Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-08 / 158. szám

1989. JULIUS 8.

Irodalom» művészet

anika farigcsált a tűzI

hely mellett. Hideg ok- tóberi nap volt. Oda- ■ kinn süvített az északi szél, az eget nagy,

. szürke felhők borították. Az eső is vagdaló- dott. Jani-ka nem ment iskolába, mert nagyon messze volt, s az apja még nem tudott venni télikabátot. Fázósan kuporgott a tűzhely mellett, s egy csuzliágat faragott, öccsei hidast építettek kukorica- csutkából; egy ideig csöndben duruzsoltak, de aztán összevesztek valamin.

— Csöndben legyetek — * szólt rájuk.

Nem használt. A két kisfiú összeverekedett, s bömbölve püfölte egymást. Janilkát elfutotta a méreg. 'Fölkapott egy kukoricacsutkát, s közéjük vágta.

— Csönd legyen, mert végigverek rajtatok.

A kisfiúk abbahagyták a verekedést, de tovább ordítottak, ahogy a szájukon kifért. Kivörösödött arcukon könnyek peregtek. Janika dühösen nézte őket. Gyorsan föl- • kelt, odalépett hozzájuk, s -leke- vert nekik néhány pofont. Annál Ijobban visítottak. Laci elvetette. magát a földön dühében, s cikogva fulladozott a sírástól. Janika nem tudta, mitévő legyén.

A ház előtt lépések kopogtak, öccsei hirtelen abbahagyták a sírást, és sebesen játékba fogtak Nagy csönd támadt, csak a szipogá- sukat lehetett hallani néha. Az anyjuk lépett -be, - valamit hozott a kötényében. Dideregve szaladt- a tűzhelyhez. .

— Juj, de hideg van! Janika, tégy a tűzre.

A kifiúnak nem kellett kétszer mondani,' szaporán dugdosta a jó szagú cserhasábokat a tűzhely izzó torkába. Az anyja rászólt:

— Ne olyan sokat, te! Csak három-négy darabot. Tudod, hogy kevés fánk van, a tél meg hosszú.

Öccsei csendesen játszottak, föl sem mertek nézni. Janika újra fa- , rágáshoz látott. Az anyja nézte, majd - belenyúlt a kötényébe, s három tojást vett elő.

— Te, Janika... Nézd, ezeket a tojásokat a kukoricaszár között találtam. A szomszéd tyúkja odajár tojni. Hiszen emlékszel, tegnap kereste Gizi néni.

Janika fölnézett.

— Hát aztán?

— Vidd át nekik.

A kisfiú tűnődött.

— Jó lesz az nekünk is — düny- nyögte.

Az anyja megdöbbenve nézett

rá.

— Te! Hát mit gondolsz? Nem szabad ilyet... Vidd csak át nekik. Nem is tudtam, hogy ilyen fiam van — mondta feddöen, és szigorú arccal nézett rá. Janika durcásan vonogatta a vállát.

— Ebben a hidegben?... Én nem viszem át. — Kinézett az ablakon: szél süvített, a faágak sírtak, nyöszörögtek.

— Ne félj, nem fagysz meg. Átnyargalsz egykettőre.- Vagy pedig vedd, rád apád kiskabátját. - — Melyiket?

— Azt a barnát.

— A barnát? Hiszen csupa folt... meg -rongyos is. Milyen lennék én . abban?

Az -asszony csodálkozva nézte a fiát. . - ■

— Na, nézze meg az ember! Vedd csak rád, ha fázol. Nem vagy te úrigyeirek... Meg aztán a szomszédok is csak olyan szegények, mint mi.

Leakasztotta a fogasról az öreg

kabátot.

— Na, gyere ide.

Janika kényszeredetten kelt föl. öccsei kárörvendve figyelték. Durcásan, mocorogva bújt a kabátba. Szinte elveszett -benne; az anyja is mosolygott, amint összegombolta mellén a vén, ormótlan ruhát. Janika -végignézett magán, s majdnem elpityeredett. öccsei cincog- va nevettek. Dühösen nekikugrott.

