Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-01 / 152. szám
Magazin Mák Sándor és felesége már biztonságban tudja magát A város utolsó házaitól csak egy kőhajításnyira kacskaringózik a magyar— •román országhatár. Egyik félreeső nyílegyenes utcájában, a kenyérgyár közvetlen szomszédságában, ott ahol mindig a frissensült cipók illata itatja át a levegőt, jókora ház, a battonyai határőr-őrs épülete magasodik. Becsöngetünk. Feszes léptek hangja szűrődik ki az udvar felől. Pár pillanat múlva kulcs fordul a zárban, s a szélesre nyíló kapuban egy kiskaitona, meg egy zöldvál- lapos tiszt kedvesen fogad. Cseh István határőr őrnagy, az őrs parancsnoka már vár bennünket. Beljebb invitál az irodájába, s miután hely- lyel kínál, nem sokat teketóriázik, a dolgok közepébe vág. — Tavaly a felügyeletünk alá tartozó 22 kilométeres határszakaszon kétszázhat- vanhárman, az idén pedig június 22-ig kétszázhar- minchatan érkeztek illegálisan Romániából'. Már ebből a kéjt szómból is kitetszik, hogy egyre nő a menekültek száma. Ezek biztos adatok, mert alak ezen a részen lépik át a határt, legelőször velünk találkoznak. Ritkán persze előfordul az is, hogy nem futunk össze velük, túlmennek rajtunk, de olyankor meg a helybeliek segítségével jutnak el hozzánk. Sokan jönnek éjszaka, a sötétség leple alatt, s olyankor rendszerint járőreinkbe botlanak, s miután a katonák meggyőződtek arról, hogy a menekülők tisztességes szándékkal — tehát azért, hogy itt letelepedjenek — lépték át a határt, elmondják nekik, hogy a Magyar Népköztársaság területén tartózkodnak, nem kell félniük, itt már biztonságban vannak. Ezután a határőrök beszólnak telefonon ide az őrsre, s gépkocsival kimegyünk értük. Mi minden esetben az első perctől kezdve igyekszünk emlberségesen bánni velük. ■ S hogy az őrnagy szavainak nyomatékot adjon, elém tesz egy-egy három — magyar, román és német — nyelvű tájékoztatót, melyben többek között az olvasható, hogy lehetőségük van a tisztálkodásra, pihenésre, étkezésre és még orvost is hívnak, ha kell. — Innen aztán mikrobusz viszi őket Békéscsabára — teszi hozzá az őrsparancsnok — a menekültügyi bizottság elé, ahol aztán elbírálják az ügyüket, hogy maradhatnak-e, vagy sem? 'Elindulunk. Jó három kilométert megyünk, amikor egyszer csak elfogy alólunk az út. Előttünk egy tábla, amely arra figyelmeztet, hogy a Magyar Népköztársaság államhatárához érkeztünk. Körös-körül, amerre a szem ellát, zöldellő kukorica- meg cukorrépatáblák. Ezen az oldalon egyetlen jeiket sem látni. Valahogy úgy érezzük, mintha mégsem lennénk egyedül. Hát persze. A szemközti oldalon, a hó- rihorgas őrtoronyban — innen is látni — katona emeli szeméhez távcsövét. Figyel. Kiszállunk a kocsiból, s az esőt ígérő júniusi ég alatt a jelen mérlegét vonogatjuk. Átellenben jó két kilométerre Tornya nevű település házai látszanak. Előttünk meg ö|tven méterre betonoszlopokra feszített szöges- drótkerítés kíséri hűen az országhatárt. — Tavaly augusztusiban kezdték építeni — bólint feléje az őrnagy. De tudja hogy van — folytatja — nincs olyan kár, ami egy kis haszonnal ne járna. Mert így legalább a menekülték tudják, ha átvergődtek a kerítésen, akkor már itt a határ, tehát ez egy nagyon jó jelzőrendszer számukra. Míg nem épült meg ez az egész, csak bolyongtak ide- oda, előfordult, hogy háromszor-négyszer is átjöttek, meg visszamentek, mert itt ezen a részen a határvonal elég sok vargabetűt ír le. (Amikor eljöttünk két napra rá a rádió bemondta, hogy bontják a kerítést.) Ide hallatszik a harangszó. Dél van. Visszafordulunk, s megegyezünk