Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-10 / 135. szám
Néplap 1989. JÚNIUS 10. A Néplap vendége Csalog Zsolt író Itthon. - rendületlenül Tolnai telepesek voltak Elindultak 1945-ben — Rég járt mifelénk... — El se mentem soha, nekem ez az itthon, rendületlenül. S ha már szóba került: a ragaszkodásom ehhez a földhöz nem csupán érzelmi jellegű — bár ezt is nagyon fontosnak tartom — hanem értelmi töltésű is, hiszen írói küldetésemet itt kaptam, nagyon régen, még a jászberényi gimnázium harmadik osztályában.... — Érdekes, s úgy gondolom fontos is volna, hogy erről többet tudjunk. — Abban az időben az orosz klasszikusok nagy szerelmében éltem. Tolsztoj, Csehov, Turgenyev volt a mindenem, s akkor elhatároztam: író leszek, hogy valaha is megközelítsem ezeket a szellemóriásokat. Persze később, amikor talán már pallérozottabbá váltak a gondolataim, beláttam nekem nem olyan írónak kell lennem — nem is tudnék, főhajtó nagy tisztelettel veszem ma is számra a nevüket —. mint ők voltak, hanem a kor parancsa szerintinek. A diákköri ábránd elszállt, de az orosz irodalom, az orosz emberek iránti szeretetem megmaradt. Az évek múlásával aztán felismertem mi a dolgom: irodalmi szintre emelni azt a közép-alföldi nyelvet, amely egy sajátos gondolkodás terméke. Ügy vélem ma is, rossz ha az irodalmi nyelv steril, hiszen akkor nem kapcsolódik kellőképpen az élethez, ahhoz a néphez, amely a maga nyelvét beszéli. Nagyon sokat köszönhetek ebből a megközelítésből is annak, hogy a szolnoki múzeum régészeként, néprajzosaként évente 140— 150 napot is az ásatásoknál voltam, gyűjtőmunkát végeztem. Így született a tulajdonképpeni első könyvem, az M- Lajos 42 éves. — Hivatalosan nem ez volt az első nagyobb lélegzetű publikációja. Csak most, az idén jelent meg. — Az első könyvem, amely itthon hivatalosan megjelent, a Tavaszra minden rendben lesz című novelláskötetem. Eredetileg ebben a novellafüzérben szerettem volna az M. Lajost is kiadni, de nem ment... Pedig akkor már régen kész volt ez az írásom, amely egy tiszafüredi ásatáshoz kötődik. Ott ismertem meg ezt a tragikus sorsú, gyönyörű nyelvű embert. Robotos volt az ásatáson, s közben mondta az életét. Megpróbáltam jegyzetelni, de olyankor rögtön abbahagyta. Memoriter alapján írtam. Nappal megtanultam a íhondatait, este felmondtam magamnak, mint kisdiák a leckét, s leírtam. Az 1970-es években szamizdatként jelent meg, igen sok kellemetlenségem volt miatta. Egyáltalán abban az időben, s még később is meglehetősen nehéz volt az életem. Így utólag már egyáltalán nem bánom, sőt. Ki tudja, ha elkényeztetett volna az élet, nem veszítettem volna-e el eleven és élő kapcsolataimat azokkal, akik a társadalom peremén éltek, élnek. Megóvott attól a sors, hogy jól fésült, nyakkendős író legyek. Valószínű, hogy más nem is tudtam volna lenni, csak ami lettem, az elesettek írója. Magam is nagyon elesett voltam már a ’80-as évek elején, egy krajcárt nem adtam volna az életemért. — Pedig akkor már sorban jelentek meg a könyvei: a Temető ősszel, a Kilenc cigány, a Parasztregény, a Tengert akartam látni... — Mégis ... Azt hiszem a legjobb pillanatban kaptam Soros-ösztöndíjat az Államokba. Az ebben talán a furcsa, hogy nem akartam menni. Nem és nem! De végül is a barátaim meggyőztek: menj, pihenj egy kicsit. Okosan érveltek, meggyőztek, elmentem, majd hazajöttem. De közben magánéletemben is fontos esemény történt... Szóval: odanősültem. 