Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-21 / 143. szám

1989. JÚNIUS 21.

j^ÉPtAP

1. VENDÉGEK VOLTUNK TALLINNBAN,

^_________________AVAGY EGY BARÁTSÁGRÓL ILLÚZIÓK NÉLKÜL ^

Sorbanállás a sorbanállásért

A televíziós film vagy a tévéjáték a legdrágább műfajai 'közé tartozik a televíziónak, a szó szoros értelmében költséges „játék”, nem véletlen, hogy az utóbbi

pénzszűke időben számuk jelentősen csökkent. Még akkor is igaz ez, ha például az elmúlt 'héten három

olyan tévédrámát láthattunk, amelyik a televíziónk műhelyéből került ki. Kevesebb születik belőle, s ez önmagában is baj, hisz azt gondolom, volna mit drámáiba önteni, volna mit kifejezni a mindennapi feszültségekből, akár mai témát dolgozva fel, akár a múltba nyúlva témáért. De a számbéli csökkenésnél is aggasztóbb, hogy az elkészült televíziós munkák sem hoznak átütő sikert, mintha a fokozott anyagi felelősség 'kedvezőtlenül hatna az alkotók teljesítményére. Mondom ezt éppen a múlt héten tapasztaltak alapján, hisz a hétfőn sugárzott Versenyt Szi ne tár Miklós Rendezte — a műfaj kitűnő ismerője, sokoldalú művész, régebben nem egy valóban kiugró mű alkotója, a szerda este bemutatott Nevezzük szerelemnek című tévéjátékot pedig Szőnyi G. Sándor vitte képernyőre, aki szintén nem egy emlékezetes sikert mondhat magáénak. Most pedig — sajnálatos módon — mintha nem is emlékeztetnének régebbi sikeres önmagukra, sommásan fogalmazva mindkét említett televíziós dráma egyszerűen bukás. Érthetetlenül alacsony színvonalú munka — tartalmában, 'hisz egyszerűen nem tudni, mi is lehetett az alkotók szándéka.

Vegyük a Versenyt. Alapja valójában egy anekdotába illő történet, méghozzá ia távoli, romantikus kurucvilágból. Tehát kosztümös film, ami ugyancsak nem olcsó mulatság. Egy udvari mulatságon egy neves hegedűművész és egy „névtelen” cigánylány mutatja be tudását. Az előbbi fényes diadalt aratva á bájos vendégsereg körében, míg az utóbbi csaknem megszégyenül. Aztán fordul a kocka, a névtelen leányzóból előkelő dáma lesz, udvarhölgy, s akik annak előtte megvetették, „dicsőséges” visszatérésekor el vannak ragadtatva tőle. Van itt tánc, jó hoszszan, hegedűjáték, maga Kovács Dénes játszik a csodálatos Stnadivarim. Ez ellen nem is lehetne panaszunk, ha nem tűnne túlságosan hosszúnak, a dráma ellenében afféle időtöltésnek. Egy érdekes történet — amely néhány percben elmondható — van itt csaknem egyórásra feltupírozva. S nem is túl ötletesen. Ami pedig azt illeti, miért is született meg ez a mű — túl azon, hogy egy ikooprodukciós külföldi sorozat egyik darabja, hogy tehát mit mond ez a mai nézőnek, itt Magyarországon 1989-ben, sz „titok” marad. Legfeljebb annyit kombinálhatunk, hogy talán arra akart célozni, ami napjainkban nint_ jelenség tapasztalható i művészi világban, hogy ludniillik sokszor nem az gazi értéket becsülik, haléin egészen más, mellékes izempontok „érvényesülnek!! íz értékelésben. Találgatni ehet, de ez már kívül esik i művészet határain.

Hasonlóan tanácstalan vaíyok a Ljudmilla Petruevszkaja drámájából szülééit tévéjáték értelmezésé>en. Az, hogy rövidített válozat, az még előnyére is álhatna, de hogy ilyen hanis hangot üssön meg, lely egyszerűen hihetetlenié teszi a drámát, amely Lázasfelek egyetlen nagy vitáját jelenti — s amelyből megtudjuk, hogy ők bizony úgy léptek frigyre, hogy egyáltalán nem szeretik egymást. Sőt — egy ideig úgy tűnik, ki sem állhatják egymást. Gyanítani lehet, érdekből született meg ez a házasság. S alighogy megköttetett, máris felbomlással fenyeget. Úgy ahogy ez még érthető, el is fogadható — ha az alaphelyzet nem is túlságosan hihető. Am az igazi problémát a befejezés okozza, a váratlan, s egyáltalán nem indokolt fordulat, amikor az anya betoppanásakor a fiatal házasok hirtelen karöltve együtt távoznak, mintha előtte mi sem történt volna. Ki érti ezt? Hová kell tenni, hogy a férjet alakító Kerekes László úgy mondta fel a szövegét, mint valami kisdiák a leckéjét, s a feleség szerepében Mester Editben sem szólaltak meg emberi érzelmek, vagy legalább a hiányzó igazi érzelmek utáni vágyakozás hangja. Modern elidegenedés drámai lenyomata lett volna ez a játék? Így ürül ki a lélek, no meg a szív a korszak ellentmondásainak hatására? Ezeket a kérdéseket feltehetjük anélkül, hogy a tévéjáték valamiféle feleletet adna rá.

