Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-26 / 202. szám
6 1989. AUGUSZTUS 26 Nemzetközi körkép A héten egy olyan kétoldalú szerződés megkötésének félévszázados évforlulójáról emlékezett meg a világ, amelyről túlzás nélkül állítható, hogy még ma is érezteti hatását, s a feszültségek táptalaja Európában. Az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt szovjet—német megnemtámadási szerződésről, pontosabban annak titkos záradékáról van szó, amely a nagyhatalmi diktatúrák más népek fölötti nem mindennapi kuf árkodásának egyik XX. századi jelképévé vált. Ama bizonyos titkos záradék ugyanis önkényesen döntött Lengyelország és a balti államok sorsáról. Történelmi tény: a Szovjetunió és a Német Birodalom megnemtámadási szerződése, vagy ahogy másként nevezik a Molotov—Ribbentrop paktum átrajzolta térség határait. Igaz. az augusztus 23-i „első leosztás” mégnem a mai határokat jelölte ki, hiszen az akkori záradék értelmében Litvánia Németországhoz került volna és a Szovjetunió kiterjeszthette volna befolyását Lengyelország keleti részére, majdnem Varsóig. Mintegy hónappal később döntöttek úgy, hogy mindhárom balti köztársaság: Észtország, Lettország és Litvánia a Szovjetunió részét képezi, míg a náci Németország bekebelezi Lengyelországot B reszt- Litovszkig. A paktum titkos záradéka az utóbbi évekig tabutémának számított Európa keleti felében. A hivatalos szovjet propaganda úgy állítatta be a dolgot, hogy Moszkva „nemes gesztusként” fogadta a Szovjetunió testvéri közösségébe a balti államokat, hiszen ők maguk kérték. hogy a fokozódó német agressziós láz miatt az erős Szovjetunió oltalma alá kerüljenek. Ezen az állásponton Sztálin halála után sem változtattak. Bár Hruscsov és Brezsnyev elítélte a sztálini belpolitika egyes elemeit, de Sztálin külpolitikáját, így a a balti államok bekebelezését és Lengyelország kiárusítását elfogadták. Sőt, nem tettek semmit az ellen sem, hogy a Baltikumban kialakult kedvezőtlen folyamat, mint például az eloroszosítás, megálljon. Így a ma kialakult helyzet a szovjet peresztrojka egyik legveszélyesebb „közellenségévé” vált. Egyrészről a három balti köztársaság mind nagyobb önállóságot követel magának, sőt egyes hangok a Szovjetuniótól való elszakadását is sürgetik már, másrészről viszont a szovjet vezetés számtalan olyan problémával áll szemben, amely — legalábbis egyelőre — irreálissá teszi az észtek. a lettek és a litvánok jogos követeléseinek teljesítését. Mindenekelőtt az etnikai kérdés: a főként oroszajkú lakosság betelepítése következtében az 1,6 millió lakosú Észtország negyven százaléka nem észt, a 2,7 millió lelket számláló Lettországban a lakosság fele orosz vagy más (nem lett) nemzetiségű. Még a 3,7 milliós Litvániában a legjobb a helyzet: ott ,csak” húsz százailékra duzzadt a Szovjetunió más részeiből érkezett lakosok száma. Felvetődik a kérdés: a balti önállóság megvalósítása révén az ő sorsuk vajon mi lesz? Kitelepíteni aligha lehetne őket, mert ez megint durva adminisztratív intézkedéseket vonna maga utón,, és a Szovjetunióban sem lehet máról holnapra embermilliókat más lakóhelyekre költöztetni. A feszültség máris kézzelfogható: Észtországban ebben a hónapban az orosz nemzetiségű munkások egy héten át sztrájkoltak amiatt, hogy a tallinni parlament olyan választási törvényt hozott, amelyet sérelmesnek tartanak magukra nézve. Az etnikai problémák mellett azonban sorolhatjuk a gazdasági és katonai akadályokat. A