Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-02 / 208. szám

— Miniszterhelyettes úr, én nem kérdezek öntől semmit. Inkább elmondom önnek, hogyan élünk most. Kérem, győzzön meg arról, hogy van esélyünk emberhez méltóbb életet élni

Évekig azt tanították, mondták nekünk, hogy legfőbb érték az ember. Egyre kevésbé érezzük ezt. Két-három állásunk van, és ez arra elég hogy valahol lakjunk, együnk, ruhát vegyünk gyerekünkre. És nem tudjuk, meddig kell még ezt kibírni

— Tehát a kérdés úgy vetődik fel, hogy a napi megélhetésnek ezen keretei között meg lehet-e őrizni az egészséget, megelőzni a betegségeket. Mint orvos, azt válaszolnám, hogy ez lehetséges. A nehézségek ellenére azt mondom; mindenkinek felelősséget kell éreznie a a saját egészségéért. Természetesen az egyén joggal várja, hogy a társadalom, az állam pedig biztosítsa a lehetőségeket. Arra most nehéz válaszolni, hogy mikor érjük el, hogy kevesebb munkával meg tudjuk teremteni a normális életfeltételeket. Hogy a társadalmi feszültségek — amikor egy demokratizálódási folyamatban saját korábbi énünkkel kell szembenézni — mikor oldódnak, erre se lehet válaszolni.

— De nem látunk olyan intézkedéseket vagy azok előkészítését. amelyektől várható a javulás.

— Hát az ezekről akar tőlem interjút kérni, azt kell mondanom, hogy ezeket ne tőlem kérdezze. Én a gyógyító-megelőző ellátással foglalkozom. Nemrég megjelent könyvünkben, amelyet Ír. öry Klárával írtunk ..Az infarktus előtt és utána" címmel arról szólunk, hogy az ember hogyan teremtheti meg a belső egyensúlvát. Hogyan tudja csökkenteni a külső felételek nehézségeit.

— Ebben a könyvben híres emberek nyilatkoznak: hogyan élnek az infarktusuk

után. Nekem az a gondom, hogy mind híres, befutott személyiség — akadémikus, színész, újságíró —. akik már megengedhetik maguknak, hogy kíméljék saját magukat, ök ki tudták vonni magukat a taposómalomból. De egy fiatal pályakezdő nem teheti meg.

— A stresszel foglalkozó magyar származó tudós, Se- lye János nagyon nagy mondása: a stresszt nem kikerülni kell, hanem tudni kell megélni.

— Mi azonban nem tudjuk oldani a stresszt. Nem tanítottak meg rá és ki tanított volna meg . ..

— ... erről van szó! E neves emberek viszont. akik- re odafigyelünk, elmondják a könyvben a saját tapasztalataikat. amelyekből mi okulhatunk, ön most szerelne egy konkrét ígéretet hallani, hogy igen megoldjuk a lakásproblémát, javítjuk az életfeltételeket. és akkor könnyebb lesz. Ilyen recepc nincs! A nehézségeken magunknak kell úrrá lennünk. Ha azt keressük hogy most mi minden miatt nem hihe* tünk abban, hogy jobb lesz; akkor elvesztünk. Ha nem hiszünk benne, hogy itt egy demokratikusabb, emberköz- nontúbb. életfeltételeiben jobb társadalmat tudunk létrehozni akkor nem is sikerül. Ki fogja létrehozni, ha ne mi? Az egész orvosi gon- lolkodásnak a hit a lényege. Az orvos nem abból indul ki. hogy egy-egy betegségben hányán halnak meg. hanem hogy azt a beteget. aki hozzáfordult. meg fogia gyógyítani. És hogyan? Hogy megDr. Illés Béla:

próbálják közösen legyőzni a betegséget. A páciens betart bizonyos utasításokat, az orvos adja a kezeléseket, a gyógyszert. Ha mi nem hiszünk abban, hogy a társadalom nehézségei lépésről lépésre legyőzhetók, akkor nem fog sikerülni.

— Az embereknek nincsenek barátaik és az érzelmek háttérbe szorulnak. A mindennapi életben mintha nem lenne jelentősége, hogy engem szeretnek-e és én szeretek-e, van-e barátom, vagy nincs; hanem az áll a középpontban, hogy kitesz- nek-e a munkahelyemről, és elég lesz-e a fizetésem. Az érzelmek és a kapcsolatok pusztulnak, ön pedig a hitről beszél és a stressz oldásáról.

— Az ember nehéz helyzetekben is képes fenntartani a kapcsolatait, mert felismeri a fontosságukat. Azt nem tudjuk mi ketten megbeszélni. hogy amíg a gazdasági feltételek nincsenek meg, addig ne is említsük az egyén felelősségét. Az sem igaz — azt hiszem, belátja —. hogy ha a feltételek javulnak. attól már harmonikus lesz az életünk. Hiszen a fejlett országokban is gond

van az emberi, a családi kapcsolatokkal. Az egészség megőrzésének gazdasági, életszínvonalbeli feltétele van. Ez nagyon fontos. De nem ez az egyedüli feltétel! Az egészségmegőrzéssel ebben a helyzetben is foglalkozni kell, kis lépéseket lépni előre.