— Ne bántsd őket.— szólt rá az anyja, s belerakta a kisfiú zsebébe a tojásokat. — Add oda Gizi néninek vagy Feri bácsinak, aztán mondd, hogy: édesanyám azt üzente megtaláltuk a fehér tyúk tojásait, a kukoricaszár . között volt. -Dicsérj ám, amikor odamész! Mikor eljössz, -mondd szépen: isten velük. Na, eridj. Ha valamit adnak, elfogadd ám, mert megha- ragusznak.

A kisfiú elszontyolodottan hallgatta a jól ismert mondókát. Sem- ■ mi kedve sem volt kibújni a házból.

— Édesanyám, én -nem:..'

— Vidd csak, na — mondta az anyja. Kinyitotta neki az aj-tót, s szelíden kituszkolta, A k-isfiú arcát jeges szél csapta meg. Vissza kellett fordulnia.-— Édesanyám, vigye át. maga! — kiáltott be az ajtón. '

Az anyja kinézett.

— Nem mész azonnal? 1 — ripa- kodott rá, méregbe gurulva. — Fene a kényes bőrödet! Tudod, hogy nem érek rá, főznöm kell! — Ezzel -becsukta az ajtót.

Janika ott maradt az udvaron. Nagyon dühös volt. Szerette volna földhöz vágni a tojásokat.

— Nem visszem el, azért sem viszem el — modogatta magában. De aztán eszébe jutott: mit csináljon vele, hová tegye? A boltos adna érte cigarettát... Simon Lacira gondolt, egyik iskolatársára: Laci egy tojásért öt cigarettát kapott, ö is szívott belőle. — Igaz, hogy egy tojás nyolcvan fillér — gondolkozott —, de mégis... három tojásért tizenöt • Kossuth cigaretta . .v Lehunyta a szemét az elképzelt gyönyörűségtől. Tizenöt cigaretta! Látta magát, amint átnyújtja a boltosnak a tojásokat, ő pedig felmarkolja a pultról mind a tizehötöt... Hallotta képzeletben a boltos gyanakvó megjegyzéseit, látta a kutató, ^é-les pillantását: — Hol vetted a tojást? — Látta ámuSzabó István;

Három

tojás

ló pajtásait. Látta -magát, amint áll, kezében a tizenöt cigarettával, egy ' gyereksereg közepén, s hallotta a rimánkodó hangokat:

: — Jancsi, adj nekem egyet!

— Nekem is!

— Nekem ‘ is!

A kísértés -nagy volt. Mellét óriási -izgalom feszítette, szorongva térült-fordult az udvaron. — Eldugom az üstök alá vagy a széna közé... Holnap elviszem a boltba. Akármilyen idő lesz, elmegyek iskolába, aztán...

De (hirtelen belényHallott az ije- xdelem. Hiszen az anyja megkérdi Gizi nénitől,, hogy megkapta-e a tojásokat. És ha nem... Fölzakla- tott képzelete látta a pofonra emelkedő anyai kezet. Sőt, azt is látta, hogy ez a kéz az ő zsebében kutat, és sorra szedi elő a cigarettákat...

Végigfutott hátán a borzongás Elnézett a szomszédok felé. Feri (bácsi a ház előtt fűrészelt, arca vörös volt a hidegtől. Janika nézte, ■nézte, s a szívébe valami furcsa, meleg érzés lopózott. Nézte a dolgozó embert; bizonyára nem tudja, hogy ő miben sántikál. Elöntötte a szégyen.