három balti köztársaság termelési kultúrája a Szovjetunióban a leghatékonyabbak közé tartozik és ezernyi szállal kapcsolódik az egész ország gazdasági vérkeringéséhez. Ezeket a szálakat rövid időn belül nem lehet széttépni. A katonai megközelítésnél pedig elég említeni a szovjet balti flottát, amelynek kikötői zömmel a Baltikumban van. A Szovjetunió mint katonai nagyhatalom, nem hatástalaníthatja a térségben haditengerészetét. Ezek a példáik elég érzékletesen mutatják a helyzet fonákságát. Márpedig a három köztársaság őshonos lakosai nem tágítanak. A szerződés évfordulóján például Viiniusból induló, Rigán keresztül haladó és Tallinnig tartó. 560 kilométer hosszú élőlánccal kívánják demonstrálni tiltakozásukat függetlenségük 50 évvel ezélőtti elvesztése elten. Moszkvában mit lehet erre tenni? Annyit máris mindenképpen, hogy elismerik, amit eddig tagadtak: a záradék létezik, és az — úgymond — eltérést jelent a lenini külpolitikától. Ezt az ismert reformer, Alekszandr Jakovlev által vezetett parlamenti különbizottság jelentette ki a hónap elején. Mihail Gorbacsov pedig ígéretet tett arra, hogy január elsejétől a Balti állami gazdasága önállóbb lehet az eddiginél. Hogy mi lesz a három, „ellenzéki köztársaság” sorsának további alákulása, ma még nehezen megjósolható. Mindenesetre egy biztos: az összes érdekelt fél nyugalmára, a másik érdekeinek (tiszteletben tartására van mindenek előtt szükség, és akkor remélni lehet, hogy a balti kérdés — és egy 50 éves paktum — lekerül a napirendről. Hegedűs György Új révkalauz a CDU-ban A kancellár most is megtartotta szavát. Az európai parlamenti választások utánra azt ígérte, hogy az ügyeket keményen kézben, pártbeli bírálóit pedig jól ráncba szedi. És pontosan így történt. Kohl magabiztosan és napbarnítotton érkezett vissza szabadságáról, és nyomban politikai üstdobpergésnek ható bejelentéssel kezdte meg a választási harc itoborzóját: immáron gz 1990. decemberi országos szavazásra való felkészülés jegyében kiadta az útját Heiner Geisslernek, a CDU 59 éves főtitkárának, és helyére Volker Ruhét, az uniópártok parlamenti csoportjának eddig főként külpolitikával foglalkozó 46 éves elnökhelyettesét jelölte ki. A kancellár és CDU-elnök sajtóértekezleten a világ legtermészetesebb dolgaként azt hozta fel a váratlanul bejelentett személycsere indokának, hogy a demokráciában mindenütt időben gondoskodnak a kiérdemesült vezetők ifjabbakkal való utánpótlásáról. Volker Ruhe valóban megfelel a nemzedékváltáshoz a pártban fűzött elvárásoknak: nemcsak viszonylag fiatal, hanem pokolian tehetséges analitikus elme, simulékony pragmatikus, aki a színfalak mögött számos jelentős megbízatást teljesített Kohl számára, főként leszerelési, így rakétofelszámolási ügyekben. Otthonosan mozog Washingtonban, de jól ismerik a keleten, például Lengyelországban és a Szovjetúnióban is. Pántja — és lehet mondani — az ország egyik legképzettebb kül- és biztonságpolitikai szakértője, eredeti hivatására nézve angöl-német szakos tanár.. Kétségtelenül jó megjelenésű is, kiváló nyilatkozó a tévében, s ennek a választási kampányban semmiképpen sem elhanyagolható a jelentősége. A bonni hírpiacon azonban sokakban felmerült a gyanú hogy a vezetés megfiatalítása csak az egyik, s talán nem is a legfontosabb célja volt a kancellárnak. Köztudott volt ugyanis, hogy az utóbbi időben elnök és főtitkár utóbb már nem fért meg olyan jól egymással, mint hosszú együttműködésük korábbi