Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-20 / 223. szám

1989. SZEPTEMBER 20. A tévé képernyője előtt Megint egy ismeretlen szerző, legalábbis mostaná­ban annak számít — Zsolt Béla —, jóllehet volt idő, amikor igen népszerű volt, sőt mi több: divatos. Igaz, főleg maró gúnnyal megírt újságcikkei tették közismert­té, amelyekben a polgárság elkorcsosulását ostorozta, de gyakran játszották színda­rabjait is a színházak. For­gószél, Nemzeti drogéria és a most szerdán képernyőre került Oktogon emelkedik ki a bőséges drámatermés­ből. Benne, mármint az Ok­togonban egy számunkra már különös és idegen vi­lág tárult fel, mintegy a jel­képesség formájában. Mert az a „fényességes, szép vi­lág”, valójában a polgári képmutatás, az erkölcsi és anyagi züllés szimbóluma. Az Oktogon Hajdúffy Miklós, akimost- már mondhatni programsze­rűen veszi sorra a polgári színműirodalom elfelejtett darabjait, a lehetőségből most is jó szemmel válasz­tott. Mert igaz, az Oktogon témája nem túlságosan ere­deti — egy ágrólszakadt, szerencsétlen fogtechnikus reménytelen szerelme a nagyravágyó polgárlány iránt —, de az, ahogyan ki­bomlik körülötte a világ, ahogyan feltárul a polgári család minden morális nyű­ge és baja, a gondolkodás maradisága és kicsinyessége, keserű iróniával fűszerezve művészileg is izgalmassá te­szi a játékot. Fecsegő világ ez, melynek központja mond­hatni fóruma a kávéház, „ahol mindent megtudhat az ember, amibe nincs bele­szólása”, s olyan lakókkal, ákik könnyen nyelvére ve­szik a szomszédot is, ha akárcsak valamiben gyanú­sítható is. Hajdúffy mesteri módon hozza felszínre a té­véjátékban a darab érde- sebb tartalmát, keserűbb ízeit, s mondhatni leleplező „gúnyiratot” nyújt át a né­zőnek a tőle megszokott ma­gabiztossággal. Hogy ez per­sze sikerülhetett, kellett hoz­zá egy kitűnő színész kitűnő alakítása, s ez Bán János. Ahogy ő megformálja Erdős urat, a szép Koller-lányért epekedő szerelmest, szinte teljesen megfeledkezve má­sokról, a világról, sőt önma­gáról is, ahogy ez a kissé szánalmas külsejű férfiú még a megaláztatásokat is elviseli, csakhogy közelébe kerülhessen imádott Ibo- lyácskájának, az egyszerre mulatságos, de ugyanakkor végtelenül szomorú is: már- már tragikomikusán gro­teszk. Érezni, hogy sorsában sok-sok jószándék és em­berség kap furcsa gellert, s hiába van tisztában a hatá­rozott életcél és az üzemtő­ke fontosságának, ha mind­ez a körülmények folytán el­érhetetlen távolságra van tőle. Dicsérni lehet a korlá­tolt feleség szerepében be­mutatkozó Nagy Annát is, aki mintha valósággal a ’30- as évekből lépett volna elő, a maga már akkor is idejétmúlt erkölcsi nézeteivel. („Ha egy nő elveszti a fejét, azért mindig a férfi a felelős.” — harsogja, amikor lánya beje­lenti más állapotba kerülé­sét.) Az Oktogon televíziós be­mutatója egy író felfedezése és egy rendező tehetségének újabb bizonyítéka. A borúlátó Tar Sándor Az írói sötétenlátás, a vég­letes, mondhatni azt is, vég­zetes pesszimizmus torzítja el a valóságot eey mai író műveiben — ezt tapasztal­hattuk a hétfő este látott Tar Sándor Miért jó a vízi­póknak című elbeszéléséből készült tévéfilmben. Az (Jj nyitott könyv, a televízió könyvpropaganda-műsora tűzte programjára, s Ke­nyeres Gábor vállalta meg­rendezését a képernyőre. Aligha