Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-22 / 198. szám
4 Néplap 1989. AUGUSZTUS 22. Családi vasárnap a csatorna partján Van, aki a vízben lubickol, van, aki horgászik. Más sárkányt ereget gyennekévél, vagy beszélget. Forrón tűz a nyári nap. A Nagykunsági csatorna partján mégis több mint kétszáz ember tölti szabadidejét. Az alkoholellenes klubok háromnapos országos családi találkozóján vagyunk, amelyet másodszor rendeztek meg Szolnok megyében. Varga Zoltánék Kunszentmártonból jöttek. A feleség az Egyetértés Alkoholellenes Klub elnöke. A meleg elől a híd alá, a hűvösbe 'húzódunk beszélgetni. — Nekünk ez jó kikapcsolódás, — mondja Varga Zoltánná. — Megismerkedünk más családokkal, barátságok szövődnek. Ügy érezzük magunkat, mintha egy baráti társaságba jöttünk volna. — A program is nagyon tetszik. — veszi át a szót a férj. — Tegnap este például a debreceni Csokonai Színház műsorát láttuk Ez nekünk nagy élmény, mert ritkán jutunk el színházba. — Itt valóban pihenéssel telik a napunk, — meséli a feleség. — Mert, otthon mi van? Az ember dolgozik a munkahelyén, aztán hazamegy, és ott is csak dolgozik. Így meg nem kell főzni, mosogatni. takarítani, kint vagyunk a szabad ég alatt, és jó programokkal telik az idő. A találkozóra a rendezők — a Szolnok Megyei és Városi Egészségvédelmi Tanács, a megyei kluibmozgalmi albizottság, és a Kenderes Nagyközségi Tanács — százötven résztvevőt várt, de több mint kétszázan jöttek el. Budánovics Milán, a Subotica Klub elnöke Szabadkáról érkezett: — Nálunk nincs ilyen találkozó. Legfeljebb egyik alkoholellenes 'klub meghívja a másikat, de nem három napra, hanem egyre. Nekem nagyon tetszik, ahogy itt csinálják. Sok embert meg lehet ismerni, a klubtagok kicserélhetik a tapasztalataikat. Cza'kóné Balázs Ildikó, a Szolnok Megyei Alkoholizmus Elleni Bizottság titkára: — A háromnapos találkozónak az a célja, hogy segítse a családok összetartását. Sok embernek az alkohol miatt széthullott a családja . Itt találkozhatnak azokkal, akiknek sikerült újra családot alapítaná, vagy rendibehozni a családi életüket. Látják, hogy a szülők, a. gyerekek együtt vannak. Látják, hogy azoknak, akik egykor a pohár fenekére néztek, van reményük a boldog családi életre. Eddig két évenként rendeztünk találkozót, ezután minden évben szeretnénk. A vendégek Kenderesen, a volt Horthy-kastélyban szálltak meg. Miért vállalta a nagyközség a házigazda szerepét? — kérdeztem Czakó Sándornét, a nagyközségi tanács elnökét. Az elnökasszonyt a vájdling mellől szólítottam el. Ö szedte ugyanis az ebédelők tányérjába a tésztát — a túrós csuszához. — Fölkeresett az Országos Alkoholellenes Bizottság, a megyei egészségvédelmi tanács és a Tabán Alkoholellenes Klub képviselője, hogy legyünk mi a házigazdák. Ügy éreztem, hogy elvállalhatjuk. mert megvannak a feltételeink, el tudjuk helyezni a vendégeket. Ez a találkozó alkalmas arra, hogy elvigye Kenderes hírét az ország más tájaira. A községi alkoholellenes klub tagjai pedig barátokat találnak itt. Lehetőségük van az együttműködésre, az együttgondolkodásra. Este, amikor az újságíró már messze járt, a kenderesi citerazenekar és az aszszonykórus szórakoztatta a vendégeket. Vasárnap családi versenyeket rendeztek és mindenki hazautazott. Élményekkel a szívében, nevekkel, címekkel a zsebében. P. É. Szeptember elsején Kegytárgyiízlet nyílik Szolnokon Bibliák és imakönyvek — Hittankönyvek, egyházi folyóiratok — Míves ajánlat Izraelből Augusztus elején sók gond és meggondolás után bezárta 87-es számú élelmiszerboltját az Éleim iszerkereskedelmi Vállalat Szolnokon, a Május 1 út sarkán. A döntés a mai világban nyomós indokkal igazolható: évrőlévre romlott az üzlet gazdaságossága, s nehézkes volt az áruellátása is. Mondhatni, se kereskedőnek, se vásárlónak nem volt örömteli üzlet. — De sajnos ez