Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-05 / 182. szám
1989. AUGUSZTUS 5. j^ÍÉPlAP 7 II műemlékvédelem nemzeti ügy Magyarországon az első műemlékvédelemmel kapcsolatos rendelkezés Kossuth Lajos nevéhez fűződik. Ö adta ki 1848-ban a „sáncolási munkák” során talált régiségek védelméről szóló utasítást. 1858-ban létrehozták az Archeológiái Bizottrábban úgy hitték, a középkornak Magyarországon alig maradtak fenn tárgyi emlékei Az a módszer, amellyel a hazai műemlékvédelem él — hogy nem épít vissza régi épületeket, s lefejt utólagos „ruhákat”, így feltárja egy-egy műemlék sorsát Győr műemléki belvárosa (Fotó: MTI-Press) mányit, s alig néhány év múlva, 1872-ben, megalakult a műemlékek védelmével intézményesen foglalkozó szervezet, a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Az országgyűlés 1881-ben alkotta meg a műemlékek védelméről szóló törvényt, és elrendelte a Műemlékek Országos Bizottságának felállítását. 1957. óta a műemlékvédelem gazdája az Országos Műemléki Felügyelőség. — Hot tart ma a magyar műemlékvédelem? — erről beszélgettünk Ágostházi Lászlóval, a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium műemléki osztályának vezetőjével. — Nálunk a műemlékvédelem, mint gondolat, társadalmasítva van, és ez nagy szó. Az 1930-as években, a Szent István évfordulóval kapcsolatos műemléki feltárások, helyreállítások (a székesfehérvári romkert, királysírok, a zsámbéki rom konzerválása, az esztergomi várhegy, és még jó néhány kisebb-nagyobb műemlék megmentése) alapot teremtettek a további munkához. A második világháború utáni nagyszabású feladatok a budai vámegyed, Sopron, Győr és még néhány település városközpontjának műemléki helyreállítása voltak. Középkori emlékek kerültek elő nagy rácsodálkozások közepette, hiszen ko—, újabb és újabb meglepetéseket okoz. Rájöttünk arra is, hogy az egyes létesítmények védelmén túl a település védelmére is gondolni kell hogy nemcsak műemléknek deklarált értékeket, hanem építészeti szempontból jelentős, településkaraktert meghatározó emlékeket is védeni kell. — Tudomány-e a műemlékvédelem ? — A mai műemlékvédelem tudományos és technikai oldalról egyaránt megalapozott. A műemlékvédelemben építészek, művészettörténészek, restaurátorok, régészek dolgoznák együtt. Kialakult egy új szakma, az épületrégészet. A művészettörténészek a régészet módszereit veszik át, hogy megvatlassák az épületek falait. Vakolatréteg lefejtéssel, falazat megbontással a konkrét objektum múltját kutatják, hogy akár belső díszfestés, stukkó feltárásával visszaidézzenek egy-egy korhangulatot. — S melyik periódus a legfontosabb? Talán a legrégibb ? — Ezt mindig az adott helyi értékek döntik el, az a korszak a legértékesebb, amely az épület számára a legfontosabb volt. Olykor amellett döntenek, hogy egyidejűleg legyen bemutatva több stílus-korszak is egyegy épületen belül. (Például a simontomyai várban). — Miközben egyre kevesebb a pénz — egyebek közt műemlék védelemre is — gyakran hangzik el a vád, hogy a helyreállítás sokba kerül. — A műemlékvédelem tényleg költséges. De ha arra gondolunk, hogy ez a pénz a nemzettudat, a hazafiság, a patriotizmus, és a lokálpatriotizmus „ára’;, akkor ezért semmi sem lehet sok. — Mekkora a mi műemlékállományunk ? — Magyarországon 9576 műemléket, műemlék jellegű és városképi jelentőségű épületet területet tartunk nyilván. Köztük lakó- és középületeket, egyházi és népi műemlékeket, romokat. A műemlék állomány 47 százaléka van állami és szövetkezeti, 29 