1985-ben költöztem ki New-Yorkba. — Az idén itthon öt könyve jelent meg — legutóbb az M. Lajos 42 éves és a Fel a kezekkel... Hogy csinálja? Mindenképpen a legtermékenyebb New-Yorkban élő magyar író. — Évente 4—5 hónapot itthon vagyok, jegyzetelek, magnetofonnal gyűjtök, majd visszarepülök a tengerentúlra, de mindig a legfrissebb Magyarországot viszem magammal. Nyugodtan, ideális körülmények között dolgozhatok, elértem, hogy hosszú í-betű is legyen az írógépemen. Ezt jelképnek mondom __ — Értem ... — Arról ne is szóljak, hogy mindig van körülöttem ott is egy kis Magyarország: ösztöndíjasok, látogatók, turisták. Ügyszólván a tősgyökeres otthoniakkal nincs is kapcsolatom. Nem is kértem az állampolgárságot, az amerikai útlevelet, ezzel is jelezni szeretném: magyar maradok. — Milyennek látja az itt. honi helyzetet? — Biztatónak, nagyon biztatónak, csak le kell higgadni, bölcsnek, okosnak kell lennünk. — A mostani irodalmi életről mi a véleménye? — Egy francia újságíró ezt úgy kérdezte tőlem a napokban, hogy milyen különbséget látok a magyar és a francia irodalom között. Azt mondtam neki, a francia irodalom az akadémiához, a magyar meg a talponállóhoz van közelebb. Tehát az emberek mindennapi, kitárulkozott életéhez. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. S, hogy az itthoni könyvkiadásra semmi panaszom nem lehet, bizonyítja az is, hogy ez évben még újabb kötetem jelenik meg, de lehet, hogy kettő is, így az 1956-os' portrék is az olvasókhoz kerülnek. — Merre visz útja? Vissza, Amerikába? — Nem, először magyar íróküldöttséggel utazom Franciaországba. — Jó utat, köszönöm a beszélgetést. Ül kis konyhájában özvegy Németh Károlyné, s minduntalan könnyek tódulnak arcára. — Jaj, hát nekem drága emlékem maradt ott, a hegyoldalban, a templom mögött, a kis temetőben. Két szép, aligélt kisfiam sírja. Jaj, hát olyan régen volt az, hogy tán már mást is temettek a helyükre. Mert nem, nem tudtam visszamenni, a sírjukra virágot tenni,, nagy az a távolság, messzi, nagyon messzi van háromszáz kilométerre Kistormás, Tolna megyében! — Nekem csak a szép emlékem maradt meg — mondja azért cseppet se vidáman Pravda Ferencné pár utcával odébb egy gyönyörű, épp fölépült házban. — Ugye, húszéves voltam, ott találtam meg az életem párját. Hát csak éltünk ott is, ahogyan akkor lehetett. Persze, nem volt az könynyű idő. És a jóérzésű embert bántotta, ami ott történt, még ha vétlen volt is benne! — A sváb fiú, a Konrád, a lelkem, mindig fölállt az anyja asztalától, s jött hozzánk át. Ugye, nálam öt gyerek ült az asztalnál, s ő jött, hatodiknak, mert igen megszerette a fűztőmet. Hát gondoljon bele, még ott voltunk, valamikor a hetvenes évek elején csak megáll egy autó, s jön a Konrád, ^hatalmas szál szép ember, elhozta a két fiát, s úgy ölelt, csókolt, mondta, hogy mamikám, én meg olyan, de olyan bpldog voltam! Hanem szegény uram egyre mondogatta, menjünk haza, nem akarok itt meghalni, nekem Nagykörű a szülőfalum! így osztán 1976- ban eladtuk ott a házat, s az áráért pontosan annyiért megvettük itt ezt! A gyerekeim nem jöttek haza, egy maradt Tolna megyében, Szekszárdon, a többi ki itt, ki ott! Szekszárdhoz nagyon közel volt Kistormás ... * * * 1945-ben híre ment Nagykörűben : telepeseket toboroznak Tolnába a községházán. Sváb településekre vinnék a családokat, kapnának birtokot, házat. Csak annyi a föltétel, hogy családok menjenek, s vállalják ott, a messziségbe’ a munkát, az életet. Néhány férfi az őszön valahogy eljutott odáig. Szétnéztek, volt aki vetésben segített a kisbirtokosoknak, aztán itthon, Nagykörűben csodákat meséltek esténként, ha összeverődtek egyegy háznál. Nagy gazdagság van ott, gyönyörű házak, soha Alföldön nem látott gazdasági épületek, istállók, hatalmas termést adó szőlők. — Pártemberek voltak a toborzók, a községházán kellett jelentkezni a nincsteleneknek. Mert olyanokat fogadtak el, akiknek se házuk, se