véletlenül, hisz az író Tar és a rendező Kenye­res szemléletmódja, a világ­ról alkotott véleménye sok­ban megegyezik; legfőkép­pen abban, hogy ez a világ csúf és ronda, az emberszá­mára idegen. Benne élni, ha meg nem változik —, egy­szerűen lehetetlen. Ezt pél­dázza az írás dadogós, gátlá­sos fiatal szakmunkásának az esete, akit brutális kör­nyezete, műhelybeli munka­társainak durva tréfái, a la­kástalanság, az albérlet, a folyton szekírozó tulajjal vé- gülis tragédiába sodorják, halálos bosszút áll az őt csúf­fá tevő munkatársak egyi­kén, s lakhelynek végülis „megkapja” a börtönt. Le­hangoló, nyomasztó kép vég­letes túl zásokkal. Már-már neonaturalista felhangok­kal de ugyanakkor erős szug- gesztivitással fejezte ki az alapvető gondolatot: a vál­toztatásért kiáltó valóság el- viselhetetlenségét. Csak ha mélyebb értelmét keressük a látottaknak, fogadhatjuk el az író torzító ábrázolásának túlzásait. Ez bizony nem a műhelyek világa realista mó­don megrajzolva, ez csupán írói vízió, egy átformált va­lóság, méghozzá egy megha­tározott cél érdekében, hogy ne egyszerűen elmondjon va­lamit az író, hanem elsősor­ban hogy kifejezze vele jel­képesnek szánt gondolatait. Egyfajta írói elfogultság munkálkodik itt, s borítja árnyékba az ábrázolt való­ságot. Mitagadás, láttam már szívderítőbb játékot is a képernyőn! Egy biztos, Ke­nyeres Gábor erőteljes szí­nekkel operál a játékban. Csak feltételezem, írásos formában árnyaltabb lehet a kép, mint ebben a kiélezett drámai formájában. Hogy meggyőződhessünk róla, ér­demes kézbe venni a Tar Sándor kérdéses kötetét. Balogh Edgár testamentuma És még mindig irodalom, illetve ezúttal egy író sze­mélyisége, egyénisége, „az öregek csöndesedé sorsában osztozó” Balogh Edgáré, alti évtizedeken át munkálta formásra „tintás eszterga- padján” a Duna-völgyi né­pek megbékéléséért hadako-- zó gondolatait, eszméit. Öt hallhattuk vasárnap este, méghozzá egy olyan vallo­mását múltról, jelenről, em­berségről és embertelenség­ről, amelynek nyilvánosság­ra hozatalát csak halála utÚnra szánta. Most mégis feloldva a „tilalmat”, el­hangzottak — örömünkre — a képernyőn. Szavait akár testamentumként is felfog­hattuk, megszívlelendő örök­ségül, de szókimondó ma­gyarázatul is szolgálhat olyan események megvilágítására, amelyek megkeserítik a Ro­mániában élő magyarság sorsát, sőt ellene mondanak a felvilágosult józanságnak is. A mérgező, romboló, szél­sőséges nemzetieskedés elle­ni küzdelemre szólított fel vallomásában, s arra az er­kölcsi-szellemi helytállásra, ami különleges feladata az erdélyi értelmiségieknek a magyar kisebbség életben- maradásáért vívott küzde­lemben. Külön érdekessége volt az interjúnak, — a Szemtől szemben sorozatban hangzott el, — Glatz Ferenc kérdezői közreműködése, aki most a kulturális tárca gazdájaként szállhat síkra a Balogh Edgár-i gondolatok ér­vényesítéséért. Balogh Edgárt máskor is hallhattuk már a képernyő­ről de gondolatait még so­hasem éhezhettük olyan meg- rendítően tisztának és meg­győzőnek, mint most: egy­szerűen magához emelt ben­nünket. Valkó Mihály I ^ÉPLAP Venni kell a lapot —vallja a baleseti sebész Az idős nénit combnyaktöréssel operálták. Nem lehetett elaltatni, ezért epidurális érzéstelenítést alkalmaztak. Vagyis a beteg a műtét alatt ébren volt. Egyszer