Szerencsére a hét harmadik magyar tévéfilmje — vagy ahogy az alkotók nevezik: kisjátékfilm, azt bizonyítja, hogy még napjainkban is lehet, sőt kell az érzelmekről beszélni, méghozzá akár érzelmesen is. Na persze nem érzelgősen. A Fehér éjszakák — mely Dosztojevszkij kisregénye nyomán készült, s maira hangszerelt játék — nem csupán azért, mert a fiatalember (Gálffi László) mai divatú farmert visel, sokkal inkább friss és fiatalos szemléletéért — Matkócsik András filmje lágy szimfónia arról, miként keresi egyik ember a másikat, s mily boldogság, ha rá is talál arra a másikra. S hogy e nélkül az érzés nélkül egyszerűen élni sem lehet. Finom líra ez a film, nagyszerű képekben elénekelve. Sugárzik belőle az alkotók benső meggyőződése, hogy hitvallásnak szánják alkotásukat. És itt kell megjegyezni: ez a kisjátékfilm a Fiatal Művészek Stúdiójában készült, rövidített névvel1, az FMS műhelyében, ahol a kísérletező 'kedvű fiatalok bontogatják szárnyaikat. Tálán innen is van ennek a filmnek is az a friss szemlélete, amit például az előzőén tárgyalt munkákból hiányoltam. Kisebb a felelősség, a kísérlet szabadabb repüléssel jár. Lám, Matkócsik bátran vállalta azegyé. ni hangot, s az ő Fehér éjszakája — bár bizonyos részletek a filmben Leningrádot idézik — egy pillanatig sincs kétségünk, Budapesten történik. Az ő fiatalembere ebben a mi szorító valóságunkban álmodik — s ha reménytelen is az álom — mégis megható és elgondolkodtató.

Három tévédrámáról szóltam, egy kicsit azért is, mert ezekben a napokban Veszprémben folyik a műfaj seregszemléje, s szakmai zsűri dönti el, melyik alkotásnak ítéli a pálmát, illetve a Balatoni szél című szobrocskát, s közönségből verbuvált ítésztestület szavaz arról, hogy az elmúlt év terméseiből melyiket tartja legjelentősebbnek. Ha k fentebb tárgyalt Verseny és a Nevezzük szerelemnek is indulna, aligha teremne számára babér. Am a Fehér éjszakáknak — igen. Legalábbis az én megítélésem szerint.

— VM —

Tanul-e tovább a magyar mérnök?

Az idén — júliusban — ünnepli felállásának ötvenedik évfordulóját a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöktovábbképző Intézete, amely alapíásakor az első ilyen jellegű tevékenységet végző oktatóközpont volt Európában. Az intézmény jelenlegi feladatairól, a műszaki szakemberek továbbképzésének helyzetéről Kiss István címzetes egyetemi docens, az intézet igazgatóhelyettese tájékoztatta az MTI-t.

— A fél évszázada megfogalmazott cél, miszerint a mérnöktovábbképzés alapvető követelmény, hogy a szakmájukban már több éve dolgozó mérnököket az elmélet és a gyakorlat legújabb eredményeivel megismerkedhessenek, továbbá különleges szakismereteket sajátíthassanak el, ma sem változott — mondotta. Sajnos azonban az elmúlt évek tapasztalata szerint a posztgraduális képzés formája iránt csökkent az érdeklődés. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy a vállalatok teherbíró képessége csökkent, másrészt viszont maguk a szakemberek sem érzik szükségét a tanulásnak, mivel a többlet-tudást eddig sem anyagilag, sem erkölcsileg nem honorálták megfelelőképpen.

