Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
8 1989. JUNIUS 24 irodalom» művészet Zelei Attila^ Galambposta Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Magyar Nemzeti Galéria Aranyleltár című, a vidéki múzeumok kincseit bemutató kiállításának anyagából válogattuk. Kiss Benedek: Zápor alá régen álltam Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe; levetkőzve meztelenre verje .fejem, mellem váltam. Zápor alatt sokat álltam, szálltam csattogó szelekkel; hangom csattant mennykövekkel, tócsák vizén tapicskáltam. Homok itta az ég könnyét, szőlőlevelek suhogtak — nem terem sehol maholnap olyan borúlátó, friss ég! levetkőznék meztelenre, verje eső mellem, váltam, Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe. Futok-e még záporokban, két karom kitúrva szárnyként? Szelekkel csattogva szállnék — de az én nyaram már hot van? Fiam röpköd szemem rétjén, ő csattog füttyös szelekkel. Játsszon már ő mennykövekkel, álljon ő záporba, mint én! Szenti Ernő: Örökléttel a hátam mögött Egyfélidös örökléttei a hátam mögött Még soha nem írtam verset Gördülékennyé váltak meditációim A kint és a bent ikerterét Uralja egy és bszthatatlan látásom Tartózkodom a kimondhatatlan túlzásaitól Osztozik lélegzésem sorsában a levegő Teljesítette tervét tevékeny másságom A testemben elrejtett prök körforgás Nem bocsátkozhat ismétlésekbe Matúz Gábor: Ars poetica endvai néni a magos konyhaszéken ült. Kenyeret evett, és egy széles öblű kék pettyes csészéből forralt tejet ivott hozzá. Ez volt a reggelije. A fél liter tej nagyobbik fele még a tűzhelyen gőzölgött. Meleg illata betöltötte a konyhát. Ebédet csinál belőle. Vagy vacsorát. Tejbegrízt fahéjjal, vagy krumplifőzeléket habarékkal. A fehér tejeszacskó ott száradt a kopott zománcú falikút csapján, tisztára mosva. Néha teli tömte tollal, mint egy apró babapárnát, és elsüllyesztette a sötét kapualjban álló nagy szürke kukák mélyén. Többnyire tésztákat evett. Túróval, mákkal, lekvárral. Olykor egy-egy kis krumplit, főzeléket. De legjobban mégis a húst szerette. A gyenge húst pörköltnek. Kevés zsírral, hagymával, paprikával — öregecske, válogatós volt a gyomra is: hetven éves, de már négy napja nem jutott hozzá. Letakarította a kockás terítővei borított konyhaasztalt. A csészét, a tányérkát a kék mosogatótálba tette. A kenyér rágóhéját, meg a tegnapról megmaradt szikkadt szeletkéket gondosan összeaprítot.ta. Kivett egyet a kredencben gyűjtögetett tejeszacskók közül és beles öpörte. Kicsivel mindig több kenyeret vett, mint amire szüksége volt. Délelőttönként sétálni ment a közöli parkba. Elüldögélt a nagy bokor mögött a pirosra festett pad sarkán. Ejnézegette a homokban játszó gyerekeket, s közben a kenyérdarabkákat szétszórta a galamboknak. Azok meg jöttek éhesen, csapatostul, nagy számysuhogással. Mintha angyalok serege érkezne. Gyakran álmodta, hogy egyszer, ha meghal, nagy szárnysuhogással galambok ereszkednek le érte az égből. Szürkék, veresek, tarkák, riadt szeműek. De innen sose álmodta tovább. Valami konok ellenkezés megakadályozta benne. Szeretett élni. Szerette, ahogy felkél a Nap. Ahogy az utcák, a parkok megtelnek fénnyel és meleggel. A fák zöldellnek. A fiatal pázsit buján nyújtózik el a bokrok alatt. Az emberek jönnekmennek. A gyerekek felnőnek, kicsinosodnak. A csivitelő lánykák meghasasodnak. Tele lesznek gonddal, aggodalommal. Mint Szókéné is, a szomszéd fiatalasszonyka. A függőfolyosó visszhangzott a két gyereke kiabálásától. Talán éppen vásárolni indultak. A nagyobbik kislány megkapaszkodott az ő nyitott ablakának párkányán. Két szép gesztenyebarna szeme bemosolygott rá. — Szia, néni! Apró kezében a rongybaba, amit még ő adott neki. Kicsit már kifakult, elkoszolódott, és fél oldalra lógott a feje, de ki nem adta a kezéből. Régen ilyeneket csinált a kézműipari vállalatnak, összevarrta, kitömte, filléreket keresett rajta. Bohócokat, nagyszemű lincsibabákat, később esetlen, kajla állatfigurákat, ahogy a divat változott. Ennek a nyugdíjából élt. Fizette a