Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-08 / 184. szám
4 1989. AUGUSZTUS 8 fflÉPUP Nevezetes épületeink A kenderesi Halasy-kúriától a Horthy-kastélyig Aki letér Kenderesen a tanácsházánál a 4-es főútról, s a védett természeti értéknek számító vadgesztenyefasorral szegélyezett, utcán észak felé indul, hamar rábukkan a jelenleg oktatási célra használt, jó] karban tartott Horthy-kastélyra. A hármas kovácsolt vaskapu szélső, kisebb oszlopain fekvő kőoroszlánok néznek a belépőre, a középső két, nagyobb oszlop tetején kővázák mutatják az irányt a díszudvart lezáró kastélyhoz. Épitéstörténete még a múlt század elejére nyúlik vissza. Hiába forgatjuk a Pallas és a Révai Lexikonnak á századfordulón megjelent köteteit, a Horthy-család címszóit nem találjuk benne. Fényes Elek 1859-es Szolnok megyei statisztikája szerint a Horthy-családnak Kenderesen nem volt birtoka. Szerepel ellenben ott egy Halasy József nevű birtokos 1072 holddal, amelyből 23 hold a beltelek és 1600 hold a szőlő. A szomszédos Bánhalma közelében, Kákát pusztán id. Horthy Istvánnak volt 400 hold szántója és 50 hold rétsége. így találkozik a két család sorsa. A kenderesi református egyház anyakönyvében 1857. Október 30-án ugyanis bejegyezték Horthy István ramocsaházi születésű kakati földbirtokost, a 27 éves vőlegényt és menyasszonyát, a 18 éves Halassy Paulát, Kenderes 254-es házszámmal. Házasság révén került hát Horthy Miklós apjának tulajdonába a kenderesi birtok a beltelken lévő házzal együtt. Az eredetileg földszintes épület U-alakú díszudvara alapján azt gyaníthatjuk, hogy az eredeti kisnemesi ud,varház késő barokk stílusban épült a XIX. század első harmadában. Ugyanis „a barokk kastélyépítészetben volt kedvelt elrendezés a kastély főhomlokzata előtti U-alakú udvar, amely a kapu felől nyitott, s két oldalát a kastély mellékszárnyai fogják közre.” Az eredeti Halasy-kúria alaprajzát a mellékelt vázlat mutatja (a nyíllal jelzett részek e századi bővítések), a boltozott tornáchoz illeszkedő egymenetes szobasorból állt, egyszerű nyeregtetővel. A vázlat jobbszélén Délre néző, a kiugró íves szobában születtek a Horthy-csaT Iád gyermekei, így Miklós is. A mögötte lévő hatalmas kert és park, meg a díszudvar kellemes környezet lehetett, hiszen Pólából, Konstantinápolyból, majd Béesből Horthyék a gyerekekkel nyaranként hazajártak ide. 1919 tavaszán a királyi román hadsereg a kúriát, főleg annak tetőzetét annyira megrongálta, hogy 1922-ben a legszükségesebb javításokat el kellett, végezni, és 1924-ig apróbb javításokra került sor. Az 1925. év jelzi a mai formátumú Horthy-kastély megszületését. Kalin Ferenc építész tervei szerint folyt az átépítés. „Alapterületében az épület csak kevéssé változott, földszintjén mindössze a szárnyak vége elé fordított tornác négy-négy oszlopa, az aláhajtó íves kidomborodása, s a kert felé fordított teraszai és a dohányzó jelentették a bővítést”, amelyek a kormányzói tisztségből adódó változásokat is jelzik. A díszudvar belsejében az új aláhajtó a hintók fogadását célozta, ahonnan az érkező vendégek száraz lábbal juthattak a belsejében is megújított kastélyba. Reprezentatívabbá tette viszont a kastélyt a padlástér lakószobákká történő kialakítása és emeletessé növelése az új, barokkos manzárd tetőzettel. Ez az átalakítás — az átépítés irányítója szerint — Horthy Miklósnénak volt köszönhető, aki bécsi tartózkodásuk idején nagyon megkedvelte az osztrák főváros Mária Terézia barokk épületeinek stílusát. Kaposvári Gyula Rz István-akna torsáról Magyar—lengyel tárgyalások A