Fásultan állt az udvaron. A szél néha-inéha lökött rajta egyet, de észre sem vette. A fák ágai suhogtak, sírtak, ropogtak, nem hallotta. Nézte az embert. Nagy, foltos -télikabát volt rajta, fején rongyos kucsma. Szájából gomolyogva dőlt

Bertók László:

Nem akarnak veszíteni

S jönnek a szorgos naivak a strandmester nevezi ki ez kimenti az belöki és mindenkire süt a nap

lerakják kis motyáikat nem akarnak veszíteni s az Isten sem bogozza ki ki csapja be a másikat

ha meggondolom ennyi csak , ez is az is túlélheti

s mert mindegyikük elhiszi a világ mégiscsak halad

aki náluk is okosabb választhat hogy mi jó neki.

a pára, ami-nt ütemesen húzta-tolta a félkézfűrészt. Janika nem nagyon ismerte a szomszédokat, hiszen nemrég költöztek abba a vén, rozoga árandásházba. Csak annyit tudott Feri bácsiról, hogy nemrég házasodott, s napszámba jár, — ezt is fél füllel hallotta az apja -meg az anyja esti beszélgetéseiből, amikor valamennyien a tűz mellé húzódtak.

Az ember most másik hasábért ment a fahatárhpz. .Pillantása ráesett a szomszéfl udvaron didergő kisfiúra. Elcsodálkozott. Nem tudta, miért áll ott abban az ormótlan férfika-bátban. Elmosolyodott, s . nézte a kisfiút.

Janika is észrevette, hogy a szomszéd bácsi nézi őt. Az ember barátságosan mosolygott rá a fahatár -mellől. .Janika szíve sebesen dobogott. Szemét lesütötte, majd futni kezdett a rét felé. Borzasztóan kínozta a szégyen. Torka elszorult. mikor eszébe jutott, hogy az imént mifélén törte a fejét. Zavartan járkált ide-oda, de minduntalan látta a széomszéd bácsi mosolygós arcát. Azok a meleg, barna szemek a szívébe szúrtak.

Nagy sóhajtással nekilódult, s a gyümölcsösön keresztül vágtatni kezdett a szomszédok felé. Féltőén markolta zsebében a tojásokat. Arcát csípte a szél, az apró esősze- mek szúrták a bőrét, de nem érezte. Végigfutott a szomszédék udvarán. Az ember buzgón fűrészelt, nem vette észre, mikor Janika a ház elé ért.

— Dicsértessék a Jézus Krisztus — mondta jó hangosan a kisfiú, de torka elszorult az utolsó szónál. Az ember gyorsan megfordult, és csodálkozva nézett rá.

— Mindörökké — felelte.

Janika közelebb lépett.

— Na mi újság, kiskomám? — kérdezte a szomszéd bácsi. Szeme ismét olyan barátságosan pihent meg a kisfiún, mint az imént.

A kisfiú csodálatosan érezte magát. Félve fölnézett az ember arcába, s legszívesebben a karjaiba borult volna. Sohasem tapasztalt ilyen érzést. Sohasem látott ilyen - szemeket. Kapkodva belenyúlt a . hagy zsebekbe, s előkotorászta a három tojást.

— Szomszéd bácsi, az üzente édesanyám, hogy megtalálta a fehér tyúk tojásait, a kukoricaszár között volt, azt mondta, hozzam át — hadarta, s nagyot nyelt.

A férfi derűs szemmel méregette a kisfiút, majd óvatosan kivette -kezéből a tojásokat, s a másik kezével megsimogatta az arcát. — Köszönöm, kiskomám — mondta.

Janika lehunyta szemét a gyönyörűségtől. Olyan jó meleg volt a szomszéd bácsi keze, úgy szerette volna, ha arcát tenyere közé veszi. A férfi a hóna alá nyúlt a kisfiúnak, s felemelte. Arcuk egy vonalba került.

— Hogy hívnak, kiskomám? — kérdezte, s olyan könnyedén tartotta Janikéit, mint egy csibét.

—'Gál Jancsi.

— Szép neved van. Jársz iskolába?

— Járok.

— Na. Hány éves vagy?

— Kilenc.

— Kilenc? Még egyszer kilenc, aztán nagy legény leszel. Hát édesapád mit csinál?

— Elment a városba.