lakást, villanyt, fűtést, házmestert. Volt még néhány belőlük a férje ágyán. Az unokáknak tette el valamikor. De a fia meghalt. A lányáról meg évek óta nem hallott semmit. Kanadában élt. Ahogy legutóbbi levelei egyikében írta: az ötvenedik és hetvenedik szélességi fok között szaladgált a boldogsága után. Odament a gyerekhez. Apró pisze orrához nyomta az orrát. Csodára hiányoztak az ilyen meleg gesztusok. Amíg a férje élt, még jutott belőle. Mert kedves, érzékeny, talán túlon-túl is érzékeny ember volt a férje. Itt dolgozott a Postánál. Könyökvédős hivatalnok, aki mindig nagyon igyeke* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatán nak III. díjas alkotása tárca-kategóriában. zett, sokat idegeskedett, de mintha a pénzt sose körülötte osztogatták volna. Egy évet se élvezett a nyugdíjából. A gyerek fintorogva ráncolta össze az orrát és hátralépett. — Neked krumpliorrod van! — mondta. — Neked meg pisze. — Nem is ... A fiatalasszony közben odaért a kisebbik gyerekkel. Olyan volt, mint a nádszál. Divatos, lezser pulóver lógott rajta. A szeme karikás, fáradt. Vállán a család minden gondja. A férje késő estékig dolgozott, hogy bírják a rezsit, meg valami magukra is jusson. Egyszer-egyszer otthagyták nála a gyerekeket, és ez a nagyobbik a karjában aludt el. — Maga már takarít, Lendvai néni? Én még most megyek vásárolni ... Lendvai néni ránézett a faliórára. Ráért még készülődni. — Hagyja itt a gyerekeket! Gyorsabban megjárja. A fiatalasszony örömmel kapott rajta. — Na, Pocok?! Itt maradtok? — fordult a kezét szorongató kisebbikhez. A Pocoknak szólított dundi kislány csodálkozva nézett az anyjára. Azután tagadóan megrázta fürtös kis fejét. — Nekem menni kell tyokit vásárolni ! nagyobbik még mindig bosszúsan dörgölte az orrát, és tüntetőén elindult a lépcsőház felé. A folyosó túlsó végéről idehallatszott Csapóné érdes, tolakodó hangja. — Megyünk pénzt költeni. Szókéné?! — A fiatalasszony félig visszafordulva bólintott és elindult. Lendvai néni becsukta az ablakot. Nem szerette ezt. a nagyhangú, minden lében kanál embert. Ez még a mások fazekába is képes belenézni. Mi fő? Mit főz? Hogy aztán a másik szomszédnál kibeszélje. Fogta a portörlő rongyot, s elindult a szobába. Szerette a tisztaságot. Minden napra beosztott valamit. Porszívózás, mosás, vasalás. Az öltözködésre külön ügyelt. Neki nem szabadott elhanyagolt, szutykos öregembernek látszani. Bele is halt volna. A portörlést a sarokban kezdte a televíziónál. Politúrozott, szép kávájú készülék volt. Sajnos már ez is öregecske. Hol ez, hol az romlott el benne. A szerviz már nem is vállalta. Szókéné férje jött át javítgatni. Szerencsére mindig megtalálta a bibijét. Ö meg nézhette a kedvenc műsorait. A jókedvű, mindig mosolygós bemondónőket. Az okos riportereket, akik a felhős homlokú minisztereket faggatták. A holnapról beszéltek. Kibontakozásról. A következő három és öt évről. Ami a magafajta minden napnak örvendő öregembernek olyan megérhetetlenül messze volt. Egy időben, amikor még érdekelte, hogy merre élhet a lánya, folyton az útifilmeket nézte. Alaszkáról, a nagy tavakról, a sziklás tengerpartról. Látott ott egy fura embert. Ült a sziklahasadékban. és az előtte repkedő madarakra vadászott. Huss! Lendítette ki a hosszú nvelű hálót. Odahúzta magához. Kiemelte a cseppnyi jószágot. Megrántotta a nyokát, és beledobta a hátizsákjába. Valahogy el is mentr tőle a kedve. Ha kérdezte, mivel tartozik a javításért, alkatrészért, Szőke csak legyintett a nagy kezével. Nem érdekes. A bontóban guberálta. Nem szerette ezt a kifejezést. Talán mert szerette ezt a fiatalembert. és ez a szó mindig a téren látott loncsos öreg embereket juttatta eszébe. A szemétládákban guberáltak. Ha találtak valami értékesíthetőt, hamarosan már egy üveg borral ültek a padra. Aztán addig ittak, amíg volt, vagy ameddig horkantva el nem dűltek a pádon. Mire végigért az ágyvégeken, a szekrényen, el is fáradt. Hol volt már az az idő, amikor egész nap meg nem állt! A férje most is úgy mosolygott rá a fényképről, mint