Mecseki Szénibányák Vállalat külföldi partnerrel kezdett tárgyalásokat a válságos helyzetű Istvánakna megmentéséről. A magyar nagyvállalat és a lengyel Budex cég munkabizottságot alakított a közös vállalkozás feltételeinek vizsgálatára. A parnerek szándéknyilatkozata alapján már szeptemberben megkezdődhet az együttműködés: átmenetileg lengyel bérmunkával folytatódhat a termelés a nagymúltú bányában. A megépítésekor Európa legkorszerűbb bányaipari üzemeként számon tartott mecseki aknát a kőszénbányászat nehéz helyzete különösen válságos állapotba juttatta. Teljesítménye csaknem a felére csökkent, állandósult a föld alatti termelőlétszám hiánya, s mindez az akna bezárásával fenyegetett. A mecseki szénbányák ekkor keresett, s hamarosan talált is vállalkozót ársat. A Budex szakemberei a rendelkezésükre bocsátott gazdasági, műszaki információk, valamint a körülmények helyszíni tanulmányozása alapján együttműködési készségüket nyilvánították, s megkezdték a közös vállalat létrehozásának előkészítését Isi. Késő bronzkori öntőformákat találtak Vas megyében a Gór melletti kápolnadombi ásatások során a régészek. A második éve folyó leletmentő munka, mely a Répce folyón épülő 160 hektáros víztározó miatt vált szükségessé, eddig sok értékes leletet hozott felszínre. Az előkerült anyagok egy, az időszámítás előtt 1000—900-ban, a késő bronzkorban létező, fejlett öntözőtechnikájú központról, később pedig az Árpád-korban birtokközpontként működő helységről árulkodnak. A Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága a feltáró munkákhoz mintegy négy és félmillió forintot kapott a Nyugat-magyarországi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságtól. Képünkön: az ásatás, ahol főiskolások is segédkeznek a munkában. MTI- fotó: Arany Gábor Húszezerből — negyvenhármán... Kisiparosok a nemzetközi árufuvarozásban Az árufuvarozó kisiparosok egyenlő esélyt Ikövételnek, ragaszkodnak ahhoz, hogy ugyanolyan feltételekkel vehessenek részt a. nemzetközi fuvarozásiban, mint az állami vállalatok — öszszegezte a KIOSZ személyes teherfuvarozók országos szakmai tagozatának véleményét Dittel Gábor tiitikánhelyetites aiz MTI munkatársának. A kisiparosok január 1- jétől vehetnek részt a nemzetközi küzúti árufuvarozásban, eddig a 20 ezer teherfuvarozó közül azonlban mindössze 43-an vásároltak összesen 57 gépkocsit, mintegy másfélimiililiárd forint értékben. Az érdeklődés a kisiparosok körében — és a fuvaroztatók igénye is ennél' jóval nagyobb, ám egyenlőre egyes jogszabályok nehezítik a tevékenység kibontakozását. Gondot okoz például, hogy az ide vonatkozó minisztertanácsi rendelet 'hatályba lépését követően, csak nagy késéssel, négy hónappal később született meg a Pénzügyminisztérium és a. Magyar Nemzeti Bánik rendelkezése arról, hogy a nemzetközi árufuvarozási tevékenységhez szükséges devizaengedélyeiket miként kaphatják meg a magánszemélyek, illetőleg a hivatalos Okmányokat hogyan kell kezelni. Budapesten és Pest megyében inam akadt egyetlen Ibamk sem, amely vállalta volna a kisiparosok devizaelszámoltatását, így azt jelenleg két kisszövetkezet, a Budatrans és a Flotta trans végzi. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Nehezen megszólaló hegedűinkről Árpádom, még a tavaly nyáron történt, hogy a Tisza szálló kerthelyiségében hallottam a jászberényi Jászság Népi Együttes tagjait. Erdélyi magyar táncok rendjét mutatták be a nyugatnémet vendégeknek akkora sikerrel, hogy amikor a fellépésükre szánt idő lejárt és szedelőzködni kezdtek, a társaság nem engedte őket távozni. A ráadás után jött még egy, az igazi, a mármár abszurd: jászberényi táncosok Szolnokon, a Tisza partján erdélyi magyar táncra tanították a németeket. Egyszerűbb lépésekkel kezdték, aztán folyamatosan következtek az egyre cifrább figurák, aki bírta, vágta, miközben egy-egy félresikeredett mozdulaton vagy bakkecske-ugráson nagyokat derültek a „hozzátartozók”. Komám, arra gondoltam én, néhány pillanatra idealista és naiv: miért ne csinálhatnák ezt a derűs együtt-,táncolást-énekelést odahaza is az együtt élő nemzetiségek? Belátom, hülye egy kérdés... Ha már ilyen szépen kezdett lüktetni lábaimban a vér az otthoni ritmusokra-dallamokra, sorsszerű következményként könyveltem el a különben nem mindennapi folytatást: néhány nap múlva rég nem látott barátaim kerestek fel lakásomon, a Csíkszeredából Svédországba emigrált Simó Jóska és Bokor Imre, akik az egykori legjobb romániai magyar táncház-együttes, a Barozda alapító tagjai és alappillérei voltak, illetve azok ma is, mivel a svéd hidegben újjáalakították a „vonós-bandát”. Mint mondták, azért kocsikáztak ide több ezer kilométert, hogy részt vegyenek a jászberényi nemzetközi táncház-találkozón. Fellépésükről, sikerükről akkoriban a Néplap is beszámolt, Imréék pedig arról, hogy milyen nagyszerűen művelik ezt a műfajt a Jászság együttesben, Imre, a csavaros észjárású csángó-székely szavaival élve: majdnem olyan jók, mint mi. Csak sajnálni tudtam, hogy erről a találkozóról én már lekéstem. Talán jövőre, gondoltam . .. Jászberényben az idén is megrendezték a Nemzetközi táncház és zenésztábort július 28. és augusztus 7. között, a fiúk is jöttek családostul Svédországból, s engem is meghívott Papp Imre, a Művelődési Központ igazgatója, a rendezvény atyja, akivel (és az együttes zenészeivel) egy közös műsorra való készülődés kapcsán megismerkedtem. Vasárnap gyere, javasolta Pál Misi a Jászság együttes zenekarának prímása, akkor nagy buli lesz. Lett is, bár az én elképzeléseimhez képest nem úgy indult ... Hogy tudd hova helyezni a dolgokat, röviden szólnék, komám, néhány általánosságról. Mintegy tíz országból gyűltek össze vagy kétszázötvenen a magyar népzenét és néptáncot megtanulni, vagy ebbéli tudásukat továbbfejleszteni szándékozó fiatalok. Volt itt népi hangszeroktatás, tánctanítás, táncházzenészek koncertje, hagyományőrző együttesek bemutatója, népviseleti bemutató, táncverseny s egyebek. Mindezért a résztvevők nem túl magas részvételi díjat fizettek. Már az elején a Skandináviába elCsángált volt honfitársaimat kerestem, az együttes háza táján azt mondták, látták őket néha felbukkanni a napokban. Negyedóra alatt sikerült felkutatnom őket, az ölelkezések, a percekig tartó vigyorgások és a néhány órás „élménybeszámolók” után kérdem Bokor Imre barátomat, igaz-e, amit hallottam, hogy ők, a Barozda tagjai nem muzsikáltak még itt,, és hogy ma sem lépnek fel? Igaz, feleli Imre, mert az együttes harmadik tagja „szült”, azaz nemrég lett kétgyermekes apa, nem hagyhatta otthon a feleségét, mert ott Svédországban nincs kéznél segítséget nyújtó nagymama. Azért egy beugró brácsás itt akadna, vélekedtem, s ha nem is koncerten, legalább úgy „mellékesen”, a zöld fűben vagy az alkalmi terasz asztala mellett vagy az esti tábortűznél, rázendíthettetek volna; mert hitem szerint az erdélyi magyar táncházzene — még ha engedtek is volna a román hatóságok otthoni zenészeket ebbe a táborba — aligha szólalhatna meg hitelesebben., mint Imre hegedűjén és Jóska bőgőjén. Erre Imre kipakolt: hogy fura és nem éppen korrekt dolog van ebben az egészben; hogy ezek a