Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-08 / 133. szám
1989. JÚNIUS 8. j^ÉPlAP 3 Bizalmi válság Martfűn 2. Ha tudod mi a dolgod, tarthatod a markod Takács József élni kívánt bizalmi jelölésével — állapítja meg tárgyilagosan dr. Kiss Edit, a jogsegélyszolgálat vezetője. Talán ő az, aki a leghatározottabban bele is szól e jog gyakorlásába. Ezért egy hadjárat indult ellene. Március 30-án, egy pappal a tárgyalás előtt tájékoztatták arról, hogy fegyelmit indítottak ellene, de hogy mi alapján, arról már nem értesítették. — Miért volt szükség a fegyelmire? Miért ebben az időpontokban? — kérdezem Sagát Kornéltól, az energiaosztály vezetőjétől. — A Takács-ügy megértéséhez messzebbre kell mennünk — kezdi nagynagy kitérőt sejtető válaszát. — Elégedetlen volt a készenléti idő elszámolásával, csúsztatásával. Ez a személyes indok vezette. A bizalmi jogkört használta fel, hogy céljait elérje. — Végül is nem kifejezetten a saját ügyében ágál, úgy tudom, többen támogatják a csoportból. Az időpontra azonban még nem adott magyarázatot. — Takács megfenyegetett, hogy panaszt tesz a SZOT- nál, ha nem úgy lesz minden, ahogy ő akarja. Morálisan szétzüllesztette a csoportot, ezért indítottam el a fegyelmi eljárást. Takács valóban járt a SZOT-nál, onnan a Bőripari Dolgozók Szakszervezetéhez irányították. Lehet, hogy ez a lépése vonta főnöke haragját magára? — A fegyelminek ehhez nincs köze, különben csak ezt követően ment panaszra. — Biztos ebben? Sagát Kornél az íróasztalán lévő naptárban lapoz. „Fel kell frissíteni az emlékezetet.” — A fegyelmire március Sl-én került sor, valószínű, hogy már járt a BDSZ-nél. „Március 31-én délután (a 'tárgyalás után. A szerző.) Martfűre érkeztem. Sagát Kornélt igyekeztem rábírni, hogy beszéljék meg újra a problémát, hogy a panasz - ügyben békés megoldást találjanak, valamint javasoltam, hogy vonja vissza az általa kezdeményezett fegyelmi eljárást, hiszen annak — érzésem szerint — sokkal inkább van retorzió jellege Takács Józseffel szemben, mint munkajogi alapja. A megbeszélésen konkrét eredményre nem jutottunk.” (Részlet dr. Tusnádi Miklósnak, a Bőripari Dolgozók Szakszervezete jogtanácsosának martfűi látogatásáról felvett emlékeztetőből.) Az ezt a látogatást megelőző délelőtt azonban már megkezdték a fegyelmit, melyet nem folytattak le — tájékoztatott dr. Kiss Edit. Takács József ugyanis elfogultságot jelentett be Sagát Kornéllal szemben. Az ügyet átadták Spáczay Gyula mű'szaki igazgatónak, de a vádpontokat még mindig nem nevezték meg. Martfűi beszélgetéseim Során az is kiderült, nem ez Volt Takács első tiltakozása. Korábban is előfordult, hogy a mozgóbérek jegyzékét nem írta alá. Csakhogy azokban az időkben még más volt a gyakorlat. — Mit tett, ha Takács József nem értett önnel egyet? — kérdezem Lisztes János művezetőtől. — Én nem tudtam mit tenni, továbbítottam az osztályvezetőnek. Tudomásom szerint ő a szakszervezeti főbizalmival, Hartyányi Lászlóval együtt írta alá a javaslatot. — Ilyenkor mit lehet tenni? Az emberek kényszerűen tudomásul vették, hogy mellőzik a véleményüket, hogy csak formalitás az egész bizalmiság — vélekedik Takács József. — Az osztályvezető, ezt tudja mindenki, nem mert ujjat húzni vele senki. Sagát Kornél mindezt más szemszögből ítéli meg. Számára a munka, a szakértelem a fontos, a legjobb szakemberek kapták tehát a magasabb mozgóbért, a jutalmakat, a kitüntetéseket, a béremeléseket. De ő is megerősíti: 30 éves barátság fűzi az igazgatóhoz. — Én csak a munkát vehetem alapul — hangoztatja Lsztes János is. De Takács felszította a fiatalokat, nekik nagyobb béremelést ígért, ök aztán mellé is álltak. Mindezt önző egyéni érdekből, hogy ő is a magasabb összeget kaphassa. Nehezen hihető, hogy egy ember ezt az utat választja érdekeinek érvényesítéséhez. Különösen akkor, ha közben a csoport másik részének ellenzését váltja ki. Hiszen azok támogatására nyilvánvalóan nem számíthatott, akiket az általa javasolt béremelés kedvezőtlenül érintett. Különösen