Ügy tűnik, az említett kedvezőtlen tendencia az utóbbi egy-két évben — ha mérsékelt ütemben is —, de változóban van, a ^tanfolyamok hallgatóinak száma kis mértékben növekszik. Az 1988— 89-es tanévben hozzávetőlegesen tízezren vettek részt a különböző témájú előadásokon ; 95 százalékuknak volt mérnöki végzettsége, a fennmaradó hányad más szakmájú, ám mérnöki munkát végző diplomások közül került ki. Még manapság is megfigyelhető, hogy azok a kurzusok a legnépszerűbbek, amelyek ismeretanyaga rövid távon hasznosítható a mindennapi munkában, vagyis a megszerzett tudás azonnal „aprópénzre” váltható.

Tatabányán

Orvosképző egyetem nyitását tervezik

Egy természetes gyógymód, az úgynevezett kiropraktika tanítására egyetem megnyitását tervezik Tatabányán, mégpedig amerikai—magyar vállalkozásban. A mindenféle mozgássérülés, de különösen a hátgerinc és ízületi bántalmak természetes gyógyítására alkalmas nagy múltú eljárást Amerikában ma már tíznél több orvosi egyetemen tanítják, s az oktatási központok mellett mindenütt klinikát is létesítettek. A legnagyobb intézményeket a Georgia államban székelő Life Chiropractic College (LCC) működteti. A kiropraktika népszerűsége, az igények növekedése arra késztette az LCC-t, hogy Amerikán kívül másutt is hasonló központokat hozzon létre.

Az amerikai orvosok nemzetközi marketing- és konzultáns cégeket bíztak meg azzal, hogy a megadott szempontoknak megfelelő helyet és partnereket találjanak Magyarországon. A nyilvános felhívásra hazánk számos

települése jelentkezett, s közülük Tatabánya mellett

döntött az amerikai fél. Kenessey László, a SAM Nemzetközi Marketing és Konzultáns Iroda egyik igazgatója, az LCC megbízott üzleti képviselője elmondotta, hogy a választásban mérvadó volt Tatabánya földrajzi elhelyezkedése, Budapest közelsége is. A technikai felszerelést és a szakembereket az amerikai fél biztosítja.

A másfél milliós Észt SZSZK és a harmadannyi lakosú Szolnok megye kapcsolata az eltelt közel két évtized során már-már a legendák régióiba emelkedett. A jelzők testvériségről, forró barátságról szóltak. Az eltelt két évtizedben leggyakrabban jólfésült delegátusok jöttek-mentek, olykor sportolók, vagy művészeti csoportok színesítették az utazó kontingenseket, legutóbb pedig már úgy véltük, hogy olyan szilárd ez a rokoni összetartozás, hogy kibírja a gazdasági együttműködés teherpróbáját is.

Ilyen előzmények után került sor arra a kiállításra melyet Szolnok megyei gyártók és forgalmazók részvételével szerveztek Tallinnban, a Dalmezőn lévő kultúrpalotában. A

kamionok elvitték többek között a Kunság Fűszert, az Ideál árukínálatát, a TVM mosóporait, az Agroker kerti gépjeit, a Bőrtex Adidas táskáit, a Nefag kazánjait és még sok minden mást, aztán június 6-án reggel a Ferihegy 2-n gyülekeztek az eladók: több mint százan voltak a szakembereié akik nagy bizakodással készültek az útra. Ha ekkor csoportkép készült volna róluk, arcukon a jó értelemben vett üzleti mohóságot lehetett volna felfedezni. Június 13-án az érkezéskor egy résztvevői fotográfia csalódottságról és a felesleges küldetés miatti ingerültségről tanúskodott volna. Hogy mi minden történt a két képzeletbeli pillanatfelvétel között, erről szól cikksorozatunk.

Valami oknál fogva a szocialista világ valamennyi repülőterén -kötelező legalább egy órát céltalan várakozással tölteni. Gyanítom, amolyan érzelmi karanténnak számít ez a haszontalan ücsörgés, ácsorgás-lófrálás: akiben valaminő lelki pokolgép ketyeg, az robbanjon fel még itt, a várakozás során. Álltunk hát a Ferihegy 2 várócsarnokában, és hogy teljen a vánszorgó idő, megkérdeztem néhány kiállítót, mit küldtek a kamionokkal a Dalmezőre?

Szolnok megyei Tszker, Papp Sándor igazgató:

— A Tszker és az osztrák Konrád Stefán úr által létesített vegyesvállalat üzletkörébe tartozó termékeket reprezentáljuk. Az előzmény annyi, hogy az elmúlt két

év alatt néhány szovjet céggel felvettük a kapcsolatot, de üzletkötésre eddig nem került sor. Miután számos országban van már irodánk, jó lenne Tallinnban vagy Moszkvában is létesíteni egyet. Robottechnikát, vegyipari folyamatokhoz szükséges szelepeket, csőelemeket állítunk ki.