— Nem tanították meg, hogyan oldjuk a stresszt, a mai szülők szintén nem fogják megtanítani erre a gyerekeiket. hiszen nem tudnak megbirkózni a saját feszültségeikkel, szorongásaikkal sem; a pszichiáterek pedig, akiktől segítséget kaphatnánk, túlterheltek.

— Valóban nem tanították meg. Ezt az űrt csak lépésről lépésre tudjuk pótolni. Az egészségmegőrzés társadalmi programja keretében támogatjuk például a kisközösse gek alakulását, a különböző népbetegségek szűrővizsgálatát. Ha elérjük, hogy az ismeretek — amelyekre utalt — hiányának pótlásában egyre többen mellénk állnak. akkor az már egy megoldási lehetőség.

— Az egészségmegőrzésben partnernek kellene lennie az egészségügynek. Csakhogy az orvosok, a nővérek sem egészségesebbek, mint mások, és ugyanúgy stresszben, hajszában élnek. nem tudnak úrrá lenni a gondjaikon. Az orvosok a biztosítási rendszertől várják a megváltást. Azt hiszik, hogy a biztosítók rengeteg pénzzel rendelkeznek majd, és nagy beruházások lesznek.

— Ki kell hogy ábrándítsam azokat, akik azt hiszik, hogy bármely társadalmi probléma megoldására van egy megváltó recept. Ha valaki azt hiszi, hogy minden

egy csapásra megváltozik attól. hogy holnaptól a teljesítményt értékelő finanszírozási rendszer lép életbe, az illúziókat kerget. Az egészségügy reformja 5-6-8 évig tarthat, még akkor is, ha a szükséges gazdasági, társadalmi feltételek meglesznek.

— Azt hiszem, ebbe a reformba az egészségügy morális felemelkedése, a szemlélet változása is beletartozik. Ugyanis, ha valahol

érezzük, hogy az ember nem a legfőbb érték, akkor az egészségügyi intézményekbe bekerülve igencsak érezzük. Az egészségügyiek azonban hajlamosak a bánásmódot arra fogni, hogy nem fizetik meg őket.

— Vallom, hogy a gyógyítás nagy emberséget, beleérző képességet igényel. Ez pedig elvész, elsilányul, gépiessé válik. Az egészségügyiek életfeltételei persze hatnak a beteggel való kapcsolatukra. A nehéz gazdasági helyzet ellenére nagy beruházásokat valósítottunk meg az elmúlt években, például a röntgen-diagnosztikában, veseátültetésben stb. Én a kis lépések híve vagyok, és nem tud elkeseríteni, hogy mi az, ami még nincs meg! Tavaly kezdtünk egy gyorsított bérrendezést. De foglalkoznunk kell az orvosok képzésével, az egészségügyiek összefogásával és önbecsülésével is. Ezt a célt szolgálja többek között az orvosi kamara megalakulása, amely sokat ígér, mert nem igazán a külső ellenőrzés, hanem a belső

kontroll jelenthet előrelépést a morális kérdésekben. Támogatjuk azokat a szerveződéseket is — például beteg- egyesületek —, amelyek külső ellenőrzést jelenthetnek. A kontrollt azonban igazán a szakmában, az orvosok egymás közötti kapcsolataiban kel kialakítani.

— De az egészségügyben a tekintélyelv, a felülről építkezés, a hierarchia érvényesül. Egy osztályvezetőnek nagyobb hatalma van, mint például egy vállalatnál. Ellene szólni, őt bírálni nem lehet.

— Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar egészségügynek feudális, tekintélyelvű fejlődéstörténete van, ennek átalakítása nagyon nehéz, sok belső vajúdással járó folyamat. A kamara saját belső erkölcsi értékeivel tud kényszeríteni. Természetesen arra is szükség van, hogy számon kérhessen, súlyos következményeket is érvényesíteni tudjon. A gyógyításban, a konkrét betegellátásban a tekintélyelvű hierarchia nagyon szükséges. Az orvosok, az egészségügyi dolgozók egymáshoz való viszonya azonban demokratikus legyen. Műtét közben viszont a két orvos közül az operatőr dönt, az ő szava kell, hogy érvényesüljön.

— Végül engedjen meg egy kérdést: lehetséges, hogy növekedni fog az egészségügy részesedése a nemzeti jövedelemből?

— Esélyünk van rá, hogy ehhez a parlamenten belül a képviselők megértését, segítségét megszerezzük. Harcolunk azért, hogy a nehéz helyzetben is többet kapjon az egészségügy. De nem ez a megoldás. Nem a stagnáló, nehézségekkel küszködő gazdaságtól kell többet kapnunk, hanem a növekvő nemzeti jövedelemből. Nem valamiféle illúziót kergetünk hogy mindentől és mindenkitől függetlenül adjanak többet, hanem a valós átalakulásban szeretnénk többet kapni.

Paulina Éva Fotó: Nagy Zsolt

Nem kergetSnk illúziókat

Nyilatkozik a

szociális és egészségügyi miniszterhelyettes