egészen más planéta (az áldóját, mindjárt már a betűkbe is belegabalyodom), szóval más mű­faj. (Számomra ez utóbbiak közül Bodrogi Gyuszi SZCSP-je — Színes Csokornyakkendősök Pártja — a legrokonszenvesebb, de ez más kér­dés.) Az egyszerűség kedvéért (ha még lehetséges) maradjunk a pártoknál. Megalakulásuk, feléledésük észve­szejtő ráadása: jóformán létre sem jöttek, némelyikük máris oszlik, szakad (példának okáért, lásd kis- gazdáékat; vagy a szocdemeket, ahol az egyik újraalapító csapta be maga mögött az ajtót; vagy: a cser­készek eleve háromfelé szakadva alakultak meg stb.) ... Már na­gyon nem értettem a dolgot, aztán dr. Czeizei Endre szexuális műsorá­ban, a tévében megmagyarázta: csak a magasabbrendűekre jellem­ző, hogy az új élet a sejtek egyesü­lésével jön létre, az alacsonyabb- rendűek osztódással szaporodnak. Ezt én arra értem, amire a doktor úr, a fajra, és nem a fajon belüli csoportokra, hisz oszladozik-szaka- dozik, mint emütém a múltkor, az eddig volt egypárt is. Tovább bonyolította a még tájé­kozódni törekvő szemlélődésemet a pártvezérek, illetve a szónokok sze­mélyiségének összetettsége. Egy- egy megnyilatkozás (megnyilvánu­lás) után (közben) kapkodtam a fe­jem: na, ez egy bátor gyerek; hűi. ez egy okos fickó ... Már azt sem tudtam, melyikükre bíznám szíve­sebben az életem, oly sokan sugal- lották ezt nekem, és szinte mind- egvikben megbíztam volna, oly ér­telmes és meggyőző Volt az érvelé­se. Csakhogy bennfentes ismerőse­im és ismeretlenek kezdtek felvi­lágosítani (hülyíteni ?1. a lenieket lerántani (rágalmazni ?) néevszem- közti beszélgetésekben, rádióban, tévében, újságban; nem olyan a fiú, amilyennek mutatia magát. Ilyen képtelenségeket akartak és akarnak elhitetni velem, hogy — például — az ellenzéki színek egyi­kében száját tépő hapsi még ki sem lépett- az MSZMP-ből, sőt, munkásőr is volt nemrég. Nem foly­tatom (bár tehetném) az abszurdi­tásokat, nehogy te is bezsongj. In­kább rátérnék általános kuszáltsá- gom gócára, mondhatni gordiuszi csomójára. Egy meggondolatlan pillanatom­ban vagy — hogy is mondjam? — egy tudatosan nem ellenőrzött gon­dolatszárnyalás mélypontján (szó­val: nem voltam magamnál) felfe­dezni véltem néhány közös dolgot a szerteszét szakadt politizálók szándéknyilatkozataiban. Néhány igencsak szélsőségesnek mondható irányzat képviselőit leszámítva, ál­lítólag mindenki a nép nevében akarja a nép jólétét, a haza fejlő­dését, a nemzeti érdek érvényesülé­sét, a megújulást, a reformokat s egyéb jókat. Akkor meg miért a szenvedélyeknek ez a túlfűtött ösz- szecsapása? Miért az ökölrázás és a habzó száj? Miért tűnik egyre bé- kétlenebbnek ez az átmenet? Tény­leg személyes ambíciók, hatalmi harcok vezérlik az okosan, de né­ha értelmetlenül szólókat ebben a páratlannak kikiáltott történelmi esély-helyzetben ? Valóban elképzelhető komám, hogy ezekre a kérdésekre csak én nem tudom a választ, aki a sötét­ségből, az elmaradottságból jöttem a demokráciában való járatlanság­gal. politikai szubkultúrámmal, de- bi’Húsommal. Valószínű, a kikupá- lódott. a tősgyökeres magyar ál­lampolgár a maga előrehaladott de­mokratikus hagyományaival nincs ilyen bajban, ő már mindent tud, mindent ért. Bizonyíték erre talán az is. hogv el sem megy a külön­böző pártok rendezvényeire, visz- szamondia az újságelőfizetését, és kikapcsolja a tévéjét, amikor a po­litikát magvarázó vagv afelett vi­tatkozó műsorok kezdődnek. Nekem — sainos — be kell pótolnom a hiányosságokat figvelek hát roeg- zavarodottan is. Élményeimről meg­próbálok foivamatosan beszámolni neked. Már csak azért is. mert ér- 7ése szerint még mindig csak ke­rülgeti a témát komád, Lajos Amit én tudok, ezt legfel­jebb ellopni, ellesni lehet, de megtanulni teljesen egy élet is kevés — mondja. Há­tul a falon azon egyesületek zászlói, amelyek sportolóit sikeresen gyógyította.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom