Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-17 / 140. (141.) szám
8 irodalom» művészet 1989. JUNIUS 17 égyelmezett és felszeg gyerek voltam, ha gondoltam is olykor szökésre, nyilvánvalóan csak az ábrándozás hajszolta elém, különben nem illett hozzám a gondolata sem. Helyzetemet viszont elviselhetetlennek éreztem családom nélkül, esténként újra meg újra fölötlött szemem előtt anyám telt alakja, amint azzal a jól ismert, kissé hintázó járásával viszszaindul az állomásról, ahonnét a nyögdécselő vicinális lassan kizötyög velem. Barátaim nemigen akadtak; néném ugyan összehozott egy kövérkés házmester gyerekkel, aki azonban sehogy sem akart tetszeni nekem, és hamar megértettem, az osztály sem fogadta rokonszenvébe. Hanem a tanítónéni, az igen! Életemben (pedig már a hetedik évemen is túljártam) sem láttam ilyen finom, ilyen gyönyörű nőt, illetőleg, olykor álldogált az utcasarkon, a kocsma előtt egy szépséges fekete, minduntalan vele hasonlítgattam össze. A tanítónéni is, az a fekete is gondosan ki volt festve, és nem tudtam eldönteni, a tanítónéni ciklámenbe hajló szájfestéke vagy a fekete eszelős vérvöröse hat rám erősebben. Igaz ,a feketét inkább csak estefelé láttam (keresztanyámhoz szaladtam át olyankor), a kezdődő szürkület talán megcsalhatott. A tanítónéni viszont nappali ragyogásban állt a fekete tábla előtt: az ablákon betörő fény csillogva futott végig barna hajának puha hullámain. És az illata! Soha nem gondoltam, hogy a szépség az emberben is olyan pompás találkozást adhat az illatoknak. Otthon mi a virágokról szólva is csupán szagokról beszéltünk. Legjobban azonban a tanítónéni írását csodáltam. Nem azt, amivel a táblára írt, ott a számunkra is kötelező zsinórírást használta. Hanem amivel — teszem azt — ráírta egy füzetemre a nevemet. Ilyen betűket még nem láttam: egyiket-,másikat külön erőfeszítésembe került azonosítani. Kivált az m betű tetszett, már-már egy büszkén üldögélő kandúrra emlékeztetett. Természetes, hogy nyomban utánozni próbáltam; délutánok teltek el, selejtes papírlapok meg a gyakorlásával. Es sikerült is, ezt még időnként osztálytársaim is elismerték. Én azonban leginkább a tanítónéni elismerésére vágytam, úgy véltem, írásunk hasonlósága közelebb visz hozzá, ugyanakkor, persze, a világért sem hivalkodtam volna azzal, hogy eltanultam szépséges betűinek titkát. Akkoriban nehezen éltünk. Nyakunkba szakadt ugyan a boldog élet, csak épp nehéz volt kezdeni vele, s talán amiatt is kerültem én a fővárosba, hogy anyám valahogy elviselhesse a terheket. Parasztgyerekből proligyerekké avanzsáltam; egyelőre nemigen fogtam föl előnyeit. Azazhogy egyet igen hamar. Nagynénéméknél naponta friss kenyeret ehettünk, nem kellett várni rá az újabb sütésig, ami otthon általában kéthetenként következett be. Én pedig nagyon szerettem a friss kenyeret. Azidőtt, persze, jegyre ment, ahogyan jegy kellett minden egyébhez is; liszt, krumpli és tojás azonban akadt bőven, arról anyám gondoskodott. Nagybátyámtól csodálatos töltőtollat kaptam, karcsú sárgaréz teste azonban újra meg újra lelkes szidolozást kívánt. Odaadóan dörgöltem (nagybátyám még egy darabka szarvasbőrt is levágott hozzá az ablaktisztítóból), így lehetett igazi fényt varázsolni rá. Ezt a tollat csaknem az egész osztály irigyelte (egy jólmenő cukrász fia, nem, annak kulija volt), a tanítónéni ugyancsak megcsodálta. Titkon reménykedtem, hátha egyszer kölcsönkéri. " Egyáltalán, mindent megpróbáltam, hogy a figyelmét magamra vonjam, hogy vegye észre legalább, én vagyok a legkiválóbb, a többi fajankóval foglalkozni sem érdemes. Volt nekem akkoriban egy rózsaszín mintás ingem, nagyanyám varratta a sógorasszonyával, akit mi — ma sem értem, miért — ángyinak szólítottunk, ünnepnapokra, vasárnapi iskolába rendesen azt vettem föl. Egy alkalommal addig erőszakoskodtam a, nénémmel, mígnem rámadta az iskolába (még ■ azt az árat sem sokalltam, hogy prédikációit végighallgassam), én pedig buzgón feszítettem ruhatáram legszebb darabjában, vártam a meghódoló elismerést. Amint a tanítónéni az osztályba lépett, üdvözlésre fölálltunk, ő középre libegett, köszöntöttük egymást, ezenközben félszemmel mustrálgatott bennünket, és láttam, .nyomban konstatáltam, észrevette ingemet. De csak amikor visszaültünk a padba, akkor hangzott el a megsemmisítő ítélet: „Milyen kislányos holmikban jársz”. Mit mondjak? Nem egészen ezt vártam. Ha azonban már mindenképpen mondani kellett, legalább ne az osztály előtt tette volna, honnét mint a bolondbugyorból, szakadt föl a fékevesztett röhögés, amelyre azok a nyavalyások még rá is lapátoltak, hiszen szabad volt, tanítónői engedéllyel történt. Fábián László; Csalódás Álltam a padban (ha szólták hozzánk, kötelező volt fölállnunk), nem tudtam, mit kéne csinálnom, leülhetek-e már, vagy viselnem kell a megszégyenítést ítéletnapig. Fejemet leszegtem, azt sem vettem, észre, amikor végre a tanítónéni legyintett, hogy leülhetek, a padtársam rángatott le maga mellé. De még akkor is szemtelenül a képembe röhögött. Ezt már nem bírtam elviselni. Irgalmatlanul pofoncsaptam. Orrából nyomban eleredt a vér, amint a tenyerén meglátta a vöröslő maszatot, éktelen visítozásba kezdett, a tanítónéni pedig engem hangos korholással utasított ki áz osztályból. Amikor végre beszólított az üres folyosóról, intő-’ könyvemet nyomta a kezembe szigorú üzenettel nénéméknek. Csalódottságom lassan átcsúszott félémbe, egyáltalán nem sejtettem, mi lehet a következménye egy ilyen intőnek, a címzett hogyan reagál rá. Otthon, a faluban, a tanító úr sosem adott intőt, kitűnően szolgált a mogyorópálca, esetenként a bezárás. Rettegtem nagybátyám eleddig ismeretlen szigorától. Nénémék kifagattak a történtekről, jót nevettek az egészen, és kissé komolyabban arra figyelmeztettek, ne verekedjem, mert az egyáltalán nem szép dolog. Én pedig megfogadtam, azt az inget az életben többet föl nem veszem, még egyszer szégyenben nem maradok miatta. Velem az iskolában a továbbiakban nem sóik baj volt, szorgalmasan tanultam, leckéimet elkészítettem, néném, ha belátogatott szülői értekezeletre, rendre csak szépeket hallhatott rólam. Egy-egy ilyen szülői értekezlet után azon-Mester ban visszafojtott hangon még at ágyban is suttogtak nagybátyámmal, kíváncsi füleim mindössze annyit tudtak elcsípni a foszlányokból, hogy bizony most is nehezebb a szegényeknek. Természetesen tudtam, a szegény gyerek én vagyok nem a cukrász fia vagy a rabbié (ahová néném takarítani járt), szégyenkeztem is miatta, ez azonban mégsem volt az a fájdalmas megaláztatás, ami ingem miatt ért az egész osztály előtt. Ebben a szégyenkezésben társaim közül osztozkodhattak volna különben is jó páran. Egyre inkább visszafogtam magam, már korántsem akartam föltűnni, és közben meglehetősen súlyos baleset is ért. Az történt ugyanis, hogy a toliammal a gang rácsa fölött hadonásztam, kihullott a kezemből, a második emeletről esett le az aszfaltozott udvarra; hiába volt sárgaréz a teste, nyakánál a bakelit kitörött belőle. Ilyen parádés íróeszközöm nem is került soha többé. A tanítónéni, természetesen, változatlanul tetszett nekem, tovább-: ra is rajongással követte tekintetem büszke járását az osztályban, haján a tündökletes fényeket, száján a ciklámenszín festéket. Aztán váratlanul (viszont korántsem oktalanul) ennek is vége szakadt. Nem, dehogyis gyűlöltem meg, hogyan tehettem volna, hiszen mégis csak az én első tanítónénim volt. A téli szünet közeledett, a karácsony, anyámtól már megérkezett egy csomag: liszt, krumpli, tojás, dió meg alma volt benne. Levele azt ígérte, az ünnepre liba is érkezik, jóllehet, én a szünetre utazom hozzá. Elképzeltem a hatalmas liba máját, nagyanyámat láttam magam előtt, amint lábával az állatott leszorítja a töméshez. Bizony, mi abban a nehéz időben 1L bát is ettünk, nagyanyám vesződött velük egész éven át, sőt, karácsonytájt disznót is vágtunk, az kitartott valameddig. Itt a városban ilyesmihez nem volt könnyű hozzájutni, néném reggelente dühödten szidta a méregdrága piacot. Nagybátyámat pedig minden héten kétségbeesetten faggatta, vajon nem kapott-e többet fizetésként, ' mint amennyit hazaadott. Ugyanakkor az a váratlan ötlete támadt, hogy kellemes ünnepeket illenék kívánnom a tanítónéninek. „Mások is így teszik” — hunyorított sókat sejtetően a férjére, aki zavartan hümmögött. Nem értettem semmit, mert ugyan a faluban tényleg szoktunk Kisjézust köszönteni, de itt csak nem járhatom a házakat. Márpedig nagynéném igazán ezt találta ki; keressem föl a tanítónénit a lakásán, ott kívánjak boldog ünnepeket. Hiába tiltakoztam, a címét sem ismerem, fölkészült a válaszszák Sőt, azt is elmondta (ismét bátyám felé kacsintgatva), összekészített egy kis .ajándékot, mivel azt is illik. Ez azonban már sok volt nekem. Fuzsitos gyerek voltam, hangoskodva és gátlástalánul feleselgettem, amíg nagybátyám fenyegetőleg le nem intett: „holnap odamész”. a sose jött volna másnap, azt se bántam volna. Lehet, hogy nem értetem pontosan, mibe akarnak beterángatni, azt azonban éreztem, aligha nekem való dolog, és még büszkeségemet is birizgálta, hiszen rendes diák voltam. Égett az arcom, a fülem tüzelt, amikor a félhomályos lépcsőházban becsöngettem egy ‘ cifra, magas ajtón. A tanítónéni jelent meg, ezúttal nem volt olyan szép, mint lenni szokott, hiányzott róla a festék, elillant hajáról á fény, pongyolát viselt valami nehéz selyemből. „Na, add csak ide — nyúlt a csomagom után — és kellemes ünnepeket nektek is” — ha-’ darta. Már el is tűnt a szemem elől, csattant az ajtó, én pedig még mindig ott álltam a lábtörlő farácson, egyszerűen nem tudtam, mit kéne tennem, lassan kotródtam el, és év végén talán a legboldogabb voltam, hogy a következő évre más veszi át osztályunkat, nemigen lesz újabb találkozásom a tanítónénivel. .. Don Quijote Nagy Zoltán Mihály: Tényállás ablakom előtt szégyenkező akác pőrére fosztva menekítené magát dühöngő őszben dérmarta áldozat rémület-sárgán föllángpl az arcom akác vagyok én is szakadó parton kifordult gyökérkoszorú-zuhanás vigasz? elhullatott szél-üzte magvak valahol talán zölden fölfakadnak új lomb új remény újra szakadó part- x Mátyás Ferenc; A Parlamentben Ott állt csizmásán, fehér ingben, fekete gyűrött öltözetben, mint Veres Péter negyvenötben, s mint kit a történelem véletlen itt hagyott, pisszeni se mer, körüljáratja szemeit, mint akit öröm hiteget a gótikus arany teremben, - áll tisztelettel, mint áz ukrán mezőn századosa előtt, ki lóhátról korholta őt a visszavonuló seregben, s mint rozsdás kapa az állami föld fészer-múzeuma előtt a csendben, de helyét nem találja, csak hitvesét látja fekete képkeretben, asszonya tükör, egy pillanatáig itt tündököl,- ha élne, itt állna mellette áll félszegségben, rozzant inakkal hetvenévesen torombózis után, tüdőtágulással, földszínű paraszt az új nemzetben, s olyan ártatlan kedvesen, mint egy középkori ikon-Krisztus hét sebével a festett kereszten, -túlélte halálát sokszorosan, az internáló táborok mélyén a .szabadságban is belerokkant, s most nézi, amint mellére tűzik a Munka Érdemrend kitüntetést a Parlamentben, - • áll, történelmünk névtelen személyeként az ünneplő öröm fénye mellett, fekete öltözőben, meg se rezzen, mint Himnusz alatt a gyermek, mosolyogni szeretne, mert így könnyebb, de mosolyát elnyelik a könnyek, mint esőt a homok a tanyasi végtelenben