gyerekek kis befektetéssel megtanulnak itt valamit ebből a zenéből és táncból, aztán Nyugaton úgy adják el magukat, hogy ők ebben a műfajban az ászok; hogy a külföldi közönség nem tud különbséget tenni minőség és minősíthetetlenség között, s hogy az olcsó bóvlit inkább megveszik, mint aat, amiről -másoltak, illetve mint azt, akitől lopták a tudományukat; hogy őket palira veszik a „kollégák”, mint általában minden külföldre szakadt becsületes, de túl szerény, magát adminisztrálni nem tudó erdélyit... Több ellenérvvel próbálkoztam: hogy még mindig jobb, ha ez a társaság ezt a zenét és táncot Herjeszti Nyugaton és széles e hazában, mint egyébét; hogy a sértődés, a visszavonulás, a hallgatás nem célravezető, s hogy ezt akár odahaza is megtehettük volna (később jöttem rá, hogy ezt magamnak is mondhattam volna, illetve én is megszívlelhetném); hogy ellopni tőlük a lényeget nem lehet, mert daliaimot vagy hangszerkezeiési technikát elleshetnek ugyan, de a legfontosabbat, az érzést, a lelket elorrontani lehetetlenség; hogy betyárbecsület is van a mi világunkban, s hogy csupán díszmajomként itt ücsörögni nem kellene; hogy én csak azért is megmutatnám a magukat ászoknak képzelő gyerekeknek, hogy körülbelül mi az, amit ők hosszú "évek gyakorlata után esetleg majd tisztes távolságból fognak megközelíteni... Hiába minden, Imre, mint a székely öszvér. Otthagytam őket a teraszon, bementem a táncterembe, mert odabent tánctanítás folyt. Képzeld komám, Papp Imre, a diri bácsi és neje, Anikó voltak a professzorok. Olyan táncrendet mutattak be és olyan ritmusban, hogy a tizen- és huszonévesek sorra dőltek ki mellőlük, a kábé hatvan főből a végére maradtak öten, a verbunkot a legények sem bírták (néhány német italán azért állt le, mert a verbunk szóra azt hitték, reklám következik), végül Imre is abbahagyta, mert egyedül maradt, tanítványok nélkül, magát meg miért tanítsa? Kérdem a nem „díszfunkci” igazgatót; hány éves vagy Imre? Negyvennyolc, mondja lihegés nélkül, hisz alig izzadt meg. Tudom, hogy nem illik megkérdezni, óvatoskodtam, de mégis; Anikó milyen idős? Tizenhárom éves, mondja Imre mosolyogva, tán ő is székely ... A druszádat kellett volna látnod, hergelem tovább csángó barátomat, ő tudhatja, hogy ellopni tőle azt, ami a vérében van, nem lehet. Csak hallgatott. Hiába, makacs na! Már le is mondtam róla, amikor látom, hogy a félhomályban csendesen, komótosan hangolni kezd egy kölcsönkért hegedűt. Gyorsan megkerestem Pál Misit, egy-kettőre vállalta, hogy odaül Imre mellé brácsázni. Hogy igazán vegyes és valóban profi legyen az alkalmi banda, nagybőgőzni odaállt Kozma Gyula a budapesti Kodály együttes tagja. Nemsokára futva érkezik egy fiatalember, talán sokdioptriás szemüvege miatt előbb asztalt tévesztve mondja, hallom itt valahol kontrázni kell. Ami ezután következett komám, leírni képtelenség, azt hallanod kellett volna. Olyan muzsika szólt vagy két órán keresztül az együttes székháza előtti teraszon, hogy a tábor területén addig itt-ott felcsendülő zene cincogássá minősült vissza. Imrénknek úgy szólt a hegedű a kezében, mintha az nem egy tárgy, hanem lényének szerves része volna, s a vele együtt muzsikáló társak leike is belefolyt a szomorú és a vígságában is kesernyés dallamokba. Közben vagy ötvenen gyűltek össze az asztalunk körül, ilyet ők is ritkán hallhattak. Ott, a svéd hidegben nem fagyott be Imre barátunk lelke, talán csak még jobban megkeseredett — állapíthatta meg némi örömmel, némi bánattal komád, 1t,ajo$ A volt Hortby-kúriából bővítéssel kialakított Horthy-kastély