csak megkérdezte: doktor úr, mi ez a nagy ikopácsolás? Csak nem az én lába­mat műtik? Mire a főorvos: dehogy is, kedves néni, tudja; rendetlen volt a műszak, nem készítették elő a műtőasztalt, annak a lábát ácsoljuk éppen. Gyógyszerek Isméi áremelés? Az Országgyűlés szociális és egészségügyi bizottságá­nak hétfői ülésén elhangzott, hogy a gyógyszeripar újabb termelői áremelést, jelentett be. Ezzel kapcsolatban a Gyógyszeripari Egyesülésben elmondták az MTI munka­társának: a vállalatok ár­emelési szándéka nem erre az évre vonatkozik, hanem 1990. január 1-jével kíván­ják a termelői áraikat 10 százalékkal növelni. Az ár­emelés mértékéről, beveze­tésének időpontjáról és a fo­gyasztói árakban való érvé­nyesítéséről hamarosan tár­gyalások kezdődnek a gyár­tók és a társadalombiztosí­tás között. Az eddigi érte­sülések szerint a tárgyalá­sok során a társadalombizto­sítás azzal az igénnyel lép majd fel hogy bármilyen mértékű emelésben is álla­podjanak meg, az új árakat az eredetileg tervezettnél leg­alább két hónappal később érvényesítsék a gyártók a fogyasztói árakban. Mint ismeretes, a gyógy­szeripari vállalatok az idén júliusban már emelték ter­melői áraikat, de akkor rész­ben a társadalombiztosításra nak hatását, azaz nem hárí­tották tovább teljes egészé­ben a tersadalombiztosítaSTa a növekményt. Így az erede­tileg tervezett 7 százalék he­lyett valójában csak 3,8 szá­zalékkal nőttek az áraik. Azóta tovább emelkedtek a gyártási költségeik — drá­gábban szállít az üveg- és a nyomdaipar, de többe kerül az energia is — és több szállítójuk már előre jelezte, hogy jövőre magasabb árat kér. ________________________ Ü jabb vallásfelekezetet ismertek el Glatz Ferenc művelődési miniszter törvényesen mű­ködő •vallásfelekezetnek is­merte el a Teljes Evangéli­umi Keresztyén Közösség Miahanaim Gyülekezetét. A gyülekezet kezdetben a na- zarénus felekezeten belül működött, s 13 éve kérték el­ismerésüket. Oltalom nevű családsegítő és ifjúságvédő egyesületük kallódó és de­viáns fiatalokkal foglalko­zik. A történet igaz. A vicces kedvű orvos dr. Nagy Sán­dor, a karcagi kórház bal­eseti sebészetének osztály- vezető főorvosa. Beszélgetésünk kezdetén egy levelet mutat. Belgium­ban adták fel. Egy belga ál­lampolgár írta, akit balese­te után dr. Nagy Sándor osztá­lyán gyógyítottak. A levél arról szól, hogy az itteni gyógykezeléssel nemcsak a páciens elégedett, hanem a belga orvosok is. — Nagyon nagy öröm ilyen sorokat olvasni, — mondja dr. Nagy Sándor. — Az is jóleső érzés, amikor pesti, debreceni, egri bete­gek visszajönnek ellenőrzés­re, és látjuk, hogy meggyó­gyultak, hogy elégedettek az ellátással. — önről azt tartják, hogy „istenáldotta tehetség”. Mi­kor ,kezdte érezni magában ezt a tehetséget, honnan tudta, hogy jó baleseti se­bész lesz? — Engem a származásom miatt — ötödszörre vettek fel az orvosegyetemre. Köz­ben két évig műtősfiú vol­tam. Ott dőlt el a sorsom. Sok orvos' azt kérdezte, mi­kor meghallotta, hogy bal­eseti sebész akarok lenni: meg vagy te őrülve? Szóval, óvtak a szakmától. — Nem csodálom. Hiszen nagyon nagy a lelki és a fi­zikai teher, amelyet el kell viselniük. — Én azt mondom, hogy szakmailag nem nehéz helyt­állni. Inkább a lelki teher a nagyabb. Ráadásul itt, az osztályon most két beosztott orvosom van. Úgyhogy még rám, az osztályvezetőre is jut havonta 8—10 ügyeleti éjszaka. Nagy gond, hogy á baleseti sebészeten általában mindig kevesen vannak, nemcsak az orvosok, de a nővérek is. Ennek oka egy­részt a stressz, az állandó készenlét. Bármikor bármi történhet. Most itt ülünk nyugodtan, és beszélgetek magával, de egy fél perc múlva bekopoghatnak, hogy „Sérültet hoztak” ... A má­sik ok, amiért a baleseti sebészetre nincs túljelentke­zés. hogy itt kevesebb a há­lapénz, mint más osztályo­kon. — Miért? — Egyrészt a beteganyag miatt. Sokan egyenesen a kocsmából érkeznek ide, ré­szegen. A balesetre nem ké­szülnek a betegek, mint egy rutinműtétre, lehet, hogy nincs is pénzük a „hálára”. No és hát külföldiek is meg­fordulnak szép számmal, ők pedig ilyet, hogy hálapénz nem ismernek. — Gondolom, hogy a mun­kájuk egyre több, hiszen a balesetek száma növekszik. — Az osztályunk har­mincágyas. De előfordult már, hogy negyvennyolcán feküdtek nálunk. Főleg hét­végén történik sok baleset. Kalákában építkeznek, na persze nem értenek hozzá, meg esetleg a pohár feneké­re is néznek, és megtörténik a bajj: leesnek a tetőről, vagy rájuk dől a fal, elvágja a ke­züket a barkácsgép. — Hogyan tudják elhe­lyezni a betegeket, ha túl sokan érkeznek? Van-e pél­dául elég egy-kétágyas kór­termük a súlyos állapotban lévők elkülönítésére? Négy kétágyas kórterem­mel rendelkezünk. Ez általá­ban elég a súlyos esetek el­különítésére. De az intenzív osztályon is tudunk elhe­lyezni betegeket, például az eszméletlen koponyasérülte­ket. — Azt mondják, és látom is a mosolyából, hogy ön jó­kedvű ember, optimista al­kat. Hogyan viseli el a stresszt, hogyan tud szembe­nézni újra és újra a halál­lal? — Az optimizmus alkat kérdése. Születni kell rá. Lehet. hogy nagyképűen hangzik, de én úgy érzem, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. A munkánkkal bárhol kiállhatunk, nem kell szégyenkeznünk a szín­vonal miatt. Nyilvánvaló, hogy nem sikerülhet min­den, és van, aki meghal. A halálozás évi átlaga az osz­tályon 1,8—2 százalék. Ha valami nem sikerül, az na­pokra lehangol, de aztán jönnek az újabb esetek, jön­nek a műtéti sikerek, és túl­teszem magam a kudarcon. Túl is kell, hogy tegyem, hi­szen a következő beteg felé újra teljes figyelemmel és teljes tudással kell fordulni. De nem mondanék igazat, ha azt. állítanám; amikor kilé­pek az osztályról, el is fe­lejtem a benti dolgokat. Éj­jel, ha nem tudok elaludni, az jár a fejemben, hogyan kell megműteni egy-egy be­teget, miért nem sikerült ez vagy az az eset; ha szövőd­mény lépett fel valakinél, mit kellene tennünk, hogy minél hamarabb megszűn­jék. Ilyenkor aztán reggel úgy jövök be az osztályra, hogy „kitaláltam, mit kell tennünk”. Az a legjobb ér­zés, amikor az ember a gyó­gyult beteggel találkozik az utcán, vagy látja, hogy ott árul a piacon. — A kórház igazgatója azt mondta önről, hogy szeretik a betegek, de a beosztottak is, és mindenkivel megtalfll- ja a megfelelő hangot. — Ez magától jön. Van, akivel lehet viccelődni, és akkor az egész kórteremben jó lesz a hangulat. Mások­kal csak udvariasan lehet szót váltani. Ezt az ember már egy-két mondat után érzi. Tudni kell beszélni a részegekkel is, hiszen min­den harmadik-negyedik em­ber ittasan kerül be hozzánk. Az ittas ember sokszor lete­gez, hát