a parancsnokkal, hogy este ismét találkozunk. így bőven van időnk, hogy kicsit jobban szétnézzünk Battonyán. A városi tanács elnökénél is érdeklődünk, hogy vannak-e olyan menekültek, akik véglegesen letelepedtek ebben a határszéli városban? Mint Takács Dezsőtől megtud juk, átmenetileg többen is meghúzták magukat itt, de három család már véglegesen tanyát vert. Megkapjuk a címüket, s találomra kiválasztjuk közülük az egyiket. S amikor belépünk a valamikor szebb napokat látott, málló vakolatú régi iskola — most szükség- lakás — udvarára, a kutyaugatásra egy férfi, meg egy nő dugja ki a fejét az ajtó mögül. Megrökönyödve, két zavart szempár néz ránk. Elmondjuk, mi járatban vagyunk. megnyugszanak, s beljebb tessékelnek a hiányosan berendezett konyhába. — Tavaly áprilisban egy kirándulócsoporttal érkeztünk Magyarországra — kezdi az asszony Mák Sán- domé — és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza. Bementünk a rendőrségre, nagyon kedvesen fogadtak bennünket, kitöltöttünk egy- egy papírt, s a végén a lakás miatt itt kötöttünk ki Battonyán. Ugyanis megtudtuk, hogy itt olcsón, 40— 50 ezer forintért van egy eladó ház. Eljöttünk, megnéztük, de nagyon el volt hanyagolva, abban lakni nem lehetett. S akkor szóltak, hogy maradjunk és átmenetileg megkaptuk ezt a lakást. Kezdésként a helyi tanács 2—2 ezret, a Vörös- kereszt meg ezer forintot adott, hisz egy árva fillérünk sem volt. Azóta már lakásvásárlásra is kaptunk 270 ezer forint kölcsönt, amiből 200 ezret kamatmentesen, a 70 ezret meg kamatostul kell visszafizetni. Vettünk is egy házait, nemsokára költözünk. — Nékem nagyon gyorsan sikerült munkát találnom — szól közbe a férj. Mák Sándor. — Lakatosként itt a BHG-ben dolgozom. Aradiak vagyunk, de én nem nagyon vágyom vissza. Tudja, otítaz ember mindig úgy érezte magát, hogy be van zárva. Ritkán engedtek külföldre, az élelem beszerzése meg majdhogynem lehetetlen feladat elé állított bennünket. Nagy kockázat volt, ment ha megfogtak volna, hogy feketén húst veszünk — de erre is rá kellett néha fanyalodni, mivel az utóbbi időben évente csak háromszor, május elsején, augusztus huszonharmadikán, a felszabadulási ünnepen, meg karácsony előtt volt a boltokban hús — azon túl, hogy három-négyszeres árat fizettünk érte, ráadásul még be is csuktak volna bennünket. Naponta kettőnknek 70 deka kenyeret adtak, de azt is jegyre. Lisztből fél kilót, krumpliból öt kilót, olajból egy litert kaptunk fejenként és havonta. Ott, tudja úgy van, ha valahol sorállást lát az ember, maga is beáll, hátha jön valami áru a boltba. Nem tudtuk mire, de vártunk. Szóval, olyan körülményeket teremtettek, amiben nem lehet élni. A legnagyobb oka, hogy elhagytam a hazámat mégsem ez, hanem az volt, hogy mindig rettegtem, mikor jön mar megint a behívó, mert mindenkire egy-két évente újból rá került a sor. Robotolnunk kellett hajnaltól napestig. A köztársasági palotát építettük Bukarestben. — Legutóbb négy hónapot volt oda a férjem — törli meg a szemét az asszony — de amikor hazajött, nem lehetett ráismerni, fogyott vagy 15 kilót. — Az első hat hétben — jegyzi meg a férfi — haza sem engedtek látogatóba. Tudja, bozgorok voltunk, így hívtak bennünket. Ez csúfnév és olyanokra mondják, akiknek se házuk, se hazájuk. A megkülönböztetés ott élő valóság, mert egy vezető állásba nemigen kerülhet magyar ember. Esetleg csak akkor, ha megtagadja nemzetiségét és megváltoztatja a nevét. Nem lehet egy itt élő embernek megmagyarázni, hogy mi van ott. — Amikor ide jöttünk — kísér ki a kapuig az asz- szony — sokat segítettek a