régen. Mintha azt mondaná; Te sose fogysz ki a munkából ... De tiszta, pedáns öregasszonynak is tartotta mindenki! Lassan készülődnie kellett. Megmosdott. Fölvette a fehér blúzát, aminek olyan fodros kis elökéje volt. Hozzá a palackzöld kosztümöt és a kis kalapját. Karjára akasztotta a barna műbőrtáskáját, aztán elindult. A kapuban Szókénével találkozott. Mellette a gyerekek csokit majszoltak. Kezében apró kishálóban élelem, szájában tengernyi panasz. — Nézzen ide, Lendvai néni! Alig vettem valamit, és oda van négyszáz forintom. Bosszúsan ingatta a fejét. Apró piros ajkai szinte eltűntek az arcáról. — Nem is tudom, hogy tud megélni abból a kis nygudíjából! Lendvai néni halványan mosolygott. Hogyan is ... Ügy, hogy az ő pénztárkönyvének kiadás rovatában a hús helyett is kenyér áll. De hát ilyesmiről nem beszél szívesen az ember. — Mondja, nem éhezik maga néha? — kérdezte Szókéné ijedten. — Ugyan már! Nézzen rám! Alacsony termetű, telt öregaszszony volt. A szervezete kitűnően hasznosított minden táplálékot. Talán így úszta meg a háborút, az igazi nélkülözést is. — Jól áll magának ez a ruci, Lendvai néni. Csak az az ormótlan táska nem megy hozzá. Legközelebb meglepem egy ilyen kis divatos vacakkal! Jó lesz? — kérdezte a csöpp szájú fiatalasszonyka. — Á .. . Nem fér abba semmi. Megindult a park felé. Oda, ahol a két szürke tornyú ház, mint vigyázba merevedett poroszló vigyázott egy kis terecskét. Az úton sárga kavics. A sűrű bokrok közé ékelődött -apró benyílókban piros padok. Leült. A barna táskát a lába mellé tette. Hátradűlt és körülnézett. Távolabb egy réveteg, borostás arcú férfit látott. Kezében hosszú nyakú boros üveg. Savanyú ábrázatot vágott miután meghúzta. Látszott, hogy ma még semmit sem evett. Megigazgatta a kalapját, és elővette a műanyagzacskót. A torony körül már köröztek, s egyre lejjeb ereszkedtek a galambok. Lassan szórogatni kezdte maga köré a kenyérdarabkákat. És a tarka tollú begves kis jószágok nagy szárnysuhogással lehuppantak mellé. Kurrogtak, kapkodtak, csipegettek. Némelyik a lábáig merészkedett, mintha a kezéből akarna enni. assan fölegyenesedett. Mélyet szippantott az átmelegedő őszies levegőből. Egy zöld cserje gyenge ága hajolt az arcához. Körben csend. Csak a villamos távoli zakatolása hallott. Belemarkolt a zacskóba. Mindkét kezét lenyújtotta. Amelyikben a kenyér volt kinyitotta. Amikor a vörösbegvű gerle odakapott, hirtelen bezárta. Megrántotta a nyakát, ahogy a madarásztól látta. Aztán a táskába tette. Apró, óvatos ugrással hagytam el a mozgólépcsőt, utat engedtem a dolgukra sietőknek — én rá^ érek sétálgatni —, aztán kiléptem az épületből. A lenti zavaróan homályos neonvilágítás után hunyorogva fogadtam a nap természetes fényét. Váratlanul elerőtlenedve, hátammal a falnak támaszkodtam, markolászni kezdtem szorítva lüktető mellkasomat, szemeim lehunytam, hirtelen kiszáradt torkom hörögve nyelte a levegőt, kiütütt rajtam a veríték. Fél percig tarthatott az egész, akkor felnéztem az Országházat láttam . . . szemhéjamat egy széles szívtájóki szúrás újra lezárta, és „eszembe jutott” ... „1945 januárját írták. Az embt rek félelemben, bizonytalanságban vártak minden elkövetkezendő napot, önfeledt gyermekien örülve azoknak a perceknek, amik véletlenül fegyverzajmentesnek sikerültek. A városból egy lélek se ki, se be, az ostromgyűrű szoros, kiváló csapdaként működött. Egy különösen hideg éjszaka, úgy tizenegy óra körül halkan kocogtattak ajtónk keskeny üvegén. Felálltam a kopott bőrfotelból, amelyben lustán elterülve azon töprengtem éppen, vajon meddig húzódhat még ez az esztelenség, kilestem az ellenőrzőnyiláson, Zoltán állt a kis előtérben, halkan elfordítottam a kulcsot a zárban, és beengedtem. Talán át sem lépte a küszöböt, már sürgetett, azonnal pakoljak, el kell tűnnöm, a nyomomban vannak. Az általunk vívott harc szükségszerű velejárója volt állandó menekülésre kész állapotunk, így nem sokat kérdezősködtem, két perc alatt megsemmisítettem mindent, ami közelmúltbeli itt-tartózkodá-
