Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-01 / 207. szám
A i\ második világégés kezdetének fél évszázados évfordulója előtt nézegetem a fenyőágak szűrte reggeli fényben a sop- ronbánfalvai hősi temetőben készült fotókat. Égre törő fák vigyázzák a csendet a hegyoldalban sorjázó fejfák, sírkövek között. Eszembe jutnak a költő szavai: hősöket egy közös sírnak adják... Valóban: létezik-e egyáltalán a két vi lágháborút megélt-túlélt földrészünkön olyan temető, amelyiknek egy sarkában ne dacolnának az idővel, a feledéssel a háborúk áldozatainak a gondos utókor tál kegyelettel újra- meg újrahantolt, vagy dőlt kereszt alatt süppedő, vagy éppen már jeltelen hantjai, tömegsírjai? Magyar lovastüzér és civil munkás, szerb gyalogos, orosz tiszt és lengyel katona nyugszanak egymás mellett, málÓ sírköveiken elhalványította az enyészet radírja az évszámokat: 1916,1918. Negyedszázadnyit se váratott magára a második világégés. A Magyar Királyi Hadsereg gyalogosainak, tüzéreinek, tisztjeinek sírjaival terjeszkedett tovább a domboldalban a temető. Böngészem a mohos síremlék márványtábláján a sorokat: "Ellenség voltál, idegen, majd rabja magyarnak, kik most testvérként őrzik álmaidat". Hadifogoly csoport tagjai pihennek abban a közös sírban. Jószerivel csak a megzöldült réztábla tartja már össze a korhadt fakeresztet, rajta 36 név, a 44 telén, a soproni bombatámadáskor elesett M. kir. szolnoki csapatkórház honvédéi, tisztesei. Nemzetek generációi nyugszanak a hősi temetőben. Harcoltak bár félrevezette^ vagy fogtak fegyvert tudatosan egy igaz ügyért, emlékezzünk kegyelettel rájuk. Rájuk, kiknek ápolt, vagy ápolatlan sírjaik ott domborodnak, süppednek valamelyik hősi temetőben, örök memento- ként: soha többé ne legyen háború! MEMENTO