helybeliék. Élelmet, ruhát, bútort hoztak. Sírtam is, meg örültem is. Mondtuk •már, hogy vettünk egy házat a város szélén, közel a határhoz, s ha beköltözünk, biztos gyakran elkalandozik majd a tekintetem Arad felé. Az csak 22 kilométerre van ide. Beesteledett. Ahogy tízet kongat a katolikus templom nagyórája, megállunk a határőrség 'épülete előtt. Cseh István jön elénk. Beülünk a kocsiba, s néhány perc múltán egy sűrű erdőfoltnál szállunk ki. Szinte tapogatóznunk kell, -olyan szurokfekete az éjszaka. Leülünk az árokparton. Közel a határ. Semmi nesz. így telik el vagy 2—3 óra, amikor az őrnagy megszólal: — Most elmegyünk Pereg alá, az 5—6 kilométerre van innen. Qtt sem találkozunk senkivel. Hajnalodik. Indulunk vissza az őrsre, s már-már belenyugszunk abba, hogy nem találkoztunk egy meT nékülttel sem, amikor hat óra előtt megszólal a telefon. A járőrök jelentkeznek, hogy a vasútállomásnál ösz- szefutottak egy emberrel aki odaátról érkezett. Indul a kocsi érte s alig telik el negyedóra már itt ül előttem csapzottan, piszkosan, kócosán, borostásan egy fiatalember, Szabó Imre. — Éjjel egy óra előtt tíz perccel indultam Kispereg- ről, ez a falu 8 kilométerre lehet a határhoz. Feleségemet két gyerekkel — a négy éves kislányommal és 16 hónapos kisfiámmal — otthagytam. Nem volt mit tenni. Át kellett, hogy jöjjek, mert hiába tartottam a csirkét, a disznót „ha rám jött az állam”, hogy adjam oda a pénzt — csuklik el a hangja és sírva fakad. — Ez van, nem bírom elmondani sírás nélkül. Jó szakmám van, szobafestő vagyok. Meg tudnánk élni belőle, ha nem a saját pénzünkből kellett volna venni az alapanyagot, a festéket, a meszet, a szerszámokat. Pedig nem is maszek voltam, hanem a helyi Néptanácsnál dolgoztam, de nem adtak semmit. Maradt havonta kétezer lejünk, abból negyed magammal megélni nem létezett. A bátyám már tavaly ilyenkor átjött, most majd hozzájuk igyekeznék. Szerencsém volt, mert most az úton nem találkoztam senkivel. Tavaly az egyik munkatársam ugyancsak elindult, hogy ő is átszökik, de nem sikerült szegénynek. Még a falu alatt harminc golyót kapott a hasába. Azt mondtam az asz- szonynak, nem érdekel, vagy lelőnek, vagy átjövök, de ott nem maradok tovább. Pedig már majdnem mindenünk megvolt. Nem jöttem volna el a világ semmi kincséért sem, ha nem ilyen a helyzet. Én itt is dolgozni szeretnék és mindent megteszek azért, hogy a Vörös- kereszt segítségével áthozhassam a családomat is. Többen eljöttek már a mi falunkból. Tudja, Romániában semmire se becsülik a magyart. Még a cigányt is jobb szemmel nézik, ha jobban tud románul. A családdal nem mertem elindulni, nehogy véletlenül lelőjék valamelyiikőjüket. Régen tervezgettem már, hogy átszököm. Eddig jutunk a beszélgetésben, amikor megérkezik a mikrobusz. A fiatalember beszáll és indulnak Békéscsabára, a menekültügyi bizottság elé. Mi is megyünk. Igyekeznünk kell, mert az orosházi határőr-kerület egyik parancsnok-helyettesével van találkozónk. Időben érkezünk. Harmati László határőr alezredes készségesen tájékoztat: — Azzal kezdeném, hogy az 1988-as év alapos változást hozott a mi életünkben, munkánkban. Hisz tavaly több mint 3 és félezer román állampolgár lépett át engedély nélkül a felügyeletünk alá tartozó 292 kilométeres határszakaszon. Az idén pedig június 23-ig ezerhatszáznyolcvanan érkeztek. Szóval, alapvető változás nincs az előző évhez képest, talán csak any- nyiban különbözik a helyzet, hogy addig, míg tavaly főleg magyar nemzetiségűek és szakképzettek jöttek, most ez az arány megfordult és ebben az esztendőben már több román