természetes — mondta dr. Tóth András, a vállalat igazgatója — ez a bolt magán viselte az 1-2 személyes boltok minden gondját. Töprengett a vállalatnál a vezérkar. s próbálkoztak is, de harmadszorra sem találtak olyan kereskedőt, aki szerződéses üzemeltetésre átvette volna. Bóbeadási vállalkozásuk se hozott sikert. Ekkor jött a gondolat: más. a környéken inkább célszerűnek látszó célra kellene hasznosítani a régi üzletet." Mindez már a múlté — az ÉKV Magyarországon az első állami vállalat, amely kegytárgyüzletet nyit szeptember elsején Szolnokon. A régi boltot alapos takarítás után más. régi boltberendezésekkel újítják meg, s teszik alkalmassá vallásos tárgyú könyvek, kegytárgyak árusítására. Az árubeszerzők már tárgyaltak az Eklézsia Szövetkezettel, a Szent István Társulattal, a Magyar Református Egyház Sajtóosztályával — pesti cégekké] és a szegedi püspökséggel. Száz termelő kisiparossal, képzőművésszel, iparművésszel is levelet váltottak, akik közül nem egy már bemutatta kollekcióját. Egy magyar—izraeli vállalkozás jóvoltából szentföldi kegytárgyakból is érkezett mintacsomag — olivafa-faragványök. olvasók, feszületek. Az ÉKV igazgatója a közeli napokban küld levelet Szolnok és Kelet-Magyarország egyházmegyei kerületi vezetőinek. Megírja, hogy szeptember elsején szakértő vezetéssel megnyílik a kegytárgyüzlet, amelyben egyelőre imakönyvek, szentírások, bibliák, hittankönyivek. naptárak, egyházi folyóiratok és hetilapok, a vallási ünnepekre szóló üdvözlőlapok és természetesen vallásos faliképek, keresztek, feszületék, rózsafűzérek kaphatók majd. Későbbre szentképek bizományi. vásárlására és eladására is gondolnak. Mint megtudtuk, a kegytárgyüzlet minden héten szerdától _ vasárnapig tart nyitva. A szombati és vasárnapi nyitvatartási idejével alkalmazkodik a belvárosi nagytemplom miserendjéhez. Megrendelésre postán, utánvétellel is szállítanak. Lehet, egy rosszul működő régi bolt helyén a kereskedelmi vállalat, vállalkozása révén sikeres új bolt működik majd Szolnokon — szolgálva a vallásos emberek igényeit? Az évente negyvenmillió könyvet készítő debreceni Alföldi Nyomdában 80 millió forintot költöttek arra, hogy korszerűsítsék az üzemet. Üzembe helyeztek egy japán gyártmányú, elektronikus színre bontó berendezést és egy 4+4 színnyomó ofszet nyomógépet. A beruházással a termékszerkezetet kívánják bővíteni.. Képünkön: az új színre bontó berendezés. Kezelője Gáthy Károlyné. MTI-fotó: Oláh Tibor LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Két ünnep között Komám, ezúttal két, gyorsan egymás után következő- ünnep között írok neked, az egyik Augusztus 20., a másik Augusztus 23. Az első — ha mondhatom így — a mienk, a másik — ha egyáltalán ünnepnek nevezhető — a tiétek odaát. A mienk az államiság, Szent István királyunkra való emlékezés, az új kenyér és az alkotmány ünnepe attól függően, hogy kinek mi a fontos ezek közül, illetve milyen a „politikai meggyőződése”. A tieteket valamikor nemes egyszerűséggel a felszabadulás ünnepének hívtak (hívtunk), ez azóta sokkal bonyolultabb elképzelés (képzelődés) lett, de erről majd később. Bonyolult most itt, Magyarországon is a helyzet, s az ünnepek szerre megosztják az emberéket, még az is gyakorta előfordul, 'hogy amit az egyik társaság éljenez, azt a másik meggyászolja. Ha netán mindenki örvendezik egy jeles napon, akkor holtbiztos, hogy hovatartozástól (vagy inkább: hova nem tartozástól) függően külön-külön vigadnak miközben árgus szemmel figyelik, hogy az ő rendezvényükön avagy a másikén nagyobb a gyülekezet. Részben így volt ez most Szolnokon is a kenyér s a többi ünnepén, s amikor az egyik „felekezet” politkai vitafórumának álcázott választási előhadjáratán megjegyeztem, hogy (egyhén szólva) nem tapossák 'le egymást az érdeklődők, az egyik szervezőtől ezt a megnyugtató választ kaptam: a