százaléka egyházi, és 24 százaléka személyi tulajdonban. A felhasználás jellegét illetően, eredeti rendeltetése szerint használják az épületek 70 százalékát (6700-at). A felhasználás megítélése egy statisztika szerint 75 százalékban megfelelő, 15 százalékban elfogadható, és 10 százalékban üres, vagy roszszul hasznosított. — És milyen a műemlékek állaga? — Egy felmérés szerint 5800 felújított, karbantartott, 2700 felújításra szorul, és 1100 veszélyeztetett, romos, rossz állapotban van. — Mik a további tervek? — Nem volna célszerű az anyagi háttér megnyeréséért tulajdonba adni műemlékeinket, különösen nem külföldieknek. De tartós használatba igen. A hazai vállalkozók számára is kedvezményeket kellene 'biztosítani, például, hogy a műemlékhelyreállítás költsége visszaigényelhető, az adóból leírható, vagy adómentes legyen. Ezenkívül nyílt várospolitikára, olyan társadalmi háttérre, olyan építészeti légkörre lenne szükség országszerte, amely mellett az ottélők beleszólása döntene közös történelmi értékeink megóvásáról, felkutatásáról, hasznosításáról. Vannak pozitív példák, kis közösségek öntevékeny próbálkozásai, áldozatvállalásai. Ám nemzeti értékeink karbantartását nem lehet áthárítani — ez nemzeti feladat. Kádár Márta Egy kosár filmmel érkezett Raul Martinez Argentínából Kedves művészvendége volt a múlt héten a megye amatőr- és videofilmeseinek, Raul Martinez, aki Buenos Aíreslből érkezett, és egy kosár filmet hozott magával. S aki lelkesen beszélt azokról a törekvésekről, amelyeket az úgynevezett Grupo Rine csoport képvisel hazájában, a független filmesekről, akik nem üzleti szellemben, pusztán elhivatottságból készítik filmjeiket. És merthogy kevés a pénz, Argentinában is sokkal több a filmes, mint a játékfilmekre fordítható őszszegek, többnyire rövidfilmeket készítenek. És hogy sikerrel, bizonyítják ezt az elismerések: a világ különböző fesztiváljain szereznek előkelő első díjakat. Martinez maga is rendező, s egyben a fővárosban működő filmfőiskola tanára, a filmkészítés technikáját oktatja a népes hallgatáságú intézményben, amelyben százhatvanan ismerkednek a filmezés „tudományával”, ami igencsak magas szám. „Csoportunk tagjai vonzódnak a modern megoldásokhoz, ugyanakkor az elvont filozófia sem idegen tőlük, a gondolati elmélyültség — mondotta Martinez a Megyei Moziüzemi Vállalat központjában tartott találkozó alkalmával. S ő maga is bizonyította az elmondottakat filmjével, melynek címe Az asszony, aki vár, s amelyben élet és halál viszonyáról meditál: azt a törvényszerűséget próbálja érzékeltetni szavak nélkül, filmje némafilm, miszerint az élet folytonosságát nem szüntetheti meg a halál, sőt a kettő, élet és halál feltételezik egymást. Ami a többi bemutatott filmet illeti: volt közöttük szellemes, ötletes etűd, például a két évenként rendezett Buenos Aires-i seregszemle szignálja — finom fintor a fesztiváloknak —, Vaskos dokumentumfilm az argentin halászok mindennapos küzdelmeiről, főként az ember és a mérhetetlen tenger ellentétében igyekezett bemutatni a film a nehéz mesterség drámaiságát, volt különleges technikával készült rajzfilm, mely az olaj megszületését mutatja be, és egy animációs film is, amely szuggesztív erővel emeli fel szavát a háború ellen. Ez a találkozó a Grupo Kíné és a Szolnok megyeiek barátságának is kiindulópontja lehet, jóllehet a két ország közötti távolság egyelőre leküzdlhetetlennek látszik — anyagilag. V, M. A nagy árnyék A holtakat az élőkön kérik számon. A költői sor nálunk akár