szakaszaiban. Ennek pedig az a magyarázata, hogy Geissler távlati kérdésekben mind jobban önállósította magát, s nemigen hajlott törtökének szavára. A jezsuita neveltetésű és úgyszintén ragyogó koponyának számító Geissler jelentős reformokért küzdött a CDU-ban: a nagyobb mérvű nyitásért olyan fiatal választók irányában, akik manapság inkább a CDU-tói balra adják le szavazataikat. Geissler igen érzékeny volt a szociális kérdések iránt, és a társadalmi igazságosság kérdésében némelyek szerint már-már pártpolitikusként is katolikus egyháznak szigorú és radikális szociális tanításait követte. Nyitott, az idegenek befogadására is alkalmas, egyszerre több kultúrt integrálására képes társadalom lebegett a szeme előtt egy olyan korszakban, amikor a politikai színskála jobboldaláról mind hangosabb vádaskodások hallhatók külföldiek, menedékkérők, áttelepülők, vendégmunkások beengedése ellen. És valahol itt keresendő a vele szembeni kifogások gyökere. Geissler nagyon is szétfeszítette a hagyományos konzervatív kereteket. s rosszul mérte fel tervezett reformjainak hatását pártja vele szemben értetlen konzervatív-kispolgári elemeire. S már a választók esetleges további lemorzsolódásától való félelem vezette Kohlt akkor is, amikor óvatosan, feltűnés nélkül némileg visszaszorította a reformszárny képviselőit, s legutóbbi kormányátalakításakor engedett a bajor CSU társaigényeinek. A CSU-tól távol áll az a geissleri szigorúság, amellyel a távozni készülő főtitkár már eleve, még elméletileg és akárcsak a legalacsonyabb községtanácsi szinten is kizárt minden alkalmi együttműködés is a köztársaságiakkal. A jelszó most az, hogy vissza kell hódítani a választókat ettől a párttól, illetőleg fel kell tartóztatni a másfelé való elvándorlást is, s ez aligha volna lehetséges Geisslerrel. Bajorországban 1990 novemberében tartományi választások lesznek, a decemberi országos szavazás előtt, s a CSU aggódik. A kancellár határozottan állítja: amíg ő a kancellár, a CDU-ban nem lesz irányváltás, s az új főtitkár, Volker Ruhe maga is a a CDU-ban elllenzéki zászlót bont az elnök ellen, s ezért vannak, akik amondók: Geissler menesztését a kancellár még keserűen megbánhatja. A mindenkora CDU révkalauzaként számon tartott főtitkárnak most veszélyes szirtek között kell majd irányítania párt hajóját. Flesch István HELYZETKÉP AZ OSZTRÁK OLDALON „Jönnek, mint 56-ban” Többen zokogásban törtek ki, mások hangosan nevettek, táncra perdültek, a többség azonban csak azt kiáltozta: sikerült, sikerült! Osztrák területre jutását ünnepelte így az a több száz NDK-beli állampolgár, akik a magyar—osztrák határnál rendezett „páneurópai pikniket" használták fel a szökésre. Mint ismeretes, az osztrák Páneurópai Mozgalom és a Magyar Demokrata Fórum rendezvénye alkalmából az osztrák és magyar határőrizeti szervek a St. Margarethen (Szentmargitbánya) és Sopronkőhida közötti út egyébként zárva lévő kapuját jelölték ki rendkívüli átkelőhelynek. A piknik kezdetére a határ mindkét oldalán több ezren gyűLtek össze. A határőrök már leszedték a zárat a fakeretes szögesdrót-kapuról, amikor keletnémetek nyomultok a kapuhoz, kinyitották és átrohantak osztrák területre, elsodorva az ott várakozókat. Az osztrák sajtó helyszíni beszámolói szerint még vagy két órán keresztül bárki szabadon sétált oda és vissza a határon, a határőrök nem tudták ellenőrizni a tömeg mozgását. Több bécsi lap úgy véli, hogy a magyar határőrök nem is igen akarták