érkezett, mint magyar. Mellettük persze jönnek a németek, meg a szerbek is. Ez azért jelzi, hogy nemcsak a magyarok elégedetlenkednek az ottani helyzet miatt, hanem a más nemzet iség - beliek is. — Az utóbbi időben elég sok vitára adott okot — vetem közbe — és támadások is érték a határőrséget azért, hogy egyetlen-egy menekült visszaadására se kerüljön sor. — Ez igaz. De ettől függetlenül úgy vélem, hogy az államnak joga és kötelessége megvizsgálni azt, hogy kik kaphatnak tartózkodási engedélyt. Ennek elbírálása — szeretném tisztázni — nem a határőrség feladata. Mi a határsértőkkel csak addig foglalkozunk, míg át nem adjuk őket az illetékes szerveknek. Igyekszünk a leghumánusabban eljárni. Láthatta, nincs bilincselés, fegyveres kísérgetés, nlncá erőszak velük szemben. A menekültek elmondják honnan jöttek, mit akarnak — továbbmennek, vagy itt maradnak — és ennek alapján mindegyikük sorsáról az illetékes megyei rendőr-főka- pitártyság munkatársai,ból és más szakemberekből verbuválódott bizottság dönt. A tartózkodási engedély kiadása mindenhol a megyei rendőri őkapitány-helyettes hatáskörébe tartozik, a visz- szaadásról pedig csak a megyei rendőrfőkapitány dönthet. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy ebben az évben Csongrád megyében 23, Békésben 105, Hajdú-Bi- harban pedig 9 embert adtak vissza, így tehát összesen eddig 137 személyről van szó. Fölvetődik ugye a kérdés, hogy miért került erre sor? Nos, nyolcvanhatan saját kérésükre kerültek visz- sza. Tudja, ők amikor átjöttek ide, és közöltük velük, hogy milyen jogaik, kötelességeik vannak, vagyis azt, hogy ha tartózkodási engedélyt kapnak, akkor munkát kell vállalniuk, magukról gondoskodniuk kell, akkor voltak, akik meggondolták magukat. Azt hitték, hogy itt munkanélküli segélyt kapnak és abból megélnek. Amikor megtudták, hogy ez nem megy, azt mondták, hogy akkor inkább visszamennék, mert dolgozni otthon is tudnak. Ezek mellett voltak húszán, akik kalandvágyból jöttek át. Tulajdonképpen olyan kiskorú 12—14 éves gyerekekről volt szó, akik otthagyták a családjukat, a szüleik nem tudtak arról, hogy átszöktek, magukról gondoskodni nem tudtak és Magyarországon nincsenek rokonaik, ismerőseik, akik vállalták volna értük a felelősséget. Ilyen esetekben egyértelmű a döntés: vissza kell adni őket. Ugyancsak így járunk el azokkal a köztörvényes bűnözőkkel szemben is, akik a börtönbüntetés elől szöktek át hozzánk. Ezekre sincs szükségünk. Visszatérve azokra, akik maradnak, sajnos sokan közülük szakképzetlenek, s ez újabb foglalkoztatásbeli gondokat vet fel. Persze azért reménykedünk, mert most már a világ minden részéről megpróbálnak anyagilag segíteni bennünket. Miközben hallgatom az alezredes lényegre törő, feszes mondatait, arra gondolok, hogy szükség is van minden fillérre, hisz egyre sűrűbben és egyre nagyobb csoportokban érkeznek az emberek otthagyva házukat, családjukat, rokonaikat, ismerőseiket! Felégetve maguk mögött mindent, hiába csatolják lábukra azt a bizonyos képzeletbeli bilincset. ólomnehezéket, hiába próbálják szögesdrót-keríté- sekkel övezett kalitkába zárni őket, jönnek és jönnek. akár életük kockáztatásával is. Nem tudja megtartani, marasztalni, röghöz kötni őket az ottani anyaföld. Nagy Tibor Fotó: Mészáros János Pár perccel a határsávon való átkelés után Szabó Imre: „Feleségemet két gyerekkel otthagytam... Nem bírom elmondani sírás nélkül” Határ-helyzet Harmati László határőr-alezredes: „Az idén június 23-ig ezerhatszáznyolcvanan érkeztek ... Ebben az esztendőben már több román jött, mint magyar”