földjük, cselédkedtek a régi világiban. Hát nekünk se volt semmi vagyonunk, bár akkor már majdnem tízéves házasok -voltunk. Ráadásul épp akkor estem teherbe, viselősen indultam el, Felsőnánán született szegény, egyetlen kislányom. Marsi Béláné arra is pontosan emlékszik: 1945. december 5-én érkeztek meg. De hát milyeh út is volt az! — Nézze, nekem hat év alatt öt gyerekem született — mondja Bódi Györgyné. — Hát én úgy tudom, azért hagytuk. ott Felsőnánát, mert az annyira kicsi volt, hogy se orvos, se patika. És hát ahol gyerek van, anélkül élni nem lehet. Akkor Kistormáson odaköltöztünk a Gerhardték házába. Jóra való emberek voltak, szépen elfértünk a házukban, egy hangos szó nem esett, de szegények ők nem is hangoskodtak, azt hiszem, sehol. Látták, vélték a jövőt, ki tudja? Pár hónap volt a közös élet, nekünk adták leltárba a községházán mindenüket, de mi a világért nem viselkedtünk volna velük gazda módján. Magunk is megrettentünk. amikor pár hónap múlva kapták az értesítést. Másnap reggel egy kézi pakkal menjenek a vasútra, kitelepítik őket. — Volt olyan sváb ember, aki egy szót se szólt a hírre, csak került, fordult, s fölakasztotta magát — már A honvágy hazahúz tudom, miért szomorú a hangja Pravda Ferencnének, aki csak a „szép” emlékeket hozta föl előbb. — Jóérzésű embernek'szörnyűség volt az, ha belegondolt. Egy élet, egy nagyon munkás élet mindenét kellett odahagyniuk! És azt se tudták, hová, merre mennek! — Mi a Bőhm Mátyás házába kerültünk — mondja Póta László, aki tízéves gyerekként indult a szüleivel Tolnába. — Ott láttam először betonozott istállót, s micsoda gazdagságot, el nem felejtem! Hát még a szőlők, szinte minden telepes kapott szőlőt! No, nehogy azt gondolja, minden alföldi telepes becsületes volt, munkaszerető. Csak volt köztünk is naplopó, készbeülő.' Egy közülünk valóra úgy is mondták: belefúlt’a hegyoldali pincéje — érti, pincéje borába! Hát volt ilyen is, elhiheti. — Nekem mind a hat fiam ott született, pontosabban a harmadik itthon, épp látogatóba jöttem édesanyámék’, de a többi ott. És ugye az első kettő ott is halt meg szegénykém. Mert azért az első idő nem volt könnyű, mi a férjemmel együtt sokat fáztunk, harisnya se került a lábomra, míg a jó sváb asszonyok meg nem sajnáltak, s adtak. Óh, azok az asszonyok! Németh Károlyné, csakúgy mint Marsi Béláné a pacskert említi. — Az egy kötött, gyapjúból kötött vastag mamusz volt, amire még hímeztek is. Nohát: fölült a sváb asszony a lovaskocsi bakjára, s mire kiért a földre, megkötött a bakon egy pacskert! És szőttek, fontak, varrtak, kötöttek — csuda ügyes kezű asszonyok voltak! Marsi Bélánéék az elsők között települtek — vissza Nagykörűbe. — Az uram tizenkét év után nem bírta tovább. Egyre azt hajtotta, nem akar ott meghalni! Hát így viszszaadtuk az államnak a juttatott házat, a föld már a téeszben volt, s fölpakoltunk. Itthon a téesz tanyát adott, ott éltünk, amíg fölépült ez a kis ház, ahol egyedül maradtam. Óh, hogy átkoztam azt a' napot, amikor Tolnából elindultunk! — megértem az átkait. A Felsőnánán született egyetlen leánya alighogy hazaértek, első ismerkedése után ottmaradt, belefúlt a Tiszába. — Aztán az uram is, — sír tovább a jó asszony. — Én voltam beteg, s ő halt meg, hirtelen. — Az én uram is azt mondogatta, — nem, nem maradunk, nem maradhatunk ott öregségünkre. Pedig hát én nagyon megszerettem, ahogyan féltem a messzi idegentől, úgy megszoktam. De hát, ha az ember kimondja, az asszonynak menni kell! — Bódi Györgyék pedig talán a hazatelepültek közül legtovább tűrték a távolságot. — Akkor már ketten voltunk, az öt gyerek kiröpült, s az uram azt mondta, nem hal meg ott. Akkor eladtuk a házat, s teherautóra pakoltunk, haza, haza. Most egyedül él a házban. Az ember elment, oda, ahová követni se lehet. Nagykörűi földben alussza az álmát. — Nagyon jó emberek voltak, de hihetően nagyon szomorúak — mondja színtelen hangon Pravda Ferencné. — Aki köztünk érző volt, értette is. Én a nagyapám családjával, öszszesen 9 gyerekkel együtt, akkora családban kerültem oda. Láttam: féltek, tűrtek, csendben voltak. A nagyapám a legelsők között, 1952-ben haza is jött. De hát ekkora családból maradtak ott is, húzódtak másfelé is. Nem voltak azok könnyű évtizedek. Nekem a telepes sors férjet adott, mások benősültek, ahogyan az az élet rendje. Fiatal voltam, szórakoztunk, táncoltunk, — éltünk, dolgoztunk, de akkor se volt könnyű, ha csak a szép emlékek maradtak is meg ... * * * Nagykörűben a híres kertekben pirosodik a cseresznye. Ahány házban jártam, mindenütt mondtak további címeket, neveket — ismerik egymást az 1945-ben elvándoroltak, s tudják, ki, mikor települt vissza, ki hagyta ott családjából egy-egy szerettét a messzi Tolnában. És mondanak mást is. Leginkább azt, a nagy világégés után alig értették, miért kapnak ők ott földet, házat, szőlőt, kerteket, jószágokat. Csakhát a nincs nagy úr, fiatalon gondolkozni se volt nagyon ideje sok nincstelen Tiszaparti embernek, asszonynak. És mit gondoltak volna meg? A férfiak, akik a nagy útra elszánták magukat cselédsorban éltek addig, részaratók, sommások voltak. Ház, tető annyi volt a fejük fölött, amennyi az idős szülők hajlékából jutott. A földosztás idején családok kaptak földet, az akkor kötött házasságok, közös házak nem sokat számítottak. A dombos-völgyes Tolnából meg nagy gazdagság, már akkor gépesített mezőgazdaság híre jött. Persze, hogy elhitték, s talán azt is, igazsága van a kitelepítésnek, még ha magyar földön éltek, gyarapodtak is a svábok. Aztán ocsúdtak. Átélték a mindenüktől megfosztott emberek búcsúját, hallgatták a magyarázatokat 1949- ben: először a telepeseknek kell a téeszbe lépniük, aztán élték ahogy tudták a közös életet. Hogy gondolataik egyre inkább hazaszálltak, ugyan ki tudná igazán megokolni. Hiszen tudták, itthon sincs másképp, megváltozott a világ. Ki pár év, ki tíz, tizenöt, s lám Bódiék harmincegy év múltán mégis hazajöttek. Férfiemberhez, akkor rég telepésnek szegődötthöz nem volt szerencsém. Az özvegyek, a tíz-tizenéves, huszonéves akkori gyerekek emlékeztek már csak a régmúltra. Mert rég volt, sok víz lefolyt azóta, 1945 decembere óta a szőke Tiszán. Mégis: a tanácsházán levelek bizonyítják: azok is gondolnak Nagykörűre, akiket úgy elsodort az élet, hogy vissza se jöhetnek. A tanácselnök leveleket őriz: adnának az elszármazottak pénzt is, állítsanak emléket a második világháború nagykörűi áldozatainak. A szülőfalu öregjei már meg is kezdték, gyűlik a listán az ősök, a nagykörűi férfiak neve. Meglehet egy emléktábla is elférne valahol a tanácsháza falán. Meg kellene örökíteni a tolnai telepesek emlékét is: nehogy késő legyen ... Sóskúti Júlia Tiszai Lajos Igaz, hogy nincs még kánikula, de a sír andfiirdő élénkülő forgalma jelzi, hogy mégiscsak itt a nyár. Most még főként ny ugdíjasok, úszni tanuló iskolások ,és külföldiek keresik fel a május eleje óta nyitva tartó strandot, de a jövő héttől a tanítás befejeztével megkezdődik a főszezon, amely általában augusztus közepéig tart. Ilyenkor közel kétszázezer ember keres kikapcsolódást, felüdülést a kellemes környezetben. Az idén felújított vendégházban 2—3 ágyas szobák, büfé és étterem várja a nyaralókat a körülötte lévő park is már a napokban elkészül. A strand melletti — tavaly létesített — kempingben már megérkeztek az első vendégek. Fotó; Korényl Éva