kérdőmondattá is alakulhat: sírjaik, hol domborulnak? Számunkra már ez is talány lehet, hiszen a 301-es parcella után a barguzini Petőfi is nagy memento! Olyan nép lennénk, amelyik hajlamos a nemtörődöm belenyugvásokra, vagy netán olyan helyzeteket teremtett számunkra a történelem, hogy nem mindig adhatjuk meg halottainknak a marék föld végtisztességét? Is, is — felelhetjük, s ki-ki döntse el, mi pusztít jobban, a közönyösség vagy az erőszak? A napokban egy milliomos eleganciájú hölgy keresett meg Los Angelesből. — Az édesapám sírjához jöttem, de hiába kerestem. Finta Rozália vagyak — így mutatkozott be, s ha valaha, akkor azokban a percekben igen rosszul éreztem magam, s azóta sem múlik a nyomasztó érzés, amelyet talán lelkiismeretfurdalásnaik ás felfoghatok. A magam mulasztására kell csak gondolnom? A hölgynek ugyanis azt kellett mondanom, hogy nem tudom, hol nyugszanak Finta Árpád 1920- ban meggyilkolt 1919-es forradalmár földi maradványai. Finta Árpád — Finta Sándor és Zádory Oszkár, a neves szobrászok testvére — 1917-től Szolnok vármegye útbiztosa volt, az 1918-as Nemzeti Tanács, majd 1919- ben a forradalmi direktórium tagja, azok egyike, akik a Magyar Tanácsköztársaság megbuktatása után még egy napig — 1919. augusztus 2- án — fegyveresen védték a Tisza-vonalát a román intervenciósok ellen. A Tanácsköztársaság leverése után letartóztatták, 1920 tavaszán a szolnoki börtönből a különítményesek elhurcolták, és valószínűleg Abonyban végezték ki 1920. április 28-án. — Édesapám számomra csak egy nagy árnyékként maradt meg. Nagyon kicsi voltam még, két-két és féléves ... A szolnoki Három Rózsa utcában laktunk, most oda vezetett valaki (Kolozsvári út. A szerk. megjegyzése), de persze a házat sem ismertem meg. Pedig nagyon akartam, hiszen ott, akkor élt utoljára együtt a család. Amikor édesapámat kivégezték — édesanyámnak erről csak annyit mondott az ügyész, hogy asszonyom, az ön férje már nem él — a házat elárverezték a fejünk fölül, a bútorainkat széthordták, nekünk menekülnünk kellett. Édesanyám, nyugodjék szegény, csak a lemondással biztosíthatta a további életünket. Ki merre, ahol adtak egy karéj kenyeret! Eredetileg nyolcán voltunk testvérek — én Romániába kerültem, román iskolába jártam, majd úgy 13— 14 éves koromban mentem föl Pestre, de sohase kerültünk többé az életben egy fedél alá, sohase lehettünk többé egy család. Elvették tőlünk még a testvéri szeretet érzését is, hiszen ahányan voltunk, annyifelé menekített bennünket édesanyám. A nővérem Belényesen, Erdélyben halt meg, három testvérem Amerikában él, ketten Pesten ... Nekifutottunk a nagyvilágnak, mert féltünk, rettenetesen féltünk... — 1945 után az édesanyjuk nem próbálkozott megbizonyosodni, hogy mi is történt a férjével, az édesapjukkal? — Dehogynem, többször is ... Ma úgy mondjuk ezt: mellébeszéltek! Sőt, visszakérdeztek: mit csinált a férje, hogy ki kellett végezni? — 1956 után? — Akkor már elismerték édesapámat, valami szerény kis nyugdíjat is megállapítottak édesanyámnak, de már késő volt, idegbetegsége — Az velünk van, bennünk, halálunkig. A bátyámnak egyszer, hogy úgy mondjam szinte kézzel fogható találkozása volt a mi nagy árnyékunk előidézőivel. Meghívták őt valahol egy nagy garden partyra, egy családhoz. Kiderült, hogy ott voltak Héjjas leszármazottai is. Amikor ezt a bátyám megtudta, felállt az asztaltól, és szó nélkül távozott. De most én hadd kérdezzek, újra... — Tessék. — Hogy lehet az, hogy egy kommunista országban, senki se törődött