akkor, ha könnyebb utat is találhatna önmaga számára. Hogy milyet? Ha értelmes ember vagy, ha nem akadékoskodsz, nem jársz rosszul te sem, ha tudod, mi a dolgod, tarthatod a markod te is — mondja Takács József —, de nekem ilyen áron nem kell. A másik út, amit ő választott, valóban göröngyösebb, s nem is biztos, hogy célba ér vele. Amikor ezen élindult, ebben még nem lehetett meggyőződve. A csábító lehetőség pedig adott. Csak -tárgyalni kell, hajlani, meghajolni... Április 27-ére tűzik ki a fegyelmi tárgyalásának időpontját. Előtte Spáczay Gyula magához kéreti az érintetteket: próbáljanak értelmes kompromisszumot kötni. — De ki biztosít, hogy utána nem törik ki a nyakam? — kérdezte Takács József. — Erre ugye nincs garancia? Akkor menjünk végig az úton! Kérem magam ellen a fegyelmi tárgyalást. Szőke György (Következik: Vidd végig, Józsi!) A „Szebb, emberibb környezetért” Első dijat kapott a rákócziújfalui iskola az országos pályázaton Kedden, a környezetvédelmi világnap alkalmából Kazincbarcikán adták át a „Szebb, emberibb környezetért” pályázat díjait. A kisközösségek kategóriájában a Rákócziújfalui Általános Iskola kapta meg a 600 ezer forintos első díjat. Aki már járt az iskolában, aligha csodálkozik a sikeren. Az épület melletti két és fél holdas parkban negyvenhét féle-fajta fa, bokor, cserje ad árnyat, hangulatot. A fák között kicsiny állatkertben több, mint húsz kisebb-nagyobb négylábú, szárnyas jószág növekedik a természetvédő szakkörben dolgozó gyerekek gondos munkájának jóvoltából. _ A park tekintélyes hányadát egy NSZK-'beli modell alapján készült játékrendszer foglalja el, az ügyességi játékok, a kis faházikók a diákok kedvencei lettek. Az udvar vér gén szinte a semmiből jórészt társadalmi munkában épült fel nemrégen a tornaterem, amelyben gombnyomásra indul a fűtés, a légkondicionálás. Persze nemcsak a tornaterem készült el fillérekből, hanem az egész park. Az iskola dologi kiadásokra évente 50 ezer forinttal rendelkezik. A környezet építése, szépítése 1974-ben kezdődött el. Marik Mihály igazgató — akkor még mint úttörőcsapatvezető utazásairól hozta Rákócziújfaluba a cserjéket, palántákat. A gyerekekkel együtt csíráztatták azokat a gesztenyefákat, amelyek mára már szép nagyra nőttek. Elkérték az itt-ott lebontott épületek épen maradt kődíszeit, s a kertet ékesítették vele. Amikor 1987-ben megjelent a pályázati felhívás, könnyű helyzetben lett volna Marik Mihály, és három pedagógustársa. csak papírra kellett vetniük az eddigi létesítményeket, eredményeket. Hogy mégsem volt olyan egyszerű, annak az az oka, hogy későn értesültek a Népfront megyei bizottságától a pályázat részleteiről, így mindössze két nap két éjszaka állt rendelkezésre. A pályázat három kategóriájában egyébként összesen 600 pályamunka érkezett be az ország különböző részeiből. A második évre az előzetes zsűrizés alapján már csak százötvenen voltak versenyben, végül a hatvan legeredményesebb közösség közül kerültek ki a díjazottak. — Mire költik a 600 ezer forintot? — kérdezem az igazgatót. — Fejlesztjük az állatkertet, szeretnénk egy lovat venni, hogy megtanulhassanak a gyerekek lovagolni, veszünk videolejátszót, kamerát, színes televíziót, hogy meg tudjuk örökíteni az állatok viselkedését, gyarapítjuk a különböző szertárak eszközeit, a tornaterem sportfelszerelését. Most lehetőség nyílik» arra. hogy olyan gépekkel, eszközökkel bővítsük készleteinket, amelyekről eddig nem is álmodhattunk, s ezekkel is segíthetjük diákjaink tanulmányait. ■ Ez utóbbira sem igen panaszkodhat persze az iskola. Két éve kidolgoztak a nevelők egy képességfejlesztő, felzárkóztató programot a kevésbé jól tanuló gyerekeknek. A kísérletet pártfogásukba vették az Országos Pedagógiai Intézet szakemberei is. Tavaly egv országos tanácskozáson előadást tartottak a programról az iskola pedagógusai, oly nagy sikerrel, hogy azóta több száz tanító, tanár fordult meg az iskolában a helyszínen tanulmányozni a kísérletet. A vendégkönyv szerint