Nagy Gábor, az Elektroszoft Kisszövetkezet elnöke:

— Tallinnban szeretnénk létrehozni egy ottani székhelyű vegyesváílalatot, amelyik számítógépeket szerelne öszsze több ezres darabszámban, és forgalmazná az egész

Szovjetunió területén. Elsősorban árucserével kívánjuk az üzletet megvalósítani, egyébként a standunk az Ideállal lesz közös.

A Malév TU—154-esében kényelmesen elvoltunk, mivel a különgép a Szolnok megyei delegáció számára jelentett légihidat, mi több, azt is sikerült elérni, hogy a tallinni repülőteret fogadásunk idejére nemzetközivé léptessék elő, így Moszkva kikerülésével egyenesen odaröppentünk Budapestről. A megérkezés után néhány pjerccel vezetőink — Bugán Mihály, a megyei tanács elnökhelyettese, Németh László, az MSZMP Szolnok Városi Bizottságának első titkára és Bóka János, a megyei pártbizottság osztályvezetője — elkeltek, kocsi jött értük, és hamarosan egy elegáns villában pakolhattak le. Mi azonban csak vártunk türelmesen, jó másfél órás semmittevés után buszok érkeztek, és elkezdődött a „szálláslutri” nevű észt társasjáték. Volt aki tűrhető hotelban kapott helyet, voltak viszont olyanok, akik sokadosztályú diákszálláson találták magukat, ahol a mosdási lehetőség a folyosó végén elhelyezett hidegvízcsap volt. Jómagam az 1980-as olimpiára finn közreműködéssel épült Sport szállóban leltem ideiglenes otthonra.

Módomban volt ezt az ép iletet új korában látni, aztán voltam vendége úgy öt évvel ezelőtt. Nos, a vitorlásversenyzőket befogadó szálló olyan iramban öregszik, hogy egykori eleganciájára már csak nyomokban emlékeztet. Pedig a környezete pompázatos: az embert a karnyújtásnyira hullámzó tenger mormolása ringatja álomba, és reggel az éhes 'sirályok vijjogása ébreszti. A madárszárny szabdalta meszszeségben hajó úszik ei a horizonton, pontos menetrend szerint a Georg Otz emeletes komphajó, amely Helsinkivel köti össze Tallinnt. Később ezen a járaton szinte valamennyi Szolnok megyei vendég átruccant egy-egy éjszakára a finn fővárosba.

Az étkezést ki-ki maga találta ki magának, ami nem volt könnyű. Ugyan a Sportban működik egy önkiszolgáló étterem, de az edzőtáborozó sportolók állandó hoszszú sora tolong tálcákkal a pult előtt, s mindössze egyetlen egy száj kislány állja kizökken thetetlen nyugalommal a rohamot. Volt persze revizor a pénztárban, konyhában, de kiszolgáló csak az az egyetlen akadt. A sorbanállás kényelmetlenségével csak addig volt nehéz megbarátkozni, míg rá nem jött * az ember, hogy Észtországban mindenütt és mindenért sorba kell állni. Az ötkopejkás buszjegyért éppen úgy, mint a kaviárért, netán a vodkáért. Ami az italt illeti: egy áruház előtt olyan sor kanyargott az alkohol híveiből, hogy a végét egyszerűen nem lehetett kibogozni. Az óváros rövid kis utcácskáiban kunkorodott, önmagába fonódott a sor, így valami közös megegyezés alapján vettek be maguk közé új jelentkezőt a már sorban lévők. Azt mondták, ott elől állítólag vodkát mértek. Sorba kell állni az éttermek előtt is, aztán a legnagyobb hatalmasság, az ajtónálló néha résnyire nyitia a bejáratot és úri szeszélyének engedve bebocsájt pár halandót. Ha valaki azt hiszi, hogy mindez azért van, mert odabent tömegnyomort talál, téved. Sorba kell állni ott is, ahol tucatjával állnak az üres asztalok. A magyarázat? Alighanem a sorban állás a sorban állásért. Ez a pszichózis néhány nap múl- Vp már annyira hatalmába kerített, hogy azt képzeltem, a taxiállomásokon, az üzletajtóban. vagy az étkezdében ott állok saját magam mögött.

(Folytatjuk) Palágyi Béla

A dal ünnepe

Délután az óvárosban

A tévé

í képernyője előtt