azzal, hogy megadják a kivégzett kommunistáknak a végtisztességet? Magyarázkodásomat, mert az volt, meggyőződés nélküli magyarázkodás, Finta Árpád leánya láthatóan nem értette. Miért is érthette volna, hogy 1920-ban még üldözték, sőt meggyilkolták azokat, akik 1919-ben legalább a Tisza vonalánál meg akarták állítani az intervenciós hadsereget! Hogy is érthette volna meg, hogy az 1945. utáni években nem a valódi, hanem a kinevezett hősök kerültek előtérbe, s arról sem volt illdomos szólni, hogy kik verték le a Magyar Tanácsköztársaságot? ! A „külső és belső ellenség” így tanultuk az iskolában ... 1956 után a hivatalos Magyarország megelégedett annyival, hogy jó és rossz szobrokat emeltetett 1919 mártírjainak. De a nemzet tudata ekkor már kérdőjeleket rakott az emléktáblák mellé: a második világháborúban minden tizedik magyar elpusztult, s emlékezetükre a túlélők hová tehetik le a koszorúikat, virágaikat? S új, friss sírokat is keresett az ország. — Egyáltalán tudja valaki, hogy mi történt Abonyban édesapámmal’ „Legalább odamehetnék a sírjához” — Ketten még a kivégzés előtt megszöktek, sajnos már ők sem élnek. Tőlük tudjuk, hogy a szolnoki forradalmárok — F. Bede László, Hoksári János — között ott volt Finta Árpád is. A kivégzésre is csak közvetett bizonyítékok vannak. Elsősorban a különítményparancsnok Prónay Pál naplója. Idézem: „ ... Szolnok, valamint Abony még mindig erős fészkét képezte a kommunistáknak, ezért küldtem Molnár Endre főhadnagyot oda a zászlóaljam II. századával, összeszedettem vele az összes Szolnokon (de magában a fogdában lévő) és vidéken feltalálható kommunistákat... Ezeket Abonyba vitettem, ahol el lettek zárva. Ott azonban fellázadtak, és megtámadva az őrséget, ki akartak törni. Mire azután a katonák egy szálig agyonlőtték őket. Így tehát ezekkel is végeztek, nem volt rájuk többé gond.” Eddig a részlet a gyilkos naplójából. — És orvos, halottkém nem volt? — Nem, asszonyom. A kivégzettek nevét a halotti anyakönyvbe sem vezettek be. A szolnoki árvaszék (ma: gyámhatóság) a hátramaradottak, elsősorban a gyerekek segítése érdekében évekig ostromolta az ügyészséget, mi történt a családfenntartókkal. A királyi ügyészség végre 1922. december 3-án válaszolt levelükre: „Az 1922. augusztus 11-én 3048/1922. sz. kelt megkereséséire értesítem, hogy Hoksári Jánost a katonai hatáság kihallgatás végett a szolnoki KR-i Tvr.széki fogházból 1920. április 28-án átvette, több fogolylyal együtt. Amikor a Kir. Ügyészség azok visszaszállítását sürgette, a Szolnok megyei Katonai Parancsnokság 1920. május 7-én kelt 1358/1920. sz. átiratával a Kir. Ügyészséget arról értesítette, hogy a nevezettet és a többi átvett foglyot nem szállíthatja vissza, mert a nevezettek Abonyban mind meghaltak.” Hogy miért, arról mindenki hallgatott. — S a hamvaik? — Eltüntették a legapróbb nyomokat is. — Szörnyű... — Nagyon sok szörnyűséget megéltünk, asszonyom. Mindannyiunkban élnek árnyékok. ‘tiszai Lajos Ilyen szörnyűségnek soha se szabad többé megtörténnie, se itt, se máshol... egyre jobban elhatalmasodott rajta, haláláig kereste édesapám sírját. Nem tudták neki megmutatni... Mi meg úgy voltunk, el innen, el abból az országból, ahol egy ember úgy eltűnhet, hogy nyoma sem marad! Meg se álltunk Amerikáig! — S ott? — Nézze, ott nagyon sokat kell dolgozni, de van látszatja. Házam, autóm, s mindenem van. Betegápolóként mentem nyugdíjba, semmi panaszom nem lehetett az ottani életemre, s a testvéreimnek is minden sikerült. — S a nagy árnyék?
