Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)

1989-08-26 / 202. szám

8 1989. AUGUSZTUS 26. Irodalom» művészet eglátta a fiút. Kö­tényébe törölte ke­zét, és kiállt az ajtóba. Benn négy magas oszlopban sorakoznak a mo­­satlan tányérok. Külön az étke­zőtálcák. Alul, félig a bádoggal fedett pult alá lökve a nagy vajdling, amelyikben mosogató­­szer fehér habjában ágaskod­nak villák, kések, kanalak. Fél kettő. Ilyenkor a főnökasz­­szony az irodában üldögél, Pali­ka most vitte be a két kávét, a másik Zoli úré, aki a ruházati boltból ugrik át ilyentájt. Való­ban illik rá a kifejezés, hogy jól fésült, mert itt-ott már fehér szálakkal is sugarazott fekete haja olyan, mintha ebben a pil­lanatban húzta volna át rajta a fésűt. No de, itt van a fiú. Egyéb­ként? Hát mi érdekes van még? Kicsit elhúzza szája szélét. A focisták majd csak négykor jön­nek, edzés után. Franciasalátát, kaszinótojást meg nagy pohár narancslevet szednek le a hideg­pultról, s amint egymás mellé sorakoznak a szembetükrös fal előtt álló kis bárszékeken, van bennük valami testületi. Gépies. Pont őt fogják nézegetni!? Be­kapják, ami a tányéron van, a tartárt félbetört zsemlével tör­lik ki, mindig ott marad a csík, ha másnapos a visszavitt tá­nyér, vakarni kell a csutakkal, nem ázik le magától. A focistá­kat elkíséri egykét lány, vagy feleség vagy menyasszony. Na­gyon finom dögök. Kinn meg vár az autó. A nők kiskonyakot vagy viszkit isznak, van, aki be­ledönti a fiúja gyümölcslés po­harába, miután a srác már jót húzott belőle, s úgy issza ki. Mert apu nem ihat szeszt, ő az aranyszamár vagy aranyló, vagy mit tudom én. Rá vigyázni kell. Azért jönnek ezek az anyuk — biztos az edző bíztatta fel őket, ellenőrizni —, s ha már úgyis itt vannak, meg kell inni azt a kis ezt-azt. Most ül le a fiú ... Ja, van­nak itt egyetemisták is. Ezek olyarí semmiforma gyerekfélék, nem férfiak. Majdnem mindnek szemüveg lötyög az orrán, azt lökdösik kézfejükkel, amikor a tálcát egyensúlyozva kiviszik maguknak a sűrűborsólevest meg a rizseshúst. Van, amelyik még a nyelvét is kidugja szája sarkán. A rizseshús szaftos, paprikás kis szemcsés tapadáso­kat hagy a tányéron, s ha ázik is, pláne, ha elhűlt már a zsír, csak kenődik rajta az egész Kéz­be kell venni a csutakot. Igaz, van gumikesztyű, de attól az em­bernek vörös és büdös lesz a keze. A sportkrém, az még jó, de azért így is kicserepesedik. 'A főnökasszony most még legalább húsz percig nem bújik elő. Győrt ellenőrés: a pul­ton van legalább negyven tá­nyér — kés, kanál, villa? — no, ezt le kell csurgatni, zumm! Gyerünk csak, mégegyszer a langyos csap alá. Odaszór vagy hat marok villát-kanalat, ahogy Konczek József: lulka, a gyémánt éri, és a következő pillanatban már rántja is le magáról a kö­tényt. Kitárja az öltöző ajtaját, és a kefével belekap vad, erős feke­te hajába. A fehér kendőt a polcra teszi. Szólt ugyan a főnökasszony, hogy csak ne játssza az eszét, meg lehet enni a személyzeti adagot itt benn a mosogatóban is, de Julka ebédkor mindig úgy tesz, mintha ő is vendég volna. Megrántja a bordómintás gyapjúpulóvert, jól simul a de­rekamon, a farom meg egész rendes, a Laci is mondta. Meg azt, hogy a szemem olyan, mint a gyémánt. Az biztos, hogy nagyon szép, a gyémánt, a Laci tudja, mert az szörnyen okos srác. Csak, sajnos, a Laci ezt mondta a Pirinek is, igaz, neki is fekete a szeme, hát milyen lenne más, mint fekete, meg a haja is, de azért a Pirinek a szeme nem ilyen nagy. És a Piri azt mond­ta, hogy én himlőfoltos vagyok, és ez nem is igaz. Csak a sze­mem mellett van három-négy kis foltocska, és nem is igaz, hogy az kivörösödik, ha csókolózik az ember. Egye meg őket a fene. Legyen boldog a Pirijével. Kilép a mosogatóból, vesz egy tálcát, s miközben int Ferinek, hogy adja csak azt, ami jár — bár a Feri szívesen kivételezne, ha nem látja a főnökasszony —, így is rátuszkol egy rántott sze­letet, pedig már megmondta ő Ferinek, hogy az a sárkány Gi­zi úgyis kifizetteti vele a pénz­tárban, amikor kifordul a pult mellől. Vissza is teszi a rántott szeletet tányérostul. Egy habos gesztenyét vesz inkább. Ezt megéri kifizetni. Miközben mindez lejátszódik, szemmel tartja a fiút. Még üres mellette a hely. Pár napja látta meg a moso­gatóból. Nyakkendőt visel, fehér a gallérja, a zakója is, és a nad­rágja