— Miért?

— Ásót vesz, mert a régi...

— Ásót? — nevetett a férfi. — Inkább sétapálcát venne. Az ásóval igen sokszor elfárad.

Fűrészelni kezdett.

■ olgozok, mert hideg

D

van. aztán megfázom í; — mondta bizalmasan. Janika bámészan nézte, még a szája is el- nyílt egy kicsit. Most vette észre, milyen fiatal, -talán huszonöt éves. Hosszasan méregette, majd hirtelen megfordult.

— Isten vele — mondta, és futni kezdett hazafelé. Rongyos kabátja lobogott a szélben.

— Isten áldjon. Hát elmégy már? — kiáltott utána csodálkozva a férfi. Janika megbánta, hogy otthagyta.

Majdnem úgy esett be otthon az ajtón. Az anyja csodálkozva nézte örömtől ragyogó arcát.

— Talán kaptál valamit?

A kisfiú legyintett.

— Nem... de olyan jó meleg keze volt a szomszéd bácsinak — mondta, s végigsimította az arcát ott, ahol még most is bizseregni érezte a vért a meleg kéz érintésétől. Boldogan ült le, hogy folytassa a faragást.

1949.

Donkó László:

Kagylóba

zárva

Kagylóba zárva a nyár, kocsonnyás húsa nedves, felforr homok aranyán, héjában sirály ver des. Olvadt nyálkát záporoz a kagyló keskeny rése, a fogság kemény, szoros, héjában hamis vércse. Benne kis krokodilok, tühegyes mohó éhük, nem fogja lézer-gyilok. őket, van ezer évük. Életem kagylóba zárt, szűkén, feszesen élek, zeng a számból balálra-váll magamsiraló-ének. ..

Az oldalpáron Bulkay Julianna munkái

Fábián László:

Bolondgomba

Bőréről szikrázott felém a nap: forróbb volt, mint ami-kor egyenesen érte testemet a sugárzás. Akárha nagyítóüveg gyűjti össze a meleget egy papírlap föllobbantására. Lobogtam magam is. öregedő, elfáradt férfi, ahogyan ezt múltszázadi regényekben írják.

Egy kis kavicsszigeten ültünk, mondhatni zátonyon: hosszú, száraz nyárban apad így le a folyó, hogy ilyen foltok jelennek meg medrében, amelyekről aztán rögvest zöldellni kezd a fűz meg a csádé. Csónakunkat (mi úgy mondtuk, „hajónkat”) ugyancsak kihúztuk ide a szárazra, az evezők integető karokként meredeztek belőle. Második napja voltunk úton; nem siettünk, ahol megtetszett a hely, kiszálltunk, de faluba sehol nem mentünk be. Féltünk őrizetlen hagyni holmiinkat. A sátor nem is volt a miénk, egy ismerős adta kölcsön nagyvonalúan, holott rigolyá- san vigyázta a nomadizáláshoz szükséges kellékeit. Kedvem se

igen lett volna emberek közé menni, örültem, hogy végre vele, kizárólag vele lelhetek.

Úgy tűnt föl, neki is tetszett a helyzet.

Meghatott, hogy három fürdőruhát is hozott, váltogatta őket, talán attól tartott, megszokom és megunom.

Soha nem untam volna meg.

Bronzosodó bőrén vizcsöppek csillogtak, mintha — meghatottságában — a nap. könnyezte volna meg.

Én pedig hittem, lenne rá oka. Magam is éreztem olykor, ha ránéztem, valami torokszorítót, amitől aztán szívem zakatolni kezdett, ereim halántékomat feszítették, és kapkodtam a levegőt. Föl se vette, hogy állapotomat ő okozza, és ez így volt természetes, mivel öntudatlanul tette. Szőke haja, amelyet a tincsek hegyén még jobban kifakított a nyár, ezeken a pihenőkön megszabadult a gumik szigorú őrizetétől, vállára omlott, tekintetem pedig ügy hullott utána,