másik összejövetelen sem voltak többen. Gondolom, tele az állampolgár hócipője a szónoklatokkal, a „polbeat” csevegésekkel, a konkrét kérdésekre adott általánosan semmitmondó nyilatkozatokkal. No de ez nem az én dolgom, mondhatnák sokan, hiszen nem is vagyok állampolgár, s értelmi jíépességeime t kérdőjelezi meg, hogy egyáltalán miért akarnék az lenni. Egészében véve, neken úgy tűnt, megadták a módját az összetett és sokféleképp felfogható ünnepnek, és áremelkedés ide, életszínvonalzu'hanás oda, sok ezer szolnoki sétált ki a Tisza-partra, hogy ott legyen. Mindaddig sikerült észrevétlenül elvegyülnöm a tömegben, amíg sor nem került a Himnuszra; felálltunk, s én a hangú- Uaitfoa belefeledkezve, az itteni szokásokra fittyent hányva halkan, csak úgy a magam örömére énekelni kezdtem, hogy Isten áldd meg a magyart... Ügy néztek rám, mint a hülyére, a tekintetek mintha azt kérdezték volna: hát ennek az ürgének vajon mi a baja? ilyen sokat ivott? egyáltalán hogy van még kedve énekelni ?... Csukló t-tam egyet, 'hadd higgyék, azt hogy csak részeg vagyok. Megcsapott a mindinkább elkerülhetetlen nosztalgiázás szele. A szolnoki vigadozáson az ötvenes évek marosvásárhelyi hangulata jutott eszembe, ahol és amikor még szintén volt tűzijáték, sült a flekken az utakon, tereken, parkokban, erdőkben, folyt a csapolt és jéghideg sör, voltak vásárosbódék mézeskaláccsal, trombitákkal és egyebekkel, volt virsli és vurstli, lufi és jókedv. Mára maradt a lufi, ha maradt. Otthoni „pályafutásom” utolsó Augusztus 23-ájának (ez 1986-ban volt) ünnepi meglepetésének az számított, hogy az előző évek gyakorlatától eltérően, e nagy nap alkalmából sem lehetett kiváltani a havi félkilós húsadagot (amiből, ugye, kábé negyven deka csont volt, illetve lett volna). S mint látod, Árpádom, rá is tértem arra a bizonyos második ünnepre, a tiétekre. Ajándékom átnyújtásáig egy kis vargabetű megtétele szükségeltetik. Tettem már említést neked a (évé Panoráma című, rendkívül izgalmas műsoráról, nos az utóbbi 'hetekben ötlött fel bennem, hogy talán inkább Panorománi árnak kellene nevezni, ez már-már jobban fedné a 'tartalmat. Gyakran, részletesen és' keményen (azaz: őszintén) foglalkoznak „a kérdéssel”, s ez nem a kiül politikai szerkesztők tendencionizmusa vagy egyoldalúsága miatt van így. Az ottani állapotok abszurditása s 'benne kétmillió magyar sorsa irányítja mindinkább oda Chrudinákék fi gyeimért! is az itteni tájékoztatás tabuinak fokozódó tünedezése teszi lehetővé, hogy el is mondják mindazt, amit gondolnak a magát legdeimokratikusa'bbnak kikiáltó a népe életszínvonalát kozmikus magasságokba hazudó vezetésről. Láthattuk például, a koldulást s a nyomort, amivel ti minden nap találkoztok az életben, de a tévétekben s az újságaitokban soha. Láttuk a Panorámában, hogy két rendőr őrzi a 'húsüzlet teljesen üres polcait, az elárusítókat, a sivár helyiséget, ahova állítólag nemsokára olyan áru érkezik, amiért előreláthatólag verekedés lesz: csirkefej és csirkeláb. Mert nálatok már ilyen csirkefej honosodott meg, amelyik közvetlenül a lábán hordja a fejét. S képzeld komám, itt sokan úgy vélik, hamiskodtak a rejtett kamerával rögzített dokumentum szerzői, hogy ez valami horror- vagy tudományos-fantasztikus film. Pedig ez csupán a vezetés által a „lakosság tudományos táplálásának” nevezett éheztetés egyik „fogása”. A Panoráma „krimisorozatának” újabb epizódjaként következett a Genf mellett élő Mihály király, Románia utolsó királya, aki azon a bizonyos napon, 1944. augusztus 23-án az események középpontjában volt, ott, ahol a imái vezetés csak állítani tudja, hogy volt, de bizonyítani nem. Az interjú után lefogadtam volna, hogy ebből újabb diplomáciai botrány lesz, s csak azért nem nyertem, mert nem volt kivel fogadnom. Mire alapoztam hitemet, hogy az elhangzottak túlontúl irritálják