megakadályozni a keletnémetek tömeges szökését. A piknik révén legalább hat-hétszáz NDK- beli állampolgár — köztük a legfiatalabb egy tíz hónapos baba — jutott át Ausztriába. Az osztrák újságoknak nyilatkozók szinte mind már több ízben kísérletet tettek a „zöld határon” való átjutásra. Legtöbben Magyarországon hagyták hátra autójukat és csomagjaikat. Azonban valamennyien azt hangoztatták, hogy bíznak a sikeres újrakezdésben. Elmondták, hogy az MDF röplapjaiból értesültek a rendezvényről, de határozotton cáfolták, hogy magyarok, vagy nyugatnémetek előzetesen szervezték volna a tömeges szökést. Az egész Nyugat-Berlint körülvevő, valamint az NDK-t Nyugatról határoló fal 1961-es felépítése óta a szocialista német állam polgárainak ilyen tömeges szökésére még nem volt példa. Az NDK nyugati határát lezáró, riasztó berendezésekkel felszerelt kettős falrendszeren való át jutást mind a mai napig sokan próbálják meg, de a dolog nehézsége, s főleg veszélyessége miatt egyedül vagy párosán sem mindig sikerül. A magyarországi „vasfüggöny” leszerelésével adódó lehetőséget a jelek szerint keletnémetek ezrei próbálják kihasználni. Az osztrák adatok szerint július vége felé naponta átlagosan mintegy 20—30, a határon átszökött NDK-beli állampolgár jelentkezett az NSZK bécsi nagykövetségén. Augusztus közepe után ez a szám már megközelítette a százat. Az egy héttel ezelőtti szökés sikere a jelek szerint az eddig bizonytalankodókat is felbátorította. Vasárnap majdnem kétszázan, míg hétfőn legalább kétszer ennyien jutottak át Illegálisan osztrák területre, s az osztrák csendőrség adatai szerint egyre többen jönnek családostul, kisgyerekekkel. 1956 óta nem éltünk át ilyet, legutóbb akkor jöttek ennyien — nyilatkozta a Fertő-tó melletti Mörbisch (Fertőmeggyes) egyik szőlősgazdája, aki azt is elmondta, hogy ő személyesen ás számos keletnémet családnak mutatta már meg az utat. Már nemcsak éjszaka, hanem világos nappal is sokan nekivágnak, sőt van aki autóval gázol át a terepen — mesélték a helyiek. Bár a magyar határőrök lövésétől nem kell tartaniuk a menekülőknek, a dolog azonban így sem veszélytelen, hiszen több kilométert gyalogolnak úttalan utakon, az elmúlt napok esői után gyakran térdig érő sárban. Hétfőn történt, hogy egy házaspár miután sikeresen osztrák területre ért a negyven éves férfi szívrohamot kapott és a helyszínen meghalt. A testileg és lelkileg elcsigázottakat a burgenlandiak sietnek segíteni. Vasárnap óta sátrakat és tábori konyhát állítottak fel több településen, s ruhaneműt, cipőt gyűjtenek a megviselt menekülőknek, akik rövid pihenő után folytatják útjukat az NSZK-ba. Pach Ferenc Bulgáriai muzulmánok rohama a török—bolgár határon. A török kormány rendkívüli ülésen döntött: A határt augusztus 22-én hajnalban lezárták (MTI — TELEFOTÓ) Bulgáriát több mint 300 ezer muzulmán hitű állampolgára hagyta el május óta, amikor — az Észak-Bulgáriában halálos áldozatokat is követelő zavargások után — valóságos „utazási hisztéria” robbant ki lakosságának ebben a rétegében. További 300 ezerről mondják, hogy bent van az útlevélkérelme. Az úticél minden esetben — Törökország. Ám, hogy hányán fognak még ideutazni, arra nehéz lenne a válasz, mert Ankara kedden hajnalban leállította a befogadásukat. A szófiai rádió reggeli helyszíni tudósítása szerint mintegy 3000 személygépkocsi vesztegel a határ bolgár oldalán, többször ennyi utasával. A déli tudósítás szerint vannak, akik maradnak és remélik, hogy „hátha ..Mások visszaindultak korábbi lakhelyükre. A bolgár—török konfliktus hátterében az áll, hogy Törökország — és a bulgáriai muzulmánok közül azok, akik magukat töröknek tartják — bizonyos jogokat követelnek a török kisebbség számára. Ilyen kisebbség létét azonban a bolgár vezetés nem ismeri el. Arra hivatkozik, hogy az ország török uralom alóli felszabadulását (1878) követően több mint egymillió török távozott, majd egy, a 70-es évek közepéig érvényben volt kétoldalú egyezmény keretében további mintegy 130 ezer ember települt Törökországba. Másrészt: nincs egyetlen olyan bolgár—török vagy nemzetközi egyezmény sem, amelyben említés történnék „bulgáriai török kisebbségről”. Következésképpen: ilyen nem létezik ... A kérdés nem ennyire egyszerű: a 60-as években és a 70-es évek elején mindenki elismerte itt a török etnikum jelenlétét. E sorok írójának első tudósítói mandátuma Bulgáriában 1963- ban kezdődött, s jól emlékszik rá — könyvben is megírta —, hogy az ország lakosságát akkor ilyen szempontból három kategóriába sorolták. Mind a történettudomány, mind a politika beszélt keresztény eredetű bolgárokról, mohamedán bolgárokról és törökökről. Dzsebeli házigazdáim 1965- ben büszkén dicsekedtek el, hogy a bulgáriai törököknek olyan lehetőségeik vannak, amilyenek a kapitalizmus idején a bolgároknak sem voltok. Az idő tájt az országban három török színház működött; újság jelent meg, nemzetiségi írók és költők köteteit adták ki törökül. Török nyelvű iskolák akkor sem voltak. Aztán ez megváltozott, öt éve bolgárosították a török neveket: az ilyen embereket hivatalosan „visszaállított nevűekként” emlegetik, arra utalva, hogy a török nevük nem volt „valódi”. Az érintetteknek erről más a véleményük. A zavargásokba torkollott májusi tüntetések mindenekelőtt a török neveket követelték vissza, ez bolgár sajtóbeszáimodókból is kiderült. És elkezdődött az itt olykor „utazási hisztériának” nevezett tragikus jelenség. A távozókról eleinte azt írták, hogy könnyen manipulálható, képzetlen, naív emberek, akik felültek a fűt-fát Ígérő ankarai propagandának. Mára azonban világos: a Törökországba távozottak között jócskán vannak munkások és értelmiségiek — orvosok, mérnökök, újságírók — is. És feltehetően párttagok is. Egyes értesülések szerint kezdtek felkerekedni azok a Szmoljan környéki mohamedánok, akik pedig nem tartották magukat töröknek. Az ankarai vezetés és a török propaganda negatív szerepe a bulgáriai „utazási hisztériában” kétségtelen, hisz minden jóval hitegette őket. Az mégis kérdés: egyedül ez a propaganda elérte volna-e — amiről a Rabotnicseszko Delo hétfői száma számolt be —, hogy infarktus előtti állapotban levő vagy más súlyosan beteg emberek az orvos figyelmeztetése ellenére elutazzanak Törökországba; hogy ugyanezt tegye — botorkálva — egy vak házaspár; hogy a fiatal anya elhagyja az utazás közben, bolgár földön szült gyermekét azzal, hogy „odaát majd szül másikat...” Ám a török határt kedden lezárták. Szófiai kommentárok szerint „ez az ankarai döntés véget vet egy mítosznak, amelyet makacsul és folyamatosan tápláltak a bolgárellenes propaganda szervezői. Nevezetesen annak, hogy Törökország a bulgáriai muzulmánok igazi hazája”.___________________ összeállította; Majnár József feil li tfjf §« | If gl 1 §*t 5j| M II y f[_ f im ■■ M fii SI V f« I n MMBmtMIBI W Uv S WlllUliUlWlI V UE llnliüro ioorcic7fofto q cfiyfimnnlf £if llllllUl d lovl vw^lullw d oUrUIII|IUIid I