nagyszerű élményekkel gazdagodva távoztak az „édeni környezetben lévő iskolából”. Műanyaghulladékot feldolgó-1 zó üzemet létesített a Somogy megyei Kéthelyen a balatonmáriafürdői Aranytűd Áfész. A különböző műanyaghulladékokból előbb granulátumot készítenek, majd ennek egy részéből — mintegy 800 tonna granulátumot tőkés piacon értékesítenek — a korszerű gyártósor segítségével szemetes- és gabonazsákokat gyártanak. A március végén elkészült üzemben már ebben az évben 3—4 millió forint nyereséget szeretnének elérni. Képünkön a fóliafúvó berendezés. (MTI fotó: Kálmándy Ferenc) Nagy hajóból kis ladikba Az önállóságnak túl nagy ára van Beszélgetés Sárközi Imrével, a Tiszafüredi Ganz-Danubius Daru és Gépgyár Részvénytársaság ügyvezető igazgatójával Mostanában gyakran hallani arról, hogy az ország nincs olyan helyzetben, hogy unos-untalan mentőövet dobjon a deficit örvényében kapálódzó vállalatainak. Hisz szükséges a fizetésképtelenségnek, illetve az állami „injekciózásnak” bizonyos határt szabni. De mi történik akkor, ha egy vállalat majdhogynem önhibáján kívül kerül nehéz helyzetbe? Többek között erről beszélgettünk Sárközi Imrével, a Tiszafüredi Ganz—Danubius Daru és Gépgyár Részvénytársaság ügyvezető igazgatójával. — önök az elmúlt esztendőben nehéz helyzetbe kerültek, folyamatos likviditási gondjaik voltak, amit tetézett még az óriási adósságállomány is. S arról is lehetett hallani, hogy a cég vezetői szerint a bajokból nagyvállalatként már nem tudnak kimászni. — Így igaz. Azt mondták, ha együttmaradunk, a hajónk elsüllyed, s a vállalat vezetése javasolta, hogy próbáljon meg mindenki egy kis ladikba átszálini, és igyekezzen a saját erejéből elérni a partot. S végül minden gyárnak kiadták az utasítást, hogy alakuljanak át részvénytársasággá. Így január 1-től mi is ebben a formában, teljesen önállóan dolgozunk. Támogatás vagy nem 7 — Tulajdonképpen miért volt erre szükség? — Annak, hogy ide jutottunk, számos oka van. Az egyik és legnagyobb gond, hogy a szovjet export — amely a nagyvállalat termelésének negyven százalékát, a mi termelésünknek pedig kilencven százalékát tette ki — veszteségessé vált. Ez korábban nyereséges tevékenység volt, éppen az állami támogatás miatt. Persze, hogy ez támogatás volt vagy nem, azon óriási vita van a mai napig az állami szervek és azon vállalatok között, amelyek a szovjet export szenvedő alanyaivá váltak. — Mire gondol? — Nézze, a szovjet árszínvonal — mind az import, mind pedig az export esetében — rendkívül alacsony. Ezt az alacsony export-árszintet mindig a vállalatok szenvedték él, ugyanakkor az importon az állam nyert. Hiszen például az a haszon, ami a Szovjetunióból származó gépkocsikon van, nem a Merkúrnál csapódik le, hanem az állami „nagykalapba” vándorol. Tehát mi ezt a támogatást úgy tekintettük, és tekintjük ma is, hogy az állam átenged a Szovjetunióba exportáló cégeknek abból a többletnyereségből, amihez az ugyanonnan származó import révén jut. Szóval ez nem támogatás, sokkal inkább egy kereskedelmi aktus, aminek az adok-veszek oldalán vannak veszteségek és nyereségek, amelyek összességében kiegyenlítik egymást, csak az előzőekben elmondottak szerint a kár és a haszon nem egy helyen jelentkezik. S hogy az exportáló vállalatok vesztesége ne legyen túl nagy, korábban az állam anyagilag támogatta ezeket a cégeket. — Mitől függött — jobb híján mégis ezt a szót használom — az állami támogatás mértéke? — Elsősorban attól, hogy mi volt az adott termék: olyan-e, ami a Szovjetunió számára fontos, vagy sem. Mert az előző esetben nagyobb volt a támogatás, az utóbbiban viszont kevesebb. Mint ahogy jelenleg is vannak cégek, amelyek büntetőadót fizetnek a szovjet export után, de akadnak olyanok, amelyek most is támogatást kapnak. Valójában mi is az utóbbiak közé tartozunk, csak az a bökkenő, hogy ma 2 százalék állami támogatást kapunk a korábbi 20—30 százalékkal szemben. Éppen az előzőekben emlegetett alacsony árszint miatt tavaly egy-egy portáldarun már kétmillió