majd az elvtársakat? Arra például, hogy Mihály ezt mondta a falurombolásról (pardon: telepüdés-szisztematizálásról): „Ez az emberiség elleni bűntett, szerintem azért csinálják, hogy teljesen ellenőrizni tudják a lakosságot”. A nemzetiségek létéről-nemlétéről pedig így vélekedett. „Képtelenség úgy beállítani, hogy Románia homogén állam”. A zsidók és németek kiárusításáról: „Embereket, mint barmokat árunak tekint, és pénzért árusítja őket.” Temesvártól Nagybányáig és Kolozsvárig az ország csaknem egyharmada láthatta-hallhatta mindezt, és a történelmet átírok számára a legbasszantóbbat: az igazságot arról, hogy mi is történt a „felszabadulás” napján. Én legelőször úgy tanultam az iskolában, hogy a dicsőséges szovjet hadsereg ekkor szabadította- fel 'hazánkat. Ezzel a felelettel néhány év múlva már csak éppen átmenő jegyet szerezhettem volna, mert akkor azt volt illendő mondani, hogy a román hadsereg a Vörös Hadsereg (némi) támogatásával s a király csekély közreműködésével szembefordult a hitleristáikkal. Üjafob néhány esztendő elteltével már simán megbukom, ha az eredeti tanítás szerint felelek, hiszen addigra már se király, se szovjetek nem voltak sehol, hanem „demokratikus, antifasiszta és antiimperialista népfelkelés volt a kommunisták vezetésével”, élükön természetesen a házaspár. Persze hogy felforrt a bukaresti vezetés agyában a lé, amikor most jön ez „a nyavalyás” Mihály és elmondja: azon a napon egyszerűen letartóztatta Antonescut (a román Szálasit), és az addigi szövetséget felrúgva átállt a másik oldalra, ez volt. a kiugrás. Utána még több mint három évig uralkodott, akkor űzte el fondorlatos módszerekkel Gheorghiu-Dej és bandája. Boszszantó egy tanúvallomás ez akkor, amikor a szóban forgó eseményeket taglaló számos film, színdarab, irodalmi „alkotás”, témás tánc és bábjáték teljesen másról fantáziálgat. A túloldali tiltakozások közepette hallom hogy itt Fejti György azt fejti ki: ő sem ért mindenben egyet a műsor készítőivel, főleg azzal, hogy a volt román király románul szól a román néphez a Magyar Televízióban. De mit is mondott ekkor Mihály: „Ellenem az a vád, hogy uralkodó vagyok. Mindig alkotmányos király voltam, tiszteletben tartottam az emberi jogokat, visszaállítottam az 1923-as álkományt, amelynek szellemében az ország minden állampolgára azonos jogokat élvez, nemzetiségétől és vallási meggyőződésétől függetlenül. A mai Romániában viszont abszolút monarchia van, amelyben minden ember az állam tulajdona. Olyan dinasztiája van, amelynek tagjai nem egymás után, 'hanem együtt, egyszerre uralkodnak kiszipolyozva, gazdag országunkat.” Ez volt az a néhány vitatott mondat. Az úgynevezett üzenet első feléről a. kort megélt idősebbektől ennyit tudok: a két világháború közötti „román világiban”, a királyság idején a magyar kisebbség összehasonlíthatatlanuil több jogot élvezett, mint 'manapság; a király elenyésző töredékével rendelkezett annak a fényűző vagyonnak (kastélyok, rezidenciák, villák, hajók, jachtok, repülők s egyebek), mint a mai király; Mihálynak a népéhez való ragaszkodásáról annyit, hogy számtalan filmet láttam a mai vezetők dolgozószobáiról, lakásáról, környezetéről, még a közelükben sem volt a román zászló, míg a volt király mögött negyven év múltán •is ott áll a piros-sárga-kék lobogó. A rövid szózat második részének igazságtartalmához kétség nem fér. S ha a román hírközlő szervek a mai Magyarországon végbemenő folyamatok jellemzésére pontosan és egyedül Ribánszki Róbertét idézik, akkor miért baj, ha a szerintem nagyon korrekt és még mindig mértéktartó Panoráma nem mellékes történelmi momentumok, mondhatni sorsfordulók tisztázása végett azok főszereplőjét kérdezi? Ennyit az ünnepre. S még nem is szóltam a Tőkés László ügyről. Ez nagyon is megérne egy külön misét. Legközelebb majd ezt celebrálná komád, (Lajos