is ugyanabból az anyagból van. Fekete lakktáskával jön mindig, leteszi az asztalhoz, mi­előtt rámutogatna az ételekre. Hogy melyikből kér a tálcára. Szép göndör fekete haja van, ahogy kell. És a körme is tiszta. Mehet a fenébe a Laci. Ügyesen kijön a tálcával. Fel­fohászkodik, hogy most igazán ránézhetne. Kicsit mórikál, ösz­­szehúzza szemöldökét, hová is üljek. Húzza az időt. A fiú ép-, pen maga elé veszi a feketés po­harát. Kavargatja a cukrot, s közben ... felpillant. „Van Is­ten’ — ugrik meg Julka szíve. Kicsit meglengeti derekát, rá­mosolyog. Annak egy pillanatig tanácstalanság ül ki az arcára, aztán váratlanul széles, teliszájú mosollyal viszonozza. „Megengeded, hogy ide ül­jek?” — No, ez kifért valahogy a számon. „Plíííz. Tessék . ..” „Hát te? Nem roma vagy?” — Majd kiejti kezéből a tálcát. „Vagyok ... e sztyudent... tanulom...” Julka leül. Kanalazni kezdi a levest. A fiú nézi és hallgat. „Hát, pedig tisztára úgy nézel ki, mint a mi fiúink. Tisztára azt hittem. Hallod? Tényleg nem vagy roma? Ne vágj át!” „Mi az, roma?” „Hát nem tudod? Cigány, mint én. Tudod, mi az, hogy cigány?” „Te vagy bjuti...” „Buti? Kis buti?” Julka majd felugrik örömében. át mi vagy? Izé, honnan jöttél? Ér­ted? Melyik or­szágból? N émet­­ből, vagy honnan is ... ” „En tanul a juniversziti av England. End jövök én Bjudapesz.. „No, idefigyelj. Én most lelé­pek. Szóval, megyek haza a munkából. Délelőttös voltam. Érted? Nem akarsz megvárni? Te meg én — mutogat Julka — elmegyünk innen. Jó?” „O, jesz, jesz” — nevet a fiú sok fehér fogával. — „Fogok itt megvárni.” Julka szédülve viszi vissza a tálcát. Gyorsan lezuhanyozik. Barna mellei úgy ugrálnak a törülköző fehéren csapkodó szár­nyai alatt, mint a gumilabdák. Jó erősen kihúzza szája vona­lát. Ketten Támasz Bohócok Takács Imre: Egy ismeretlennek a nevére Orgazda vagyok, mind lopták Rongyaimat, aranyaimat, Julianna! Seggfejem vigyorog ki rossz gatyámból. Óriási rombolások mentek énbennem végbe, Sürgetve tohonyák által, kik a nagy semmittevők. Júliákba sokan voltak, már szerelmesek. Ügy játszok ezzel a gondolattal, hogy nem láttalak. Lila felsőing lilult a szeretőmön a színházban, Így történhetett, hogy nem az előadást Aprítottam magamban, de őt néztem, Nevéhez föl nem tornáztatott és nevelt Nő mivoltját. . . Akkor lenne hozzád intézett szavam, ha meglátnálak. Sárándi József: Darwinisták Unom és „csodálom” őket, a sok trükkmester Nagyokost. Lesből lőttek célba rám, s belőlem csináltak bűnbakat. A céltábla nem tud visszalőni, de vádolja az orvlövőt, mert hitvány, ki folyton átver reménytelent s reménykedőt. A fejlődés ismérve — darwinul — a helyzethez alkalmazkodás. Tavaszt éreznek? Ujjuk ravaszon. Túlélőink gondja lesz a gyász. Bán Zsuzsa: Piacnapon — Tollaaat veszeeek, használt dunyhát’, párnát, hááázhoz me­­gyeeek... A kántálás idegesítően hasít a piac általános zsongásába, leg­feljebb úgy lehet kibírni, ha tá­volabb kerül tőle az ember. 'A te­tő alatti padok a piac sűrűje, hétről hétre ugyanazok az ar­cok, ugyanazok a szájak és han­gok hagymát, tojást, paprikát, paradicsomot, virágot kínálnak. Nem hagyják, hogy az áru ön­magáért beszéljen, hívogatják, marasztalják a padjuk előtt sodródó tömeget. — Űjhagymát vegyen, nézze ezt a cseresznyét, vigyen egy kis borsót, babot, zöldséget ! ! ! Egy sem mondja, hogy: Csak ennyi, vagy annyi az ára, az mindig a legvégén derül ki, ami­kor már megfogták a vevőt. Va­lahogy egyik sem azzal dicsek­szik, hogy mibe kerül. Pedig az igazi vonzerő az volna, még ha a végén kiderül, hogy nem is járt olyan jól vevő. Ha megtetszik valami, és megáll itt valaki, aztán sor ke­rül a termék árára is, azt mond­ják: Ja kérem, ezért meg kell ám dolgozni! Ügy mondják annak a városi­nak, mint akiről fel lehet téte­lezni, hogy az nem dolgozik. Mit tudja az, mi a munka? De enni bezzeg szeretne ... Ez az egy szerencséjük egyéb­ként, mert ha nem szeretne en­ni, eladhatnák egymásnak az árujukat. Sült kolbász és lacipecsenye illata' a friss zöldségek illatával keveredik, szinte részegítően hat a friss nyári reggelben. A mű­soros kazettaárus felől meg „zeng az ének”, jó kis lakodal­masok magyartalan szövegekkel, de körülállják, mert olyan mu­latós hangulatuk van. Legalább így mulasson az ember, hogy in­gyen meghallgatja,

Next

/
Oldalképek
Tartalom