forint veszteségünk volt, s az elmúlt esztendőben 48 darabot szállítottunk. Hát emiatt kellett más termékek után néznünk. Ez az egyik gond, a másik pedig az, ami a bukaresti árelvbőn adódik, eszerint ugyanis egy-egy termék éves világpiaci átlagára határozza meg a KGST belső árait. Nománmost, a Szovjetunióból importált termékek — így az olaj és azok származékai, meg a különböző energiahordozók — világpiaci ára az elmúlt 5—8, vagy 10 évben csökkent, és a bukaresti árelv szerint ez most jelentkezik a két ország közötti kereskedelemben. Magyarul, ugyanannyi behozott nyersanyagért, energiahordozóért kevesebb terméket kell adnunk cserébe, s éppen emiatt a magyar állam a Szovjetunióba irányuló exportot úgy is igyekszik viszszafogni, hogy az odaszállító vállalatok támogatását megvonja. Viszont ezt a gyárat kimondottan azért hozták létre, hogy a Szovjetuniónak portáldarukat, úszódarukat készítsen. Mi ezt tudjuk, gépi berendezéseink csak erre alkalmasak. Amikor önállóak lettünk, tovább nehezítette helyzetünket, hogy itt az évek során — éppen amiatt, mivel korábban a fejlesztés, a kereskedelmi tevékenység és még sorólhatnám, hogy mi minden, a központi gyárban folyt — nem alakult ki egy ütőképes műszaki gárda, amely új termék kifejlesztésébe kezdhetett volna. Szóval itt álltunk csupaszon, se gyártmányunk, se piacunk, se embereink, se szervezeteink. Ehhez még jött az, hogy több mint 300 millió forintot követelt tőlünk a vagyonkezelő központ, mert az átalakulás során is érkeztek ide anyagok, s azok árát vissza kell térítenünk. Mi ezt úgy tudtuk volna elképzelni, hogy január 1-én, amikor önállókká váltunk, tiszta lappal indulunk. de nem így történt. A 300 millió forintból eddig még csak 40 milliót fizettünk ki, így nekünk továbbra is a vállalati központ hitelez, de nem önzetlenül, mert 20 százalékos kamatot kell fizetnünk. Legfontosabb, hogy munka legyen — Ebből a helyzetből hogyan lehet kijutni? — Ezt a kérdést mi is többször feltettük magunknak, s azt mondtuk, legfontosabb, hogy munka legyen, mert anélkül tényleg nem jutunk semmire. Az elképzelésünk az volt, hogy mivel mi tudunk portáldarut gyártani — de a szocialista országok piacai telítettek — maradnak a tőkés piacok. — Ez így szépen hangzik, csakhogy íNyugaton évszázados hagyományokkal rendelkező darugyártó cégek vannak, s mi azokkal szemben nem vagyunk versenyképesek. — Ez sajnos igaz. Arról már nem is beszélve, hogy nincs nevünk, ráadásul a szocialista iparnak enyhén szólva nincs túl jó híre, hisz nem tud sem minőségben, sem határidőben versenyezni az ottani cégekkel. Ez az egyik dolog, a másik pedig az, hogy ma már a nyugati igé-Évek kellenek hozzá — Milyen elképzeléseik vannak a jövőt illetően? — Szóval, mint már említettem, rövid távú stratégiánk az. hogy kooperációs kapcsolatokat alakítsunk ki a nagy nyugati cégekkel — de mivel ezekért a munkákért csak „éhbért” kapunk, ami a talponmaradáshoz elég. a meggazdagodáshoz viszont nyék eltolódtak, fejlődtek a technológiák, s arrafelé már nem portáldarukat használnak. hanem speciális hajókirakó berendezéseket. Így nekünk csak egy esélyünk maradt: ha meg akartunk élni, keresnünk kellett olyan nagy nyugat-európai darugyártó cégeket, amelyek hajlandóak voltak velünk kooperációs kapcsolatba lépni annak érdekében. hogy daruegységeket gyárthassunk és szállíthassunk részükre. Nos, elmondhatom, hogy ennek a törekvésnek már vannak eredményei, hisz jó kapcsolatunk alakult ki egy osztrák kereskedő céggel, de szállítunk épületszerkezeteket a müncheni repülőtérre. A jászberényi Aprítógépgyárnak pedig földmunkagépek alkatrészeit állítjuk elő. Nemrégiben írtunk alá szerződést egy skót darugyártó céggel, amelynek ugyancsak vasszerkezeteket szállítunk! kevés — további elképzeléseinkben az szerepe], hogy kialakítunk a gyárban egy önálló profilt, és saját termékkel vagy termékekkel jelenünk meg a piacon. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra, évek kellenek hozzá. — Köszönjük a beszélgetést. N. T.