én is visszategezem, szóval: venni kell a lapot. t— Az egészségügyben ál­talában a tekintélyelv ural­kodik. Vagyis, annak kell történnie, amit a vezető gon­dol. ön tudott-e valamiféle demokráciát kialakítani az osztályán? Egyáltalán: töre­kedett erre? — Az osztályvezető főor­vos az egész osztály hangu­latát meghatározza. Ha lát­ják, hogy mérges vagyok, akkor az egész osztály csönd­ben van. Hogy egy beteggel mit kell tenni, azon nem le­het vitatkozni. De sokszor, például a súlyosabb esetek­nél. nincs kikristályosodott terápiaelv. Akkor megbe­széljük, hogy hogyan is kel­lene gyógyítani. Ha valaki mást mond, mint a többiek, azt figyelembe kell venni, még ha nővér mondja is. Bárkinek az osztályon lehet jó ötlete. — Elégedett az osztály műszerezettségével? — Az ember mindig töb­bet szeretne, mint ami van. Nézze, majdnem minden műtéti típust el tudok vé­gezni. Egyedül protézist nem rakunk be — nagyon szeret­ném, ha előbb-utóbb mi is eljutnánk oda. Higgye el, nemcsak a szakmai hiúság miatt vágyom rá, tudom, hogy ez a betegeknek is jó lenne. Paulina Éva El kell találni, mi okoz örömet másoknak Iparművészek bemutatója az Aba Novák teremben Az iparművész és alkotásai:asztalok, tükrök Fotó: Korényi Éva Pogány Judit és Koppány László iparművészek alkotá­saiból rendeznek bemutatót Szolnokon, az Aba Novák teremben mától szeptember 26-ig. Amikor tegnap, az elő­készületek közepette elláto­gattunk az Aba Novák te­rembe, Koppány László ipar­művészt már ott találtuk. Elmondta, hogy nemrég jött haza az NSZK-ból, ahol há­rom és fél évig dolgozott. — Külföldlön mások az igények, mint Magyarorszá­gon? — érdeklődtem a mű­vésztől. — Ott komplett belsőépí­tészeti munkákra kaptam megbízást. Itthon pedig kü­lönböző tárgyakat és kisbú­torokat készítek. Mindig ab­ból próbálok kiindulni, hogy elképzelem; mi az emberek igénye. Ha csak a saját örö­memre készítenék tárgyakat, az öncélú dolog lenne. Hiába készítek el például egy gyö­nyörű vázát, ha nem tetszik az embereknek, vagy nem lehet virágot tenni bele. — Milyen ízlést elégít ki az ön munkája? Kik veszik az alkotásait? A lakótele­pen élő emberek vagy má­sok? — Az én tárgyaim drágák. Elsősorban azért, mert olyan anyagokat használok, ame­lyek sokba kerülnek, példá­ul sárgarezet, import üve­get. Másrészt az árra még rájön a forgalmi adó és azoknak a vállalatoknak a ihaszna, amelyeken keresztül a vevőhöz eljut az áru. Er­ről a drágaságról nem az al­kotók tehetnek elsősorban, mert az árcédula nem azt az összeget mutatja, ameny- nyiért az iparművész adná, hanem sokkal többet. — Mit hozott a szolnoki közönségnek? — Próbáltam úgy össze­állítani a darabokat, hogy olyan tárgyakat hozzák, amelyekre legjobban szük­ségük van az embereknek, amelyek eladhaí.áak és vi­szonylag kedvező az áruk. Kisbútorokat: polcokat, tük­röket, dohányzóaszjtalokat mutatok be az Aba Novák teremben. Ezek különböző méretekben és alakokban készültek; van közöttük ová­lis, szögletes, terek, ötféle típust mutatok be. Töreked­tem arra, hogy „családot” alakítsak ki a bútorok kö­zött, tehát egyféle karakter­ből van például dohányzó- asztal és tükör is. Aki eljön megnézni a bemutatónkat, az nagyon szép lámpákat ds láthat majd, Pogány Judit iparművész alkotásait. P. É.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom